Pedagógusok Lapja, 1959 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
A kartársi szeretet Tantestületi “lbeszélésen számtalanszor hallottam igazgató, tanár, tanító szájából: »... Azért lettünk pedagógusok, mert hivatást éreztünk magunkban, és ha újra születnénk, minden göröngy, tüske, bosszúság, keserűség ellenére is újra vállalnánk ezt a feladatot. Mert nincs ennél szebb a világon: lelkeket formálni a jövőnek!« Valóban, a pedagógusok túlnyomó többségét őszinte hivatásszeretet fűti. Az elhivatottság érzése összefűz bennünket, és megköveteli, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz ésszel is, szívvel is, és minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy mi magunk is megközelítsük azt az eszményt, amelyet növendékeink elé állítunk követendő példaként. Mi a kortársiasság? Segíteni akarás, együttérzés, egymás támogatása, a nyílt, őszinte, de finomhangú és tapintatos bírálat, amikor a szükség úgy kívánja, és becsületes elismerés annak, aki rászolgált. Ám, ha nyíltan szembenézünk a tényekkel- be kell vallanunk, hogy nem mindig tudunk felülemelkedni az átlagos emberi gyengeségeken, meg-megbot- lunk a magasabbrendű közösségi érzelmek próbáján. A 7 iriavcéa ^ 3 bel°,e la_ Mtlllgpcjj kadó rosszindulat sok keserű órát szerzett már jószándékú és jól dolgozó nevelőknek. Egyik jellemző formájával az elmúlt tanév végén találkoztam. Pedagógusnap előtt X. igazgatónak dolga volt az oktatási osztályon. Mialatt az osztályvezetővel beszélt — illik, nem illik — belekukucskált az asztalon fekvő iratokba, és elolvasta a rendkívüli előlépésben részesítettek névsorát. Alig távozott, izgatottan rohant a tanulmányi felügyelőhöz, és heves szemrehányást tett neki, amiért őt nem terjesztette föl előléptetésre, noha — saját véleménye szerint — sokkal inkább megérdemelte volna, mint Y. vagy Z. Vajon csak akkor lehet kedves, derék, tehetséges a szemünkben egy kollégánk, ha történetesen valami igazságtalanság éri? Dicséret, elismerés esetén miért szeretnénk mindenáron az ellenkezőjét bebizonyítani? Egyik iskolánkban az igazgató hozzátartozója súlyos beteg lett. Nehezen beszerezhető külföldi gyógyszerekre volt szükség. A testület tagjai megmozgatták rokonságukat, ismerőseiket, és megszerezték valamennyi gyógyszert. Ugye azt hinnénk, hogy a jótevők az igazgató baráti köréből kerültek ki, vagy legalább is a vele legnagyobb megértésben dolgozók közül? Korántsem. Pontosan azok voltak, akik állandóan elégedetlenkedtek, sokszor egészen egyértelműen rosszindulatú és alaptalan vádakat hangoztattak, de csak főnökük háta mögött. Lehet, hogy a lelkiismeretük mozdult meg? Kell-e bizonygatni, mennyivel értékesebb lett volna magatartásuk, ha nemcsak egy alkalommal, a bajban, hanem nyugodt körülmények között is, mindig emberségesek, igazságosak lettek volna? Sokszor üt fáj a sebeket a JUfiiAUIUl birálat iS, mert néha a nyíltságot, őszinteséget összetévesztjük a nyerseséggel, éles hanggal. Pedig mi nevelők jól tudjuk, mennyire fontos a tapintat. Ne tartogassuk hát csak a gyermekek, szülők számára — legyen mindig, minden körülmények között alapfeltétele egymással való érintkezésünknek is. Roppant kínos helyzet állott elő szülői értekezlet szünetében egyik középiskolánk folyosóján, amikor a szülőkkel beszélgető fiatal osztályfőnököt nyers, parancsoló hangon szólította meg alig pár évvel idősebb kartársa: »Benn felejtetted az osztályodban az előmeneteli naplót!