Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)

1849-06-10 / 311. szám

falaktól különvált megtisztult népet; látta a lelkes­edést, a kitárt karokat, a repeső örömet, mellyel én, ha tolmá­csolni akarték, bűnt követnék el azon érzelmek iránt. Az átkos emlékű habsburg-leibringeni háza pokolnak minden ármányaival szövetkezett e szegény haza ellen; vészfergetegként jöttek el lelketlen zsoldosai és meglep­tek bennünket, mint az egyiptomi hét csapások, a kétfejű sas kiterjesztette felettünk szárnyait, hogy legyen sötét­ség, lelki és testi ínség. Vérszomjazó vámpírként ülte meg a zsarnok hatalom az ország szívét, fővárosunkat, hazugságot s álnokságot lengetett szárnyain, hogy a szol­gaság zsibbasztó álmát nehezítse reánk; de a nép szemei ébren és iszonyodva látták a szörnyeteg irtózatos alakját, látták emberi és isteni jogokat s törvényeket tapadó go­noszságait, látták a nemzet- és szabadság­gyilkolást, mely­­lyet elkövetni akar. — így tanulta a nép gyűlölni a zsar­nokságot mély és vallásos gyűlölettel, mellynek alapja a nép kiirthatlan erkölcsi érzete; igy telt meg az istente­len dynastik bünpohara. Igy jött el az idő teljessége a nép szivében, midőn a nemzet atyáinak szét kellett törnie a királyi bálványt, s kimondani a nemzet függetlenségét, ha e népet isten és erkölcs ellen pártütővé tenni nem akarta. Isten, a magyarok istene, e nemzetet ezredéven át fen­­tartotta, gondoskodott, hogy ezt a világesemények közt, mellyek a múlt év elejétől rázkódtatják Európát, végve­szély ne érje, és a körülre tornyosuló hullámok által el ne temettessék. Isten adta önt e nemzetnek, s hívta meg kor­mányzására a nagy események által. Az ön rendületlen erős lelke tartotta meg e hont, midőn azt a közrendü lel­kek kétségbeesetten végveszélybe látták merülni. Az ön erős lelke diadalmaskodott a pokolnak kapuin. És midőn a nemzetgyűlés a koronás boa constrictort az ön velőkig ható szavaira, hatalmas karokkal letépte e szép haza testéről, e vérző hazát s ifjú szabadságát kinéz gondjaira bízhatta volna ? Százezer küldőink, polgártársaink nevében mondjuk önnek, hogy ők valamint e hazának szabadságért élni­­halni tudó népei csak egy nevet ismernek, és e név a haza szabadítójáé, Kossuth Lajosé! — Mert ki ápolja jobban a virágot, ki gondoskodnék jobban a gyümölcsfáról, mint ki azt ültette? Midőn tehát önt, magas szellemű, erős lelkületű férfiú, a nemzet képviselői egyhangúlag meghívták az ország kormányára, tartoztak azzal önnek, tartoztak a hazának, tartoztak az országos akaratnak, tartoztak istennek, kinek szava a népben nyilvánult Illy érzelmekkel fogadta Pest városának közönsége a nemzet függetlenségi nyilatkozatát, s ennek kormányzó elnökké választását, s illy meggyőződésből keletkezett je­len önkénytes szabad hódolati határozata, mellyet a tud­valevő körülmények miatt csak most nyújthatunk át. Kormányzó elnöki mi nem ajánljuk önnek a hazát, nem a haza szent ügyét, mert ön nem fejedelem, hanem a mi vérünk, polgártársunk, és nincs ki önt e hon szere­­tetében felülmúlja.Nem ajánljuk virágzó fővárosunkat , hiszen ön a vésztől hányatott álladalom ezer gondjai, s a harcz moraja között is Pest polgárainak felejthetlen em­lékű gyöngédséggel tudott gondoskodni, hogy a had rom­boló veszélye ne sujtsa városunkat akkor, midőn a detro­­nisált felség zsoldosai városunk határait vandalusokként pusztiták, s palotáit és mosolygó házait fejünk felett rész­ben porba és hamuba döntötték. Mi csak azt kérjük: adjon ön nekünk a haza, szabadság és ön iránti buzgó érzelmeinknek tettei is tanúsítására mi­nél több alkalmat, mert a hon fővárosának lakói akarnak is tudnak is annak méltó polgárai lenni. Istentől pedig kérjük, adjon önnek erőt az álladalom ezer bajaihoz, és a haza teljes megszabadításának