Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-15 / 1-2. szám
Helytállással — nehezebb körülmények közt is Beszélgetés dr. Voksán József főtitkárral — Az óesztendőt búcsúztató és az újat köszöntő beszélgetések szokásos kérdései helyett ez alkalommal hadd emlékeztessem dr. Voksán József főtitkárt azokra a mondataira, amelyek tíz évvel ezelőtt hangzottak el a központi vezetőségnek azon az emlékezetes ülésén, amelyen megválasztották a mozgalom élére. Akkor a következőket mondotta: „Sok és nehéz feladattal kell megbirkóznunk, ezek között nem egy szinte megoldhatatlannak látszik. Nem feledkezve meg sem a régóta cipelt terheinkről, sem az újkeletű gondjainkról, én mégis bizakodó vagyok. Bizakodó, mert a magyar szakszervezeti mozgalom egyre nélkülözhetetlenebb szerepet tölt be közös, nagy társadalmi céljaink elérésében, minden egyes ember sorsának jobbításában.” Az egy évtizede elhangzottakat vajon vállalja-e 1984-ben is a pedagógusok mai helyzetének ismeretében? — Nem akarok a szokatlan és talán túlságosan is személyes kérdés elől kitérni. Annyit azonban előre kell bocsátanom, hogy az elmúlt tíz év egymást követő, váratlan eseményei, a közoktatás változó feltételei, a pedagógusok életében oly nehezen mérlegelhető eredmények és nehézségek, valamint az igények és a teljesíthetőség között kialakult feszültségek ellenére szakszervezeti mozgalmunknak nincs szégyellnivalója. Akik velünk együtt jártak az eddig megtett úton, azok előtt nyugodt szívvel vállalhatom az akkor elhangzottakat, mert elértük a magunk elé tűzött legfontosabb célokat. Ennek megállapítása azonban nem az én tisztem. Közös munkánk eredményeiről, fogyatékosságairól a tagságnak, a központi vezetőség és a kongresszus tagjainak kell véleményt mondaniuk. Ez az ő joguk, kötelességük. Élnek is vele, mint például legutóbb, 1983 szeptemberében a központi vezetőség ülésén. A végzett munkáról szóló beszámolót követő vitában tizenöten kértek szót és fejtették ki véleményüket tevékenységünkről. Az természetesen a mozgalom minden választott tisztségviselőjének, így személy szerint nekem is örömet okozott, hogy tagságunk szerint jó úton haladunk. Ez és a számtalan hasonló vita, eszmecsere megerősít bennünket abban, hogy ha voltak is az eddig bejárt útnak nehéz szakaszai, elkerülhetetlen buktatói, akkor sem kellett hallgatnunk ezekről, s ezután sem szabad elmulasztani a vállalt és a végrehajtott feladatok szembesítését, mert az őszinte számadás mindig növeli a hűséges, egymást segítő társak táborát. — Elkerülhetetlen buktatókat említett. Az elmúlt évek során tehát előfordult-e, hogy a mozgalom egy-egy szándéka hajótörést szenvedett? — Ez törvényszerű. Aki mozgalmi munkával foglalkozik, jól tudja, hogy a szakmai érdekeknek nem mindegyike van összhangban a társadalom általános törekvéseivel. A szakszervezeti munkának éppen az az egyik lényege, hogy megleljük, felismerjük azokat a sajátos szakmai érdekeket, amelyek nélkül a nagy társadalmi célok elérhetetlenek. A mi szakmánkban ilyen bőven akad. Amikor például egy évtizede erre a tisztségre megválasztottak, akkor már szinte minden pedagógus tudta, hogy egyéni sorsának alakulása miként függ össze az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat végrehajtásával. Szívvel-lélekkel ezért kellett hát dolgoznunk. Úgy vélem, ma már mindenki elismeri, hogy ebben az időszakban olyan eredmények születtek a magyar közoktatásban, melyek a nemzetközi összehasonlítás próbáját is kiállják. A rákövetkező években azonban a nemzetközi politikai élet hullámverései, az ebből adódó gazdasági gondjaink, valamint saját korábbi mulasztásaink sok-sok jószándékú