Pedagógusok Lapja, 1959 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

A kartársi szeretet Tantestületi “l­beszélésen számtalanszor hal­lottam igazgató, tanár, tanító szájából: »... Azért lettünk pe­dagógusok, mert hivatást érez­tünk magunkban, és ha újra születnénk, minden göröngy, tüske, bosszúság, keserűség el­lenére is újra vállalnánk ezt a feladatot. Mert nincs ennél szebb a világon: lelkeket for­málni a jövőnek!« Valóban, a pedagógusok túl­nyomó többségét őszinte hiva­tásszeretet fűti. Az elhivatott­ság érzése összefűz bennünket, és megköveteli, hogy minél kö­zelebb kerüljünk egymáshoz ésszel is, szívvel is, és minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy mi magunk is megköze­lítsük azt az eszményt, ame­lyet növendékeink elé állítunk követendő példaként. Mi a kortársiasság? Segí­­teni akarás, együttérzés, egy­más támogatása, a nyílt, őszin­te, de finomhangú és tapinta­tos bírálat, amikor a szükség úgy kívánja, és becsületes el­ismerés annak, aki rászolgált. Ám, ha nyíltan szembenézünk a tényekkel- be kell vallanunk, hogy nem mindig tudunk felül­emelkedni az átlagos emberi gyengeségeken, meg-megbot- lunk a magasabbrendű közös­ségi érzelmek próbáján. A 7 iriavcéa ^ 3 bel°,e la_ Mtlllgpcjj kadó rosszin­dulat sok keserű órát szerzett már jószándékú és jól dolgozó nevelőknek­. Egyik jellemző formájával az elmúlt tanév végén találkoztam. Pedagógus­nap előtt X. igazgatónak dolga volt az oktatási osztályon. Mi­alatt az osztályvezetővel be­szélt — illik, nem illik — bele­­­kukucskált az asztalon fekvő iratokba, és elolvasta a rend­kívüli előlépésben részesítettek névsorát. Alig távozott, izga­tottan rohant a tanulmányi felügyelőhöz, és heves szemre­hányást tett neki, amiért őt nem terjesztette föl előlépte­tésre, noha — saját véleménye szerint — sokkal inkább meg­érdemelte volna, mint Y. vagy Z. Vajon csak akkor lehet ked­ves, derék, tehetséges a sze­münkben egy kollégánk, ha történetesen valami igazságta­lanság éri? Dicséret, elismerés esetén miért szeretnénk min­denáron az ellenkezőjét bebi­zonyítani? Egyik iskolánkban az igaz­gató hozzátartozója súlyos be­teg lett. Nehezen beszerezhető külföldi gyógyszerekre volt szükség. A testület tagjai meg­mozgatták rokonságukat, isme­rőseiket, és megszerezték vala­mennyi gyógyszert. Ugye azt hinnénk, hogy a jótevők az igazgató baráti köréből kerül­tek ki, vagy legalább is a vele legnagyobb megértésben dol­gozók közül? Korántsem. Pon­tosan azok voltak, akik állan­dóan elégedetlenkedtek, sok­szor egészen egyértelműen rosszindulatú és alaptalan vá­dakat hangoztattak, de csak főnökük háta mögött. Lehet, hogy a lelkiismeretük mozdult meg? Kell-e bizonygatni, mennyivel értékesebb lett vol­na magatartásuk, ha nemcsak egy alkalommal, a bajban, ha­nem nyugodt körülmények kö­zött is, mindig emberségesek, igazságosak lettek volna? Sokszor üt fáj a sebeket a JUfiiAUI­Ul birálat iS, mert néha a nyíltságot, őszinteséget összetévesztjük a nyerseség­gel, éles hanggal. Pedig mi ne­velők jól tudjuk, mennyire fon­tos a tapintat. Ne tartogassuk hát csak a gyermekek, szülők számára — legyen mindig, minden körülmények között alapfeltétele egymással való érintkezésünknek is. Roppant kínos helyzet állott elő szülői értekezlet szünetében egyik középiskolánk folyosóján, ami­kor a szülőkkel beszélgető fia­tal osztályfőnököt nyers, paran­csoló hangon szólította meg alig pár évvel idősebb kar­társa: »Benn felejtetted az osztályodban az előmeneteli naplót!