« — »Igen, köszönöm« mondotta zavartan az osztályfőnök, és nyújtotta a kezét, hogy átvegye a kérdéses naplót. »Nem hoztam ki, majd menj be érte magad!« — hangzott a fölényes válasz. — Az igazgatótól is furcsán hatott volna, hogy szüleik előtt oktatja ki beosztottját, de még sokkal visszateszi jóbban hangzott mindez egy másik pedagógus szájából. A szolidaritás vétünk. Egy túlzottan becsvágyó tanárnő például úgy akarta megoldani a számára nem kívánatos tantárgyfelosztást, hogy a szülői munkaközösség vezetőségi tagjának panaszolta el kifogásait, természetesen elhallgatva a szervezési és szakmai okokat, amelyek szükségessé tették, hogy azokban az osztályokban tanítson, ahol nem szeretett. Így különféle pletykáikra, az igazgató és a többi kartársa elleni támadásra szolgáltatott alapot, ami az egész testület nyugalmát megzavarta. Végül említsük meg azt is, hogy szemfüles tanulóink előtt mennyire óvakodnunk kell bármiféle vélemény, bírálatnak tűnhető megjegyzés nyilvánításától, vagy akárcsak olyan arckifejezéstől is, amely arra utal, hogy egyik-másik nevelőtársunk utasításával, módszerével nem értünk egyet. A tanulók messzemenő következtetéseket vonnak le mindenből. Néhány esetet mondtam el csupán, de folytathatnám a sort. A legtöbb tantestületben előfordulnak ilyen és hasonló apróbb-nagyobb súrlódások. A tanulság? Én úgy fogalmaznám meg: ne csak érezzük, éljük is a kortársi szeretet. A mindennapi munka szürke hétköznapjain éppen úgy, mint az örömök pirosbetűs ünnepein. Támogassuk egymást minden erőnkkel, hogy együttesen is, egyénileg is példaképek, a szó legnemesebb értelmében a nép nevelői lehessünk. Bencsáth Aladárné és akadályai Gyönyörű lehet ez a vidék, tavasszal, nyáron, ősszel — máskor. Hanem most: csúnya és kiábrándító. A környező erdők levélruhájuktól megfosztva, csupaszon dideregnek a torokfojtogató ködben, és sár, sár mindenütt, akkora sár, hogy félcipőben még az út másik oldalára sem tanácsos átkelni. Zirc barátságtalan arcát mutatja az idegennek, aki némi csalódással állapítja meg, hogy a történelmi név mögött meglehetősen sivár falu húzódik meg. Legalábbis ez a látszat. De elég itt eltölteni egyetlen napot, hogy sok mindent lásson — és másképp lásson az ember. Hogy lássa, mennyit fejlődött 1945 óta a magyar vidék. Igaz, volt gazdagság Zircen régen is — az apátságban. Csodákat mesélnek róla az itteniek, milyen mesés kincseket halmoztak fel az apáturak, miközben a falunak morzsákat is alig juttattak. A kincseket aztán a második világháború alatt nyugatra »mentették«, a falu csak az elmaradottságot örökölte. És most? Zirc a dudari bánya lakótelepe lett. Lakóinak száma azóta rohanvást növekszik. Az elmúlt évben kétszáz új házat adtak át a boldog tulajdonosoknak, s a gyerekek birtokba vették a modern, emeletes iskolát. Hamarosan újabb hatszáz lakásos lakótelep építését kezdik meg, külön iskolával. Vízvezetéket fektetnek le a községben, folyik a járdaépítés. De talán még ennél is érdekesebb, hogy ebben a félreeső dunántúli faluban olyan pezsgő a zenei élet, hogy akármelyik városnak dicsőségére válna. Híre van ennek megyeszerte, s híre van Békefi Antal tanítónak, hiszen ennek a pezsdülésnek ő a lelke, a mindenese. A zirci iskola igazgatói irodájában egy szerda délben találkoztunk először. Magas, fekete, harmincegynéhány éves férfi, tömött bajusszal, egészséges, piros arccal, az