Pásztortűz, 1941 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1941-08-15 / 8. szám

csak addig a pillanatig megy el, ahol a találkozás még csupa lélek és tisztaság, s a testi örömöket csak ígéri és sejteti ? ! . .. Mi nagyot talál itt mégis, ami mindent ki­egyenlíthet ? . . . A kifejezés szépségét. A forma ajándékait. A szépség karjait, amely az anyag fölé emel, és az emberi élet salakját arannyá változtatja. A szépség, amely talán nem más, mint a magában hordozott nagy vágyképek s a kint való világ békekötése. .. így áll a költő földi sorsa és lelki alkata, amikor nagy hasonlatával, nemzete 1919. utáni sorsával és lelkével találkozik. A költő Erdélyben él. Itt fonta be lelkét szépségével és gazdagságával a magyar múlt, mint ifjú szálfát az örökzöld. A nagy szabadsághősök lelke fűtötte szívét egész életrevaló tűzzel. . . így éri a tragikus fordulat a trianoni békeparanccsal... A nagy mondanivalót a nemzet­ tragédiától mintha ajándékba kapta volna. A fojtott, magába­­hulló, dekadens, kényes lélek harcosan a világba lép. Lelke örök ellentmondása a körü­lötte élő valósággal szemben nagy nemzeti ellentmondássá nő. Most van minek ellent­mondani. Szavában már nemcsak a maga lelke szól. Egyszerre ő, a magános, tömegek­­költője lett... Idegei egy nemzet idegeivel fonódnak össze. Benne a nemzet élete nagy őrizőt és szószólót kap, de az ő élete is nagyot nyer, megmenekül attól, hogy a maga kényes, elhúzódó, öngyötrő, s minduntalan a végső meredélyek szélére érkező lelkével összeomoljon. Nem egyedül van már. Nagy társa van e világon: a nemzete, amely­nek az ellenséges világgal szemben épen úgy meg kell őriznie lelkét mint neki. Mint két hasonlat, kezdenek világítani egymásra. Költészetét ettől kezdve úgy issza át a magasabb értelemben vett politikum, mint az élő szervezetet a vér... Reményik Sándor nem abban a mitikus értelemben nemzeti költő, hogy meg­nyilatkozásaiban egy nemzet természete, vagy jelleme tárul föl, de abban a közvetlen, szinte politikai értelemben, amikor a történelem elhatározó pillanatában valakinek személyes ügye elválaszthatatlanul egybe forr nemzete ügyével. .. Ez adta verseinek Erdélyben az elmúlt két évtized alatt a nagy, közvetlen ható­erőt. A lelkek nyitva álltak feléje. Az egyszerű lélekhez éppúgy odatalált, mint az elfinomulthoz. Közügy lett. A költőnek e nagy, néha mindent elfoglaló „közügye“ mögött halomzódtak fel és törtek időnként útat azok a mondanivalók, amelyek a töprengő lélek örök kisérői. S örök kérdései a világ nagy tágasságában nyugvópontokat kereső embernek. Nem az élet apró meleg örömei és kis bánatai emelkednek föl ezekben a pillanat fölé a líra szárnyain, hanem a nagy kérdések válnak bennük mindennapi kérdésekké, nem hagyva csendes percet soha. Egy alkatában örök­ vizsgálódó szellem keresi ezekben az élet és küzdelem értelmét. Istent, a megmozdíthatatlan hit nagy édességét, a lélek békéjét. Keresi azt, akitől életbeindulásakor azokat a nagy parancsokat kapta, amelyek oly nemesek és szépek, hogy soha nem hagyta őket el, de oly nagy lelkierőt s emberfeletti küzdelmet kívántak néha tőle . . . KOVÁCS LÁSZLÓ 392

Next