tenniakarás elé gátat emeltek. Alapvetően megváltoztak társadalmi előrehaladásunk követelményei, feltételei, és ennek következtében bonyolultabbá váltak érdekviszonyaink is. Egyre nehezebbé lett a kívánatos összhang megteremtése az egyéni, a csoport-, a különféle réteg, valamint a társadalmi érdek között. Az ebből fakadó konfliktusok ellenére ma is csak azt mondhatom, hogy kongreszszusi határozataink jó iránytűnek bizonyultak e bonyolult helyzetben. A szüntelen változó feltételek közt is eligazítottak bennünket az érdekek rangsorolásában, segítettek bennünket abban, hogy ott kérjük, sürgessük a nagyobb segítséget, ahol a gondok, nehézségek leküzdéséhez a legjobban rászorulunk. — Milyen segítséget nyújtott ehhez a Szakszervezetek Országos Tanácsa, az egyetemes mozgalom? — A megváltozott körülményeknek megfelelően egyre közvetlenebbül, egyre mélyebben foglalkozott a különféle ágazatok sajátosságaival, mind hatékonyabban képviselte ezek érdekét. Így a miénket is. Példáért nem kell messze menni, hiszen az egyetemes szakszervezeti mozgalom fellépésének volt köszönhető a többi közt az 1976-os, az óvónőket érintő, majd a következő évi általános pedagógus-bérrendezés. De említhetem az iskolák áttérését az ötnapos munkahétre. Példák sorát még tovább lehetne szaporítani, hisz számtalan jelét éreztük annak, hogy az értelmiség körében végzett szakszervezeti munkáról szóló SZOT-állásfoglalás milyen konkrét eredményekkel járt egy-egy megyében, városban,* községben, amikor az oktatásügy s annak a fejlesztésén* fáradozó dolgozók, pedagógusok életét, munkáját befolyásoló kérdés vitája zajlott. A közoktatással foglalkozó 1982. évi áprilisi pártállásfoglalás, amely mérleget készített a korábbi oktatáspolitikai határozat végrehajtásáról, valamint a Központi Bizottságnak az a nemrég lezajlott ülése, mely a szakszervezeti mozgalom helyzetével, szerepével foglalkozott, mégis mintha a tennivalókat, a gondokat sorjázta volna jobban, mint az eredményeket. — Én másképpen fogalmaznék. Világosan kell látnunk, hogy ma alapvető változásoknak vagyunk részesei, akár a szakszervezeti mozgalom, akár az oktatásügy leglényegesebb tennivalóit vesszük sorra. Leegyszerűsítve úgy is mondhatnám, ez korántsem hazai sajátosság, mert világszerte szaporodó gondokkal küzdenek mindkét területen. Különösen éles fény vetül erre egyegy nemzetközi tanácskozáson, s magam is tapasztalom, amikor az oktatásügy és ezzel kapcsolatban a pedagógus-szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége kerül szóba, rendre indulatosabbá lesz a vita hangneme. A korszerű követelményeknek megfelelő oktatás ugyanis világszerte egyre többe kerül, s közben mindenütt növekszenek a gazdasági nehézségek. Az ebben szerepet játszó tényezők természetesen országonként változnak, egy azonban bizonyos, másként kell dolgoznunk, mint korábban. Korántsem szeretném, ha az elmondottakból bárki azt a következtetést vonná le, hogy mindez felment bennünket hagyományos érdekképviseleti és érdekvédelmi feladataink alól. S azt sem kívánom, hogy bárki azt vélje, hogy a Pedagógusok Szakszervezete és személy szerint magam is megnyugtatónak tartom a magyar oktatásügy s az érte fáradozó dolgozók, pedagógusok helyzetét. Iskolás példa lenne, ha most azt hangoztatnám, mennyire leszakadtunk az élmezőnytől a szocialista orszá gok közt, az oktatásra, valamint a pedagógusok anyagi elismerésére szánt összegek tekintetében, vagy éppen felsorolnám az elmúlt évek során megjelent rossz tankönyveket, s azt, hogy ebben az évben is hány képesítésnélkülit alkalmaztak az iskolákban. Sajnos, van pótolni valónk bőven. Tennivalóink közül a legsürgősebbeket