ilyenről szokták mondani, hogy jó magyaros típus. Ennyit árul el róla a külső. A közelebbi ismerkedés, beszélgetés helyett azonban az úttörő ének- és zenekar próbájára invitál. Ám hamarosan kiderül: a bemutatkozás legjobb formáját választotta. A munkája beszélt róla. Mert tessék csak elképzelni! Az olajozott padlójú tanteremben a lépcsőzetes dobogóra feláll vagy hatvan kisfiú és kislány. Eléjük, kottatartók mögé odaül másik tizennyolc, s aztán énekelnek, muzsikálnak gyönyörűen, természetesen, önfeledt örömmel. S mi mindent, hányfélét tudnak! Erkel Hunyadi-indulóját úttörő szöveggel, XVI—XVII. századi magyar énekeket lantkísérettel, bakonyi német népdalokat harmonikaszóra. A zenekar az Aida bevonulási indulóját, Bach műveit. S közben egész természetességgel kiáll hol a kis Benefi Pali, hol a VI.-os Egervölgyi Vilmos, vagy a bájos Amberg Erzsike, bombitaszólót, hegedűszólót játszani, virágénekeket énekelni. Valóságos koncert. A vendég csak álmélkodik, s azon töpreng: csupa zenei tehetség járna a zirci általános iskolába? Aligha. Mi hát akkor a titkuk? Kálovics László igazgató azt mondja: munka, türelem, lelkesedés. Mindezt korlátlan mennyiségben áldozza a gyerekeknek az énektanár, Békefi Antal. A felnőttek kórusát pedig azzal a céllal alakították meg két éve, hogy az iskolából kikerült, tizenhat-tizennyolc éves fiatalokat összetartsa, kocsmázás helyett nemesebb szórakozást nyújtson nekik. Hetenként egyszer próbálnak, s jönnek a tagok szívesen. Aki hiányzik, azt legközelebb »megugatják«. Hun voltál? A »megugatás« használ-e vagy a muzsika szeretete teszi, de tény, hogy rendszeresen dolgozik, szépen fejlődik a kórus. Az eddigiek után talán fölösleges mondani, hogy azt is Békefi vezeti. Mint ahogy ő az újjáélesztője a szimfonikus zenekarnak is. Érdekes, hogy ez a zenekar szinte keresztmetszetét adja a falu lakosságának. Mert a zenekarban nemcsak a különböző hangszerek, hanem a különféle foglalkozású, gondolkozású emberek is szépen »összestimmelnek«. Hetenként két este pedagógus, bányász, Népbolt-vezető, borbély, orvos, vasúti tiszt együtt muzsikálnak Mozartot, Rossinit, Bartókot... Tanítás heti huszonnégy órában, két énekkar, két zenekar vezetése, vajon mire telik még egy pedagógus idejéből és energiájából? Válaszul Békefi Antal megmutatja egyik fő büszkeségét, a volt apátsági épület egyik szárnyában berendezett múzeumot. Három teremből áll a birodalom, amelyet gyűjtögető szenvedélye népesített be — helytörténeti emlékekkel, a Bakony élővilágának jellegzetességeivel és a bakonyi népművészet alkotásaival. Rengeteg érdekesség látható itt: a Kárpát-medence legrégibb szobra — egy lótöredék, a zirci susztermeister céh törvénykönyve, pásztor- és vadászszerszámok, a mészégetés, tölgy- és taplófeldolgozás eszközei. Egy egész falrészt Zirc nagy fia, Reguly Antal emlékének szenteltek. A népművészeti terem gyönyörű darabokkal büszkélkedhet. Több mint százéves borotvatartó, 1912-ből való pipa, rajta egy visszarettenő őzike pompásan faragott, domborművű alakja; fadoboz, amelynek minden oldalára mese jelenetet faragott a népművész, Tóth József pásztor; egy halimbai parasztasszony szobrocskái, amelyeket a kapujára ragadt agyagból formázgatott, pihenés közben. Nem hiányoznak természetesen a híres betyárok emlékei sem. A szűkebb haza, a Bakony szeretetét sugározza itt minden. „Múzeumigazgató” és tehát Békefi Antal. Van-e még