Pedagógusok Lapja, 1983 (39. évfolyam, 1-24. szám)

1983-01-15 / 1-2. szám

Az egységes cselekvést szolgálva Beszélgetés dr. Horváth Mártonnal, a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárával Horváth Márton professzort, a Magyar Pedagógiai Társaság fő­titkárát ez alkalommal nagyon nehezen lehetett szóra bírni. Az a véleménye, hogy sok mindent elmondtak már a közoktatás ál­lapotáról, de nem tettek — tet­tünk — meg mindent. Ámde az elnökség tagjai mégis csak két ülésen tudták a múlt év végén megtárgyalni a nevelő iskola le­hetőségeinek és korlátainak nagy témáját. Hallgathat-e ilyen eset­ben a főtitkár? — Egy beszélgetésben — adta meg magát dr. Horváth Márton végül is — aligha lehet való­sághűen érzékeltetni azokat a gondokat és lehetőségeket, ame­lyek ma megtalálhatók a magyar oktatásügyben. Az mindenkép­pen kicsengett az elnökség vitá­jából, hogy a teendők hosszú táv­ra szólnak, s a megoldást hosszú, kitartó s minden bizonnyal ke­véssé látványos munkával érhe­tünk el. Gondolom, a nyolcvanas évek nyilván n­ehezek lesznek, de — ellentétben az előző évti­zeddel — mentesek a szenzá­cióktól, látványosságoktól. Taní­tani és nevelni fogunk! — Na igen, de milyen ve­zérfonal alapján? Alkalmas-e a nevelő iskola fogalomrend­szere a mai kidolgozottsági szintjén, hogy a korszerűsítés tartalmas iránymutatója le­gyen? — Az elnökségi ülés, amelyen­­ ez a probléma is érintőlegesen szóba került, nem­ értelmezte a fogalmat. Ez a tudomány felada­ta. Mint ahogy azt is a tudo­mánytól várjuk, hogy a nevelő iskola itt és most érvényes nor­máit, lehetőségeit világosan meg­fogalmazza. Az előttünk álló fej­lődési szakasz pontos sajátossá­gait csak mintegy menet közben dolgozta-dolgozza föl a nevelés­­elmélet, nem is szólva úgy nél­külözhetetlen feltétel hiányos teljesüléséről. Arról tudniillik, hogy a nevelő iskola nagy cipó­ját fogyasztható kis l­eletek­re osztani — mert, ugye, ez kel­lene a pedagógiai gyakor­latnak — az ifjúság valóságos he­lyzeté­­nek ismeretében volnánk­­ képe­sek. Ámde a fiatalokról — még nem tudunk eleget. — A tudománynak e téren is adósságai vannak? — A tudomány általános elvek­ben tudja megfogalmazni a szo­cialista nevelő iskola kritériu­mait, de még nem tudja ponto­san értelmezni a megvalósulás feltételeinek összetevőit. Azért nem, mert a nevelés sokdimen­ziós jelenségkör. Vegyük példá­nak a szocialista iskola belső tar­talmának számos összetevője­­kö­zül a közösségi nevelést. Ez a ne­velő iskolának alapvető elve, cél­ja, eszköze. Az iskolai közösség­formálás konkrét formája, szín­vonala azonban nem választható el társadalmi viszonyainktól. ez, mi tagadás, sokszor fék. Ugye­n­­akkor akármennyi nehézség tor­nyosul a közösségi nevelés elé, a gyakorlat nem mondhat le ar­­ról, hogy közösségi távlatokat ál­lítson a gyerekek elé, s fölkészít­se őket a közösségi életformára. Súlyosbítja gondjainkat, hogy az iskolai élet terhei pillanatnyi­lag túlméretezettek. A megnö­velt, iskolai tantervek módosítják­ a közösségi nevelésre vonatkozó elképzeléseket, lehetőségeket. Iz­é­pen ennek a szorító helyzetnek kell arra sarkallnia a gyakorló pedagógusokat, hogy a legjobb iskolák megoldásait viszonylag gyorsan alkalmazzák. Mert szá­mos magyar tanintézményben nem csupán beszélnek a tartal­mas közösségi nevelésről, hanem meg is valósítják, hogy a gyere­kek a közösségi társadalom alap­vető normáit saját tapasztalatuk alapján éljék át, gyakorolják. Pe­dig a népesedési hullám ott is hat, az ötnapos