Pesti Hírlap, 1879. június (1. évfolyam, 150-178. szám)

1879-06-01 / 150. szám

2 PESTI HÍRLAP, 1879. junius 1. tiszta családi élet alapja, tesznek egy nem­zetet igazán nagggyá. A társadalom legyen ép és nemes, az karolja fel a szellemi té­nyezőket s a politika s politikusok sem sü­l­lyedhetnek alá oly niveaura, milyenre, sajnos, jelenleg leszálltak. Kiktől várjuk tehát, hogy felemeljék a magyar nemzetet? Kikre van szüksége a ma­gyar népnek, hogy a nyugati műveltséget el­érje ? Kik legyenek jelenben a vezérek ? A tanítók és a tanárok, az írók és köl­tők, a szobrászok, festők és zeneszerzők, az építőmesterek, a papok, mert mindezek a nemzet műveltségét fokozzák, ízlését nevelik, erkölcseit s humanitását fejlesztik; a gépé­­szek, gyárosok és mesteremberek, mert ők gyakorolják az ipart s teremtik a jólétet, hogy a magyar nép a régi gazdálkodásból kiemelkedjék s anyagilag is gyarapodjék. Ha a szellem más, jobb, magasztosb, mivel több s a jólét nem hiányzik, akkor hiába nyűgözi a kormány a népet s a parlament nem leszen alázatos szolgája. A műveltséget s az anyagi jólétet kell fokozni, hogy a nemzet megérjen a sza­badságra. Hisszük, hogy ezen feladatokra is lesz­nek a nemzetnek nagy férfiai, mint ahogy voltak a politikában. Hisszük, hogy nincs távol a szellemi ébredés korszaka. Hisszük, hogy mely köztünk csodákat mivelt ahány­szor a nemzetben szétáradt, megjön ez iva­­d­ékra is a magyar szentlélek, a hazaszeretet. Főkapitány úr, egy szóra! A sajtó­ kötelessége, hogy a közönség érdekeit képviselje és szót emeljen mindany­­nyiszor, midőn ez érdekek bármely oldalról megtámadtatnak. Ez utóbbi kötelesség nem ritkán kelle­metlen, mert oly rangos és nem rangos, tisz­tes és nem tisztes egyénekkel hozza a hírlap­írót hivatalos érintkezésbe, kikkel különben vagy nem érintkezhetnék, vagy érintkezni nem óhajtana. De utóvégre mégis kötelesség s igy meg kell tenni. Ily kellemetlen tiszt áll most előttünk, midőn egy botrányos ügyben ismételve önhöz kell fordulnunk, főkapitány úr. Önnek is vannak kötelességei a közön­ség irányában s ön ezeket nem teljesiti. Meg­gondolatlanságból vagy szándékosan ? — nem tudjuk, hacsak ön fel nem világosit. A rendőrség, melynek ön a főnöke Bu­dapesten, s melynek t­zelmeiért első­sorban ön a felelős, a magyar fővárosban mindnyá­junk szégyenére és megbotránkozására a kendőzött aljasságot, a cifra köntöst viselő feslett életet s a vele járó bűnt, gyalázatot nemcsak eltűri, de gyámolítja. Nyilvános titok, mit mindenki tud, hogy a rosszul fizetett rendőrközegek csekély kivé­tellel ott sápoztatják s vesztegettetik meg ma­gukat, ahol szerit ejthetik. És hol ejthetnék biztosabban, mint a fajtalanság tivornyata­nyáin, hol a rendőrnek hatalmában áll a bűngazdáknak, keritőknek és a szerencsétlen áldozatoknak ocsmány keresetét megsemmi­­sitni s hol a rendőrnek beavatkozását kész örömmel és készpénzzel vásárolják meg min­denkor. Így van főkapitány úr, az ön köze­geinek hallgatását fővárosszerte az ötszázat meghaladó nyilvános bordélyházak s az ezret meghaladó „magánintézetek,“ privát kéjleá­nyok fizetik meg. Sőt a polgárok körében az a kósza hír járja — mi igaz belőle, nem tudjuk — hogy e nyomorult bűn­bérből az ön számára is tekintélyes összeg ke­rül ki, főkapitány úr, nehogy az „üzletet“ esetleg az ön rosszkedve napján valami várat­lan veszély fenyegesse. Hogy mindez nem puszta gyanú, azt tények bizonyítják. Tény, hogy a fővárosi hatóságnak a prostitúció rendezése dolgában évek előtt ho­zott határozata a rendőrség s az ön hanyag­sága miatt ma sincs végrehajtva. Sőt ellenke­zőleg, mióta a tanács a határozatot meghoz­ta, a bűntanyák, bordélyok száma Budapesten megkétszereződött