Pedagógusok Lapja, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-08 / 1. szám
A nevelési terv a három vita tükrében NYUGATI ORSZÁGOKBÓL érkezett pedagógusokkal beszélgetve oktatásügyünk helyzetéről, eredményeinkről, a bennünket foglalkoztató problémákról,, terveinkről, ki-ki vérmérséklete, politikai állásfoglalása szerint hallgatja szavunkat: hitetlenkedve bólogat, maliciózusan kérdezget; vannak, akik lelkesednek, másokat irigység fog el. Amikor azonban a nevelési tervvel kapcsolatos elképzeléseinket ismertetjük, kivétel nélkül minden nyugati kolléga megdöbben. Egyesek uniformizálást emlegetnek, az egyéniség erőszakos, »a rendszer igényeinek megfelelő« formálását. Érthető a meglepődés, az értetlenség: egy osztályokra szakadt társadalomban nem alakulhat ki valamilyen egységes embereszmény, nincs mód a társadalom összes lehetőségeinek megtervezésére és megszervezésére annak érdekében, hogy ez az embereszmény egyre általánosabban realizálódjon — következésképp lehetetlen elképzelni valamiféle nevelési tervet és annak alapján folyó iskolai nevelőmunkát. Ez csak szocialista társadalmi viszonyok között valósulhat meg. Többéves tudományos és kísérletező munka gyümölcseként elkészült, és a mostani hetekben került el a széles közvélemény elé a magyar nevelési terv tervezete. Vajon hogyan vélekednek róla a pedagógusok? HÁROM TANÁCSKOZÁSON vettem részt — a bakócai gyermekotthon nevelőtestületében, a Baranya és a Bács megyei központi vitán — és úgy érzem, a nevelési terv alapgondolata célba talált. A pedagógusok megértették újszerűségét, hasznosnak, sőt nélkülözhetetlennek tartják a nevelés hatékonyságának növelésében. Jellemző vonása volt a vitáknak, hogy mindenütt igényelték a terv további bővítését: a nevelőotthonokban, napközikben és az úttörőmozgalomban lehetséges tevékenységi formákkal, a nyári szünet felhasználására vonatkozó útmutatással. Sokan hangsúlyozták a tanterv és a nevelési terv egységesítésének szükségességét. A pécsi nevelők, akik iskoláikban az elmúlt két év során már a tervvázlat alapján dolgoztak, elmondták, hogy miként növelte a terv a nevelők pedagógiai érdeklődését, az önképzésre való igényt. De a többi pedagógus felszólalása is aláhúzta, hogy a nevelési terv — alkalmas keret a továbbképzés számára. AZ ALAPGONDOLAT helyeslése és elfogadása mellett azonban természetesen sokféle kritika is elhangzott az egyes részletekre vonatkozólag. A kecskeméti vitán többen hangoztatták hogy a terv nem él eléggé a világnézeti-politikai formálás lehetőségeivel, nagyobb lehetne a világnézeti előrehaladás annál, amit a terv előirányoz. Gila Istvánné, a kiskunfélegyházi városi művelődési csoport vezetője szerint például a vallásos ünnepek kérdésében, Karsai József, jánoshalmi általános iskolai nevelő szerint az ismeretekből adódó világnézeti következtetések levonásában lehetne határozottabb a terv. Karsai kolléga figyelemre méltó felszólalásában azt is szóvá tette, hogy a terv csak a személyiségre vonatkozó követelményeket tartalmazza, és nem ad feleletet arra, hogy egy-egy osztálynak milyen közösségi szintet kell elérnie. Javasolta, hogy a nevelőmunka elmélyítése céljából az általános iskola valamennyi osztályában — már az elsőben is! — legyen osztályfőnöki óra SOK BÍRÁLÓ MEGJEGYZÉS hangzott el a követelményszintekről: jelentős részük