Pásztortűz, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-05-13 / 19. szám

a becsőbe. . . Zörögnek a porcellánjai, mintha horkolnának. . . Még elesem. Úgy botorkálok, mintha ittas vőnék. . . — Még is indultam el ebbe az időbe ? ! . . . Édes kicsi fe­leségem, rosszkor küldtél a szomszéd faluba. . . Fiatal és szép feleségem. . . Fiatal és szép. . . Nagyon szép. Csak úgy csattan ki az arca, mikor rásüt a nap. A szomszéd azt mondta, mikor mu­tattam neki. . . Hogy is mondta ? ! . . . Igen szép. . . Igen szép? ! . . Mér ? . . . Én se vagyok még éppen a halálfia. Ha akarom, olyan peckesen járok, mint a huszár. . . Né, né, né, még viccel ez a szél. . . Még felfordítana, ha meg nem fognám ezt a fát. . . Tu­dok én még szeretni akármilyen fiatal és szép feleséget. . . Hogy csak a vagyonért jött hozzám ? ! .. . Jár a szájuk. . . Nagy Dani­­nénak forog a nyelve. A keserű nyelve. Mindenbe bele váj vele, ami szépen és jól van. . . Ez meg szépen és jól van, az a baj... Hogy csak a vagyon kellett. . . Hát aztán. Való is egy ilyen szép menyecske a nyomorúságba ? ! . . . Aztán szeretett, na. . . Honnan tudja valaki, hogy mi lakik a más szivébe. . . Oda nem lehet be­­menni, mint a házba. . . Nagy Daninét rágja az irigység, azért beszél. . . — Már lehet egy fél órája, hogy jövök. . . Csak ne fújna éppen szembe ez a szél. . . Alig lehet tőle lépni. Már eddig ott vanék. . . Hagyhattam volna hónapig. De hát, amit a fehérnép egyszer az eszébe vesz, azt meg kell csinálni. .. Ki tudta, hogy éppen ilyen csúf idő van. . . Nem tudta, na. . . Aztán legalább meg­teszem, nem mondhat semmit. . . — így . . Egy kicsit megfordulok. Megpihenek. . . Pfű ! egé­szen beléizzadtam ! . . Tiszta fehér lettem a hótól. . . Jó, hogy a nyakamra csavartam ezt a kendőt. . . Még a zsebeim is teli vannak hóval. . . így megfordulva még a hátam is kap. Micsoda ereje van, majdnem az orromra lök. . . Ez is mindig akkor fáj, amikor nem kell. . . De hát úgy van, na. .. Ha az ember lekaszálja a a bükkönyt, mindjárt esik, ha meg kellene az eső, nem hullana a szentnek se. . . Hm. . . Aztán mindenkinek máskor kell. . . Nehéz igazságot tenni. Ha nekem kell, nem kell másnak, ha másnak kell, nem kell nekem. De hogy ez a szél kinek kell, azt a jó isten tudja. . . Vagy ersze még ő se. . . — Na, már eleget fújta a hátam. Így sohse érek oda. . . Jól bedugdosom. . . Belopózik ez a kutya szél. . . A mellén és nyakán jól bedugdossa a kendőt. Megfordul. — Na. . . Hihh ! . . . Hopp ! . . . A kalapom. . . Na, ez aztán... A kalapot a szél viszi visszafelé. — Ez megy . . . Repül. . . Állj meg már na ! . . . így. . . Na. . . Hopp ! . . . Mikor elérnélek, tovább méssz. . . Úgy csinálsz mint a pillangó. . . De meg... . foglak én. . . Hát mit akarsz ve­lem?! . . Azt akarod, hogy sohse érjek már oda? ! . . Viszel. . . Visszafele ? !. . Várj csak. . . Állj meg már ! . . . Alig látlak.. . Hol vagy ? . . . Áhá. . . A telegrámja tövibe. . . Ott már mega­kadtál. . . Fenn­akadt a szárnyad, te. . . Most már nem. . . Piű. .

Next