« — »Igen, köszönöm« mondotta zavartan az osztály­főnök, és nyújtotta a kezét, hogy átvegye a kérdéses nap­lót. »Nem hoztam ki, majd menj be érte magad!« — hang­zott a fölényes válasz. — Az igazgatótól­ is furcsán hatott volna, hogy szüleik előtt oktatja ki beosztottját, de még sokkal visszateszi jóbban hangzott mindez egy másik pedagógus szájából. A szolidaritás vétünk. Egy túlzottan becs­vágyó tanárnő például úgy akarta megoldani a számára nem kívánatos tantárgyfelosz­tást, hogy a szülői munka­kö­zösség vezetőségi tagjának pa­naszolta el kifogásait, termé­szetesen elhallgatva a szerve­zési és szakmai okokat, ame­lyek szükségessé tették, hogy azokban az osztályokban tanít­son, ahol nem szeretett. Így különféle pletykáikra, az igaz­gató és a többi kartársa elleni támadásra szolgáltatott alapot, ami az egész testület nyugal­mát megzavarta. Végül említsük meg azt is, hogy szemfüles tanulóink előtt mennyire óvakodnunk kell bármiféle vélemény, bírá­latnak tűnhető megjegyzés nyilvánításától, vagy akárcsak olyan arckifejezéstől is, amely arra utal, hogy egyik-másik nevelőtársun­k utasításával, módszerével nem értünk egyet. A tanulók messzemenő követ­keztetéseket vonnak le min­denből. Néhány esetet mondtam el csupán, de folytathatnám a sort. A legtöbb tantestületben előfordulnak ilyen és hasonló apróbb-nagyobb súrlódások. A tanulság? Én úgy fogalmaznám meg: ne csak érezzük, éljük is a kortársi szeretet. A min­dennapi munka szürke hétköz­napjain éppen úgy, mint az örömök pirosbetűs ünnepein. Támogassuk egymást minden erőnkkel, hogy együttesen is, egyénileg is példaképek, a szó legnemesebb értelmében a nép nevelői lehessünk. Bencsáth Aladárné és akadályai Gyönyörű lehet ez a vidék, tavasszal, nyáron, ősszel — máskor. Hanem most: csúnya és kiábrándító. A környező erdők levélruhájuktól meg­fosztva, csupaszon dideregnek a torokfojtogató ködben, és sár, sár mindenütt, akkora sár, hogy félcipőben még az út má­sik oldalára sem tanácsos át­kelni. Zirc barátságtalan arcát mutatja az idegennek, aki némi csalódással állapítja meg, hogy a történelmi név mögött meg­lehetősen sivár falu húzódik meg. Legalábbis ez a látszat. De elég itt eltölteni egyetlen na­pot, hogy sok mindent lás­son — és másképp lásson az ember. Hogy lássa, mennyit fejlődött 1945 óta a magyar vidék. Igaz, volt gazdagság Zircen régen is — az apátság­ban. Csodákat mesélnek róla az itteniek, milyen mesés kin­cseket halmoztak fel az apát­­urak, miközben a falunak mor­zsákat is alig juttattak. A kin­cseket aztán a második világ­háború alatt nyugatra »mentet­ték­«, a falu csak az elmara­dottságot örökölte. És most? Zirc a dudari bánya lakótele­pe lett. Lakóinak száma azóta rohanvást növekszik. Az el­múlt évben kétszáz új házat adtak át a boldog tulajdono­soknak, s a gyerekek birtokba vették a modern, emeletes is­kolát. Hamarosan újabb hat­száz lakásos lakótelep építését kezdik meg, külön iskolával. Vízvezetéket fektetnek le a községben, folyik a járdaépítés. De talán még ennél is érdeke­sebb, hogy ebben a félreeső dunántúli faluban olyan pezsgő a zenei élet, hogy akármelyik városnak dicsőségére válna. Híre van ennek megyeszerte, s híre van Békefi Antal tanító­nak, hiszen ennek a pezsdülés­­nek ő a lelke, a mindenese. A zirci iskola igazgatói irodájában egy szerda délben találkoztunk először. Magas, fekete, harmincegynéhány éves férfi, tömött bajusszal, egész­séges, piros arccal, az ilyenről