óriási munkájához. Adjon önnek hosszú életet, hogy necsak lássa e hazának önállását megalapitva s biztositva, és sza­badságát felvirágozva, hanem annak boldogságát is, mint e honnak legnagyobb, legérdemdusabb fia hosszan élvezze. — Éljen az ország függetlensége. Éljen az ország kor­mányzó elnöke Kossuth Lajos. Közöljük egyszersmind Kossuth Lajos kormányzó terjedelmes és tartalomdús válaszának vázlatát: Az emberi természetben van, hogy azt, mit véres ve­rejtékével szerez, sokkal inkább meg tudja becsülni, mint azt, mit alamizsnaként más juttat neki, így vagyunk mi szabadságunk ügyével. Maga az osztrák dynat­tia, hitsze­­gésével, árulásával és zsarnokságával nekünk tett tetemes szolgálatot. Azon szabadság, mellyet az ország közre­­munkálása, és hadseregünknek, melly megérdemli, hogy a világ legvitézebb seregének neveztessék — erőfeszítése kivívott, sokkal becsesebbé lett a nemzet előtt. Én vallásos ember vagyok, és lehetlen a megtörténtek­ben az itteni­ gondvitelés vezérurait nem látnom. Sajnosak azok, mit Pest városának szenvednie kellett. Tudom, hogy voltak, kik nem helyeslék a kormánynak január elején Pestről eltávozását. Azon indokok, mellyek e lépésre határoztak bennünket, egyike az volt, mert nem akartam, hogy Budapest utczai csata színhelyévé legye­nek. És a következés mutatja, hogy jól történt. Midőn én Gödöllőn aprilban azon ágyba, mellyből reggel Windischgrätz kelt fel, lefekvendő valék, a hadse­reg vezérei kérdést intéztek hozzám, űzzék-e a szaladó ellenséget ? s igérek, hogy Budapestről az ellenség néhány nap alatt seregeink által ki fog vezetni. Én áldozattal, időveszteséggel is kímélni akartam Pestet, s csatapiaczra tenni nem kívántam. És ha bár az ellenség pusztításai s rombolásai fájdalmas szenvedések, azok is javunkra vá­latsolnak. — Az ország szive e főváros, de épm­ azért ném csak e város érdeke, hanem a hazáé is azt kívánja, hogy e szív egészséges, erőteljes legyen, s valamint egyrészt a a kormány hivatásának ismeri, a főváros jólétét, nagysá­gát és fényét emelni, másrészt önök is hivatva vannak, hogy a kor­mányt az átalakulás nehéz munkájában tettleg és példaadással g­zámolítsák. Én felhívom úgy a hatóságot, mint a város egyes polgárait, hogy a­mi jót, hasznost tud a város emelésére, velem közöljék, s bennem buzgó elő­mozdítójára találandnak. A­mi engem illet, a dicsőség a nemzet szabadságának kivívásában nem az enyém, hanem az országé. Tettem én is, mint sok más annyit, mennyi erőmtől tellett. A mit hallottam említtetni, mintha csak az én nevemmel volna egybekötve min­daz, mi e nemzet nagyot és dicsőségest tett, s mintha csak az én nevem lenne külföld előtt isme­retes, ezt megvalloni nem szeretném; soha egy nemzet se kösse sorsát nevekhez és személyekhez, hanem a szabad­ság érzete legyen az, mi őt minden veszélyeken túl emel­je. — Reám nézve ugyan a haza mitől sem tarthat, mert én a reám bízott hatalommal visszaélni soha nem fogok, s valahányszor a nép akarná, mellynek szavait még akkor is, ha hibázna, isten szavának tartom, mindig szívesen átengedem a hatalmat azoknak, kiknek a nép azt kezébe tenni akarja. — Azt óhajtom azonban s erre közremunká­­lásukat is kikérem, hogy olly institutiókat alkossunk, mellyek által lehetlenné legyen, hogy a nép sorsa egyes személyekhez legyen kötve. S forró óhajtásom az, hogy a nemzet önállását, szabadságát hova hamarább veszély nél­kül, s teljesen biztosítva láthassam, s erősen elhatározott akaratom tisztviselői súlyos állásomat azonnal elhagyni, s mint egyszerű magános polgár önök körébe visszatérni. 194 Nem hivatalos rész. Pest, jun. 9-én. Pest város hatóságához szólunk. De e hatóság jegyezze meg jól magának, hogy sem időnk sem kedvünk illy komoly tárgyban szót veszte­getni. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a cholera dühöng. Illy alkalommal páratlan az, hogy az ember egy 3—5 óra alatt már kiadta lelkét. Egész családok lettek áldozatai, csak egyetlen egy orvosnak egyetlen éjjel 9 betege halt meg. Ellen védő intézkedés igen kevés tetetett, de bűnös el­mulasztás elég. Windischgrätz a kerepesi vonalon levő katonai teme­tőbe 40—80-onként egy gödörbe dugta be a halottakat s alig 2 lábnyi földet tett rájok. Tudva van pedig, hogy kinek veszélyesebb, mint a halottak kigőzölgése. Ha Pestváros hatósága ez eseményt nem tudta, v a a gyalázat. Ha tudta s még sem intézkedett, bűnös. Ismételve figyelmeztetjük Pestváros hatóságát, hogy illy komoly tárgyban sem időnk, sem kedvünk szót vesz­tegetni. Felszólítjuk, hogy e dologban lehető leghamarább in­tézkedjék, különben is az eddigi mulasztás is bűn. Szomorú­ dolog volna, hogy akkor, midőn az élő osz­trákkal végzünk, a halottakkal gyűlne meg bajunk. Szomorú dolog, hogy akkor, midőn a hazának min­den fiára szüksége van, haszontalanul annyit látunk el­veszni. —­­ Pest, ostromállapotjában. 1849. jan. 5. — ápr. 24. (Folytatása.) Következett ezek után maga a kápolnai csata. Mielőtt róla legkisebb tudósítást vehettünk volna, megjelent a falakon egy hadijelentés, mellyben értesite­­tünk, hogy Malkovszki Jádnál és Beszterczénél fényes győzelmet vívott ki a mieink ellen; melly csatának fénye és dicsősége leginkább Urbán ezredes személyes vitézsé­gének és rettenthetlen bátorságának tulajdonítható. „Ejnye“—mondám rá; a nép pedig igy szólt: „klingt wie gewöhnlich.“ — De már mart. első napján iszonyú kardcsörtetéssel, magasan hordott fejjel jártak ez itt levő tisztecskék. Borzasztó újságtól remegtünk. És néhány óra alatt csakugyan kitétetik egy rövid hadi­jelentés, melly­ben Windischgrätz ő magassága — bizo­nyosan meghajtott térd­én, neki görnyedve — plajbásszal írja, hogy: „a pártütők a két nap óta folyvást tartó csa­tában teljesen megveretvén, egy részök Eger — más ré­­szök Poroszló felé fut; Windischgrätz Schlicker egyesült; egy bataillon Zanini zászlójával együtt elfogatott. — Fő­hadiszállás Kápolna.“ — Különböző érzelmeket idézett elő a rövid jelentés; a szerint, a mint az egyének és lelkületük különböző volt. A gazok fölemelték fejőket, a kishitűek egészen le­eresztették ; a röcz szemtelen, a soldatesca helybél­­kedő lett. Én igy okoskodtam. — A magyaroknak két hónapjuk volt magukat rendezni, fegyverezni; vezéreik vannak; tudják, hogy egy elvesztett csata egy hazába kerülhet; ha ők ennyire előnyomultak, kis erővel nem jöhettek, nem szabad volt jőniök, tehát nekik győzniök kell, szükség és fognak. — Várjunk. — Talán naás hangja lesz a következő bővebb tudósításnak. Nem csalatkoztam. Úgy jön. Mártius 3-dikán kitétetett egy részletes hadi jelentés, s m­ellyben mondatik: „a pártütők febr. 28-án reggel Ke­­recsendről M.­Kövesdre nyomattak; itt hadaikat alkalmas helyekre fölállítván: a Károly főherczeg vasas ezred jó­nak látta visszatérni. — Windischgrätz Mahlárra tette át főhadiszállását. — A pártütők Poroszló és Füreden által — erős ágyúzással födve *— visszavonultak. Megsebesült herczeg Holstein; elesett mintegy 300.“ Tehát nem olly tökéletes gy­őzelm­ük, mint a plajbász­­szal írott jelentés előre kürtőié, de talán nem is győzelem; sőt talán meg is verettek a „győzhetetlen osztrák szuro­nyok“ — mint Puchner szokta mondani Ezen hitem meggyőződéssé vált a következő na­pokban. Hat fogolynál többet — kivéve a talán szökevény olasz zászlóaljat — nem láttam behozatni, öt ezek közül egy­szerre hozatott be mintegy 30—40 zsoldostól kisérve. Vidámak, bátrak voltak a fiuk; szemeikből ezt olvastuk ki:„mindegyikünkre esik a zsoldosok közül legalább száz fogoly s 12 halott.