központi vezetőségünk pontokba foglalva felsorolta, és a Pedagógusok Lapja múlt évi október 8-i számában nyilvánosságra is hozta. Egyúttal minden választott szerv kötelességévé tette, hogy következetesen képviselje és hajtsa végre a határozatokat. — A jelenlegi körülmények között elképzelhetőnek tartja-e, hogy a határozatok közül bármelyik is már ebben az esztendőben teljesül? — Ismerve a helyi, a megyei tanácsok, a különféle társadalmi szervek és szervezetek erőfeszítéseit, máris számos kedvező jele van ennek, s biztos vagyok abban, hogy egyebek közt a közigazgatás korszerűsítése, valamint az új választási rendszer is hozzájárul majd az oktatási intézmények iránti felelősség növekedéséhez, a pedagógusok helyzetének jobbításához. A jövőben végső soron tőlünk, a helyi államigazgatási szervek vezetőit megválasztóktól is függ, hogy bizalmat szavazunk-e majd azoknak, akik korábban nemigen törődtek azzal, gyermekeink milyen körülmények között tanulnak és kik nevelik őket. Ez azonban, ahogy mondani szokták, még nem elég az üdvösséghez Ezért azt is remélem, hogy a kormány a decemberben elfogadott munkaprogramja alapján, az anyagi feltételek javulásának arányában még ebben az esztendőben konkrét intézkedéssel is javít majd a pedagógusok anyagi-erkölcsi megbecsülésén. Mindezeken túl legalább ennyire lényeges, ha nem a leglényegesebb, hogy pályatársaim az oktatásügy irányításában érezzék, tapasztalják a stabilitást, a folyamatosságot, ne kelljen régtől hangoztatott sérelmeiket újra és újra megismételniök. Nem szabad tovább várnunk a pályán belüli egészséges érvényesülési lehetőségek megteremtésével, az ehhez nélkülözhetetlen szakmai továbbképzés átfogó rendszerének kialakításával. De folytathatnám ezt a sort az intézmények tennivalóival is. Nevezetesen azzal, hogy mindenütt legyen becsülete a jól végzett munkának, a szakmai jobbratörekvésnek, az emberi tisztességnek, a másokért való tenniakarásnak, hogy a szakszervezet sehol ne játssza a hivatal szerepét, hanem mutasson példát mások szolgálatára. Végül, annak ellenére, hogy ez az új évi beszélgetésünk nem az elmúlt esztendő búcsúztatójaként és a most kezdődő köszöntéseként indult, befejezésül mégis hadd mondjam el, remélem, mindaz, amiről szó esett, nem marad puszta jókívánság 1984- ben. Szőke Andor Boldog új esztendőt! Elmúlt az óesztendő, megkezdődött az új: az, amelyben lapunk immár a XL. évfolyamába lépett. Eddig megjelent írásainkban igyekeztünk híven nyomon kísérni a szocialista átalakulást, az új magyar valóságot — a szakszervezeti mozgalom, az oktatásügy szemszögéből. Ha a fejlődésünk nem is volt mindig egyenletes, nyugodt, immár évtizedek óta békében, biztonságban élhetünk. Körülöttünk forr a világ. Merényletekről, harcokról, a fegyverkezési hajsza fokozódásáról kapunk naponta híreket. Félünk. És reménykedünk. Abban, hogy nem sodor bennünket végső katasztrófába az emberi őrültség, hogy a józan ész, a békevágy, az emberség kerekedik felül. És hogy majd elkövetkező számaink is a békés építőmunkánkat és fejlődésünket tükrözhetik. Ennek a reménységnek a jegyében kívánunk minden kedves olvasónknak boldog, békességes új esztendőt. A dardzsilingi magyar MÁR JÓKAI REGÉNYHŐSSÉ tette. Ma nevet ad egy hazai tudományos társaságnak, egy kőbányai útnak, egy óbudai gimnáziumnak, valamint egy sörgyári brigádnak. A közvélemény szívében, gyermekeink gondolkodásában azonban még nincs igazi helye. Emlékévére vár, hogy megismerjük nagyságát. Persze az a tény, hogy fényes külsőségek között ünnepeljük Körösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulóját, nem garancia erre. Az ilyesmi nem az elhelyezett