Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)
1849-06-10 / 311. szám
falaktól különvált megtisztult népet; látta a lelkesedést, a kitárt karokat, a repeső örömet, mellyel én, ha tolmácsolni akarték, bűnt követnék el azon érzelmek iránt. Az átkos emlékű habsburg-leibringeni háza pokolnak minden ármányaival szövetkezett e szegény haza ellen; vészfergetegként jöttek el lelketlen zsoldosai és megleptek bennünket, mint az egyiptomi hét csapások, a kétfejű sas kiterjesztette felettünk szárnyait, hogy legyen sötétség, lelki és testi ínség. Vérszomjazó vámpírként ülte meg a zsarnok hatalom az ország szívét, fővárosunkat, hazugságot s álnokságot lengetett szárnyain, hogy a szolgaság zsibbasztó álmát nehezítse reánk; de a nép szemei ébren és iszonyodva látták a szörnyeteg irtózatos alakját, látták emberi és isteni jogokat s törvényeket tapadó gonoszságait, látták a nemzet- és szabadsággyilkolást, melylyet elkövetni akar. — így tanulta a nép gyűlölni a zsarnokságot mély és vallásos gyűlölettel, mellynek alapja a nép kiirthatlan erkölcsi érzete; igy telt meg az istentelen dynastik bünpohara. Igy jött el az idő teljessége a nép szivében, midőn a nemzet atyáinak szét kellett törnie a királyi bálványt, s kimondani a nemzet függetlenségét, ha e népet isten és erkölcs ellen pártütővé tenni nem akarta. Isten, a magyarok istene, e nemzetet ezredéven át fentartotta, gondoskodott, hogy ezt a világesemények közt, mellyek a múlt év elejétől rázkódtatják Európát, végveszély ne érje, és a körülre tornyosuló hullámok által el ne temettessék. Isten adta önt e nemzetnek, s hívta meg kormányzására a nagy események által. Az ön rendületlen erős lelke tartotta meg e hont, midőn azt a közrendü lelkek kétségbeesetten végveszélybe látták merülni. Az ön erős lelke diadalmaskodott a pokolnak kapuin. És midőn a nemzetgyűlés a koronás boa constrictort az ön velőkig ható szavaira, hatalmas karokkal letépte e szép haza testéről, e vérző hazát s ifjú szabadságát kinéz gondjaira bízhatta volna ? Százezer küldőink, polgártársaink nevében mondjuk önnek, hogy ők valamint e hazának szabadságért élnihalni tudó népei csak egy nevet ismernek, és e név a haza szabadítójáé, Kossuth Lajosé! — Mert ki ápolja jobban a virágot, ki gondoskodnék jobban a gyümölcsfáról, mint ki azt ültette? Midőn tehát önt, magas szellemű, erős lelkületű férfiú, a nemzet képviselői egyhangúlag meghívták az ország kormányára, tartoztak azzal önnek, tartoztak a hazának, tartoztak az országos akaratnak, tartoztak istennek, kinek szava a népben nyilvánult Illy érzelmekkel fogadta Pest városának közönsége a nemzet függetlenségi nyilatkozatát, s ennek kormányzó elnökké választását, s illy meggyőződésből keletkezett jelen önkénytes szabad hódolati határozata, mellyet a tudvalevő körülmények miatt csak most nyújthatunk át. Kormányzó elnöki mi nem ajánljuk önnek a hazát, nem a haza szent ügyét, mert ön nem fejedelem, hanem a mi vérünk, polgártársunk, és nincs ki önt e hon szeretetében felülmúlja.Nem ajánljuk virágzó fővárosunkat , hiszen ön a vésztől hányatott álladalom ezer gondjai, s a harcz moraja között is Pest polgárainak felejthetlen emlékű gyöngédséggel tudott gondoskodni, hogy a had romboló veszélye ne sujtsa városunkat akkor, midőn a detronisált felség zsoldosai városunk határait vandalusokként pusztiták, s palotáit és mosolygó házait fejünk felett részben porba és hamuba döntötték. Mi csak azt kérjük: adjon ön nekünk a haza, szabadság és ön iránti buzgó érzelmeinknek tettei is tanúsítására minél több alkalmat, mert a hon fővárosának lakói akarnak is tudnak is annak méltó polgárai lenni. Istentől pedig kérjük, adjon önnek erőt az álladalom ezer bajaihoz, és a haza teljes megszabadításának