Pásztortűz, 1933 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1933-01-15 / 1. szám
Szándékosan maradt a beszámoló végén a két fiatal művész, Hadnagy Gyula és Gy. Szabó Béla nevének megemlítése, akik a kiállításon nem csupán fiatalságuk új mondanivalóival tűntek fel, hanem az idősebbek mellett komoly, nagy figyelemre méltó tehetségükkel. Mindketten grafikusok. Hadnagy Gyula, néhány plakátjával szerepelt csupán a kiállításon, de ezek kitűnő rajztudást, fantáziát és komponáló készséget árulnak el. Thorma János képei mellett a kiállítás komoly meglepetése a másik fiatal, a közönség előtt most először szereplő művész, Gy. Szabó Béla szénrajzai és pasztelljei voltak. Nagy szociális áramlás ömlött le róluk a többnyine mosolygó, megnyugtató, derűs impresszionista képek között: munkások; fegyencek; kimerült alvók; menekülők; kültelki emberek. Majdnem zordságig naturális romantika. Nagy megértés és emberszeretet. A legjobb érzelmi és lelki adottságok beszédes, nagy művészet számára. De emellett a lelki adottság mellett pompás rajztudás, remek komponáló képesség tűnik fel Gy. Szabii Béla grafikáin. Az élesen mutatkozó mondanivalók mellett azonban mégse lépi át a képzőművészet határait, nem válik túlbeszédessé. Nem irodalmi, hanem festői hatásokat ad, bár feltétlenül nagy illusztráló képességet sejtetnek rajzai. Néhány műve külön is kívánja a megemlítést; ilyenek a „Favágók“, „Alvók“, ,,Fegyencek“, „Részegek“ és két pasztellje. Az erdélyi magyar művészi élet számára nagy örömet jelent Gy. Szabó Béla bemutatkozása, tizenkét grafikai művével; az idősebb mesterek már sokszor számbavett értékei mellett vele a legjobb utánpótlás mutatkozik az életbe érkező új generáció részéről, amely újságát nemcsak új mondanivalóiban, hanem friss, töretlen, már indulásakor teljesnek látszó művészi erőben adja. A Károli Gáspár Társaság kiállítása, így hozta a kettős élményt: Thorma János képei révén a régi generáció töretlen erejének és Gy. Szabó Béla bemutatkozásával a, művészi életbe érkező fiatalság mindig megújuló és megújító erejének élményét. Kovács László: Magyar kultúrkrónika Az elmúlt év december elején megjelent Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténet-ének ötödik kötete. A XIX. század első harmadát öleli fel, 1800- tól 1835-ig. Azt a korszakot tárgyalja, amelyben tulajdonképpen megindul a mai értelemben vett irodalmi élet. Nem mondunk újságot, ha megállapítjuk, hogy ez a kötet is, mint az eddigiek, mindent magában foglal, amit a részletkutatások idáig összegyűjtöttek és feltártak, s mint teljesen kimerítő, összefoglaló mű, egyrészt befejező eredménye több nemzedék eddigi szorgalmas munkájának, másrészt ezután minden irodalomtörténésznek nélkülözhetetlen alapja a további munkára. Ugyancsak még decemberben a Könyvbarátok Szövetsége nagyszabású albumot adott ki Magyar várak címmel, német, francia és angol magyarázó feliratokkal. A szövegrészt Varjú Elemér, a Nemzeti Múzeum igazgatója írta, a képeket a Műemlékek Országos Bizottsága szolgáltatta. Míg ezt a könyvet lapozzuk, megismerve a régi magyar várak építészetét egyszersmind megelevenedik előttünk a sokszor szomorú, de sohasem dicstelen múlt. Ezen kívül két nevezetesebb eseménye van a könyvpiacnak, egyik Móra Ferenc Arany koporsó-dím, másik Harsányi Zsolt Ember küzdj című regénye. Móra