Pedagógusok Lapja, 1994 (50. évfolyam, 1-24. szám)
1994-01-26 / 1-2. szám
1994. JANUÁR 26. KÖZÉRZETÜNK 3 A PEDAGÓGUSOKNAK NAGYON ROSSZAK A KILÁTÁSAIK BESZÉLGETÉS GIDAI ERZSÉBETTEL, A TÁRSADALOMKUTATÓ INTÉZET IGAZGATÓJÁVAL Mostanában sokat beszélünk az értelmiség hivatásáról, küldetéséről, és minél kevésbé tud megfelelni az elvártaknak, annál többet. Gidai Erzsébettől, a Társadalomkutató Intézet igazgatójától, aki többek között hosszú évek óta vizsgálja az értelmiség életmódjának, életszínvonalának alakulását, azt kérdeztem, mi az oka annak, hogy a nemzet életében fontos szerepet betöltő réteg funkciózavarokkal küszködik. - Nemcsak az értelmiséggel foglalkozom, hanem a lakosság többi csoportjának életkörülményeivel is. A lakosság megélhetési viszonyainak elemzése során természetesen megismertem az értelmiség helyzetét is. Sorsa a magyarországi nehéz gazdasági környezetben vizsgálandó. Sajnos, e réteg döntő többsége rendkívül rossz megélhetési viszonyok között él. Az új politikai nómenklatúráról most nem beszélek; róluk csak annyit, hogy ők egy sajátos ellenzéki vagy hatalmi pozícióból kerültek különösen jó anyagi viszonyok közé. Az üzleti életben gyökeret eresztő menedzserrétegnek is sikerült elkerülnie az elnyomorodást, sőt többségük nyert a rendszerváltáson. Ha tehát e szűk rétegtől elvonatkoztatok, akkor sajnos azt kell megállapítanom, hogy ma a magyar értelmiség és köztük a pedagógus nagyon roszszul él. Legfeljebb három kategóriára oszthatom: rosszul, rosszabbul és még rosszabbul élőkre. - Ön 1990-ben már figyelmeztette az értelmiség elnyomorodásának veszélyére a közvéleményt. Mennyire rosszabbodott e réteg helyzete? - Sajnos, nagymértékű életszínvonal-csökkenésről számolhatok be. Az értelmiségnek három fontos dologra van szüksége hivatásának betöltéséhez: egyik a megfelelő környezet életstílusának, életmódjának biztosítására, amelyben alkotótevékenységét ki tudja fejteni, és szakmai ismeretének gyarapítására lehetőség nyílik, azaz az életmódjának megfelelő infrastruktúra; ehhez természetesen megfelelő bérrel és jövedelemmel kell rendelkeznie; a harmadik feltétel pedig az alkotó munkahelyi légkör megléte, ahol tudásának és felkészültségének maximumát tudja adni. Nos mindezek rendre hiányoznak, vagy csak minimális mértékben vannak meg. Ráadásul az utóbbi tizenöt-húsz évben fokozatosan rosszabbodottak a körülmények, és a kilencvenes hatalomváltás után felgyorsult az értelmiség megélhetési viszonyainak a romlása, mégpedig nagyobb ütemben, mint a Kádár-korszakban. Nagyobb arányban romlik e réteg életszínvonala, életfeltétele, mint más rétegeké? - Szakmánként, foglalkozásonként, régiónként változik a népesség és csoportjainak helyzete. De ha összehasonlítom a többi réteggel az értelmiséget, azt kell mondanom, hogy a szellemi foglalkozásúak jelentős részarányának életszínvonal-romlása nagyobb mértékű, mint más csoportoké. Ez azt jelenti, hogy az értelmiség zöme lényegében továbbra is hátrányos helyzetben van, sőt jövőbeni lehetőségei sem rózsásak. Ennek természetesen múltban gökerező okai is vannak, például a proletáriktatúra ideológiája és gyakorlata, amely az egyenlőséget egyenlősdiként kezelte. Hamis módon értelmezte az egyenlőséget, és így az értelmiség, amely a nemzet fejlődésének meghatározója, hátrányos helyzetbe került, és legtöbb esetben rosszabbul fizették meg, mint a szakmunkásokat. A rendszerváltás után sokan, köztük én is, abban