Pesti Hírlap, 1885. április (7. évfolyam, 90-118. szám)

1885-04-22 / 110. szám

Budapest, 1885. I­1. évf. 110. (2268) szám. Szerda, április 22 Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Mattesz, nádor­ utca 7. sí, feMstírt bolt az előfizetések és a lap nélküüldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz„ L­emne!«, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A „PESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Az elveszett paradicsom. Rubinstein Antal oratóriuma. A budapesti zenekedvelők egylete azon nagyobbszabású oratorikus művek számát, a­melyeket az utóbbi három évben B­e­­­lo­v­i­c­s Imre karnagy buzgó vezérlete alatt a fővárosi közönségnek bemutatott, ismét egy érdekes mű­vet szaporította. Előadta ugyanis tegnap este a Vigadó nagytermében Rubinstein Antalnak „Az elveszett paradicsom“ című nagy oratóriu­mát, mely Európának jóformán minden nagyobb zenei emporiumát több-kevesebb sikerrel bejárta már, míg végre most mihozzánk is eljutott. A mű régibb keletű, Opus-száma 54. Szö­vege Milton költeménye nyomán, de ennek egé­szen szabad feldolgozásával készült és a világ teremtését, az első emberpár bűnbe esését és a paradicsomból történt kiűzetését tárgyazza, tehát Haydn „Teremtés“-ével és Massenet „Éva“-jával részben azonos tárgyú. Az egész oratórium három részből és 28 számból áll, e szerint egyike a legterjedelme­sebb e fajta műveknek. Szerepelnek benne: „Egy hang“, továbbá a Sátán, Ádám és Éva, a három arkangyal és egy angyal, végre az égiek kara és a lázadó szellemek kara. (Egyik laptársunk a „Chor der Empörten“ elnevezést így fordította le: „Az izgatottak kara.“) A fősúly ebben a műben a karokra van fektetve; ezekkel szemben a magánszólamoknak igen alárendelt szerep jutott. Csak az „Egy hang“ képez e tekintetben kivételt. Ezen elne­vezés alatt isten személye rejlik, aki más ora­tóriumokban, sőt most már operában is (Boi­c ,,Mefistofeles“-ében) szerepel ugyan, de nem ismerünk művet, melyben a szerző olyan sű­rűen és olyan bőbeszédűséggel szólaltatná meg az istent, mint ebben az oratóriumban. Olyan hosszadalmas és kenetteljes szónoklatokat ad az isten ajkára, amelyek az istenség magasztos fogalmával alig férnek meg. Az is nagyon ide­­genszerűleg hat, hogy isten, a teremtő őserő, tenor-hangon szólal meg, míg Ádám, a gyönge teremtmény, mély bassusban beszél. Ez visszás dolog. A Sátán jellemzése gyönge, színtelen. A rombolás ezen szelleme inkább unalmas, mint félelmes. Eleinte lármáz ugyan egy kicsit, dhro­­matikus menetekben, megfelelő dobszó kíséreté­vel, de utóbb igen kedélyesen énekelget, és szinte érzelegni kezd, mikor harcra, pusztításra, hívja fel alárendeltjeit (az „izgatotta­k“-at) az első rész utolsó számában. Ádám és Éva alig jutnak szóhoz. Két kis duettjük Van: egy a második részben, midőn egymást megpillantják, egy pedig a harmadik részben, midőn bűnök felett bánkódnak. De mind a két szám nagyon rövid lélekzetű és jelenték­telen. Sem a szerelemnek és boldogságnak, sem a lelkifurdalásnak és bánatnak nem tud ez az Ádám és Éva elég meghatóan kifejezést adni. Pedig épen ők lettek volna leginkább hivatva, föllépésükkel egy kis változatosságot belehozni az egyhangú műbe. De a változatosságra a szerző kevés gondot fordított. Még