Pesti Hírlap, 1886. január (8. évfolyam, 1-31. szám)
1886-01-01 / 1. szám
i zed keveset számít a népek történetében. Olykor nagyon sokat szárall. És most, hogy megint közelebb jutottunk egy évvel azon időszakhoz, melyben épen húsz esztendeje lesz, hogy a magyar nemzet visszanyerte önrendelkezési szabadságát az alkotmány keretében, látjuk csak, mennyit számít ez a két évtized nemzeti életünkben. Mi volt Magyarország 1866-ban és hogy áll előttünk az 1886-os évelején ? Húsz évvel ezelőtt a nemzet s a dynasztia közötti kibékülés még nem történt meg. A tarthatlanná vált Hadi-rendszer nyomába az ép oly tarthatlan provisorium lépett a Magyarország által perhorreskált birodalmi tanácscsal, a magyar konzervatívok fölülkerekedésével és Schmerling lovagnak azon hírhedt jogvesztési elméletével, hogy hazánk eljátszotta régi történelmi jogait az 1848—49-ki szabadságharc által. A centralista osztrák miniszterelnök megbukott ugyan 1865-ben, de a császári trónbeszéd, melylyel az újra összehívott magyar országgyűlés ugyanazon év december havában, megnyittatott, ismét csalódásokat hozott a nemzetnek. Elismerte ugyan a pragmatika sanctiót, de követelte az 1848-as alkotmány revízióját, anélkül, hogy kilátásba helyezte volna a felelős magyar minisztérium kinevezését. A megyék nem voltak helyreállítva, Fiume nem volt visszacsatolva az anyaországhoz. A nemzet szabadságharcosai még a száműzetés kenyerét ették. És míg a konzervatívok az alsóházban és a főrendek házában elválasztották ügyüket a nemzet ügyétől és nyíltan síkra szállottak a 48-ki törvények ellen, addig a hazafiak egy része már csak a forradalomtól várt üdvöt és az emigráció férfiaitól várta a megváltást. Ez volt Magyarország helyzete 1866 elején, midőn Deák Ferenc agyában megfogamzott volt már a közös ügyek alapján való kiegyezés eszméje, s a törvényhozás kiküldte e célból indítványára a 67-es bizottságot. Néhány hónappal később összevonult a Poroszországgal való háború fergetege. Csehország csatatérein rettentő villámok cikáztak le Ausztriára. A porosz vezénylet és fegyverek fölénye rohamosan a königrätzi katasztrófáig juttatta a monarchiát. S míg a magyar csapatok lelkesedés és harcvágy nélkül vonultak az ellenség elé, addig itt benn forrongtak a kedélyek. A bécsi udvar kénytelen volt fölajánlani a győzőnek a békét, már csak a magyarországi hangulatra való tekintetből is. Húsz éve lesz az idén, hogy mindezen események megtörténtek. Húsz éve, hogy a sorscsapásoktól sújtott fejedelem, tanácsosainak háta mögött értekezéseket folytatott a Bécsbe szólított Deák Ferenccel és gróf Andrássy Gyulával, melyek 1867 elején az alkotmány visszaállítására vezettek. Mi lett azóta Magyarországból ? Nem olyan állam ugyan, mely megfelelne sokunk ideáljának, de mégis egy erőteljes állami szervezet, mely súlypontját képezi a monarchiának, gyorsan halad a kultúra terén, szívósan dacol a nehézségekkel és konszolidálja a magyar faj uralmát. Mely fékentartja a nemzetiségi túlzók törekvéseit, iskoláival hódít a magyarság részére, honvédségi intézményében külön nemzeti véderővel bir, gyarapodó városokat és erősen fejlődő polgári osztályt mutat föl. Olyan állam, melynek jövőjében nemcsak mi bízunk, hanem Európának közvéleménye is. De ha látjuk is mindazon fényt és emelkedést, melyben a nemzeti erők húsz évi munkássága visszatükrözi magát, észreveszszük a sötétebb árnyoldalakat is. Van belőlük elég. Az államra súlyosodó nagy terhek, melyek mindeddig lehetetlenné tették az állami háztartás egyensúlyának helyreállítását, a Horvátországgal való viszony, közgazdasági bajaink, milyenek elsősorban iparunk fejletlensége és a nyers terményeink kivitele és értékesítése elé gördülő akadályok — zsibbasztólag hatnak egész állami életünkre. A politikai hatalomnak talpköve az anyagi jólét, Amazt lehetetlen hosszú időre megőrizni, ha az utóbbi veszendőnek indul. És virágzó mezőgazdaság és nemzeti ipar nélkül Magyarországból nem fog igazán erős állam válhatni. Egy ország, mely évenként átlag 90—100 millió írttal többet adózik a külföldnek a tőle vásárolt iparcikkek ára fejében, mint amennyit tőle nyers terményeiért kap, közgazdasági sorvadásra van kárhoztatva. Ha valahol tehát, úgy Magyarországon állanak el választhatón összefüggésben a politikai kérdések a gazdaságiakkal. S