Ferenccel újra kell ismerkednünk. Az Aranykoporsó egész más dolog, mint eddigi írásai, nagyszabású történeti regény. Eddig Móra Ferenc, a nép fia beszélt hozzánk az ő népéről. Ha éneket mondott a búzamezőről, a búzamező maga szólt hozzánk. Egyszerű énekének minden hangja a föld szíve dobogása volt. Most Móra Ferenc, a tudós szólalt meg. A tudós költő feltámasztotta a múzeumok termeiben eltemetve szúnynyadó múltat, életet lehelt a leletek holt anyagába. Fényes, talán kissé mesés életté álmodta ezt. Dioclatianus császár és családja történetében. Hogy melyik Móra Ferenc az igazi, döntse el a jövő. Még nem is olyan régi Harsányi Zsolt Petőfi-regénye, Az Üstökös, s már egy új nagy életrajzi regénye jelent meg: Ember küzdj. A világirodalomban ma divatos műfaj az életrajzi regény. Nem is rossz gondolat. Az igazi nagyságnak jobban közelébe férkőzöm mindenféle tanulmánynál, ha a hős emberi küzdelmeit a költő átéleti velem. Mutassátok meg nekem, mit akart, gondolt, érzett Madách, s milyen füzekben tisztult meg, mire képessé vált az Ember tragédiája megírására, s ha én embertársamat látom benne, aki, ha nagyobb is nálam, lényegében mégis olyan ember, mint akármelyikünk, — akkor felemel magához. Az Operaház karácsonyi ajándéka Németh Mária vendégfellépte volt. —Remélhetjük, hogy anyagi gondok nem fogják az Opera működését megakasztani, a főváros elmaradt segítsége helyett találtak más támogatót. December 23-án ünnepélyesen megalakult az Opera Barátainak Egyesülete, Apponyi Albert az elnöke. A tagok kötelezték magukat, hogy havi 15 pengő tagdíjat fizetnek 1933. februártól 1934. áprilisig. Mivel elég szép számú tagot tudtak megnyerni az ügynek, egyelőre ez a támogatás is hozzájárul az Opera zavartaan működésének biztosításához. A zenei világ érdeklődését már most is a Liszt Ferenc-ünnepek készületei tartják lekötve. Már megvan az ünnepi hét tervezete. Májusban lesz. Nagy nemzetközi verseny lesz, amelyen a versenyzők Liszt műveiből fognak előadni. A nyertesek között a díjakat a befejező díszhangversenyen osztják ki. De míg erre várunk, van okunk, hogy egy másik nagy géniusznak örvendezzünk, aki hála Istennek, itt él közöttünk. Bár soká tartana áldásos élete és működése, hiszen még csak 1932. december 16-án lett 50 éves! Kecskemét városa úgysem volt szerencsés másik nagy fiával, mire észbe kapott, hogy kicsoda élt falai között. Katona József már rég halott volt. Kodály Zoltán mégis szerencsésebb; kezdjük sejteni, ki és mi ő nekünk. Szülővárosa is idejében eldicsekedhetik vele, meg is hívta, hogy jelenlétével önmagának szerezzen ünnepet. A december közepi ünnepségek közül, természetesen az Opera 16-i estje a legfontosabb. A Marosszéki táncok, Psalmus Hungaricus, Székely fonó, egyszóval a leghíresebb művei kerültek elő. Ebből az alkalomból megint sokan elmondották, hogy Kodálynak miben áll művészi, miben tudományos jelentősége, hogy beláthatatlan, mit jelent nekünk ő a nemzeti zene megteremtésében, hogy az ő zenéje nem „magyaros hanem magyar, hogy Psalmus Hungaricusa nagyszerűsége megráz, porba sújt és felemel, hogy sírsz tőle, mindit belőled üvöltene az ezeréves magyar fájdalom. Azt is elmondották, hogy amit Bartókkal együtt a népdalkincsünkből megmentett, az örök kincses bányája a magyar zene jövő fejlődésének. Roppant nagysága vitán felül áll. ------nyi. 16 -