a férfi és a női kart sem szerepelteti soha külön-külön, ha­nem mindig csak vegyes kart alkalmaz. Ehez azután még hozzájárulnak a folyto­nos lassú tempók és páros ütemfajok. A 28 szám között alig találunk egy pár gyorsabb me­netűt többnyire Andante, Grave, Maestoso van előírva. Ép oly ritka a 3A-es ütem, a 2/a, 4A stb. majdnem kizárólagosan dominál. Mindez épen nem szolgál a mű élénkíté­sére. De a jelzett hibák dacára tagadhatatlan, hogy az „Elveszett paradicsom“ sok szép és megkapó részlettel bír. A karok legnagyobb része, ha nem bővelkedik is eredeti gondolatokban, de művészi kidolgozású, s a zenekari rész mesteri kézre vall. Csakhogy épen az utóbbinak szépsé­geit az egyleti zenekar nem tudta előadásával kellőleg érvényre emelni. Másfelől pedig az ének­karok mintaszerű közreműködése sem volt ké­pes a mű hosszadalmasságait és sivárságait el­felejtetni. Leghosszabb az első szakasz, mely tizen­egy számot tartalmaz. Ezek azonban nem mind egyforma értékűek. Mindössze három szám van benne, mely különös említést érdemel: az 5. sz. kettős kar, mely az égieknek a lázadó szellemek el­leni harcát festi igen hatásosan ; még sikerül­tebb a 7-ik szám: a legyőzött lázadók kara (G-moll); végre az utolsó szám: az angyalok dicséneke (B-dúr), a vonós hangszerek pizzi­cato kíséretével. Legkiválóbb része a műnek a második szakasz, mely a teremtés történetét tartalmazza. A rendkívül érdes zenekari bevezetés után, mely a khaoszt festi, megszólal az úr, hogy „legyen világosság“, s az égiek kara ezután el­mondja, hogyan lesz világosság, így váltakozik mindig az isten teremtő szava, az égi kar el- Uplink ma! masa 14 oldalt iartainaz. ■---- --------- -ti Üj korszak. Hibásak vagyunk valamennyien, helyesen jegyezte meg tegnap Horvát Boldizsár. Hibásak tehát a kormány pártján kívül azon nagyhangú ellenzéki vezérszónokok is, akik most a libera­lizmus és a demokrácia jelszavait hangoztatják s évek óta egyebet sem tettek, mint aláásták a liberalizmust és demokráciát. Hibás különösen ugyanazon Apponyi Albert, aki tegnap nem vo­nakodott kijelenteni, hogy egyetért Horvát Bol­dizsárral, a magyar liberalizmus és demokrácia ékesszavú apostolával, ő, Apponyi Albert, aki­nél végzetesebb szerepet senki sem játszott a liberalizmusra nézve, ő, aki agrárizmusával, szocializmusával s főleg az­által, hogy a libe­ralizmus zászlaja alatt, közénk csempészte a retrográd irány dugáruját, jól kiegyengette az arisztokratikus reakció útját. De hibás, bűnös a magyar értelmiség, a magyar középosztály is. Hibás, bűnös, mert vak szenvedélyével, vagy apathiájával, meghunyász­­kodása vagy az arisztokratikus áramlathoz való nyílt csatlakozása által megmutatta, hogy vele és általa nem lehet kormányozni; hogy keze gyenge a hatalom gyeplőinek tartására; hogy csak az ariszokráciában van erő, bátorság, sőt vakmerőség, mely imponál. S a magyar értelmiség, a középosztály lesz, a mely bűnéért leginkább lakolni fog. A holnapi szavazással uj korszak követ­kezik. Nem egy jobb, szebb korszak; ellenke­zőleg komoran, sötét felhőkbe burkolózva kel az uj aera napja. A reakció eddig csak a társada­lomban, a sajtóban, s az egyes politikai pár­tokban volt; innét túl fellép az nyíltan. Eddig a kaszinóban lakott, innét túl átköltözik a