tanítási hétre va­ló áttérés ott is felforgatta az is­kola belső működési rendjét. — Miért vállalkozott mégis a Pedagógiai Társaság a té­ma megvitatására? — Említettem, hogy a Társa­ság nem alkalmas fórum értel­mezni a szocialista, nevelő iskola lényegét. Mi arra vállalkoztunk, hogy az iskolában dolgozó kollé­gáink személyes tapasztalatait egybevessük e tárgyban a hiva­talos elvárásokkal. Mindent meg akartunk és akarunk tenni, hogy eljussunk a feladatok egységes értelmezéséig, azon­­át pedig az egységes cselekvésig. Az iskola belső körülményei változhatnak, de a feladatokat, azokat a mai pedagógus közösségek­kel kell megoldani.­Ebből kiindulva vall­juk a Társaság programjának sarkpontjaként, hogy nevelőtár­saink pedagógiai hitét és cselek­vőképességét minden eszközzel erősíteni kell. Egyébként erre kö­telez bennünket — hogy csupán egy lényeges gondolatát emeljem ki­­— a Központi Bizottság ta­valy , áprilisi állásfoglalása is a pedagógia és a közoktatás idő­szerű kérdéseiről. — Úgy tudom, az elnök­ség felhívta a figyelmet az új műveltségi anyag egyenet­len pedagógiai kidogozására. Lehetsége-e, hogy az összeál­­lítói túlzott engedményeket tettek az elitképzés koncep­ciójának? — Valójában egy elkezdett ok­tatási reform közepén vagyunk. Vannak jó és kevésbé jó tanter­veink, sikerült és kevésbé sike­rült tankönyveink. Hadd említ­sem meg a reformmal kapcsolat­ban a néhai Kiss Árpád pro­fesszor szerkesztésében az Aka­démiai Kiadónál már 1973-ban megjelent figyelmeztető művet, mely a „Neveléstudomány és fo­lyamatos korszerűsítés” címmel látott napvilágot. Ebben a való­sághoz legközelebb álló kutatók világosan megfogalmazták, hogy a közoktatásnak nagyobb meg­rázkódtatások nélkül kell a meg­újulás útjára térni. Az kétség­telen, hogy a tantervi korszerű­sítés előkészítése nem éppen megrázkódtatás nélküli periódus­ban folyt le. Így aztán a mai tan­­tervekben sok minden olyant kö­vetelnek, amit valóban nehéz megtanulni, olyant, ami nem felel meg a tanulók életkori sajátos­ságainak. Szereztünk tapasztala­tokat arról is, hogy egyes tantár­gyakban csak az igazán kreatív tanulók képesek tartani a köve­telményeket. Márpedig egy tan­terv követelményrendszere nem épülhet a­­szellemi elitképzés véd­hető, de össztársadalmi összefüg­gésekben mégsem kívánatos je­lenségére. Egyet azonban meg kell mon­dani. Egy új tanterv vagy új tan­könyv cseréjéhez minimálisan négy évre van szükség. A kellően megbízható tapasztalatok össze­gyűjtésére, értékelésre sem sok­kal kevesebb. Nyilvánvaló, hogy elhamarkodott véleményt felelő­sen gondolkodó szakember nem mond. Már csak azért sem, mert éveken át ezeket a tanterveket kell tanítani, s hogyan tanítson jól az, akit a kikerülhetetlen ne­hézségeken felül még bizonytalan föltevésekkel bizonytalanítanak el. A kiút nyilván a folyamatos elemzés állandó véleménycserére alapozva, s ennek alapján a szük­séges módosítások elvégzése. Így el lehet kerülni, hogy pusztán gyakorlati szempontokból, azok­hoz mereven ragaszkodva, visz­­szatérjünk a húsz-harminc év előtti megoldásokhoz. De elkerül­hetjük azt is, hogy a tudomá­nyos eredményeket kellő didakti­kai és pedagógiai megfontolások nélkül avatunk tananyaggá. Semmit sem tartok fontosabb­nak, mint hogy ebben az elke­rülhetetlen folyamatban a peda­gógusokra támaszkodjunk. Mert ahogy a reform előkészítésének időszakában hibás volt olykor az oktatás holnapjainak a formá­lását az iskolától, a napi gyakor­lattól távol álló reformerek pri­vilégiumává