Pécsi Napló, 1900. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1900-07-01 / 147. szám

Szerkesztőség: Nepomuk­ utcza 28. sz. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. sz. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Boltivkaz 2. Telefon 27. Felelős szerkesztő : LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Fél évre 12 kor. Negyed évre 6 kor. Egy hóra 2 kor. — Egyes szám ára 10 fillér. a Nyilt-térben 1 sor 60 fillér. Minden elfogadható árban adatnak el mhakelmék, üzletemben leg­közelebb bekö­vetkező nagymérvű vál­tozás folyán, b­is Zsigmond 6698 Pécs, Széchenyi-tér Takarékpénztári új palota. Okvetlen igaz az, hogy igen olcsón vásárolhatunk nyakkendőket, melyek óriási választékban van­nak raktáron, továbbá férfi inget, nap- és esőernyőt és nyári tu­rista ingeket is a legjobb minőségben t KeménySVZórnái Pécs, városház-épület. 7664 N ó r­a. — A­­Pécsi Napló* eredeti zárszója. — Irta: Zoltán Vilmosné. Hogy ez is megtörténhetett... A lapok hasábos híreket írtak róla. .Egy csodaszép asszony öngyilkossága.. .Virág halál.. .A legszebb asszony temetése.“ Aztán találgatták az okot, de senki­nek nem sikerült megtudni, mi vine a a szép úrinőt végzetes tettére. Férjével — úgy mondják, a legszebb egyetértésben élt. Jólét, ünnepeltetés vette körül. Ez mégis . . . Szegény szép Nóra ! Te édes bájos, örökké vig, daloló csodaság, hogy néked is meg kellett válnod életedtől s ilyen korán! Pedig, hogy szerették valameny­­nyien, kik ismerték őt! Üde, szép leányos arcza, délczeg termete, elbájoló tartása, mozdulatai, járása, mind, mind a szere­lemről beszéltek. A szemeivel ölelt, cső­költ, kérdezett, felelt, kaczagott, annélkül, hogy ajkét nevetésre vonná. Csodás, égő, szép fekete szemeinek varázsa de sok ember nyugalmát rabolták el. Soha rokonszenvesebb házaspárt nem láttam, mint Nórát férjével. Dülczeg, ma­gas, elegáns alak mindkettő. Ha végig­sétáltak az utc­án, utánuk­ fordultak az emberek. Köszöntötték őket mindenfelé s ők mosolyogva integettek vissza boldogan. Azután csak nem törődött senkivel, csak még jobban egymáshoz simultak, szerel­mesen összefonódott a tekintetük, s akkor láttam: ez az asszony tud csókolni a sze­meivel is. Egyetlenegyszer találkoztam vele, mikor egyedül volt. Fekete fátyolos ka­lapja mélyen az arczába húzva — alig ismertem reá. Köszöntöttem őt — nem vett észre. Vagy talán nem akart látni. Kimondhatatlan sejtelemről késztetve, kö­vettem a magános, néptelen sétahelyen. Míg ilyennek nem láttam soha. Mivé lett ez az asszony rövid idő alatt ? Fénytelen bágyadt szemei körül sötét karikák, az ajka összeszorítva, mintha vissza akarná fojtani bánatos sírását. És olyan lassan ment, olyan öregesen — és egyedül. Hűvös őszi szél keletkezett s heves ostromlással, durván támadta Nóra fátyo­lét, úgy lobogtatta, mint valami vészjelt. Da ő nem vette figyelembe az idő válto­zását, csak járkált tovább, tovább. Fél­tem hozzá közeledni, pedig barátjának tekinthettem magam. De ezt az asszonyt nem láttam még soha. Mikor visszafordult, ismét elment mellettem, anélkül, hogy fel­tekintett volna. Akkor indult hazafelé. És én nem láttam többé ez új Nórát sem, csak három nappal utóbb — a ravatalon. * A lipok a mai kor modern betegsé­gét, idegbajt emlegettek, mint okot, mely halálba űzte a szép, fiatal, gazdag urinőt. S hasábokat írtak temetésére, a virágok sokaságáról, mely elbob­tá koporsóját s a halottat teljesen. A közönség pedig, mely tömegesen jelent meg a