reménykedtünk, hogy az új értelmiségiekből álló kormányzat, amelynek tagjai saját bőrükön érezték, mit jelent harmadosztályú polgárként, alulfizetettként élni, azt hittük, változtatni fognak ezen az áldatlan állapoton. A rendszerváltás után hatalomba került értelmiség értelmiségpárti volt abban az értelemben, hogy saját magát és a hatalomhoz közel állókat jól megfizette. Azokat azonban, akik másképpen gondolkodtak vagy csak munkájukat szerették volna tisztességesen elvégezni - és ez volt a többség -, továbbra sem fizették meg rendesen, sőt intézkedéseikkel helyzetüket tovább rontották. Nézzük például a pedagógusokat. Ez a réteg mindig is a legrosszabbul fizetett társadalmi csoportok közé tartozott, de olyan alábecsült, mint 1945 után, de még inkább 1990 után, még soha nem volt. Akármelyik szintjét nézem az oktatásban dolgozóknak, a pedagógusbérek gyalázatosan siralmasak. Tragikus, hogy egy pályakezdő pedagógus nettó bére tíz-tizenegyezer forint. Hogyan tudják ellátni feladataikat, ha közel a minimálbér szintjéhez érnek, hogyan tudják továbbképezni magukat, miből mennek színházba, moziba, vásárolnak könyveket. Hogyan tudják a pluszkövetelményeket teljesíteni, amelyeket mindig a nyakukba lőcsölnek. Hogy megfelelő legyen életszínvonaluk, kénytelenek különmunkákat vállalni. Ez viszont alaptevékenységüktől vonja el energiájukat, így aztán csökken a tanítás színvonala, az iskolákból kikerültek műveltsége, és végső soron a nemzeti kultúra sínyli meg a pedagógusok alulfizetettségét. A jelenlegi pedagógusbér tehát jövedelemelosztásunk szégyene. Minden tisztelet azoknak a pedagógusoknak, akik ilyen viszonyok mellett is, hivatástudattól vezérelve magas színvonalon képesek oktatni-nevelni. - Feltételezhető, hogy e gyalázatosan alacsony bér vezetett a kontraszelekcióhoz? - Sajnos, így van. Az alulfizetettség nagy veszélye ez. Ha egy nemzet nem becsüli meg az értelmiségét, akkor egyre nagyobb lesz a pályaelhagyás; a tehetségesebb, értelmesebb, törekvőbb emberek, mivel egzisztenciális gondjaik vannak, más területekre menekülnek. Sok hivatástudattal „megvert" pedagógus a pályán marad ugyan, de mindenféle nem pedagógiai munkával kell kiegészítenie jövedelmét. Ez a szellemi élet elpazarlása. A pedagógus örökös frusztrációban él: szeretne jó munkát végezni, és szeretné családját is tisztességesen eltartani. A kettő azonban együtt nem lehetséges. Ördögi körbe került, mert ha mellékesekkel pénzkeresetre adja a fejét, akkor a lelkiismeretével kerül szembe, hiszen nem tud a kívánt színvonalon tanítani. Ha pedig minden energiáját az oktatásnak szenteli, annak családja látja kárát, mert nem tud megélni. Ebben az állandó küzdelemben nagyon hamar felőrlődik, elhasználódik a pedagógus. Ezért gyakori a megbetegedés közöttük, és ezért igen magas a pedagógusok halálozási aránya más rétegekhez képest. Mivel tehát a tehetségesebbek elhagyják a pályát, a megüresedett helyekre a közepesek és a gyengék kerülnek, és azt hiszem, nem kell sok magyarázat, hogy ez a kontraszelektált réteg nem tud olyan eredményes munkát végezni, mint a tehetséges pályaelhagyók. A kontraszelekció is a nemzetnek okoz pótolhatatlan veszteséget. Az a tragédia, hogy gazdaságunkat, amely a totális összeomlás jeleit mutatja, majd nem lesz kivel megújítani, hiszen a hetvenes, nyolcvanas években képzett műszaki értelmiség java elhagyta az országot, az új értelmiség pedig nem eléggé képzett, hogy az