tenni, hibás lenne ma is a tapasztalatok tekinteté­ben kétértelműséggel megzavar­ni nevelőtársaink gondolkodá­sát. Itt van mindjárt példának a köznevelés legutóbbi számából Vörös György kitűnő írása az ál­talános iskolai új matematikai oktatás gyakorlatának ellent­mondásairól. Ez igen érdekelt, mert már 1975-ben vitatkoztunk a várható ellentmondásokról. Ezeket a cikkben sorra viszont­látom. Ámde a szerkesztőségi be­vezető azért dicséri a szerzőt, mert ellenáll a tanterv ma — úgymond — divatos bírálatának. Az tény, hogy a hibáért a cikk­ben valójában mindenki felelős — a pedagógus, a szülő, a gyerek —, csak a tananyag és a beve­zetés pedagógiai megoldása nem. Olvasom a megdöbbentő számot, hogy a 7—14 éves diákoknak csaknem a felét korrepetálni kell, ugyanennyinek segítenek otthon a szülők, s nem kevésnek házi tanítója is van. Ehhez a­ szerző­nek csupán annyi a hozzátenni­­valója: „Nevelési szempontból igen káros ezeket a tanulókat már kiskorukban hozzászoktatni, hogy csak mankóval dolgozzanak (és nem önállóan).” Meggyőző és teljes­ ez a következtetés? Még ne porciózzuk ki tehát, hogy a hibákból mennyi esik a kiválókra szabott követelmé­nyekre, az elitkoncepcióra vagy másra. Ez később úgyis kiderül. Védjük meg a reform lényegi ér­tékeit a nyakló nélküli bírálat­tól, a konzervatív beidegzések­től, a tudósi arisztokratizmustól egyaránt. A kérdés az volt koráb­ban is, s az is marad, hogy mi valósítható meg az előírásokból a gyakorlatban, s ami történik összhangban áll-e a társadalmi elvárásokkal és a nevelési lehe­tőségekkel. Mi a magunk részéről nem vesszük le a napirendről a re­form sorsát. Ez év tavaszán a Társaság szakosztályai az Orszá­gos Pedagóniai Intézettel együtt megvizsgálják a tantervek ta­pasztalatait. ősszel per­ig a Ma­gyar Pszichológiai Társaságmil­emm­il szervezünk kétnapos ülés­szakot a mai iskola gond­jairól és lehetőségeiről. Kronstein Gábor Boldog új esztendőt! Mohácsi Regös Ferenc rajza Biztató ünnep Hazánk a béke földje. Megvannak ugyan a kisebb-nagyobb gond­jaink, de utcáinkon nem robbannak a pokolgépek, házainkat nem rombolják a testvérharc ágyúi, s — ha szerényen is — mindenkinek megvan­ a kenyere, ruhája, otthona. Mégis nyugtalanul, aggódva élünk. Szüntelenül érzékeljük — Ber­zsenyivel szólva —, hogy „forr a világ bús tengere”. Szinte percről percre zúdítja ránk a sajtó, a rádió, a tv a földkerekség sok-sok tá­járól az erőszak, a faji gyűlölködés és az önzés, a kizsákmányolás rémtetteit. „Nincsen remény!” — vonjuk le a keserű következtetést az em­beriség vétkei láttán kétségbeesett Vörösmartyval együtt? Nem és nem! Hisz a leverő hírekkel harcba szállva érkezik sok-sok bíztató üzenet is. Hadd emeljük ki ezek közül azt a felemelő ünnepet, ame­lyen Moszkvában december 21-én megemlékeztek a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulójáról. Az SZKP főtitkára, Jurij And­ropov beszédében mélyreható elemzéssel mutatta meg, hogyan lett a Szovjetunió a cárok fenntartotta népek börtönéből nemzetek, nemzetiségek, 270 millió ember szabad hazája. A Szovjetunió bíztató példáját nyújtja a népek őszinte barátsá­gának, alkotó együttélésének, s napról napra barátaival együtt azon fáradozik, hogy a földkerekség minden zugában az embert megillető élet honoljon. Ne legyenek egyedül! A NEVELÉS EGYIK SAJÁ­TOSSÁGA, hogy benne a peda­gógus nem csupán alanya (aki nevel), de egyik leghatékonyabb „eszköze” (amivel nevel) is a ne­velésnek. Hétköznapian­ ugyanezt azzal szoktuk kifejezni, hogy minden nevelő elsősorban a pél­dájával hat. A különböző törté­nelmi korokban ezért ügyeltek kényesen arra, hogy nevelőik anyagilag, erkölcsileg, minden szempontból példamutató életet élhessenek. