A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 2009
2009 / 1. szám
rektora lett volna, de nem tudott jönni, másmilyen lelkipásztori elfoglaltsága volt. De maga helyett megkérte Ottó atyát, hogy jöjjön. Ismerték egymást, ugyanis mindketten Innsbruckba jártak teológiára, igaz, nem egy évfolyamra. Korábban ez a rektor atya küldte hozzám Mádl Ferencet, a későbbi köztársasági elnököt. Ő akkor eljött hozzám a Keleti Károly utcai lakásomra, és elmondta, hogy menjek el Ottó atyához, és következő vasárnap vezessem el arra a címre, ahol a következő lelkigyakorlatot tartottuk. Mádl Ferencet egyébként már korábbról ismertem, ugyanis ő eggyel fiatalabb osztályba járt a piaristáknál, mint én, és a veszprémi rektor volt az ő lelki atyja. Hogyan történt a letartóztatás? 1956. január 16-a, este 10 óra volt. Épp elméleti fizikát tanultam. Hallom, hogy csörtetnek a folyosón, csizmás léptek, jönnek az én albérleti szobám felé és csengetnek. Megjelennek, hogy „Államvédelmi Hatóság, letartóztatási parancs, házkutatási parancs, hova rejtettem el az illegális iratokat?”. Egy autóhoz kísértek a szomszéd utcában, és vittek a Fő utcába. Nem engedtek be rögtön a kapun, mert úgy látszik, másokat előttem behoztak és azokkal még nem végeztek. Akik kísértek, a két mellettem ülő, ezalatt nem tudott nyugton maradni, kiszálltak a kocsiból, és elkezdtek ott cigarettázni. Ahogy ott sétáltak fel-le, óhatatlanul a második világháborús filmek jutottak eszembe, ahogy a Gestapo emberei járkáltak és idegesen dobták el a cigarettájukat. Megkezdődött a kihallgatás. Úgy, hogy elsőre valami fenyegetés, aztán később valamikor mézes madzag. A fenyegetés ilyen stílusban ment: „Ugye, Krisztus katonája maga! De szervezkedtek és majd adunk mi maguknak! Az ifjúság nekünk is szent!” Az első kérdés az volt, hogy „Kiket ismer?”. Én tudtam, kiket vittek be már előttem, és azoknak a nevét mondtam. Igyekeztem ezeknél megmaradni és nem a kezükbe adni új neveket. A kihallgatókkal szemben nagyon udvarias, szolid voltam. Az egyik, néhány nap múlva, mikor így félmagasból néztem rá lefelé az asztalára, rám is rivallt, hogy „Ne nézzen rám maga olyan ártatlanul!”. Ez a kihallgatóm műveletlen volt, rossz helyesírású, kiíratlan volt az írása. Ezután, egy hónap múlva, vagy kicsit később, átraktak egy másikhoz. Ez egy érettségizett ember volt és kiírt írása volt. Udvarias volt hozzám. Tulajdonképpen neki az volt a szerepe, hogy ezzel a stílussal elérje azt, amit a másik nem ért el. Elkezdte, hogy „Na, nézzük a vallomását!”. Ő olvasta, és én is mondtam. Azt mondta: „Jaj, látom, hogy jó memóriája van, és mindent visszamond, amit itt egyszer leírtak. Mondjon most már mást!” Mire én: „Ó, én elmondtam mindent.” Ezután következett egy érdekes dolog, amit ide kell tennem. Ez önmagában bizonyos, hogy nem eget rengető, de akkor, ott sokat jelentett, és pszichológiailag nekik megdöbbentő volt. A következő történt: ennek a másodiknak valami dolga volt, és átvitt a szomszéd szobába az ottani kihallgatóhoz. Ahogy mentem be, láttam, hogy középiskolás fizikakönyv volt az asztalán. Leültetett. Kérdezte tőlem: „Mit csináltak?” Mondtam, hogy „Hát hittant tanítottunk, kirándultunk.” „Ó, szervezkedtek!” Aztán csak hallgattam. Ő megkérdezte: „Tudja maga, mi az a harmonikus rezgőmozgás?” „Ó, hát tudom...” „És mi köze annak a harmonikához?” „Hát mondom, körülbelül olyasmi, hogy a harmonika egy zeneszerszám, és a zenében a harmónia fontos, tehát kapcsolatba hozható azzal, ami ott van a könyvben a harmonikus rezgőmozgásról.” „És mi ez a »sin« meg ez a »cos«?” Mondtam, hogy azok matematikai függvények, amik arra is jók, hogy le lehet írni velük a harmonikus rezgőmozgást. És ezek a hullámvonalak mutatják a hamonikus rezgőmozgást, ami az alapja a zenei hangoknak. Aztán eljutottunk oda, hogy egy körmozgást végző labda kivetített képe hogyan hozható fedésbe egy rezgőmozgást végző testtel. Eltelt a „fizikaóra”. Azt mondta nekem a végén: „Miért nem fizikát tanít maga, minek hittant?” Mondtam, hogy én mind a kettőt szívesen tanítom, mert ha valaki nem tudja az egyiket, akkor azt kell elmagyarázni neki, ha nem tudja a másikat, akkor azt kell elmondani. Aztán kicsit elhallgattunk és jött értem az eredeti kihallgató. Következő nap azzal fogadott engem: „Hát csodálom magát. Mert nemhogy összeroskadna, hanem az ellenfélnek fizikaórát tart.” Mondom: „Nézze. A fizika óra úgy volt, hogy az a másik híjával volt a tudásnak. Én pedig máskor is szívesen megosztottam másokkal azt, amit én tudtam, ők meg nem, és ezt ő szívesen vette.” Ez a történet elég messzire elhullámzott, majd később visszatérek rá.