szokták mondani, hogy jó ma­gyaros típus. Ennyit árul el róla a külső. A közelebbi is­merkedés, beszélgetés helyett azonban az úttörő ének- és zenekar próbájára invitál. Ám hamarosan kiderül: a bemutat­kozás legjobb formáját válasz­totta. A munkája beszél­t róla. Mert tessék csak elkép­zelni! Az olajozott padlójú tan­teremben a lépcsőzetes dobo­góra feláll vagy hatvan kisfiú és kislány. Eléjük, kottatar­tók mögé odaül másik tizen­nyolc, s aztán énekelnek, mu­zsikálnak gyönyörűen, termé­szetesen, önfeledt örömmel. S mi mindent, hányfélét tudnak! Erkel Hunyadi-indulóját úttörő szöveggel, XVI—XVII. századi magyar énekeket lantkíséret­tel, bakonyi német népdalokat harmonikaszóra. A zenekar az Aida bevonulási indulóját, Bach műveit. S közben egész természetességgel kiáll hol a kis Benefi Pali, hol a VI.-os Egervölgyi Vilmos, vagy a­­ bájos Amberg Erzsike, b­om­bitaszólót, hegedűszólót­­ ját­szani, virágénekeket énekelni. Valóságos koncert. A vendég csak álmélkodik, s azon töpreng: csupa zenei te­hetség járna a zirci általános iskolába? Aligha. Mi hát ak­kor a titkuk? Kálovics László igazgató azt mondja: munka, türelem, lelkesedés. Mindezt korlátlan mennyiségben ál­dozza a gyerekeknek az ének­tanár, Békefi Antal. A felnőttek kórusát pedig azzal a céllal alakították meg két éve, hogy az iskolából ki­került, tizenhat-tizennyolc éves fiatalokat összetartsa, kocsmá­­zás helyett nemesebb szórako­zást nyújtson nekik. Heten­ként egyszer próbálnak, s jön­nek a tagok szívesen. Aki hiányzik, azt legközelebb »megugatják«. Hun voltál? A »megugatás« használ-e vagy a muzsika szeretete teszi, de tény, hogy rendszeresen dol­gozik, szépen fejlődik a kórus. Az eddigiek után talán fölös­leges mondani, hogy azt is Békefi vezeti. Mint ahogy ő az újjáélesztője a szimfonikus zenekarnak is. Érdekes, hogy ez a zenekar szinte keresztmet­szetét adja a falu lakosságának. Mert a zenekarban nemcsak a különböző hangszerek, ha­nem a különféle foglalkozású, gondolkozású emberek is szé­pen »összestimmelnek«. Heten­ként két este pedagógus, bá­nyász, Népbolt-vezető, borbély, orvos, vasúti tiszt együtt mu­zsikálnak Mozartot, Rossinit, Bartókot... Tanítás heti huszonnégy órában, két énekkar, két zene­kar vezetése, vajon mire telik még egy pedagógus idejéből és energiájából? Válaszul Békefi Antal megmutatja egyik fő büszkeségét, a volt apátsági épület egyik szárnyában be­rendezett múzeumot. Három teremből áll a birodalom, ame­lyet gyűjtögető szenvedélye népesített be — helytörténeti emlékekkel, a Bakony élővilá­gának jellegzetességeivel és a bakonyi népművészet alkotá­saival. Rengeteg érdekesség látható itt: a Kárpát-medence legrégibb szobra — egy lótöre­dék, a zirci suszter­meister céh törvénykönyve, pásztor- és vadászszerszámok, a mészége­­tés, tölgy- és taplófeldolgozás eszközei. Egy egész falrészt Zirc nagy fia, Reguly Antal emlékének szenteltek. A nép­­művészeti terem gyönyörű da­rabokkal büszkélkedhet. Több mint százéves borotvatartó, 1912-ből való pipa, rajta egy visszarettenő őzike pompásan faragott, domborművű alakja; fadoboz, amelynek minden ol­dalára mese jelenetet faragott a népművész, Tóth József pásztor; egy halimbai paraszt­asszony szobrocskái, amelye­ket a kapujára ragadt agyag­ból formázgatott, pihenés köz­ben. Nem hiányoznak termé­szetesen a híres betyárok em­lékei sem. A szűkebb haza, a Bakony szeretetét sugározza itt minden. „Múzeumigazgató” és tehát Békefi Antal. Van-e még va­lami a