Pedagógusok Lapja, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-07 / 1. szám
Pest megyei tanulságok Egy megye, amelynek a székhelyén egyetlen saját oktatási intézménye sincs. Egy megye, amely évek óta »ugródeszka« a Budapestre igyekvőknek, és ugyanakkor munkaalkalmat ad azoknak, akiket Budapest már nem tudott befogadni. Hajnalonként a budapesti pályaudvarok csarnokaiból sok-sok tanító, tanár indul útnak a ceglédi, lajosmizsei,nagykátai, székesfehérvári és bicskei vonalon, hogy a tanítás kezdetére beérjen az iskolába. Azt hihetnénk, hogy mivel a főváros fényeinek bűvköre rengeteg pedagógust csábít a megyébe, s a kijárók sokasága gazdag munkaerőtartalékot képez, a művelődésügyi munkaerőgazdálkodásnak kedvezőbbek itt a feltételei, mint bárhol másutt. Valóban? Mit mond a statisztika? Pest megye óvodáiban 14767 gyermekkel 677 óvónő foglalkozik, 15 százalékkal kevesebb, mint amennyit a norma előirányoz, ötven óvónői álláshelyet érettségizett fiatalokkal kellett betölteni. A 3477 általános iskolai tanulócsoportban 114 144 tanulóval 4838 nevelő foglalkozik, köztük 315 képesítés nélküli. Az alsó tagozatban felszabadult 235 tanító a felső tagozaton pótolja a szaktanárhiányt. A jelenlegi állománynál még a jelenlegi szűk norma is 111 fővel több pedagógust irányoz elő. Egyéb problémák is bőven adódnak. A felső tagozat óráinak csak 65,4 százalékát tartják a megfelelő szakra képzett tanárok, s ez az arány még a városokban is csak 84 százalék. Negyvennél nagyobb a létszáma 537 tanulócsoportnak, 21 csoport az 51-es bontási határ felett van. A napközi otthonoknak 1881 tanuló felvételét kellett visszautasítaniuk, nem is szólva azokról az igényjogosult gyermekekről, akiknek az iskolájában egyáltalán nem működik napközi otthon. A megyében a különféle főhatóságok 33 középiskolát tartanak fenn. A 25 tanácsi irányítás alatt álló középiskolából tizenkettő általános iskolával közös igazgatású. A középiskolákban együttesen 543 tanári állást irányoztak elő, az állomány azonban csak 517 fő. Még mindig »hiánycikk« a matematika-fizika és az idegen nyelv szakos tanár. A szakközépiskolák továbbfejlesztését gátolja a szalonos ismeretek oktatására képesített tanárok hiánya. Az elmúlt évben 174 pedagógusnak szűnt meg a munkaviszonya. Közülük 47-et a saját kérésére, 14-et pedig szolgálati érdekből kellett nyugállományba helyezni, és 113 képesítés nélküli nevelőnek azért kellett felmondana a munkaviszonyát, mert nem felelt meg a pedagógusképző intézmények levelező tagozatának felvételi vizsgáján. Az idén végzett, újonnan munkába állított pedagógusok száma 166. Közülük 20 óvónő, 47 tanító, 67 főiskolát végzett és 32 egyetemet végzett tanár. Az óvónők és tanítók 80 százaléka hazakerült a saját falujába, a többi vagy vállalta a »kijárók« terhes sorsát, vagy elfogadta az albérleti szobát, örvendetes, hogy több helyen szolgálati szobákat, a ceglédi, dabasi és nagykátai járásban pedig szolgálati lakásokat tudnak biztosítani. A szolgálati lakásnak igen nagy a vonzereje. A kezdő nevelők szinte kivétel nélkül jelentkeztek augusztus 2-án fogadalomtételre. Szeptemberben viszont 8-an nem foglalták el munkahelyüket, és hiányukat a tanév kezdetén nem mindenütt tudták pótolni. A matematika-fizika és az idegen nyelv szakosok hiánya miatt az általános iskolákban még mindig munkába kellett állítani néhány képesítés nélküli nevelőt, elsősorban az aszódi és a nagykátai járásban. Mielőtt erre sor került volna, a megye a budapesti tanítóképző intézettől kért harmadéves hallgatókat, de csak két vállalkozó akadt. Az újonnan végzettekről általában jó a vélemény, különösen a budai és az esztergomi tanítóképzőben végzettekről. A fiatal nevelők fogadása, patronálása a szakszervezet mellett mindinkább szívügye az állami szerveknek is. A továbbtanulás A pedagógusok oklevélszerző továbbtanulása az egyik legfontosabb eszköz ahhoz, hogy a megyében működő 315 