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a pél­dás életen, a magatartáson soha­sem a szoborszerűt, a tökéletest, a hibátlant értették és értjük. A példamutató legfőbb követelmé­nye az, hogy követhető legyen. Ezt a társadalmi szerepet csak az tudja betölteni, akit a társa­dalom képessé tesz a helytállásra. Például úgy, hogy megteremti azokat a külső feltételeket, ame­lyekben az egyén kifejtheti bel­ső energiáit, kialakíthatja önma­gában azokat a tulajdonságokat, amelyek nélkül a szó igazi értel­mében a mások tanítójává soha­sem válhat. Nagyon téved, aki ezek után pályánk anyagi gond­jainak felsorolását remélné. Más­ról kívánok beszélni. HUSZONÉVES PEDAGÓGUS­­NŐK — olvasom egyik lapunk anrahirdetési oldalán — „társa­ság hiányában” intelligens fér­fiak ismeretségét keresik. Jól visszhangzanak ezekre a szavak­ra egy másik hirdetés sorai, amelyben a párkereső pedagó­gusnő a következőképpen jellem­zi önmagát: „intelligens, becsü­letes, komoly, gyermekszerető, jó­ megjelenésű, 168 cm magas, ren­des, őszinte, jó külsejű és nem dohányzó”. Érdeklődéssel és szak­mai szenvedéllyel kezdtem ta­nulmányozni a napi- és a he­tilapok hasonló­ rovatait, és meglepetéssel tapasztaltam, hogy az ilyen hirdetések nem ritkasá­gok. Emberi sorsok, vágyak, tá­rulnak elénk belőlük. Magam elé kényelem tanítási óráján azt a „barna, csinos tanárnőt, aki tár­saság hiányában komoly, intelli­gens férfi ismeretségét keresi”. Éppen szakkört­ vezet az a „164 cm, magas, szőke, csinos peda­­gógusnő”, aki hozzá ülő férfi kéz­­­zel írt levelét várja. Kirándulás­ra viszi osztályát az a „33 éves,­ csinos, jó alakú, háromszobás la­kással rendelkező” tanárnő, aki „kimondottan magas, jó modorú, kedves” jelentkező levelét várja.’ Külön csoportba gyűjthetnénk az elrontott házasságok korrigá­lását óhajtó, elvált pedagógusnők hirdetéseit. Élettapasztalataikból vonhatták le, hogy hihetetlen­ egyöntetűséggel hangsúlyozzák igényüket a férfi komolysága iránt. Valóságos regény kereke­dik némelyik pársoros hirdetés­ből: „22 éves, 168 cm magas, sző­ke, elvált tanárjelölt vagyok, két­éves kislányomnak apukát ke­resek. A természettudomány ér­dekel. Komoly gondolkozású, na­gyon vidám, igényes nő vágyó Ki Szeretném, ha kölcsönösen tisz­telnénk és bíznánk egymásban. Elfoglalt ember vagyok, komoly­talanokkal nem barátkozom”. Rossz ízű tréfa lenne, ha ellen­súlyozásul felsorolnám, hogy et­től a kollégától elvárjuk: sike­res életvitelre, felelősséggel vál­lalt családi életre nevelje tanu­lóit. SOKAT BESZÉLÜNK az el­nőiesedés tényéről, problémáiról, de csak kevéssé törődünk azzal, hogy nagyon sok iskolánk ki­­sebb-nagyobb községekben van, amelyekben minden diplomás férfi nős, és a fiatal, kezdő pe­dagógusok „társaság hiányában” magukra maradnak. Nem nyugodhatunk bele, hogy szakmai nosztalgia tárgyává vál­jék a tanítóházaspárok kiegyen­súlyozott élete. Azoké a pedagó­gusoké, akik családi házat épí­tettek maguknak, és ténylegesen környezetük emberi példaképei­vé, magatartási mintáivá lehet­ek. Talán a farsang vidám ka­­valkádjaiban elnézik nekem, hogy szakmánk tengernyi gond­ja között arra irányítom a fi­gyelem reflektorlámnáit, hogy a fiatal tanító- és tanárnők Ind­iáit is megoldandó feladatunk­­nak tekintsük. Dr. Kerékgyártó Imre

Next