tarsolyban? Hogyne volna, de ezt már otthon mutatja meg, a parányi dolgozószobában, amelyet tel­jesen betölt három bútorda­rab: a zongora, a könyvespolc és az íróasztal. A könyvek kö­zül két ízléses kis kötet kerül elő: »Bakonyi népdalok« és »■Katonanóták«. Mindkettő gyűjtője, feldolgozója Békefi Antal. Nyomdakész állapotban van már a Bakonyi népdalok második kötete is. öregbako­nyi népmesék című kötete pe­dig az Ifjúsági Könyvkiadónál várja sorsát. S mi minden van itt még a vaskos kéziratcso­mókban! Bakonyi német gye­rekjátékok, betyártörténetek, találós kérdések, közmondá­sok, mindenféle népszokások. Ez a passziója: felkeresni el­dugott kis falvakat, előcsalo­gatni a már-már feledésbe me­rülő hagyományokat, aztán kincsekkel megrakottan haza­térni. Csak népdalt másfélez­ret gyűjtött eddig. Nyolc év eredménye ez, rengeteg felál­dozott pihenőnapé, mert rend­szerint szombat-vasárnap van úton, a feleségével együtt. Legfőbb segédeszközei: a szak­­szervezettől használatra ka­pott magnetofon, no meg a nyelveket oldó, nótázó kedvre derítő bor. Sokan kívánkoznak faluról városra, ő nem. Azt mondja: annyi még itt a tennivaló! Meg aztán szívéhez nőtt itt min­den. Vastag albumot vesz elő, a fedőlapon szépen cirkalma­­zott betűkkel a cím: »A zirci általános iskola ének- és zene­karának képes krónikája 1950. szeptembertől.« Benne gondo­san megörökítve az együttes életének minden fontosabb eseménye, fellépéseik plakát­jai, a róluk megjelent újság­cikkek. Egy fényképsorozatnál elmélázik Békefi: »A kis aranykígyó«... A maga gyűj­­tötte népmesékből és nép­dalokból ő maga írta a négy­­felvonásos zenés mesejátékot. Hónapokig dolgozott rajta, aztán kilenc hétig próbálták a gyerekekkel, míg megérett a színpadra. Büszkeség és öröm volt neki is, a gyerekeknek is a nagy siker — tizenhétszer adták elő —, dehát elmúlt az is, és végeredményben mi ma­­rad a temérdek munkából? A szép emlék meg néhány fény­kép. Azért is őrzi olyan féltő gonddal ezt az egyre vaskoso­­dó albumot. Más ember öreg­­korában azzal dicsekszik: ezt a házat építettem magamnak... Az ő élete munkája láthatat­­lan, hadd legyen mégis valami nyoma: »ezt csináltam...« Van ebben a gondolatmenet­­ben egy pici keserűség, de ki­­ábrándultság semmi. Aminek legjobb bizonyítéka, hogy — az ő szavai szerint — megint van egy édes kis gyerekük. S ez nem azt jelenti, hogy a ki­lencéves Antinak és a hat éves Cecilkének testvérkéje született, hanem azt, hogy a feleségével újabb mesejátékon dolgoznak. Munka és munka. Sokszor észrevétlenül. Anyagi haszon nélkül. De hát miért csinálja Békefi Antal? Mert szerelmese ennek a bakonyi világnak. És mert — így mondja — hisz benne, hogy akik énekelnek és muzsikálnak, jobb emberek lesznek, mint mások. A Zirc hamarosan kinő a falui­sorból, hála az állami segítség­­nek meg a helybeliek áldozat­­készségének, amely milliókat juttat az építésére. Hogy köz­ben a zirciek is magasabbra, a műveltség magasabb fokára lépnek, az viszont nem kis részben Békefi Antal érdeme. Lám, mit ér a pedagógus, egyetlen pedagógus! — ha nemcsak hivatalosan, hanem egész tehetségével, szívével az... Felkai Éva Pedagógusok Lapja 3 Nekünk, oktatásügyi osztá­lyon dolgozóknak, legkedve­sebb feladataink közé tarto­zik, amikor egy-egy jubiláló pedagógust köszönthetünk az állami vezetés nevében s átad­hatjuk neki kormányunk aján­dékát, az egyhavi fizetést. Ilyen ünnepség évenként több alkalommal is van kerületünk­ben — hadd számoljak be