maximalista, főleg az esztétikai nevelés területén. Elhangzottak olyan megállapítások is, hogy túl sok a tevékenységi forma. Helyes a törekvés a sablonok elkerülésére, de az is előfordulhat, hogy a nevelő tanácstalanná válik, mert hiányzik a súlypontok kijelölése. Érdekes és hasznos színfoltja volt a megyei vitáknak a szülők és más meghívottak felszólalása. Különösen az orvosok — dr. Csereklyeiné Kecskeméten, dr. Jekkelné Pécsett — elemezték alaposan a tervet, és örömmel üdvözölték egészségügyi vonatkozásait. Érdeklődéssel és meghatódva hallgatták a pécsi értekezlet részvevői dr. Henkey Antal nyugalmazott siklósi állatorvos felszólalását. Nyugalomba vonulása óta minden idejét a községben lakó gyermekek , mégpedig főként a nehezen fegyelmezhető, lassan tanuló gyermekek nevelésének szenteli. Az ő példája is mutatja: egyre többen kapcsolódnak be a nevelés nagy munkájába; a nevelés az egész társadalom ügyévé vált. Kovács Géza Hamiskásan mosolyog: — Komolyan mondja kartársnő, hogy nem látszom többnek hatvannál a fényképen? Ámbár könnyen meglehet, mert aki retusálta — volt tanítványom felesége. Hát igyekezett ... A mondatot félbeszakítja egy szembejövő fiatalember tiszteletteljes köszönése, amit Jenő bácsinak természetesen viszonozni kell. Megyünk a győri utcán, beszélgetnénk, de újabb ismerős keresztezi utunkat, újabb üdvözlés, s már megint kereshetjük, hogy hol is hagytuk el a téma fonalát. Jenő bácsinak, azaz Sebők Jenő nyugdíjas tanárnak sok az ismerőse. — Aki győri „bennszülött”, azt majd mind ismerem, java részüket tanítottam — meséli aztán, amikor egy fekete mellett végre zavartalanabb percek következnek. — A budapesti tudományegyetemen szereztem vegytan-természetrajz szakos tanári oklevelemet 1910-ben. Az 1912—13-as tanévben jutottam először álláshoz. A pécsi, majd a pozsonyi felső kereskedelmi iskolában tanítottam, Pozsonyban kereskedelmi tanári oklevelet is szereztem, aztán 1919-ben Győrbe jöttem, a városi kereskedelmi iskolákhoz. Itt működtem 1948. augusztus 31-ig, nyugdíjazásomig. Harmincöt év a katedrán — ez is szép, teljes tanári pálya lenne. De ő nem akart végleg búcsút mondani az iskolának, a gyerekeknek. Tanít azóta is, megszakítás nélkül, hol teljes óraszámban, hol óraadóként, a tanítóképzőben, a Zrínyi gimnáziumban, technikumokban. Most heti tíz órát tart a közgazdasági technikum pénzügyi tagozatán és a villamosipari technikum esti tagozatán. A gyakorlóévét is beleszámítva, ez az 51. tanítási éve. — Úgy bizony, a 77 esztendőmmel én vagyok Győr legöregebb, még működő pedagógusa! Az iratok objektív adatai szerint ez kétségtelenül így van, de munkabírás, frisseség tekintetében aligha. Mert igazán nem kellett sokat retusálni a fényképen a voltt tanítvány feleségének! Fiatalosan csillogó, derűs tekintet, sima arc, egyenes tartás — önkéntelenül is az ilyenkor szokásos kérdés jut az eszembe: vajon mi a titka ...? — Ha az ember mindig a fiatalok között van, maga is fiatal marad. És talán a legfontosabb: a jókedély. Tudja, én azt szoktam mondani: kétféle tanár van. Exakt és romantikus. Az „exakt” tanár tökéletes csendet, rendet tart, pontosan, precízen gördül az órája. Aztán bejön az osztályba a „romantikus” tanár, egykét szóval vidám hangulatot teremt, a fegyelem talán nem olyan tökéletes, de mennyivel jobban érzik magukat a gyerekek! Én