valami a tarsolyban? Hogyne volna, de ezt már otthon mutatja meg, a parányi dolgozószobában, amelyet teljesen betölt három bútordarab: a zongora, a könyvespolc és az íróasztal. A könyvek közül két ízléses kis kötet kerül elő: »Bakonyi népdalok« és »■Katonanóták«. Mindkettő gyűjtője, feldolgozója Békefi Antal. Nyomdakész állapotban van már a Bakonyi népdalok második kötete is. öregbakonyi népmesék című kötete pedig az Ifjúsági Könyvkiadónál várja sorsát. S mi minden van itt még a vaskos kéziratcsomókban! Bakonyi német gyerekjátékok, betyártörténetek, találós kérdések, közmondások, mindenféle népszokások. Ez a passziója: felkeresni eldugott kis falvakat, előcsalogatni a már-már feledésbe merülő hagyományokat, aztán kincsekkel megrakottan hazatérni. Csak népdalt másfélezret gyűjtött eddig. Nyolc év eredménye ez, rengeteg feláldozott pihenőnapé, mert rendszerint szombat-vasárnap van úton, a feleségével együtt. Legfőbb segédeszközei: a szakszervezettől használatra kapott magnetofon, no meg a nyelveket oldó, nótázó kedvre derítő bor. Sokan kívánkoznak faluról városra, ő nem. Azt mondja: annyi még itt a tennivaló! Meg aztán szívéhez nőtt itt minden. Vastag albumot vesz elő, a fedőlapon szépen cirkalmazott betűkkel a cím: »A zirci általános iskola ének- és zenekarának képes krónikája 1950. szeptembertől.« Benne gondosan megörökítve az együttes életének minden fontosabb eseménye, fellépéseik plakátjai, a róluk megjelent újságcikkek. Egy fényképsorozatnál elmélázik Békefi: »A kis aranykígyó«... A maga gyűjtötte népmesékből és népdalokból ő maga írta a négyfelvonásos zenés mesejátékot. Hónapokig dolgozott rajta, aztán kilenc hétig próbálták a gyerekekkel, míg megérett a színpadra. Büszkeség és öröm volt neki is, a gyerekeknek is a nagy siker — tizenhétszer adták elő —, dehát elmúlt az is, és végeredményben mi marad a temérdek munkából? A szép emlék meg néhány fénykép. Azért is őrzi olyan féltő gonddal ezt az egyre vaskosodó albumot. Más ember öregkorában azzal dicsekszik: ezt a házat építettem magamnak... Az ő élete munkája láthatatlan, hadd legyen mégis valami nyoma: »ezt csináltam...« Van ebben a gondolatmenetben egy pici keserűség, de kiábrándultság semmi. Aminek legjobb bizonyítéka, hogy — az ő szavai szerint — megint van egy édes kis gyerekük. S ez nem azt jelenti, hogy a kilencéves Antinak és a hat éves Cecilkének testvérkéje született, hanem azt, hogy a feleségével újabb mesejátékon dolgoznak. Munka és munka. Sokszor észrevétlenül. Anyagi haszon nélkül. De hát miért csinálja Békefi Antal? Mert szerelmese ennek a bakonyi világnak. És mert — így mondja — hisz benne, hogy akik énekelnek és muzsikálnak, jobb emberek lesznek, mint mások. A Zirc hamarosan kinő a faluisorból, hála az állami segítségnek meg a helybeliek áldozatkészségének, amely milliókat juttat az építésére. Hogy közben a zirciek is magasabbra, a műveltség magasabb fokára lépnek, az viszont nem kis részben Békefi Antal érdeme. Lám, mit ér a pedagógus, egyetlen pedagógus! — ha nemcsak hivatalosan, hanem egész tehetségével, szívével az... Felkai Éva Pedagógusok Lapja 3 Nekünk, oktatásügyi osztályon dolgozóknak, legkedvesebb feladataink közé tartozik, amikor egy-egy jubiláló pedagógust köszönthetünk az állami vezetés nevében s átadhatjuk neki kormányunk ajándékát, az egyhavi fizetést. Ilyen ünnepség évenként több alkalommal is van kerületünkben — hadd