Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. január-május (55. évfolyam, 1-22. szám)

1933-01-08 / 2. szám

KODÁLY ZOLTÁN Szép, nemes vonású férfi fejét egyre többen ismerik, egyre többen szemlélik a nagyembernek járó tisztelettel. Krisztus­ szakállt visel. Haja dús és előreomló. Ez a haj, ez a szakáll negyedszázaddal ezelőtt, amikor Kodály nagy fegyvertársával, Bartókkal együtt elindult pályáján, gesztenyebarna volt. Ma őszbecsavarodik. Acélkék szemé­nek kifejezése végtelenül sokatmondó. Mély borongás ül benne, lélekbe fürkésző komolyság, de a merengő homlok szemöldök-ereszének homályában valami szelíd humor is fészket rakott. Olyan ez az arc, mintha a történelem könyvéből derengene felénk, oly ismerős és oly titokza­tos. Fényképe a múlt századbeli magyar költők Barabás­ra s­zol­ta arcmásaira emlékeztet. Költő bánata, tudós szi­gora, ember jósága tükröződik vonásaiban. Csakugyan: Kodály Zoltán egyesíti magában a költő és tudós szellemiségét. Zeneköltő abban az értelemben, ahogyan a szó költője volt Vörösmarty, vagy Arany. Mind a kettőhöz szokás őt hasonlítani, aszerint, hogy ki miben látja művészetének jellegét, jelentőségét. A Szózat, a Vén cigány költőjének prófétai ereje, vulkáni lángolása jut eszünkbe, ha a Psalmus Hungaricus-t halljuk, a meg­tiport magyarság egekbe-zengő zsoltárát s benne az egyéni fájdalom feneketlen mélységeiből Istenhez emel-­­­kedő férfilélek sirámát. De Arany János elhivatottságá­val rokon Kodály népdal- és népballada-költészete. Cso­dálatos és nem sejtett kincseket tárt fel, amikor a földet táró magyar parasztság szájáról elleste és összegyűj­tötte az ősi énekdallamokat, amikor ezeket a maga lel­kén, mint valami titokzatos vegyi konyhán átszűrve, be­lőlük mélytüzű drágaköveket varázsolt elő. A népi bánat, a népi vágyakozás, a népi humor e tündöklő ékkövei mint szépséges kösöntyűk sokasodnak Kodály mesteri alkotá­sai közt, gyönyörködő meglepetésére a nagyvilág zene­élvezőinek. Nagyszerű fölfedezése, az ős parasztdal számára Ko­dály teret hódított a színpad világában is. Népies dal­játéka, a „Háry János“, a játékos magyar képzelet jel­képes alakjává magasztosítja, a nyugati műveltség fenn­héjázó túlerejével szemben vitézi furfanggal helytálló karakán fattyúvá eleveníti a napóleoni idők szájhős ob­sitosának jószil adoma-hősét. A Háry-sukte egyre foko­zódó nemzetközi sikere, épúgy, mint­ a Psalmusé, arra vall, hogy Kodály zenéje a színpadtól elvonatkoztatva is ki tudja fejezni azt, amit a költő az ő elszigetelt fajtája nevében az emberiséggel közölni akar. Várjon minő vissz­hangja lesz a „Székely fonók­nak, ha a küszöbön álló milánói (olasz nyelvű) bemutató után megkezdi külföldi pályafutását? Hány idegen fület és lelket fog megejteni Kodály zenéjének varázsával az erdélyi bércek közt ma is a maga életét élő maroknyi magyar nép virághímes, százados álmokat megrendítő meseköltészete? Művészi karénekek épülete boltozódik a „Székely fonó“ mestergerendái fölött. A magyar karének terén egyéb­ként is úttörő Kodály. Remekművű gyermekkaraival az iskolák ifjúsága körében is egyre szaporodó tábort tobo­roz az új magyar zene megértésére és művelésére. A Ko­­dály-karok szerkesztésmódja a korai reneszánsz nagy egyházi és világi kórusmű­vészetben gyökeredzik, hangu­lata azonban a tősgyökeres magyar népiesség szellemét sugározza. A magyar léleknek a nyugati zene magasrendű művészi fejlettségével való egybeolvasztása: ez az a ne­mes és példamutató törekvés, amely Kodály zenekari és kamarazenei alkotásaiban, valamint régi és újabb ma­gyar költők verseire írt dalaiban is megnyilatkozik. Kodály Zoltán alkotó munkásságának vonala nem ala­kulhatott volna ki ily merész következetességgel, ha nem indul el már kezdettől fogva a tudományos tájékozottság és meggyőződés biztos alapjáról. Kodály nyelvtudósnak készült, az Eötvös-kollégium diákja volt. Szakdolgozatát a magyar népdalok strófa-szerkezetéről írta. Szemközt a kollégiummal volt akkoriban a Nemzeti Múzeum egyik elkülönített szakosztálya, ahol az első népdalfonogram­­mokat — Vikár Béla fölvételeit — őrizték. Oda lároga­­tott át a fiatal egyetemi hallgató, figyelni, tanulmányozni a gépi megrögzítés hiteles hang­okmányaiban a magyar nép dalos lelkének megnyilvánulásait. Az ösztönös ér­deklődés, amely már a költői elhivatás csírája volt, to­vább hajtotta az előtte föltárult ösvényen. Mihelyt — párhuzamosan az egyetemi tanulmányokkal — megsze­rezte a zeneszerzői képesítést, vándorbotot vett és elin­dult a népdal ősforrásához. Bejárta az országot s nem­sokára csatlakozott hozzá Bartók Béla. Gyűjtésüknek ma már tudományosan rendszerezett anyaga: ezrekre menő­­ fonográf-fel­vétel és kéziratos feljegyzés. Művészi eredménye: világszerte ismert és csodált költészetük. Az elmúlt hetekben ünnepelte az ország Kodály ötve­nedik születésnapját. Kecskemét városa (ahol 1882 december 1­6-án látta meg a napvilágot) zenei ünnepsé­get rendezett a tiszteletére. Amikor a díszlakoma szóno­kai a népdalgyűjtést mint áldozatos apostoli munkát em­legették, Kodály elhárította magától a dicséretet. — Miért olyan nagy érdem ez? — mondotta. — Mi csak azt csináltuk, amiben tiszta örömünk, gyönyörűsé­günk tellett. Its a városháza magyar díszű szép nagytermében így válaszolt a hivatalos felköszöntőre: — Dantet száműzte, kiátkozta szülővárosa, Firenze, holott egész életében Firenzéért küzdött, dolgozott. Mennyivel jobb dolgom van nekem, akit Kecskemét keb­lére ölel, pedig még semmit sem tehettem Kecskemétért. Boldog ember, boldog művész, aki ily keresetlen sze­rénységgel tud visszatekinteni élete művére, arra, amit az egész nemzet büszkén vall a maga nagy értékének ! Kázipi Viktor, Kunkc­iki Zol­tán.

Next