“ A hatodik fogolyt egy huszárt külön hozták be egy ökörszekéren. Vérző fejével, kezével fön­ült a lovag a szekér olda­lán. Daczos haragos pillanatokat vetett nyolcz dragonyos kísérőire, — mosolygókat a népre. Egy gőgös tiszt gúnymosollyal lovagol a huszárhoz, s kérdi, hányan vannak. — Én csak magam, hanem utánam van még néhány — felelt a huszár röviden. Úgy volt. A huszár szekere után még kilencz kocsi jött, telve a zsoldos csapatok félholt sebesültjeivel. Gyönyörű győzelmi menet, épen egy huszárt illet meg ! A tisztecske pirulva lovagolt tovább, a huszár egyet mosolyodott. Több fogolyt a mieink közöl nem láttam, pedig is­mertem már őket, miként betegeiket, sebesültjeiket éjjel, a magyar foglyokat nappal szerették behozni. Fájdalmasan, de jól esett az is, hogy magyar fogolyt sebek nélkül sohasem láttam hozatni. Nem sokára jelentést tett a kápolnai jegyző is Win­­dischgrätznek, hogy 1400 halottjukat — a parancs szerint — eltemettette. — Sebesültet én magam többet olvas­tam meg ezernél. Windischgrätz jelentése halottban és sebesültben mondott „mintegy 300-at“, tehát jól meg­jegyeztem magamnak az arányt, mi további jelentéseik mértéke legyen. Ennyit tudtunk, ennyit vontunk el a kápolnai csatára nézve. A magyar seregek veszteségéről és nyereségeiről semmi sem jutott el hozzánk. — Elég öröm és büszkeség volt nekünk a tapasztaltakból elvont azon bizonyos tudat, hogy a magyarok nem győzöttek le. Pedig irtóztató erőt vont ki W. ezen kápolnai csa­tára ; uj csapatokat kapott; összeszedte mindenünnen erejét; tömérdek röpentyüit s ágyúit 8—10 ló vontatta, 2—3 tartalékul ment utánuk, hogy — mondák — a leg­­nagyobb sárba is bátran mehessenek egész Debreczenig. Néhány nap alatt visszajött maga W. is.­­ Nyitott kocsijának szögletébe húzódva, sapkáját szemére vonva, boszos tekintettel ment keresztül a hullámzó néptöme­gen, melly a kerepesi vámvonaltól a szabadsajtó (akkor ismét hatvani) utczáig járt föl s alá, élvezni a „győzelmes csász­ seregek“ rendetlen haza vergődését. Haza jővén W. tudata mindjárt, hogy a futó magya­rok űtésére Zeisberg general erős lovassággal rendel­tetett. Ettől vártunk most már borzasztó híreket. — De csaknem jött semmi. — Néhány nap múlva azon hír szár­nyalt mégis, mintha Zeisberg dandárja levágatott, elfoga­tott, szétüzetett volna. Ennyit nálunk a kápolnai csatáról. De pedig „rémítő öldöklő csata, s fényes elhatározó győzelem“ volt ez Bécsben. A következés megmutatta. Nálunk legalább úgy beszélték, hogy duca di Ser­­belloni, Windischgrätznek a kápolnai csata alatt helyet­tese, — ostobaságból, kegyvadászatból vagy meghagyás folytán-e, W.-nek plajbásszal írott jelentését tüstént fel­küldte Bécsbe. Ezen várva várt alkalom megérkeztével a császárka a rég­óta zsebben tartott „ochrogirte Verfassung“-ot, a né­peinek ,,kegyelmesen ajándékozott alkotmányt“előhúzta, s a kápolnai győzelem által rendithetlen alapon nyugvó­nak hitt birodalmában kihirdettetni parancsolja. Millyen ez, miilyen érzelmeket és következményeket okozott, vont, és vonand maga után, azt minden jóravaló magyar ember jobban ismeri, tudja és reményű, mint szól­nom kellene róla. Én csak nevettem rajta. Azonban duca di Stibelloni W. helyettesének soha többé nem létetett; arról sem hallottunk, hogy jutalmat vagy fővezérséget nyert volna; legtölbb káplárpárizit kapott. — Neve ugyan soha többé elő nem fordult. Windischgrätz pedig ezentúl különösen kitüntette dühét a magyarok- s kivált a pestiek iránt. Március 9-­ kén kihirdetteti, hogy a magyar 5 és 100 forintos bankjegyek minden fő- és közpénztáraknál eltiltottak, s általában érvényteleneknek jelentetnek ki. Ezen hirdetményt a zsidó tőzsérek ürügyül használ­ták nyerészkedésre, s néhány nap alatt oliy veszett ne­vét költötték a magyar bankjegyeknek, hogy ki ki óhaj­tott tőlök szabadulni.

Next