kö­zülük néhányról. A Vörösmarty utcai Általá­nos Leányiskolában C­s­at­ó Ödön igazgató 25 éves jubi­leumát ünnepelték. Ünneplő ruhában, gyönyörűen terített asztaloknál gyülekeztek a tan­testület tagjai, családostul. Az­tán sorra hangzottak el a kö­szöntők: a tantestület, a párt, a szakszervezet képviselői mél­tatták Csató Ödön munkássá­gát és kívántak neki további sikereket. Két negyvenéves jubileumot is tartottunk. Az egyik a Lo­vag utcai leányiskolában mű­ködő C­s­it­á­r­i Iréné volt, aki kerületünk legjobb kémia­szakos pedagógusai közé tar­tozik. Ebben a tantestületben sok a fiatal, s bizony könnyes szemmel mondták el, hogy sze­retnének ők is ilyen frissen, a szakma szeretetétől így áthat­va és a tanítványok ragaszko­dásától körülvéve eljutni a negyvenedik évfordulóhoz. A Kölcsey-gimnázium igaz­gatója, Regős József »ki­váló tanár« szintén negyven éve kezdte pályafutását. Való­sággal összeforrt ezzel az isko­lával, hiszen már diákkorá­ban itt »koptatta« a padokat, aztán tanárként a katedrát — több mint három évtized óta. A bensőséges hangulatú ün­nepségen régi tanítványai ne­vében Gál György Sándor kö­szöntötte Regős Józsefet, Pász­tor József pedig úgy is mint a Pedagógus Szakszervezet ke­rületi elnöke, úgy is mint volt kollégája, minden jót kívánt neki. Egy-egy ilyen jubileum nem­csak az ünnepeknek felejthe­tetlen élmény, hanem minden részvevőnek. Ilyenkor elgon­­dolkozik az ember azon, hogy bármennyire is nehéz, rögös pálya a pedagógusé, mégis gyönyörű, mert sok-sok fára­dozásáért bőséges kárpótlás a tanítványok szeretete s az a tudat, hogy tanítása, példája száz és ezer gyermek, ifjú és felnőtt szívében él tovább... Horváth Mihályné, a budapesti VI. ker. tanács okt. oszt. vez. Az új nyugdíjtörvény szebb ajándékot nem he­lyezhetett volna kormányza­tunk karácsony estéjén a mun­kában elfáradt, idős dolgozók, illetve az özvegyek, árvák asztalára, mint az új nyugdíj­­törvényt. Több százezer nyug­díjas anyagi helyzetét javítja, számos jogos nyugdíjsérelmet orvosol ez az intézkedés. Nyugdíjrendszerünk módo­sítására a párt és a szakszer­vezetek a dolgozók vélemé­nyének, népgazdaságunk te­herbíró képességének figye­lembevételével tettek javasla­tot, és a kormányzat évi 630 millió forint biztosításával már 1959. január 1-től kezdő­dően lehetővé tette a nyugdí­jasok életkörülményeinek ja­vítását. Az új törvény legfőbb tö­rekvése, hogy csökkentse a régi és új nyugdíjak közti aránytalanságokat, a régi tör­vények alapján megállapított alacsony nyugdíjak felemelé­sével, illetve a nyugdíj megál­lapításához szükséges szolgá­lati idő rendezésével. Az alacsony nyugdíjast felemelése. 1959. január 1-től a régi jogszabály alapján megállapí­tott öregségi és rokkantsági nyugdíjakat 25 százalékkal felemelik legalább 500 forint­ra, legfeljebb 800 forintig. A munkaviszonyban álló nyug­díjasok ezt az emelést csak a munkaviszonyuk megszűnése után kaphatják meg. Az 1954. évi 28-as sz. tvr. alapján megállapított, 800 fo­rintot el nem érő öregségi és rokkantsági nyugdíjakat az új törvény az 1929 és 1945 között folyamatosan munkában töl­tött idő után megállapított pótlékkal növeli. A pótlék a törzsnyugdíj évenkénti egy százaléka. Az új törvény a házastársi pótlékot az eddigi 18 forint helyett 100 forintra emeli, ha a nyugdíj összege nem haladja meg a havi 850 forintot. Ha a nyugdíj összege a 750 forintot meghaladja, a házastársi pót­lék összege annyi lesz, ameny­­nyi az ellátás összegét 850 