képesítés nélküli nevelő megszerezze a megfelelő szakmai képesítést. Ma csupán a tanítók közül 319-en tanulnak tovább a főiskolán, illetve egyetemen, s a továbbtanulók összlétszáma 583 fő, azaz az általános iskolai nevelőállomány 12 százaléka A járási tanácsok művelődési osztályainak természetesen nagy előrelátással kell irányítaniuk a tanítók főiskolai tanulmányait, hiszen ebben az évben az alsótagozatos tanulócsoportok száma 74-gyel csökkent, a felsőtagozatosoké pedig 53-mal nőtt meg az előző évhez képest. Ebben az évben fordult elő először, hogy a művelődésügyi miniszter utasítása alapján elutasították azoknak a továbbtanulási kérelmét, akik nem az iskolájuk szükségletének megfelelő szakra kérték felvételüket. Az elbírálás minden esetben alapos, a távlati tervezést is figyelembe vevő elemzés alapján, a szakszervezeti bizottsággal közösen történt. A jó felvilágosító munkát jelzi, hogy a határozat ellen senki sem fellebbezett. Néhány következtetés A munkaerőgazdálkodás jelenlegi, szigorú határidőhöz kötött rendszere korszerűsítésre szorul. A területi munkaerőtervezésben, a szakos tanárok arányos elosztásában nagy szerepük van az áthelyezéseknek. A tanév kezdetére 267 áthelyezés történt, szolgálati érdekből 30. A dabasi járásban csökkent az áthelyezést kérők száma, mivel a szolgálati lakások építésével, az ellátás megszervezésével, a pedagógusok erkölcsi megbecsülésével sikerült stabil testületeket kialakítani. A megyében évente 19—20 lakást vásárolnak, és kiemelt OTP hitelre ebben az évben is 35 pedagógus épített lakást. Az áthelyezések megszervezése főként azért volt nehézkes és vontatott, mert az áthelyezés időszakában az álláshelyek zárolása miatt szabad álláskeret alig állt rendelkezésre. Mivel áthelyezést csupán szabad álláskeretre lehet végrehajtani, sok probléma adódott abból, hogy melyik művelődésügyi osztály legyen a kezdeményező. Ezért aztán a kérelmek elbírálását és az értesítéseket a megadott határidőre, április 15-re nem tudták teljesíteni. A jelenlegi rendszer megítélése során nem szabad megfeledkezni arról, hogy a dolgozó minden határidőtől függetlenül, bármikor felmondhatja munkaviszonyát, s határidőktől függetlenül kell teljesíteni a dolgozó áthelyezési kérelmét abban az esetben is, ha jelenlegi munkaköre súlyosan veszélyezteti egészségét, illetve ha nem szakképzettségének megfelelően foglalkoztatják. Probléma, hogy a decentralizáció miatt a pedagógusok sem egészében, sem szakok szerint nem ismerhetik meg egyes vidékek munkaerőszükségletét. Ezért sokan olyan helyre kérik magukat, ahol nincs rájuk szükség, s így feleslegesen növekszik a munkaerőgazdálkodás adminisztrációja, a művelődésügyi osztályok megterhelése. Az elutasított pedagógusok pedig gyakran nem értik meg az indokokat, és kérelmük kedvezőtlen elintézését az összeköttetés hiányával magyarázzák. Előfordul, hogy egyszerűen azért nincs vagy kevés a jelentkező, mert a pedagógusok nem tudnak a lehetőségekről. A végzős hallgatók elosztásán is érdemes elgondolkodni. Az állásokat nem hirdetik meg valamennyi főiskolán, és csupán megfelelő jelentkező hiányában hirdetik meg egy-egy újabb felsőoktatási intézményben. Nincs meg tehát annak a lehetősége, hogy a kezdő szakemberek valamennyi lehetséges munkahely közül válaszszák ki az igényeiknek és szakmai fejlődésüknek megfelelő munkahelyet. A tapasztalatok egyik legfőbb tanulsága, hogy egy nyíltabb, határidőktől mentesített, folyamatos munkaerőgazdálkodási rendszer bizonyosan több haszonnal járna a mostaninál. Dunai Károly Az újítási pályázat eredménye Szakszervezetünk a Művelődésügyi Minisztériummal közösen június 1-én pályázatot hirdetett az új tanterv köve- telményeinek megfelelő új szemléltető eszközök és módszerek kidolgozására. A megadott határidőre — 1965. november 20-ig — 128 pályázó 141 munkát küldött be, köztük három munkaközösség és egy külföldi (NDK) pályázó is jelentkezett. Mint