temetésen, lázas kíváncsisággal olvasta a hírt, mely a férj kétségbeeső nagy bánatáról szólott, beszéltek róla két-három napig, aztán új esemény jött közbe és Nórát elfelejtették. Én csak egy levelet olvastam tőle, minden sora emlékezetemben maradt s történjenek bármily világraszóló hires események, én ezt feledni nem tudom sohasem . „Szeretném eltalálni: szeszély-e, vagy asszonyi gyöngeség, rémlátás csupán, hogy úgy érzem , meghalok nemsokára. Majd egy szép napon én nem leszek már és minden egyéb marad mégis a régiben. Derűs napfény lesz a levegőben, égető sugár nyílásra készti a fakadó bimbókat. Szín, illat mindenfelé. S az emberek mo­solyogva jönnek mennek, közöttük azok is, kik szerettek engem. Pedig én akkor el­múltam már. Mintha érezném a viharfelhők köze­ledtét életem egén, látom is már, félem azt. S úgy teszek, miként a szruetmadár, beletemetkezem b­oldogságom homokten­gerébe. Emlékembe idézem a régi kedves napokat. Míg elvonul az, megvéd­em ez s ha nem lesz erőm megküzdeni vele, ha pusztulnom kell, ne vesszek el nyom­talanul Boldogság . . . Tehát létezik az is? Igazi, nagy, tiszta boldogság ?­­ Oh nem egyéb az sem, mint fu a homok, mely ha Szivek királynéja. Pécs, junius 30. (K. sz.) Holnap, vasárnap, esküvő lesz a históriai nevezetességű reichstadti kastély kápolnájában. Esküvő, a­me­lyen valósággá szövődik olyan történet, aminől a mai kor gyermekének már csak bűbájos tündérmesék regélnek. Szól pedig ez a történet a királyfiról, kit egykor betegség, nagy és nehéz betegség ejtett meg; a királyi udvar bölcsei, tudós orvosai csak tanácsot tudtak osztani, de megmenteni a ki­rályfit nem tudták volna, ha a jóságos ég oda nem küld melléje valakit, ki­nek szive gondja és szeretete szám­űzte a királyfi életét megrontó kórt. Egy leány volt, aki sem születésére, sem állására a királyfival nem egyen­rangú, de a kinek nemes, fenkölt, a királyi korona aranyánál aranyabb szive szerelemre lobbantotta a királyfi szivét. És fogadalmat tett, hogy az ő szive királynőjét hitvesévé emeli és legyőzött ezernyi akadályt, hogy fo­gadalmát valóra váltsa. Ki ne ismerné ma már ennek a bájos meséid törté­netnek m­inden megkapó részletét? Elküldik a királyfit messze, tengeren­túli országokba, de a feledés helyett a szerelmes emlékek láncza fűzi őt mind erősebben az ő kiválasztottjához; aján­lanak neki gazdag és szép királyleá­nyokat, de ez csak megerősíti a szíve hűségét; legyőzi a szülei ház és az öröklendő országok törvényeiben tor­nyosuló akadályokat szilárd lélekkel, szent esküvéssel, csak hogy végre hit­vesévé tehesse a leányt, kinek remegő szive verése kisérte őt erős bizodalom­­mal a boldogsághoz vezető kálváriáján keresztül. Oh, mennyi bűbájosság van e tün­dérmesében és mennyi öröm a holnapi reichstadti csöndes esküvőben, a­hol a pap áldó keze ráboritja a szerelmes párra e tündérmese teljes megvalósu­lásának glóriáját! Magyarország népe szive érzésével ott lesz azon az esküvőn, melynek nem királyi pompa, nem a nép nagyjainak tanúsága adja meg díszét és fényes­ségét, hanem megadja a szivek beszéde. Két szív dudalünnepét országok szi­vének akkordjai kisérik — vájjon volt-e esküvőnek valaha magasztosabb áldása, mint az, amit milliók szivének verése mint reája! A ki ott meges­­küszik, az az ő szivének királynője. Keressük a históriában, keressük a fantázia világában a módját annak, hogy egy trón leendő örököse miként mutatkozhatnék be méltóbban, hóditók- Mai számunk fő oldalra terjed

Next