számoljak be közülük néhányról. A Vörösmarty utcai Általános Leányiskolában Csató Ödön igazgató 25 éves jubileumát ünnepelték. Ünneplő ruhában, gyönyörűen terített asztaloknál gyülekeztek a tantestület tagjai, családostul. Aztán sorra hangzottak el a köszöntők: a tantestület, a párt, a szakszervezet képviselői méltatták Csató Ödön munkásságát és kívántak neki további sikereket. Két negyvenéves jubileumot is tartottunk. Az egyik a Lovag utcai leányiskolában működő Csitári Iréné volt, aki kerületünk legjobb kémiaszakos pedagógusai közé tartozik. Ebben a tantestületben sok a fiatal, s bizony könnyes szemmel mondták el, hogy szeretnének ők is ilyen frissen, a szakma szeretetétől így áthatva és a tanítványok ragaszkodásától körülvéve eljutni a negyvenedik évfordulóhoz. A Kölcsey-gimnázium igazgatója, Regős József »kiváló tanár« szintén negyven éve kezdte pályafutását. Valósággal összeforrt ezzel az iskolával, hiszen már diákkorában itt »koptatta« a padokat, aztán tanárként a katedrát — több mint három évtized óta. A bensőséges hangulatú ünnepségen régi tanítványai nevében Gál György Sándor köszöntötte Regős Józsefet, Pásztor József pedig úgy is mint a Pedagógus Szakszervezet kerületi elnöke, úgy is mint volt kollégája, minden jót kívánt neki. Egy-egy ilyen jubileum nemcsak az ünnepeknek felejthetetlen élmény, hanem minden részvevőnek. Ilyenkor elgondolkozik az ember azon, hogy bármennyire is nehéz, rögös pálya a pedagógusé, mégis gyönyörű, mert sok-sok fáradozásáért bőséges kárpótlás a tanítványok szeretete s az a tudat, hogy tanítása, példája száz és ezer gyermek, ifjú és felnőtt szívében él tovább... Horváth Mihályné, a budapesti VI. ker. tanács okt. oszt. vez. Az új nyugdíjtörvény szebb ajándékot nem helyezhetett volna kormányzatunk karácsony estéjén a munkában elfáradt, idős dolgozók, illetve az özvegyek, árvák asztalára, mint az új nyugdíjtörvényt. Több százezer nyugdíjas anyagi helyzetét javítja, számos jogos nyugdíjsérelmet orvosol ez az intézkedés. Nyugdíjrendszerünk módosítására a párt és a szakszervezetek a dolgozók véleményének, népgazdaságunk teherbíró képességének figyelembevételével tettek javaslatot, és a kormányzat évi 630 millió forint biztosításával már 1959. január 1-től kezdődően lehetővé tette a nyugdíjasok életkörülményeinek javítását. Az új törvény legfőbb törekvése, hogy csökkentse a régi és új nyugdíjak közti aránytalanságokat, a régi törvények alapján megállapított alacsony nyugdíjak felemelésével, illetve a nyugdíj megállapításához szükséges szolgálati idő rendezésével. Az alacsony nyugdíjast felemelése. 1959. január 1-től a régi jogszabály alapján megállapított öregségi és rokkantsági nyugdíjakat 25 százalékkal felemelik legalább 500 forintra, legfeljebb 800 forintig. A munkaviszonyban álló nyugdíjasok ezt az emelést csak a munkaviszonyuk megszűnése után kaphatják meg. Az 1954. évi 28-as sz. tvr. alapján megállapított, 800 forintot el nem érő öregségi és rokkantsági nyugdíjakat az új törvény az 1929 és 1945 között folyamatosan munkában töltött idő után megállapított pótlékkal növeli. A pótlék a törzsnyugdíj évenkénti egy százaléka. Az új törvény a házastársi pótlékot az eddigi 18 forint helyett 100 forintra emeli, ha a nyugdíj összege nem haladja meg a havi 850 forintot. Ha a nyugdíj összege a 750 forintot meghaladja, a házastársi pótlék összege annyi lesz, amenynyi az ellátás összegét 850 