a bíráló bizottság meg állapította, a pályázat rendkívül eredményes volt. A 141 beérkezett pályamunka közül nem kevesebb mint 61 tartalmazott valóban új és korszerű megoldásokat. Központi legyártásra 9, szaklapokban való ismertetésre pedig 23 újítás bizonyult alkalmasnak. A bíráló bizottság a 3000 forintos I. díjat Láng Róbert (Kiszombor) földrajzi tárgyú pályaművének ítélte oda, 2000 forintos II. díjban részesítette Hajdú Kálmánnak (Hatvan) a gyakorlati foglalkozás és Wolf Pasmann (Berlin, NDK) az alsótagozat tematikájába vágó munkáját, s 1500—1500 forintos megosztott I—II. díjat juttatott Szóda Ferenc (Esztergom) fizika tárgyú újításának, valamint a jászárokszállási Széchenyi úti iskolából érkezett mértani tárgyú pályamunkának. Az 1000—1000 forintos III. díjat a következő pályázók nyerték: Simon László (Túrkeve), Gyenis József (Pécs), Láng Róbert és Barna Gyula (Kiszombor), Sain Márton (Budapest, Bognár István (Tatabánya), Kovács Tibor (Kőszeg). 500—500 forintos jutalomban részesültek az alábbiak: Balogh Ferencné (Budapest), dr. Kazár Györgyné (Budapest), Radich Géza (Budapest), Szabó József (Besenyőtelek), Melich Andor nyugdíjas (Jászberény), Kapocsi Antal (Tiszaföldvár), Nádlet Ferencné (Budapest), Balogh Ferenc (Budapest), Gaál Antalné (Tolna), Gaal József (Marcali). A pályadíjakkat és jutalmakat a Művelődésügyi Minisztérium, az Országos Pedagógiai Intézet és a Pedagógusok Szakszervezete képviselői december 23-án a szakszervezet székházában adták át a nyerteseknek. Évről évre jelentkező gond, hogy milyen pályát is válasszanak az általános iskolát végzett fiatalok. A Munkaügyi Minisztérium több érdekelt szervvel együtt pályaválasztási állandó kiállítással igyekezett a döntést megkönnyíteni. Budapesten a VII. kerület Nyár u. 9. szám alatt látható kiállítás változatos módon mutatja be a különféle ipari szakmákat „Bedolgozók" Egyszerre érdekes és hasznos ... A XI. kerületi Albertfalvai úti Petőfi Sándor általános iskolában követésre méltó újítást kezdeményeztek: afféle délutáni munkaiskolát. A tanulás elvégzése után a napközisek az iskolát patronáló kábelgyárnak vasaló zsinórokat szerelnek össze, azaz »bedolgoznak«. A végzett munkáért járó összeget a tanév végén üdülésre, társasutazásra fordítják Gondolatok a vidéki fiatalokról Sok szó esik az ifjúságról. A »rossz« mai ifjúságról. Én most egy olyan ifjúsági rétegről szeretnék lejegyezni néhány gondolatot, amelyről a különféle vitái során viszonylag keveset szoktak beszélni. A vidéki fiatalokról. Vidéken élek, vidéken vagyok pedagógus. Gyakran van alkalmam arra, hogy összehasonlítsam a vidéki fiatalokat az idősebb generációval, a gyerekeket a szülőkkel. Minden tiszteletem a munkában megkérgesedett kezeké, megemelem a kalapomat az idős szakemberek előtt. De a fiatalok keze sem éppen megvetendő. Gyakran csodálom őket: vajon hogyan jutottak el odáig, hogy tizenhat-tizennyolc éves korukban a sok tanulás mellett is meglepő jártasságra tettek szert a technika dolgaiban, szerelik a villanyt, a magnót, a rádiót, a TV-t. Szívesen dolgoznak. Szorgalmasan törik a kukoricát, szedik a cukorrépát, s ha sor kerül rá, egymás után termelik ki a föld újabb és újabb köbmétereit. És milyen kitartóak tudnak lenni a tanulásban! Ne csupán a tanulmányi átlagot vegyük számba, mert az csakugyan gyakran elmarad egy-egy jó fővárosi iskola átlaga mögött, de ne felejtsük el, hogy nálunk, vidéken, egy-egy elégséges vagy közepes osztályzat is többnyire rendkívüli szorgalmat, sok tanulást takar. Nemrégiben rászántam egy vasárnap délutánt, három faluban váratlanul meglátogattam néhány tanítványunkat. Kíváncsi voltam, vajon mivel töltik az időt. A meglátogatottak közül nem kevesebbet, mint hármat tanulás közben találtam. Vasárnap délután öt órakor, otthon, háziruhában, a konyhában. A három közül egy közepes, egy jó, egy pedig elégséges rendű. Én soha diákkoromban nem tanultam