mindig ilyen romantikus vagy ha úgy tetszik, mesélő tanár voltam, mert azt vallottam, hogy a heterociklusos vegyületeket esetleg elfelejthetik idővel a tanítványaim, de arra mindig emlékezni fognak, amit a tantárgyak kapcsán az életről, saját élményeimből, tapasztalataimból mondtam nekik. Akkor hát ezt tanácsolná a fiatal kollégáknak? — Receptet adni aligha lehetne. Minden pedagógusnak más az egyénisége és minden pedagógusnak — én így fogalmaznám — meg kell érnie. A fiatal kollégáknál tapasztalom, hogy sokszor túlzott követelményeket állítanak a gyermekek elé, ezzel akarják biztosítani a tekintélyüket. A tanár legyen alapos ismerője szaktárgyainak és őszintén szeresse tanítványait — ezt értékelik a növendékei, ezért tisztelik. A biztos szakmai tudás említése juttatja eszembe a kérdést: fél évszázados működés után kell-e még készülnie az óráira, vagy már úgyis a „kisujjában” van minden? — Amikor az 1909—10-es tanévben a Markó utcai reálban a gyakorló évemet töltöttem, mindig megmosolyogtam egy öreg tanárt, aki a tanári szobában rendszerint a dívány sarkába húzódva tanult. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. Nem lehet úgy órára menni, hogy az ember fel ne dolgozza a tanítandó anyagot, átnézem a tankönyvet, gondolkozom azon, hogy a helyi viszonyoknak megfelelően milyen példákat szőhetnék bele, hogyan szemléltethetném. Arról nem is beszélve, hogy a napi felkészülésen túl az embernek állandóan lépést kell tartania a szaktudományok fejlődésével. Én az egyetemen kémiában még azt tanultam, s jó ideig azt is tanítottam, hogy az anyag legkisebb része az atom. Hol vagyunk ma már ettől! Sokat változott a tananyag, sokat változtak a tanítási-nevelési módszerek és a tanárnak nem szabad lemaradnia. Tanulás és tanítás, munka és megint csak munka. És milyen örömöket ad cserébe a pálya? — Sokat, nagyon sokat, nem is lehetne felsorolni. Én például mindig nagy fontosságot tulajdonítottam a tanításban a szemléltetésnek, megkedvelten a tantárgyat, bűn nem élni vele. Valahányszor másik iskolába kerültem, mindjárt azt néztem, hogyan lehet laboratóriumot berendezni, szertárat fejleszteni. S öröm számomra, hogy ma már a szemléltetés hivatalosan is elfoglalta az oktatásban az őt megillető helyet. Aztán öröm volt minden tanulmányi kirándulás, amit tanítványaimmal tettem — még külföldre is vittem őket, hadd lássanak, tanuljanak. Feledhetetlenek a balatoni nyarak is: éveken át az érettségizett „lányaimat” Füredre, Kenesére vittem üdülni; micsoda kedves, vidám napok voltak! Öröm minden ünnepélyes találkozó egykori diákjaimmal és öröm, ha a presszóban csak úgy egyszerűen odaülnek az asztalomhoz, és beszámolnak az életükről, örömeikről és gondjaikról. No és a nagy élmény, amikor 1962 szeptemberében az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanévnyitó ünnepségén a rektor köszöntött és átnyújtotta az aranydiplomát. A szép emlékektől kicsit elérzékenyül, de amikor búcsúzóul megkérdezem, hogy mit kívánjak neki az 1963-as esztendőre, nyomban visszazökken a megszokott hangnembe: — Azt, hogy így menjen tovább még húsz évig...! Felkai Éva AZAim/moMÁS Három kérdés és a válaszok Az egri Tanárképző Főiskola igazgatósága és szakszervezeti bizottsága sokat tesz azért, hogy a vidéki levelező hallgatóknak segítséget nyújtson a tanulmányaik során