Pedagógusok Lapja, 1994 (50. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-26 / 1-2. szám

1994. JANUÁR 26. KÖZÉRZETÜNK 3 A PEDAGÓGUSOKNAK NAGYON ROSSZAK A KILÁTÁSAIK BESZÉLGETÉS GIDAI ERZSÉBETTEL, A TÁRSADALOMKUTATÓ INTÉZET IGAZGATÓJÁVAL Mostanában sokat beszélünk az értelmiség hivatásáról, küldetéséről, és minél kevésbé tud megfelelni az elvártaknak, annál többet. Gidai Erzsébettől, a Társadalomkutató Intézet igazgatójától, aki többek között hosszú évek óta vizsgálja az értelmiség életmódjának, élet­­színvonalának alakulását, azt kérdeztem, mi az oka annak, hogy a nemzet életében fontos szerepet betöltő réteg funkciózavarokkal küsz­ködik. - Nemcsak az értelmiséggel foglalkozom, hanem a lakosság többi csoportjának életkö­rülményeivel is. A lakosság megélhetési viszo­nyainak elemzése során természetesen megis­mertem az értelmiség helyzetét is. Sorsa a ma­gyarországi nehéz gazdasági környezetben vizsgálandó. Sajnos, e réteg döntő többsége rendkívül rossz megélhetési viszonyok között él. Az új politikai nómenklatúráról most nem beszélek; róluk csak annyit, hogy ők egy sajá­tos ellenzéki vagy hatalmi pozícióból kerültek különösen jó anyagi viszonyok közé. Az üzleti életben gyökeret eresztő menedzserrétegnek is sikerült elkerülnie az elnyomorodást, sőt többségük nyert a rendszerváltáson. Ha tehát e szűk rétegtől elvonatkoztatok, akkor sajnos azt kell megállapítanom, hogy ma a magyar ér­telmiség és köztük a pedagógus nagyon rosz­­szul él. Legfeljebb három kategóriára osztha­tom: rosszul, rosszabbul és még rosszabbul élőkre. - Ön 1990-ben már figyelmeztette az értelmi­ség elnyomorodásának veszélyére a közvéle­ményt. Mennyire rosszabbodott e réteg hely­zete? - Sajnos, nagymértékű életszínvonal-csök­kenésről számolhatok be. Az értelmiségnek három fontos dologra van szüksége hivatásá­nak betöltéséhez: egyik a megfelelő környe­zet életstílusának, életmódjának biztosítására, amelyben alkotótevékenységét ki tudja fejteni, és szakmai ismeretének gyarapítására lehető­­ség nyílik, azaz az életmódjának megfelelő infrastruktúra; ehhez természetesen megfele­lő bérrel és jövedelemmel kell rendelkeznie; a harmadik feltétel pedig az alkotó munkahelyi légkör megléte, ahol tudásának és felkészült­ségének maximumát tudja adni. Nos minde­zek rendre hiányoznak, vagy csak minimális mértékben vannak meg. Ráadásul az utóbbi tizenöt-húsz évben fokozatosan rosszabbo­dottak a körülmények, és a kilencvenes hata­lomváltás után felgyorsult az értelmiség meg­élhetési viszonyainak a romlása, mégpedig nagyobb ütemben, mint a Kádár-korszakban.­­ Nagyobb arányban romlik e réteg életszín­vonala, életfeltétele, mint más rétegeké? - Szakmánként, foglalkozásonként, régión­ként változik a népesség és csoportjainak helyzete. De ha összehasonlítom a többi réteg­gel az értelmiséget, azt kell mondanom, hogy a szellemi foglalkozásúak jelentős részarányá­nak életszínvonal-romlása nagyobb mértékű, mint más csoportoké. Ez azt jelenti, hogy az értelmiség zöme lényegében továbbra is hátrá­nyos helyzetben van, sőt jövőbeni lehetőségei sem rózsásak. Ennek természetesen múltban gökerező okai is vannak, például a proletár­iktatúra ideológiája és gyakorlata, amely az egyenlőséget egyenlősdiként kezelte. Hamis módon értelmezte az egyenlőséget, és így az értelmiség, amely a nemzet fejlődésének meg­határozója, hátrányos helyzetbe került, és leg­több esetben rosszabbul fizették meg, mint a szakmunkásokat.