Sán­dor­ utcai palotába, sőt a közélet minden te­rére. Mert bebizonyodott, hogy csak egy hatal­mas tényező van Magyarországon : az oligarchia. Egy úr, aki parancsolni tud: az oligarchia. — Nincs nemzet, hanem csak egy osztály: az oli­garchia. És a­ki a győzelmet kivívta, az ki is szokta azt zsákmányolni. Naivság feltenni, hogy az oligarchia, miután megmutatta, hogy erősebb, mint a nemzet, nem fogja túlsúlyát használni. Használni fogja. Meg fog gátolni min­den liberális reformot, minden haladást. Ketté fogja szakítani a magyar libera­lizmus jogfolytonosságát. Megkísérli hatalmi sú­lyával agyonnyomni az alsóházat. Félre löki az egész középosztályt a gentryvel, az értelmi ke­reset embereivel, s a most keletkező polgári elemmel egyetemben. Az uralkodó családok forma szerint való oligarchiát fognak képezni. Szerepe a közéletben csak annak lesz, akit emelni fog a a kotter­a. A közvéleménynek nem lesz egy ideig hatalma , nem fog senkit felkaphatni és lesújt­hatni. Mindenható tényezők lesznek­ a familiák. De hát ez még nem lenne nagy szeren­csétlenség. A középosztály méltán lakolna, hogy nem vette eleve észre, miszerint róla és érde­keiről van szó, s nem tette lehetővé erélyes tá­mogatása által, hogy a liberális kormányzat fennállhasson az arisztokrácia ellenére is. A fáj­dalmas tanulság, keserű tapasztalat, a lenéze­­tés és mellőztetés keserves iskolája még hasz­nos is lenne. A magyar társadalom demokrati­kus elemei okulnának. De komolyabb dolgokról van szó. A most kezdődő új korszakban meg fog állani a liberális haladással, a nagy nemzeti munka, a beolvasztás. Asszimilálni csak a de­mokrácia tud, mely terjeszkedik, s nem az arisztokrácia, mely elzárkózik. A demokrácia, mely mozgékony és érintkezik, s nem az arisz­tokrácia, mely mozdulatlan és elzárkózik. A nyíltan inaugurált arisztokratikus korszak állan­dósítani fogja az antiszemitizmust, tágítani fogja az űrt a magyar faj és a nemzetiségek közt. Az európai béke korszakát, melynél előnyöseb­bel a sors jó kedvében sem ajándékozott meg bennünket Mátyás óta, elfecséreljük a­helyett, hogy a nemzeti munka befejezésére használnak. Sőt a belvillongások egész sorozatával fog­juk azt betölteni. Eddig csak a faji és vallási türelmetlenség termelte átkos gyümölcseit. Most készül az osztályharc is. Dübörögni fognak a társadalomban forrongó feszelők. Zakatolva fog dolgozni a műhely, hol a fegyvereket gyártják az osztályok torzsalkodásához. Mert a közép­­osztályt az arisztokratikus visszahatás fel fogja ébreszteni. Tömörülni, szervezkedni és fe­­kezni fog. Ezelőtt elég leendett, ha a középosztály csak ujját emeli Vala fel. Az oligarchiai a­d­ó piszszenni sem mert volna. De innét túl rend­szeres ostromra, hosszú küzdelemre lesz szük­ség, hogy a középosztály, a nemzet intelligen­ciája visszaszerezze a közöny, tétlenség, vak­ság, szenvedély, harag és árulással eljátszott főhatalmat. És ebben van a baj. Ez a szerencsétlen­ség. Könnyebb és a nemzeti érdekek veszé­lyeztetése nélkül lehetett volna a középosztály uralmát, melyet nyolc század tradíciói szente­sítettek, megtartani, mint azt visszaszerezni. A nemzeti munka befejezéséhez minden társa­dalmi osztály közreműködésére leendett szükség. Szükség leendett az arisztokrácia összhangra

Next