forintra kiegészíti. A 850 forinton felüli régi nyugdíjak esetében a már megállapított 18 forint házastársi pótlékot tovább folyósítják, de az új törvény szerint megállapított 850 forinton felüli nyugdíjaknál házastársi pótlék mér nem igényelhető. A régi jogszabály alapján megállapított özvegyi nyugdíjakat is felemelik 25 százalékkal, ha a nyugdíj összege nem éri el a 400 forintot. Az emelést a munkaviszonyban álló özvegyek is megkapják. Az 1954. évi nyugdíjtörvény alapján megállapított özvegyi nyugdíjakat — ha nem éri el a havi 400 forintot — 10 százalékkal emelik. Kiemeljük az új törvény kedvező intézkedését, mely szerint a sajátjogú és özvegyi nyugdíjjal rendelkező özvegyek, ha legalább egyik ellátásukat 1952. január 1 után állapították meg, kérhetik nyugdíjuknak az eddigi 500 forintról 700 forintra való kiegészítését. Az árvák ellátását az eddigi 100 forintról 175 forintra, teljes árvákét 150 forintról 250 forintra emelik, munkában töltött éveknek megfelelően kell a törzsnyugdíj egy százalékával növelni. Ez azt jelenti, hogy a most nyugdíjba lépő dolgozó ellátását, ha 1929-től folyamatosan munkaviszonyban állott, a nyugdíj szempontjából figyelembe vehető bérátlagnak nem 57, hanem 65 százalékában állapítják meg. Például 2000 forintos havi bérátlag esetén 1140 forint helyett 1300 forint lesz a nyugdíj összege. Ez az intézkedés kedvezően érinti a nyugdíjba lépő pedagógusok nagy többségét. Az új nyugdíjtörvény igazságos különbséget kíván tenni a hosszú és rövidebb szolgálati idővel rendelkezők között azáltal is, hogy 1959. január 1-től kezdődően fokozatosan felemeli a teljes nyugdíjra jogosító szolgálati időt. Az eddigi korhatár érvényben tartása mellett az 1959-as esztendőben 14 éves igazolt szolgálati idő alapján jogosultak a dolgozók a munkabérátlag 50 százalékában meghatározott törzsnyugdíjra. 1960-ban 15 évi, 1961-ben 16 évi, 1970-től pedig 25 évi munkaviszony alapján lehet igényt tartani a teljes összegű nyugdíjra. Azok, akiknek nincs meg a szükséges szolgálati idejük, de legalább 10 évi munkaviszonyt tudnak igazolni, résznyugdíjra jogosultak. Ilyen esetekben az 50 százalékos törzsnyugdíj összegét annyiszor két százalékkal csökkentik, ahány év hiányzik a mindenkori kötelezően előírt szolgálati időből például, akinek 1959-ben az előírt 14 helyett csak 10 évi szolgálati ideje van, 42 százalékos törzsnyugdíjra jogosult. A nyugdíj folyósítása munkaviszony esetén Az 1954-ben megjelent nyugdíjtörvény szerint a nyugdíjasok havi 6 napi időtartamnak megfelelően, azaz 48 órára vállalhattak munkát nyugdíjuk folyósításának korlátozása nélkül. Ez a rendelkezés sok vitára adott alkalmat, ezért megváltoztatását maguk a nyugdíjasok kérték. Az új rendelkezés szerint a nyugdíjasok ellátásának folyósítását csak akkor szüneteltetik, ha havi keresetük az 500 forintot meghaladja. Az Országos Nyugdíjintézet a nyugdíjak felemelését fokozatosan hajtja végre, külön kérvényezni tehát nem kell Szakszervezetünk megyei, járási, városi területi bizottságai az érdeklődőknek készséggel adnak részletes felvilágosítást. A hosszabb szolgálati idő megbecsülése Az elmúlt időszakban alig volt taggyűlés, ahol ne kérték volna a pedagógusok is, hogy a nyugdíjakat a munkában töltött hosszabb szolgálati idő figyelembevételével állapítsák meg. Az új törvény szerint az 1959. január 1. után megállapításra kerülő nyugdíjak összegét már az 1929. óta