­­ A rendszerváltás után sokan, köztük én is, abban reménykedtünk, hogy az új értelmiségi­ekből álló kormányzat, amelynek tagjai saját bőrükön érezték, mit jelent harmadosztályú polgárként, alulfizetettként élni, azt hittük, változtatni fognak ezen az áldatlan állapoton.­­ A rendszerváltás után hatalomba került ér­telmiség értelmiségpárti volt abban az érte­lemben, hogy saját magát és a hatalomhoz kö­zel állókat jól megfizette. Azokat azonban, akik másképpen gondolkodtak vagy csak munkájukat szerették volna tisztességesen el­végezni - és ez volt a többség -, továbbra sem fizették meg rendesen, sőt intézkedéseikkel helyzetüket tovább rontották. Nézzük például a pedagógusokat. Ez a réteg mindig is a leg­rosszabbul fizetett társadalmi csoportok közé tartozott, de olyan alábecsült, mint 1945 után, de még inkább 1990 után, még soha nem volt. Akármelyik szintjét nézem az oktatásban dol­gozóknak, a pedagógusbérek gyalázatosan si­ralmasak. Tragikus, hogy egy pályakezdő peda­gógus nettó bére tíz-tizenegyezer forint. Ho­gyan tudják ellátni feladataikat, ha közel a mi­nimálbér szintjéhez érnek, hogyan tudják to­vábbképezni magukat, miből mennek színház­ba, moziba, vásárolnak könyveket. Hogyan tudják a pluszkövetelményeket teljesíteni, amelyeket mindig a nyakukba lőcsölnek. Hogy megfelelő legyen életszínvonaluk, kénytele­nek különmunkákat vállalni. Ez viszont alapte­vékenységüktől vonja el energiájukat, így az­tán csökken a tanítás színvonala, az iskolákból kikerültek műveltsége, és végső soron a nem­zeti kultúra sínyli meg a pedagógusok alulfize­tettségét. A jelenlegi pedagógusbér tehát jöve­delemelosztásunk szégyene. Minden tisztelet azoknak a pedagógusoknak, akik ilyen viszo­nyok mellett is, hivatástudattól vezérelve ma­gas színvonalon képesek oktatni-nevelni. - Feltételezhető, hogy e gyalázatosan ala­csony bér vezetett a kontraszelekcióhoz? - Sajnos, így van. Az alulfizetettség nagy ve­szélye ez. Ha egy nemzet nem becsüli meg az értelmiségét, akkor egyre nagyobb lesz a pá­lyaelhagyás; a tehetségesebb, értelmesebb, tö­rekvőbb emberek, mivel egzisztenciális gond­jaik vannak, más területekre menekülnek. Sok hivatástudattal „megvert" pedagógus a pályán marad ugyan, de mindenféle nem pedagógiai munkával kell kiegészítenie jövedelmét. Ez a szellemi élet elpazarlása. A pedagógus örökös frusztrációban él: szeretne jó munkát végezni, és szeretné családját is tisztességesen eltarta­ni. A kettő azonban együtt nem lehetséges. Ördögi körbe került, mert ha mellékesekkel pénzkeresetre adja a fejét, akkor a lelkiismere­tével kerül szembe, hiszen nem tud a kívánt színvonalon tanítani. Ha pedig minden energi­áját az oktatásnak szenteli, annak családja látja kárát, mert nem tud megélni. Ebben az állan­dó küzdelemben nagyon hamar felőrlődik, el­használódik a pedagógus. Ezért gyakori a meg­betegedés közöttük, és ezért igen magas a pe­dagógusok halálozási aránya más rétegekhez képest. Mivel tehát a tehetségesebbek elhagyják a pályát, a megüresedett helyekre a közepesek és a gyengék kerülnek, és azt hiszem, nem kell sok magyarázat, hogy ez a kontraszelektált ré­teg nem tud olyan eredményes munkát végez­ni, mint a tehetséges pályaelhagyók. A kontra­­szelekció is a nemzetnek okoz pótolhatatlan veszteséget. Az a tragédia, hogy gazdaságun­kat, amely a totális összeomlás jeleit mutatja, majd nem lesz kivel megújítani, hiszen a het­venes, nyolcvanas években képzett műszaki értelmiség java elhagyta az országot, az új ér­telmiség pedig nem eléggé képzett, hogy az