a rendőrség s az ön pártfogolása, az önök védszárnyai alatt. Tény, hogy a főváros utcáin, még­pe­dig a legélénkebb, legnépesebb utcákon a rendőrség s az ön pártfogoltjai, a prostituált személyek, nyilvánosan vetik ki a hálót pré­dáikra, botránkoztatva minden tisztességes embert, a leghitványabb szenvedélyeket ger­jesztve a könnyelműségre hajló fiatalságban. Serdülő leányokat alig merünk nyilvános helyre vezetni, mert semmi se biztosít, hogy a rendőrség s az ön megfizetett pártfogásának örvendő fajtalanság nem fogja-e mételyes alakját vagy egy félig pőre örömleány képé­ben odacsempészni. Borzasztó azon erkölcsi pusztulás, mit ez üzelmek a társadalom testében rothasztva, ernyesztve előidéznek. Az iskolák mellett ott van majd mindenütt a bordély, a mellékut­cákban minden második kávémérés vagy bolt bordély, a fürdők körül minden ház bordély, a külvárosok szélső házsorai mind csupa bordély. A keritőnék légiója kalandozza be az alsó néposztály rétegeit s 50°­o­kát a sze­gény leányoknak megejti a bű­n számára. Sőt egy idő óta már a középosztályból is tűnnek el félig serdült, szép és életerős leányok. Hova tűnnének? Az ön bordély házaiba. Nem fejtegetjük önnek ez állapot ré­mítő következményeit a családi életre, a la­kosság egy jelentékeny részének jövőjére, boldogságára, egészségére, erkölcseire. Hasz­talan tennék. Eddigi ily irányú sikertelen felszólalásaink bebizonyíták, hogy ennek az erkölcsi szempontokhoz semmi érzéke nincs. De, ha nem fejtegetjük is a következ­ményeket, értük önt tesszük fele­lőssé Isten és emberek előtt. És felszólítjuk önt a legkomolyabban, hogy orvosolja e rothadt állapotot és tisztázza az ön s a rendőrségnek tőle meg­mételyezett becsületét. — Ha már nem késő! Ő felsége a király ma fogadta Edhem pasa török követet, külön kihallgatáson a szokásos szertartás szerint. A követ átnyúj­totta megbízó levelét. Később Ő felsége be­­mutattatá magának a követségi személyzetet. Az országgyűlés jelenleg folyamatban levő I. ülésszaka, mihelyt a még tárgyalás alatt álló, nevezetesen a katonai beszálláso­lásról, a kisbirtokos földhitelszövetkezetnek felállításáról s az erdőkről szóló törvényja­vaslatok letárgyaltattak, minden ujjánalkotott törvény kihirdetése után, királyi leirattal körülbelől június 12-én, legkésőbb 15-én be fog záratni. A II. ülésszaknak a bizottsá­gok újjáválasztása céljából való azonnali megnyitásáról, eddig még szó sem volt. A tegnap este megtartott miniszterta­nácsban a magyar kormány jóváhagyta a Szer­biával megkezdendő szerződési tárgyalásokra vonatkozó s az osztrák-magyar vámkonferencia által megállapított utasításokat.­­ A szerb vasúti csatlakozást illetőleg a magyar és az osztrák kormányok közt semmiféle nézetelté­rés sem merült volt fel; teljes egyetértéssel Zimony-Belgrád állapíttatott meg csatlakozási pontul s a lapok azon közleménye, hogy e tárgyban az egyik vagy másik kormány az uralkodóhoz apellált, tökéletesen alaptalan. Miután az említett utasításokat már az osztrák volna a fővárosnak. De a világosi katasztrófa Házmánnak is­­katasztrófa volt: menekülnie kellett az országból messze, ki a külföldre, számkivetésbe s az emigráció megpróbáltatásai kiszáb­ták a reményteljes Ferkót tökéletes és bevégzett Házmán Ferenccé. Utolsó tette amaz időkben, mely ifjú korát teljes világításban jellemzi s mely nevének a történelem lapjain egy kis felemlittetést biztosít, az volt, hogy Szemere Bertalan társaságában indult át Tö­rökországba s a magyar határon, Orsova kö­zelében segített Szemerének a föld alá rej­teni az ország szent koronáját az osztrák invázió elől. Az abszolút korszakot odakinn az Unió szabad államában élte át, csendes visszavo­­nultságban