vasárnap. Nem véletlen, hogy a vidéki szülők nagy többsége büszke iskolába járó gyermekére. Sokan azt is elismerik, hogy a gyermek neveltsége, szorgalma, sőt, életrevalósága is jóval magasabb színvonalon áll, mint az övék annak idején. Természetesnek tartják, hogy gyermekük intézi helyettük a hivatalos ügyeket, ő írja meg a kérvényeket, ha kell, sőt ő igazítja el a szüleit az élet sok más dolgában is. Jóvátehetetlen hibákat követhetünk el, ha nem vesszük szemügyre tanítványainkat ilyen nézőpontból is. Mert ez a nézőpont újabb erőt ad a munkánkhoz, s erről az erőforrásról nem mondhatunk le. Mindazonáltal tudom, hogy a hibalátóknak is igazuk van. Tudom, hogy mire ezek a fiatalok egyetemre kerülnek, vagy munkába állnak, már jóval kevésbé szolgálnak rá a dicséretre. Aki középiskolás korában még vasárnap is tanult, a főiskoláról esetleg már lemorzsolódik. Aki a minap még a munkában lelte a szórakozást, a munkahelyén talán már hanyagabbul dolgozik, munkaidő után pedig könnyű kalandokat hajszol. A szerény magatartású, a közösségben aktív és kezdeményező diákból nemegyszer válik önző, pénzhajhászó, könyöklő felnőtt. Miért? Tudom, hogy mi is hibásak vagyunk. Én is. Nem nevelünk elég mélyen, elég hatékonyan. A nevelésnek módszere is van, amit sokkal jobban meg kellene tanulnunk. De a szemléletünk még ma eléggé hibás: nem elsősorban a nevelést tekinti a szakmánknak, hanem a szaktárgyat. A matematikát, a biológiát, a történelmet. A felvételi vizsgák mai rendszere csak elmélyítette bennünk ezt a szemléletmódot. Természetesen nem akarok az önmarcangolók közé tartozni. Nemcsak a pedagógusban keresem a hibát. Amikor azt látom, hogy a tegnapi diáklány, aki mindig megbízható és egészséges gondolkodású volt, holnap az eszpresszóban önmagát is árulja az édességek mellé, s a fiút, aki négy év alatt egyszer sem nyúlt a máséhoz, a munkahelyén harmadnap tolvajláson csípik rajta, mégiscsak azt kell mondanom: hiányzik a társadalom egyetemes felelőssége. S igazat kell adnom azoknak a kollégáknak, akik mindinkább sürgetik — köztük például Kerékgyártó Imre a Pedagógusok Lapja 1965. december 7-i számában —, hogy a legfontosabb nevelési kérdésekről, az emberi magatartás legfontosabb problémáiról, végre határozottabban nyilatkozzék a sajtó, a TV, a rádió és mindenki, akinek hallgatnak a szavára. Az emberi fogyatékosságokat senki se szentesítse hallgatással, de még tréfával sem. Félő, hogy a felszínes gúnyolódás sokak szemében éppen a megengedhetőség látszatát kelti, amikor emberi hibákról, mulasztásokról van szó. S végezetül még egy problémáról, amit csakugyan nehéz lenne elhallgatni a vidéki fiatalságról szólva. Azon a már említett vasárnapon, amikor a falusi diákokat meglátogattam, azt is megkérdeztem tőlük, mik a terveik az érettségi után. És kiderült, hogy egyik sem akar otthon maradni a falujában. S akárhány falusi diákot kérdezek meg, a többségtől mindig ugyanezt a választ hallom. Menni akarnak, a városba. Minél nagyobb városba, ahol van munkaalkalom, van szórakozás, van társaság, va »élet.« Bár nem adok nekik igazatt mégis megértem őket Elvégezték a középiskolát, és tudásukat ott akarják gyümölcsöztetni, ahol erre a legtöbb lehetőséget látják. Úgy érzik, hogy kicsi számukra a falu. És ne, tagadjuk: gyakran csakugyan, kicsi. Nem véletlen, hogy a legtehetségesebbek az egyetemi tanulmányok befejezése után bent maradnak az egyetemeken, a falura hazalátogató szakmunkás nagyszerű keresettel dicsekszik el, mások pedig a vidám és sokszínű társas életről számolnak be. A falun maradottak irigykedve hallgatják őket. És ez bizonyára így is lesz, amíg a többi között a fejlett úthálózat és a sűrű járműforgalom ki nem emeli a falut a mostani elzártságból. Szerencsére tudom, hogy a város és a falu közötti különbség eltűnőben van, és el fog tűnni a város javára, a falu hasznára. De addig? Nem lesz könnyű... Medvegy Antal PEDAGÓGUSOK (.APJA )