óriási munkájához. Adjon önnek hosszú életet, hogy necsak lássa e hazának önállását megalapitva s biztositva, és szabadságát felvirágozva, hanem annak boldogságát is, mint e honnak legnagyobb, legérdemdusabb fia hosszan élvezze. — Éljen az ország függetlensége. Éljen az ország kormányzó elnöke Kossuth Lajos. Közöljük egyszersmind Kossuth Lajos kormányzó terjedelmes és tartalomdús válaszának vázlatát: Az emberi természetben van, hogy azt, mit véres verejtékével szerez, sokkal inkább meg tudja becsülni, mint azt, mit alamizsnaként más juttat neki, így vagyunk mi szabadságunk ügyével. Maga az osztrák dynattia, hitszegésével, árulásával és zsarnokságával nekünk tett tetemes szolgálatot. Azon szabadság, mellyet az ország közremunkálása, és hadseregünknek, melly megérdemli, hogy a világ legvitézebb seregének neveztessék — erőfeszítése kivívott, sokkal becsesebbé lett a nemzet előtt. Én vallásos ember vagyok, és lehetlen a megtörténtekben az itteni gondvitelés vezérurait nem látnom. Sajnosak azok, mit Pest városának szenvednie kellett. Tudom, hogy voltak, kik nem helyeslék a kormánynak január elején Pestről eltávozását. Azon indokok, mellyek e lépésre határoztak bennünket, egyike az volt, mert nem akartam, hogy Budapest utczai csata színhelyévé legyenek. És a következés mutatja, hogy jól történt. Midőn én Gödöllőn aprilban azon ágyba, mellyből reggel Windischgrätz kelt fel, lefekvendő valék, a hadsereg vezérei kérdést intéztek hozzám, űzzék-e a szaladó ellenséget ? s igérek, hogy Budapestről az ellenség néhány nap alatt seregeink által ki fog vezetni. Én áldozattal, időveszteséggel is kímélni akartam Pestet, s csatapiaczra tenni nem kívántam. És ha bár az ellenség pusztításai s rombolásai fájdalmas szenvedések, azok is javunkra válatsolnak. — Az ország szive e főváros, de épm azért ném csak e város érdeke, hanem a hazáé is azt kívánja, hogy e szív egészséges, erőteljes legyen, s valamint egyrészt a a kormány hivatásának ismeri, a főváros jólétét, nagyságát és fényét emelni, másrészt önök is hivatva vannak, hogy a kormányt az átalakulás nehéz munkájában tettleg és példaadással gzámolítsák. Én felhívom úgy a hatóságot, mint a város egyes polgárait, hogy ami jót, hasznost tud a város emelésére, velem közöljék, s bennem buzgó előmozdítójára találandnak. Ami engem illet, a dicsőség a nemzet szabadságának kivívásában nem az enyém, hanem az országé. Tettem én is, mint sok más annyit, mennyi erőmtől tellett. A mit hallottam említtetni, mintha csak az én nevemmel volna egybekötve mindaz, mi e nemzet nagyot és dicsőségest tett, s mintha csak az én nevem lenne külföld előtt ismeretes, ezt megvalloni nem szeretném; soha egy nemzet se kösse sorsát nevekhez és személyekhez, hanem a szabadság érzete legyen az, mi őt minden veszélyeken túl emelje. — Reám nézve ugyan a haza mitől sem tarthat, mert én a reám bízott hatalommal visszaélni soha nem fogok, s valahányszor a nép akarná, mellynek szavait még akkor is, ha hibázna, isten szavának tartom, mindig szívesen átengedem a hatalmat azoknak, kiknek a nép azt kezébe tenni akarja. — Azt óhajtom azonban s erre közremunkálásukat is kikérem, hogy olly institutiókat alkossunk, mellyek által lehetlenné legyen, hogy a nép sorsa egyes személyekhez legyen kötve. S forró óhajtásom az, hogy a nemzet önállását, szabadságát hova hamarább veszély nélkül, s teljesen biztosítva láthassam, s erősen elhatározott akaratom tisztviselői súlyos állásomat azonnal elhagyni, s mint egyszerű magános polgár önök körébe visszatérni. 194 Nem hivatalos rész. Pest, jun. 9-én. Pest város hatóságához szólunk. De e hatóság jegyezze meg jól magának, hogy sem időnk sem kedvünk illy komoly tárgyban szót vesztegetni. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a cholera dühöng. Illy alkalommal páratlan az, hogy az ember egy 3—5 óra alatt már kiadta lelkét. Egész családok lettek áldozatai, csak egyetlen egy orvosnak egyetlen éjjel 9 betege halt meg. Ellen védő intézkedés igen kevés tetetett, de bűnös elmulasztás elég. Windischgrätz a kerepesi vonalon levő katonai temetőbe 40—80-onként egy gödörbe dugta be a halottakat s alig 2 lábnyi földet tett rájok. Tudva van pedig, hogy kinek veszélyesebb, mint a halottak kigőzölgése. Ha Pestváros hatósága ez eseményt nem tudta, v a a gyalázat. Ha tudta s még sem intézkedett, bűnös. Ismételve figyelmeztetjük Pestváros hatóságát, hogy illy komoly tárgyban sem időnk, sem kedvünk szót vesztegetni. Felszólítjuk, hogy e dologban lehető leghamarább intézkedjék, különben is az eddigi mulasztás is bűn. Szomorú dolog volna, hogy akkor, midőn az élő osztrákkal végzünk, a halottakkal gyűlne meg bajunk. Szomorú dolog, hogy akkor, midőn a hazának minden fiára szüksége van, haszontalanul annyit látunk elveszni. — Pest, ostromállapotjában. 1849. jan. 5. — ápr. 24. (Folytatása.) Következett ezek után maga a kápolnai csata. Mielőtt róla legkisebb tudósítást vehettünk volna, megjelent a falakon egy hadijelentés, mellyben értesitetünk, hogy Malkovszki Jádnál és Beszterczénél fényes győzelmet vívott ki a mieink ellen; melly csatának fénye és dicsősége leginkább Urbán ezredes személyes vitézségének és rettenthetlen bátorságának tulajdonítható. „Ejnye“—mondám rá; a nép pedig igy szólt: „klingt wie gewöhnlich.“ — De már mart. első napján iszonyú kardcsörtetéssel, magasan hordott fejjel jártak ez itt levő tisztecskék. Borzasztó újságtól remegtünk. És néhány óra alatt csakugyan kitétetik egy rövid hadijelentés, mellyben Windischgrätz ő magassága — bizonyosan meghajtott térdén, neki görnyedve — plajbásszal írja, hogy: „a pártütők a két nap óta folyvást tartó csatában teljesen megveretvén, egy részök Eger — más részök Poroszló felé fut; Windischgrätz Schlicker egyesült; egy bataillon Zanini zászlójával együtt elfogatott. — Főhadiszállás Kápolna.“ — Különböző érzelmeket idézett elő a rövid jelentés; a szerint, a mint az egyének és lelkületük különböző volt. A gazok fölemelték fejőket, a kishitűek egészen leeresztették ; a röcz szemtelen, a soldatesca helybélkedő lett. Én igy okoskodtam. — A magyaroknak két hónapjuk volt magukat rendezni, fegyverezni; vezéreik vannak; tudják, hogy egy elvesztett csata egy hazába kerülhet; ha ők ennyire előnyomultak, kis erővel nem jöhettek, nem szabad volt jőniök, tehát nekik győzniök kell, szükség és fognak. — Várjunk. — Talán naás hangja lesz a következő bővebb tudósításnak. Nem csalatkoztam. Úgy jön. Mártius 3-dikán kitétetett egy részletes hadi jelentés, s mellyben mondatik: „a pártütők febr. 28-án reggel Kerecsendről M.Kövesdre nyomattak; itt hadaikat alkalmas helyekre fölállítván: a Károly főherczeg vasas ezred jónak látta visszatérni. — Windischgrätz Mahlárra tette át főhadiszállását. — A pártütők Poroszló és Füreden által — erős ágyúzással födve *— visszavonultak. Megsebesült herczeg Holstein; elesett mintegy 300.“ Tehát nem olly tökéletes győzelmük, mint a plajbászszal írott jelentés előre kürtőié, de talán nem is győzelem; sőt talán meg is verettek a „győzhetetlen osztrák szuronyok“ — mint Puchner szokta mondani Ezen hitem meggyőződéssé vált a következő napokban. Hat fogolynál többet — kivéve a talán szökevény olasz zászlóaljat — nem láttam behozatni, öt ezek közül egyszerre hozatott be mintegy 30—40 zsoldostól kisérve. Vidámak, bátrak voltak a fiuk; szemeikből ezt olvastuk ki:„mindegyikünkre esik a zsoldosok közül legalább száz fogoly s 12 halott.