jelentkező nehézségek leküzdéséhez. Különösen jó kezdeményezésnek bizonyult az a kis, sokszorosított tájékoztató, amelyet a levelező hallgatók számára állítottak össze. Ez a kiadvány egyebek között részletes felvilágosításokat tartalmaz a tanulmányi rendről, a beiratkozásokról, a konzultációs lehetőségekről, a félévi vizsgákról, és közli a levelező oktatásra vonatkozó legfontosabb miniszteri utasítások számait. Az ilyen és ehhez hasonló segítség ellenére is a levelező hallgatók jelentős részének vizsgaeredményei gyengék, tudásuk hiányos, és sokan kérnek vizsgahalasztást. Ezért a Főiskola kérdőívet juttatott el 220 levelező hallgatóhoz, hogy a gyenge eredmények, a vizsgahalasztások okaira ők maguk derítsenek fényt. A kérdőívekre adott válaszokból sok érdekes következtetést lehet levonni. Az első kérdés így hangzott: saját véleménye szerint fel tud-e készülni rendesen a vizsgáira? A hallgatók közül hetvennyolcan úgy nyilatkoztak, hogy jó felkészülésüknek nincsen akadálya, hatvanhatan csak hiányosan tudnak felkészülni, és hetvenhat levelező hallgató saját bevallása szerint nem tud felkészülni vizsgáira. Ez tehát azt a megdöbbentő képet tárja elénk, hogy a hallgatóknak csupán egyharmada tartja megfelelőnek, vizsgaérettnek felkészülését. A második kérdés: véleménye szerint mi akadályozza felkészülésében? A válaszok nagyon különfélék, de lényegében három főcsoportba sorolhatók. Személyes okokra — betegség, családi problémák stb. — hivatkozott ötvenegy hallgató. Nyolcvanegyen részben a Főiskolára hárították gyenge eredményeiket: harmincheten több konzultációt tartottak volna szükségesnek, tizennégy hallgató túlságosan bonyolultnak tartotta a tananyagot s ugyancsak tizennégy rövidnek a felkészüléshez rendelkezésre álló időt, kilencen a jegyzetellátás zavarait hibáztatták; mindössze heten ítélték túlzottan magasnak a vizsgakövetelményeket. A felkészülés akadályát legtöbben — nyolcvannyolcan — iskolai munkájukban vélik felfedezni. Vezetői beosztásának ellátásával 34, lakóhelyéről más községbe való kijárással 13, túlórákkal, helyettesítésekkel 22, egyéb iskolai okokkal 19 hallgató indokolja azt, hogy nem jutott ideje a tananyag elsajátítására. De segítheti is az iskolai munka a hallgató tanulását; erre vonatkozott a harmadik kérdés: tanítja-e mint levelező hallgató azt a szaktárgyat (vagy szaktárgyakat), amelyet tanul? íme a válaszok. A hallgatók közül 115-en mindkét tárgyukat tanítják, 62-en csak az egyiket és — ez különösen figyelemreméltó! — 43 hallgató egyik tárgyát sem. A kérdőívek adataiból levonható tanulságok nyilvánvalók. A Főiskolának a maga hatáskörében még gondosabban biztosítania kell az eredményes tanulás feltételeit, de az iskolák igazgatóinak, szakszervezeti bizottságainak is több segítséget kell nyújtaniuk a hallgatók számára. Nem lehet egyetérteni azzal, ha a levelező hallgatókat rendszeresen túlóráztatják, sok külön munkával terhelik meg. Megfelelő szervezéssel és főleg jóindulattal ezt el lehet kerülni, mint ahogy azt is meg lehet oldani, hogy taníthassák azt a szaktárgyat, amelyet tanulnak. A segítés: erkölcsi kötelesség. Mert a Főiskola elvégzése nem a levelező hallgató magánügye. Az egész közoktatás érdeke — társadalmi érdek. . — J. K. KODÁLY ZOLTÁN 80. születésnapja tiszteletére ünnepséget rendezett a pápai Hámán Kató általános