prózai, mindennapi munka közt. Volt ügynök, borszállító, panoráma tulajdo­nos, gyapjú alkusz, kalapos,­­ de minden válalatába belebukott. Mikor ügynökösködött, akkor kevés volt az ügy. Borszállítmányainál a palackokból a tengeri után rendszerint kiforrott és kifutott a bor. Panorámáit hétköznap senki se nézte, vasárnap meg nem nézhette, mert a hatóság e szent napon minden hasonló mu­lató bódét bezárat az Unio-államban. Gyapjú­­üzleteinek az szegte nyakát, hogy nem győzte a konkurenciát. Kalapgyárának pedig a déli államokkal vívott háború csinált krach-ot. Képzelhetni, hogy ez a sok megpróbáltatás a szegény magyar emigránsnak minden anyagi és szellemi erejét megrázkódtatta. Elvette illuszióit, megfosztó idealizmusától, miattuk kedélyében komor, zárkózott, kevés beszédű jön s a mily arányban sorvadt el benne a talentum, oly arányban kérgesedet meg lel­kében a­­ jó ember. A jó ember, ki senkit se bánt s min­dent jó néven vesz, ki senkitől nem kér és senkinek nem ad, ki a szót meghallgatja, de tovább nem adja, ki nem remél semmit s azért nem is tesz semmit, ki csak a nyugal­mat óhajtja és ezért mindent nyugodni hagy. Így lett belőle a fenn említett sta­tisztikai adatok 47%-os csoportjának egyik díszpéldánya. S ha ez új hajlama, változott lélekállapota, ellanyhult vérmérséklete sugal­latát követve megmaradt volna a maga visz­­szavonultságában, nem lépett volna ki a tör­téntek dacára a nyilvános pályára s ezzel nem hívta volna ki magára a nyilvánosság bírálatát, talán e cikkben azt a szerencsétlen sakkfigurát gyászolnám benne, mely a játszma­­terv szerint szép szerepet tölthetett volna be a sakktáblán, ha a mostoha helyzetek med­dőségre nem kárhoztatják. Azonban más­kép esett. Mikor az alkotmányos éra kezdetén Házmán Feren­c visszatért és Buda várába, a jó budaiak a régi Ferkót ünnepelték ismét , szentül meg voltak győződve, hogy aki Ferkó korában megnyerte bizalmukat s fel­­gerjeszté legszebb reményeiket, az húsz év múlva, Ferenc korában szeme-fényévé lesz a fővárosnak. Egyszerű­ polgárt, a milyennek Házmán haza jö­tt, nagyobb kitüntetés polgártársai részéről nem érhet, mintha a községi élet­ben megteszik fejükké, az államéletben pedig megteszik képük viselőjévé. Házmán Ferenc rövid időkor alatt egymásután kapta meg a budai polgármesteri s a II.­kerületben (vízi­­város s országút) az orsz. képviselői állást. Elismerem, hogy nem maga jószántából akadt ily nagy szerepe a közpályán hirtelen. Régi barátai, kik valamennyien jó kortesek, rántották őt bele e nem neki való foglalko­zásba. De hát addig beszéltek a szerény, egy­szerű, okos, de nem tett erős polgárnak, szó­val a jó embernek, mig ez engedett a sür­getésnek s utoljára maga is elhitte, hogy tö­­rik-szakad­t hires emberré kell lennie. Tehát a sakkjátszma élülről kezdődött és Házmán Ferencz figura állást foglalt el benne. Azonban csakhamar csalódva vették észre választói, hogy a régi Ferkó ősz szakállú alakja helyett egészen más figura ke­rült az ő karos székükbe. Ez a Házmán F­e­­r­e­n­c nekik nagyon is rideg, kimért, ke­­délytelen, elvénült jancke volt, ki az Unió­­államból nem hozott magával egyebet haza, mint csalódásait és néhány nálunk szokatlan amerikai külsőséget. Lassan kint hire ment, hogy Ház­mán különc, hozzáférhetlen, a községi ügye­ket kétségbeejtő lassúsággal vezeti, reformok­tól s újításoktól irtózik, a tisztviselőket nem tartja elég kordában, a hátralékok száma ré­míre nagyra nőtt, az állapot irtóztató stb. Ennek aztán az volt a következése, hogy midőn Budából és Pestből nagy Buda­pest jön s Hármán a főpolgármesteri méltó­ságra szintén kandidáltatott ő Felsége által, a választóinak jó része félre tette a község

Next