újjáépítést, a modernizációt végrehajtsa. Az előző és az új hatalom emberei tehát értelmiségellenes politikájukkal kiszolgáltatottá és sebezhetővé tették Magyarországot. Több évtized kell, míg sorozatos hibás döntések hatását ellensúlyozni lehet, míg új képzett értelmiséget lehet kinevelni. - A hatalmon lévők elkezdték-e már e kontraszelekciós, értelmiségellenes politika felszámolását? - Nem kezdték el. Vannak persze szakmai csoportok, sőt az államapparátuson belül is néhányan, akik megkísérelnek valamilyen változást elindítani, de már a kísérlet stádiumában elhalnak törekvéseik, mert az anyagi háttér hiányzik. Sajnos, a kormányzat még mindig nem jött rá, nem ismerte fel, hogy rövid és hosszú távon a hatalom is, az állam is veszít az ilyen struccpolitika következtében. Az értelmiségellenesség öngól, mert előbb vagy utóbb a hatalmon lévők létezési feltételei is romlanak, a hatalom is kiszolgáltatottá válik. Növeli a bajt, hogy az amúgy is szűkös anyagi források elosztása is a személyi, politikai összefonódások, gyakran korrupció alapján történik. Sajnos, az értelmiségiet között sincs esélyegyenlőség. - Milyen kilátásaik vannak a pedagógusoknak? - Ha a mostani helyzetet vesszük alapul, és a romló tendencia tovább folytatódik, akkor azt kell sajnos mondanom, hogy a pedagógusoknak nagyon rosszak a kilátásaik. Tehát minőségi váltásra van szükség, és e réteg esetében egészen más értékrendben kell gondolkodni, mint eddig. Nem a béremelés oldja meg a gondokat, hanem a bérrendszer és az oktatás rendszerének másfajta finanszírozása. A pazarló költségvetésből ki lehet és ki kell szakítani azt a pénzforrást - nevezzük katasztrófaforrásnak, amely megakadályozná a lakosság további fizikai és kulturális lepusztulását. A pazarló költségvetésből százötvenmilliárd forintot kellene átcsoportosítani az oktatásügyre és az egészségügyre. Viszonylag könnyű lenne előteremteni ezt a pénzt, ha leépítenénk az iszonyatosan terebélyesedő állami bürokráciát. Bűn, hogy ebben a válságos gazdasági helyzetben a költségvetésből finanszírozzák a pártokat. Fizessen az, aki politizálni akar. Tartsák el a szponzorok a pártokat, ne az adózó állampolgárok pénzéből éljenek. Tehát a százötvenmilliárdot a humán infrastruktúra fejlesztésére kellene fordítani. Ez ugyan még nem oldaná meg az oktatás minden gondját, de legalább valamit enyhítene a pedagógusok megélhetési nehézségein. Lehetetlen állapot, hogy a jelenlegi garázdálkodó gazdálkodás nem a társadalmi mérték szerint fizeti meg az állami alkalmazottakat. Miért ér többet egy jól dolgozó tanárnál egy külkeres, egy minisztériumi hivatalnok, miért nagyobb az ő jövedelmük, amikor társadalmi hasznosságuk nemegyszer kisebb. Egy 1992-es számítás szerint egy 10-12 éve végzett orvosnak legalább 180-200 ezer bruttó átlagfizetésének kéne lennie. Mivel egy pedagógus is ér annyit, mint egy orvos, ennyi kellene a tisztességes megélhetéséhez neki is, hogy ne elsősorban a fizetéséért kelljen tanítani, hanem a hivatás magas szintű gyakorlásáért. Természetes, akkor számon lehetne kérni teljesítményét, kötelezni lehetne továbbképzésre. Ebben az esetben megállna a kontraszelekciós folyamat, és lassan elkezdődhetne a kulturális felemelkedés. Mivel az oktatás különböző részei - az alsó tagozattól az egyetemig - szerves rendszert alkotnak, ezért nem külön-külön kell vizsgálni és átalakítani az egyes részeket, hanem az egészet együttesen. Udvarhelyi András