koszorúk, fölavatott szobrok, leleplezett emléktáblák, megrendezett tudományos konferenciák és kiállítások számán múlik. Azokon is természetesen. Ámde megeshet, hogy minden jubileumi erőfeszítés ellenére is sokan fognak végigsétálni a Gellért-hegyi emlékparkon, furcsállkodó, értetlen pillantást vetve Szervátiusz Tibor szoborkompozíciójára. Az emberek emlékezete nem sajtolható nyersanyag, amit a jubileumi rendezvények öntödei nagykalapács módjára formálhatnak a maguk erőteljes ütéseivel. Nagy keletkutatónkat művéhez méltó helyre emelni csak finom, értő aprómunkával lehetséges, jubileumon innen és túl. ANNAK CSAK ÖRÜLHETÜNK, hogy állam és társadalom az Osztályharcos, a Szabadsághős, a Művész és az Író után vele a Tudóst is erős fénnyel világítja meg. És éppen azt az embert, akinél a közösségi gondolkodás két alkotóeleme, a nemzeti és a nemzetközi, a haza és a nagyvilág, az európaiság és a távoli kultúrák mélységes tisztelete példásan egyesül. Még inkább szívünk szerint való,hogy az emlékezések tarka programjában helyet kapott az alapozás is: pályázat és szellemi vetélkedő fordítja az érettebb diákság figyelmét Körösi Csoma felé. Szép és korszerű maga a pályatétel: „Haza és világ a Körösi Csomna életműben”. Tágítja a szellemi láthatárt, hogy a diákvetélkedő a tanítókkal a tudós szerepét nem csupán a magyar, hanem a magyar és az egyetemes művelődéstörténetben keresteti. A legnagyobb örömöt a pedagóguslélekben mégis a második témakör keltheti. Annak a tizenkét országnak a történelmét, kultúráját, néprajzát, mai politikai és gazdasági rendszerét kell a fiataloknak megismerniök, amelyek a Körösi Csoma Sándor által valamikor bejárt úton fekszenek. A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET kutatói még úgy vélték: ex Oriente lux. Keletről jön a fény. Az a fény, amely bevilágíthatja egy, a nemzetté válás útját járó nép múltját, erősítheti önismeretét, segíthet tisztázni szerepét a világban. Ma úgy mondjuk, Európán túl kell tekinteni. Az öreg földrész történetének a reneszánsz korától volt egy fényes — uralkodói — fél évezrede. Volt, de elmúlt. A világ jövőjén ma minden földrész együtt, egymásra utaltan, előjogok nélkül munkálkodik. Ősi kultúrák, mint a kínai vagy hindu; nemzetté formálódó nagymúltú népek, mint az arab; megújuló vallások, mint a mohamedán — ismét világtörténelmet csinálnak. Ady korában elég volt értően hallgatni, mit morajlik a Szajna, s fölismerni az Olt és a Duna hangjának közös jegyeit. Ma ez kevés. Rá kell nevelni magunkat, hogy értsük a lomha Tigris, a kék Kerulén, a méltóságteljes Niger és a lenyűgöző Amazonasz szavát is. Azok a fiatalok, akik Körösi Csoma útját járva megismerkednek Egyiptommal, a piramisok mellé odalátják majd a asszuáni gátat is. Iránról elmélkedve Perszepolisz kontúrjait átrajzolja a vallásos köntösben zajló népi forradalom. Indiáról ezek a diákok tudni fogják, hogy a mogulok korára Mahatma Gandhié következett, s hogy ma a világ fejlett iparú államai közé tartozik. S ekkor még nem is szóltunk Tádzsikisztánról, Üzbegisztánról, Afganisztánról és Tibetről, amelyeket megérintett vagy éppen már átformált a szocializmus. JOBB MAGYAR AZ, aki megismeri és elismeri a világ népeit. Cselekedeteik alapján, a maguk valóságában. Sok-sok egyéb tanulság mellett ez is, a nacionalista műveletlenségtől és elfogultságtól mentes, bölcsen nyitott hazaszeretet is benne rejlik Körösi Csoma Sándor életművében. Beh jó is, hogy az ilyen hazaszeretet lángját nem mulasztjuk el élesztgetni azokban a hónapokban, amikor a távoli világok vándorát, a dardzsilingi sírbolt magyar szívű világpolgárát ünnepli az utókor. Kronstein Gábor