újjáépítést, a modernizációt végrehajtsa. Az előző és az új hatalom emberei tehát értel­miségellenes politikájukkal kiszolgáltatottá és sebezhetővé tették Magyarországot. Több év­tized kell, míg sorozatos hibás döntések hatá­sát ellensúlyozni lehet, míg új képzett értelmi­séget lehet kinevelni. - A hatalmon lévők elkezdték-e már e kont­raszelekciós, értelmiségellenes politika felszá­molását? - Nem kezdték el. Vannak persze szakmai csoportok, sőt az államapparátuson belül is néhányan, akik megkísérelnek valamilyen vál­tozást elindítani, de már a kísérlet stádiumá­ban elhalnak törekvéseik, mert az anyagi hát­tér hiányzik. Sajnos, a kormányzat még mindig nem jött rá, nem ismerte fel, hogy rövid és hosszú távon a hatalom is, az állam is veszít az ilyen struccpolitika következtében. Az értelmi­­ségellenesség öngól, mert előbb vagy utóbb a hatalmon lévők létezési feltételei is romla­nak, a hatalom is kiszolgáltatottá válik. Növeli a bajt, hogy az amúgy is szűkös anyagi forrá­sok elosztása is a személyi, politikai összefo­nódások, gyakran korrupció alapján történik. Sajnos, az értelmiségiet között sincs esély­­egyenlőség. - Milyen kilátásaik vannak a pedagógu­soknak? - Ha a mostani helyzetet vesszük alapul, és a romló tendencia tovább folytatódik, akkor azt kell sajnos mondanom, hogy a pedagógusok­nak nagyon rosszak a kilátásaik. Tehát minősé­gi váltásra van szükség, és e réteg esetében egészen más értékrendben kell gondolkodni, mint eddig. Nem a béremelés oldja meg a gon­dokat, hanem a bérrendszer és az oktatás rendszerének másfajta finanszírozása. A pa­zarló költségvetésből ki lehet és ki kell szakíta­ni azt a pénzforrást - nevezzük katasztrófafor­rásnak­­, amely megakadályozná a lakosság to­vábbi fizikai és kulturális lepusztulását. A pa­zarló költségvetésből százötvenmilliárd forin­tot kellene átcsoportosítani az oktatásügyre és az egészségügyre. Viszonylag könnyű lenne előteremteni ezt a pénzt, ha leépítenénk az iszonyatosan terebélyesedő állami bürokráci­át. Bűn, hogy ebben a válságos gazdasági hely­zetben a költségvetésből finanszírozzák a pár­tokat. Fizessen az, aki politizálni akar. Tartsák el a szponzorok a pártokat, ne az adózó állam­polgárok pénzéből éljenek. Tehát a százötven­­milliárdot a humán infrastruktúra fejlesztésére kellene fordítani. Ez ugyan még nem oldaná meg az oktatás minden gondját, de legalább valamit enyhítene a pedagógusok megélhetési nehézségein. Lehetetlen állapot, hogy a jelen­legi garázdálkodó gazdálkodás nem a társadal­mi mérték szerint fizeti meg az állami alkalma­zottakat. Miért ér többet egy jól dolgozó tanár­nál egy külkeres, egy minisztériumi hivatal­nok, miért nagyobb az ő jövedelmük, amikor társadalmi hasznosságuk nemegyszer kisebb. Egy 1992-es számítás szerint egy 10-12 éve vég­zett orvosnak legalább 180-200 ezer bruttó át­lagfizetésének kéne lennie. Mivel egy pedagó­gus is ér annyit, mint egy orvos, ennyi kellene a tisztességes megélhetéséhez neki is, hogy ne elsősorban a fizetéséért kelljen tanítani, hanem a hivatás magas szintű gyakorlásáért. Természe­tes, akkor számon lehetne kérni teljesítményét, kötelezni lehetne továbbképzésre. Ebben az esetben megállna a kontraszelekciós folyamat, és lassan elkezdődhetne a kulturális felemelke­dés. Mivel az oktatás különböző részei - az alsó tagozattól az egyetemig - szerves rendszert al­kotnak, ezért nem külön-külön kell vizsgálni és átalakítani az egyes részeket, hanem az egészet együttesen. Udvarhelyi András

Next