leányiskola. Dr. Szakál Séridomé méltatta a nagy magyar zeneszerző munkásságát, majd a kétórás műsorban több Kodály-mű került előadásra, köztük a »Nagyszalontai köszöntő«, a »Békedal«, a »Leánykérő«, népdalgyűjtések és gyermekdaljátékok* . Nyílt levél A KÍMÉLETRŐL Indokolt esetben magam is hajlandóságot érzek a ~kimé-* letre, amit talán az is bizonyít, hogy eltekintek az Ön nevének és tantestületének megjelölésétől. A kímélet néha kétségtelenül átsegít nehéz, vagy éppen kínos pillanatokon, csakhogy olykor a kímélet stanioljába csomagolják a legdurvább kíméletlenséget is. Ilyenkor azután mindig kell akadnia valakinek, aki időben lebontja ezt a bizonyos staniolpapírt, és én erre szeretnék vállalkozni. Ugyanis pedagógustársai mindeddig elmulasztották ezt megtenni, pedig a kímélet cégére alatt Ön követett el kíméletlenséget... Miért, mi történt? Egyelőre semmi jóvátehetetlen. Azt is készséggel elismerem, hogy az adott pillanatban nem volt könnyű megtalálni a megfelelő szavakat. A szülőknek mindig nehéz csalódást okozni, s ezenkívül jól tudom, hogy az apa, aki Ön elé állt negyedikes gyermeke képességeiről tájékozódni — azonos volt annak a gyárnak a főmérnökével, aki annyi megértést és segítőkészséget tanúsított, amikor a kerület egyik üzeme sem akarta befogadni arra a heti egy napra osztályát. Mindezt — ismétlem — nagyon jól tudom, de én már régebben ismerem az Ön meggyőződését az említett fiú szerintem is rendkívül gyenge képességeiről. Ezért érthetően, egy pillanatra megdöbbentem, amikor értesültem róla, hogy az apa derűs szívvel, fiát máris egyik egyetemünk leendő polgárának képzelve távozott az iskolából. Ez a megdöbbenés valóban csak egy pillanatig tartott, mert rájöttem arra, hogy e nehéz helyzetben Ön kíméletes akart lenni. A további töprengést egy másik kérdés váltotta ki belőlem. Ez a kérdés így hangzott: tulajdonképpen kivel is akart ön jót tenni? Megpróbáltam sorra venni mindazokat, akik számításba jöhetnek ... Osztályfőnök lévén, talán az irányítására bízott közösség diktálta a kegyes hazugságot? De nem, ez csak rendkívül felszínes magyarázat lehet, hiszen a főmérnök papa annak idején bizonyára álmában sem gondolt arra, hogy ilyen kétes árat szabjon őszinte segítőkészségének. A valóság ezzel szemben az, hogy az osztálynak az effajta »kímélet« inkább csak árthat, hiszen — ahogyan mondani szokás — rövidesen az élet küszöbére lépnek, és nem jó ezt a küszöböt úgy lépni át, hogy igazságtalan megkülönböztetést tapasztalnak; hogy már az iskolában felhívják figyelmüket az►manus manum lavat — két kezet most eléggé el nem ítélhető jelszavára; hogy útravalóul megpróbálják ilyen módon elhitetni velük a protekció létjogosultságát... Tehát, amit tett, azt nem a gyerekek érdekében tette. Akkor talán a főmérnök papáért? Hálából? De hát miféle hála is az, amely a csalódások nagyon valószínű sorozatának tesz ki egy embert becsületes segítőkészségéért? Az apa most kétségtelenül boldog. Ha Ön azt ajánlotta volna neki, hogy neveljen a fiából becsületes munkásembert, valószínűleg nem lenne ilyen elégedett. Hiszen legyünk csak őszinték: az értelmiségi pálya bizonyos vonásokban még mindig fényesebbnek ígérkezik, mint a fizikai munka. S vajon van-e olyan szülő, aki — ha teheti — nem a legfényesebb pályát szánja gyermekének? Mégis, százat tennék egy ellen: ha ez a főmérnök édesapa tudná az igazságot fiáról — ahogy ön is, meg én is tudjuk — azért nem lenne boldogtalan. Az első gondolataiban minden bizonnyal bújkálna szomorúság, hiszen az ilyesmit nem a legkönnyebb tudomásul venni. De okos ember, s ezért előbb vagy utóbb megértené, hogy egy jó szakmunkás jövője — ez manapság nem is olyan rossz ajánlat a társadalom részéről. A leglelkiismeretesebb apa számára is nyugodtan, minden aggály nélkül elfogadható. Csakhogy ön többet jósolt. Azzal már édeskeveset törődött, hogy ez a jóslata aligha válik be. Ismerve a szülőket, természetesen azt is tudja, hogy az egyetemi felvételinél vagy valamivel később ez rendkívül fájdalmas csalódást okozhat majd. S ez még a jobbik eset. Mert bizony — nem kell sok élettapasztalat a megsejtéséhez — könnyen előfordulhat az is, hogy az apa még esztendők múltán is Önnek hisz majd, és esetleg ellenségeket lát azokban, akik megmondják az igazat fiáról. Hiszen a jót mindig könnyebb elhinni azokról, akiket szeretünk__ Mindezek után pedig szabad-e elhallgatnom, hogy tulajdonképpen kivel is akart ön kíméletes lenni? Engedjen meg számomra ennyi kíméletlenséget a kímélet nevében: amikor az az édesapa meglátogatta. Ön csak saját magára gondolt, s mindenki mást figyelmen kívül hagyott, önmagát segítette keresztül egyáltalán nem ártatlan »jóindulatával« egy kínos, kellemetlen negyedórán. Amint mondottam is, a baj még nem jóvátehetetlen. Jó- vátehetik mások is, kicsit több bátorsággal, szebb szókimondással. De végtére jóváteheti ön is. Ezzel az édesapával elég egyszerű »megszervezni« egy találkozást. Behívhatja az iskolába — eddig is szívesen jött, magától is —, vagy akár meg is látogathatja. Ezenkívül az egyetemi felvételhez szükséges középiskolai javaslatokat csak a félévi bizonyítványosztás után véglegesítik. . . FELHÍVÁS tankönyvillusztráláshoz próbarajzok készítésére A f. M ...» — 1. ._ . _ t . . - _ _ . _ .■ . .. Az újonnan készülő tankönyvek ízléses, művészi illusztrálása érdekében a Művelődésügyi Minisztérium Szemléltetőkép Bíráló Bizottsága felhívja azokat a művész pedagógusokat, akik tankönyvek illusztrálásához készséget éreznek magukban, küldjenek be próbarajzokat a Bizottsághoz. A próbarajzok tárgya: 1. Nyár 8—10 éves fürdőző gyerekekkel. 2. Tehén fejés közben. 3. Emelő erőt kifejtő férfialak szemléltetése (vágányépítés, útépítés stb.) 4. Betűrajzolás (3—3 sor szöveg szabványbetűkkel, 3 mm-es és 5 mm-es vonalközökkel, kis- és nagybetűkkel). Technika: tusrajz (az 1. számú téma lehet színes is.) Méret: legfeljebb 15X 10 centiméter. Próbarajzot egy vagy több tárgyból lehet beküldeni. A próbarajzokért a Bizottság díjat nem fizet, hanem ha a rajzokat megfelelőnek találja, javaslatot tesz a rajzolónak tankönyvillusztráció készítésével való megbízására. A próbarajzokat a szerző nevének és pontos címének feltüntetésével az alábbi címre kell beküldeni: Művelődésügyi Minisztérium( Szemléltetőkép Bíráló Bizottság titkára (Török Tivadar), Budapest, V., Szalay u. 10—14. III. em. 2. sz. A próbarajzok beküldésének határideje 1963. március 1. A próbarajzokat a határidőn túl, folytatólagosan is be lehet küldeni, ezek azonban az 1963. évi foglalkoztatás szempontjából előreláthatólag nem vehetők figyelembe. Pedagógus képzőművészek alkotásaiból Zarkács Ágnes rajza Pedagógusok Lapja 3