“ A hatodik fogolyt egy huszárt külön hozták be egy ökörszekéren. Vérző fejével, kezével fönült a lovag a szekér oldalán. Daczos haragos pillanatokat vetett nyolcz dragonyos kísérőire, — mosolygókat a népre. Egy gőgös tiszt gúnymosollyal lovagol a huszárhoz, s kérdi, hányan vannak. — Én csak magam, hanem utánam van még néhány — felelt a huszár röviden. Úgy volt. A huszár szekere után még kilencz kocsi jött, telve a zsoldos csapatok félholt sebesültjeivel. Gyönyörű győzelmi menet, épen egy huszárt illet meg ! A tisztecske pirulva lovagolt tovább, a huszár egyet mosolyodott. Több fogolyt a mieink közöl nem láttam, pedig ismertem már őket, miként betegeiket, sebesültjeiket éjjel, a magyar foglyokat nappal szerették behozni. Fájdalmasan, de jól esett az is, hogy magyar fogolyt sebek nélkül sohasem láttam hozatni. Nem sokára jelentést tett a kápolnai jegyző is Windischgrätznek, hogy 1400 halottjukat — a parancs szerint — eltemettette. — Sebesültet én magam többet olvastam meg ezernél. Windischgrätz jelentése halottban és sebesültben mondott „mintegy 300-at“, tehát jól megjegyeztem magamnak az arányt, mi további jelentéseik mértéke legyen. Ennyit tudtunk, ennyit vontunk el a kápolnai csatára nézve. A magyar seregek veszteségéről és nyereségeiről semmi sem jutott el hozzánk. — Elég öröm és büszkeség volt nekünk a tapasztaltakból elvont azon bizonyos tudat, hogy a magyarok nem győzöttek le. Pedig irtóztató erőt vont ki W. ezen kápolnai csatára ; uj csapatokat kapott; összeszedte mindenünnen erejét; tömérdek röpentyüit s ágyúit 8—10 ló vontatta, 2—3 tartalékul ment utánuk, hogy — mondák — a legnagyobb sárba is bátran mehessenek egész Debreczenig. Néhány nap alatt visszajött maga W. is. Nyitott kocsijának szögletébe húzódva, sapkáját szemére vonva, boszos tekintettel ment keresztül a hullámzó néptömegen, melly a kerepesi vámvonaltól a szabadsajtó (akkor ismét hatvani) utczáig járt föl s alá, élvezni a „győzelmes csász seregek“ rendetlen haza vergődését. Haza jővén W. tudata mindjárt, hogy a futó magyarok űtésére Zeisberg general erős lovassággal rendeltetett. Ettől vártunk most már borzasztó híreket. — De csaknem jött semmi. — Néhány nap múlva azon hír szárnyalt mégis, mintha Zeisberg dandárja levágatott, elfogatott, szétüzetett volna. Ennyit nálunk a kápolnai csatáról. De pedig „rémítő öldöklő csata, s fényes elhatározó győzelem“ volt ez Bécsben. A következés megmutatta. Nálunk legalább úgy beszélték, hogy duca di Serbelloni, Windischgrätznek a kápolnai csata alatt helyettese, — ostobaságból, kegyvadászatból vagy meghagyás folytán-e, W.-nek plajbásszal írott jelentését tüstént felküldte Bécsbe. Ezen várva várt alkalom megérkeztével a császárka a régóta zsebben tartott „ochrogirte Verfassung“-ot, a népeinek ,,kegyelmesen ajándékozott alkotmányt“előhúzta, s a kápolnai győzelem által rendithetlen alapon nyugvónak hitt birodalmában kihirdettetni parancsolja. Millyen ez, miilyen érzelmeket és következményeket okozott, vont, és vonand maga után, azt minden jóravaló magyar ember jobban ismeri, tudja és reményű, mint szólnom kellene róla. Én csak nevettem rajta. Azonban duca di Stibelloni W. helyettesének soha többé nem létetett; arról sem hallottunk, hogy jutalmat vagy fővezérséget nyert volna; legtölbb káplárpárizit kapott. — Neve ugyan soha többé elő nem fordult. Windischgrätz pedig ezentúl különösen kitüntette dühét a magyarok- s kivált a pestiek iránt. Március 9- kén kihirdetteti, hogy a magyar 5 és 100 forintos bankjegyek minden fő- és közpénztáraknál eltiltottak, s általában érvényteleneknek jelentetnek ki. Ezen hirdetményt a zsidó tőzsérek ürügyül használták nyerészkedésre, s néhány nap alatt oliy veszett nevét költötték a magyar bankjegyeknek, hogy ki ki óhajtott tőlök szabadulni.