fo­rintra kiegészíti. A 850 forin­ton felüli régi nyugdíjak ese­tében a már megállapított 18 forint házastársi pótlékot to­vább folyósítják, de az új tör­vény szerint megállapított 850 forinton felüli nyugdíjak­nál házastársi pótlék mér nem igényelhető. A régi jogszabály alapján megállapított özvegyi nyugdí­jakat is felemelik 25 százalék­kal, ha a nyugdíj összege nem éri el a 400 forintot. Az eme­lést a munkaviszonyban álló özvegyek is megkapják. Az 1954. évi nyugdíjtörvény alap­ján megállapított özvegyi nyugdíjakat — ha nem éri el a havi 400 forintot — 10 szá­zalékkal emelik. Kiemeljük az új törvény kedvező intézkedését, mely szerint a sajátjogú és özve­gyi nyugdíjjal rendelkező öz­vegyek, ha legalább egyik el­látásukat 1952. január 1 után állapították meg, kérhetik nyugdíjuknak az eddigi 500 forintról 700 forintra való ki­egészítését. Az árvák ellátá­sát az eddigi 100 forintról 175 forintra, teljes árvákét 150 forintról 250 forintra emelik, munkában töltött éveknek megfelelően kell a törzsnyug­díj egy százalékával növelni. Ez azt jelenti, hogy a most nyugdíjba lépő dolgozó ellá­tását, ha 1929-től folyamato­san munkaviszonyban állott, a nyugdíj szempontjából fi­gyelembe vehető bérátlagnak nem 57, hanem 65 százaléká­ban állapítják meg. Például 2000 forintos havi bérátlag esetén 1140 forint helyett 1300 forint lesz a nyugdíj összege. Ez az intézkedés kedvezően érinti a nyugdíjba lépő pe­dagógusok nagy többségét. Az új nyugdíjtörvény igaz­ságos különbséget kíván tenni a hosszú és rövidebb szolgá­lati idővel rendelkezők kö­zött azáltal is, hogy 1959. ja­nuár 1-től kezdődően fokoza­­tosan felemeli a teljes nyug­díjra jogosító szolgálati időt. Az eddigi korhatár érvényben tartása mellett az 1959-as esz­tendőben 14 éves igazolt szol­gálati idő alapján jogosultak a dolgozók a munkabérátlag 50 százalékában meghatározott törzsnyugdíjra. 1960-ban 15 évi, 1961-ben 16 évi, 1970-től pedig 25 évi munkaviszony alapján lehet igényt tartani a teljes összegű nyugdíjra. Azok, akiknek nincs meg a szükséges szolgálati idejük, de legalább 10 évi munkaviszonyt tudnak igazolni, rész­nyugdíj­ra jogosultak. Ilyen esetekben az 50 százalékos törzsnyugdíj összegét annyiszor két száza­lékkal csökkentik, ahány év hiányzik a mindenkori kötele­zően előírt szolgálati időből például, akinek 1959-ben az előírt 14 helyett csak 10 évi szolgálati ideje van, 42 száza­lékos törzsnyugdíjra jogo­sult. A nyugdíj folyósítása munkaviszony esetén Az 1954-ben megjelent nyug­díjtörvény szerint a nyugdíja­sok havi 6 napi időtartamnak megfelelően, azaz 48 órára vállalhattak munkát nyug­díjuk folyósításának korláto­zása nélkül. Ez a rendelkezés sok vitára adott alkalmat, ezért megváltoztatását maguk a nyugdíjasok kérték. Az új rendelkezés szerint a nyug­díjasok ellátásának folyósítá­sát csak akkor szüneteltetik, ha havi keresetük az 500 fo­rintot meghaladja. Az Országos Nyugdíjintézet a nyugdíjak felemelését foko­zatosan hajtja végre, külön kérvényezni tehát nem kell Szakszervezetünk megyei, já­rási, városi területi bizottságai az érdeklődőknek készséggel adnak részletes felvilágosí­tást. A hosszabb szolgálati idő megbecsülése Az elmúlt időszakban alig volt taggyűlés, ahol ne kérték volna a pedagógusok is, hogy a nyugdíjakat a munkában töltött hosszabb szolgálati idő figyelembevételével állapítsák meg. Az új törvény szerint az 1959. január 1. után meg­állapításra kerülő nyugdíjak összegét már az 1929. óta

Next