évről évre jobban ki fog tűnni, hogy az utóbbiaknak rendezését létérdekeink követelik. Igaz ugyan, hogy nemcsak Magyarország szenved a gazdasági helyzet súlya alatt, mely ez időszerint egész Európában nyomasztó. S a bajok orvoslása nemcsak tőlünk függ. Látjuk miként veszi magát körül egyik állam a másik után vámsorompókkal, hogymegvédje termelőinek érdekeit. De azon körülménynél fogva, hogy mi iparcikkek dolgában úgyszólva teljesen a külföldre vagyunk utalva, míg az a nyers terményeket az orosz, amerikai, ausztráliai stb. verseny óta nem kénytelen csak Magyarországból szállítani — a külforgalmi deficit nálunk a legnagyobb. A külföld védvámos politikája legerősebben Magyarország mezőgazdaságát sújtja. S van azonkívül is elég bajunk. Közigazga- és igazságszolgáltatás még mindig sok követelni valót hagynak hálra. Közoktatásügyünk, a nagy haladás dacára, még igen sok reformot követel. Közegészségi viszonyaink országszerte szomorúak- Nem egy megyénkben és városunkban a halálozások száma, fölülmúlja a születésekét. Másrészről évről-évre hangosabban panaszolják a sorozó bizottságok hogy az ifjú nemzedék testi satnyulása aggasztó tünetté válik. Közlekedési állapotaink sem felelnek meg forgalmunk igényeinek, bár a magyarországi vasutak hálózata folyton nagyobbodik De kőutak hiánya miatt az alföldön a vasutakhoz való gabonaszállítás még mindig sok nehézséggel jár. Mindebből kitűnik, hogy a harmadik decennium, melybe most lép Magyaroszág a korszakot jelentő 1866-iki események után, súlyosabb feladatokat ró még kormányra törvényhozásra és társadalomra, mint az elmúl két évtized. A legnehezebben megoldható és legfontosabb kérdések : a közgazdaságiak, ellenállhtlan erővel nyomulnak előtérbe. Lehetetlen elolázni őket. Maga a megújítandó kiegyezés is föl sünre dobta azokat. A nemzet bizton várja kormányáél és tör ■ vényhozásától, hogy Magyarország vita is gazdasági érdekeinek lobogóját nem fogja elejteni. B—r. tó., • Tt ■ .L ■ 't i -;í vei ismét közelebb értünk az ezerhez, de vagy húsz évvel távolodtunk az 1848-tól. Az ó esztendő épen haldokolt, mikor Szilveszter uram azt jelentette neki: — Tudod-e apó, mi a hir ? — Nos, nos ? — Apponyi kimegy Bismarckhoz, hogy megtanácskozza vele a vámdolgokat. — No, most már nyugodtan halok meg — mondá az ó év — fogd be a szememet Szilveszter ! A mi verebeinkről. (Mese 20—40 éves gyermekek számára.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája.— I. Most pedig beszélek a verebekről. Azok igen sokan vannak és szürke valamennyi. Nem is lehet őket úgy név szerint megkülönböztetni. Nincsenek köztük Jánosok, Pisták, Alfrédek, Aladárok, Nácik és Vilmosok. Azok egyformák és mindnyájan egy nyelven csiripelnek. Az én ereszem alatt is lakik három, hanem ezek már nem az igaziak. Úgy maradtak itt a télire lakni, mert morzsákat adtunk nekik. Olyan mameluk-verebek. Mi tápláljuk őket, mióta a hó miatt elveszítették a kenyerüket; már egészen beleszoktak a famíliába. Engemet ugyan nem nagyon szeretnek, mert egyszer valami illetlenség miatt közibök lövöldöztem a madárpisztolylyal, de a kislányt, azt szeretik. Az hordja nekik ki a fagyos verannara a morzsáját és tud is a nyelvükön beszélni. úgy nézem különben, hogy azok is egy családot képeznek. A fekete torkú vastag veréb az apaveréb. Az egy igazi ur. Sohasem láttam, hogy valamit dolgozik. Még az utcára sem szokott leszállani, hogy ottan kapargasson, mint a többiek. Egész nap ott leskelődik a párkányon a morzsák után s talán még a tányért is kinyalná, ha kitennénk neki. De a macskánkra haragszik és nagyokat csipog, ha meglátja. Hogy ilyen veszedelmes állatot is fölvettünk a családba! Pedig hát ebben az egyben nincs igazsága. Egy valamire való családban ilyennek is kell lenni, mivelhogy a férgek nagyon elszaporodnának. Különben vastag hangja van neki és meleg ruhája az apaverébnek. Hajnalban mindig ő csiripel föl bennünket, mert éhes. Azután nagyon sokat tud enni , tulajdonképen nem is csinál mást soha, csak eszik. A másik, az egy cingár veréb. Ezt még a nyárról ismerem, mikor még a többiek is itt voltak. Akkor ő hordotta föl a szalmaszálat, meg a pelyhet az eresz alá, amin akkor mi nagyon sokat nevettünk. Pedig nem jól tettük, mert tulajdonképen ettől az anyaverébtől van az egész veréb-családnak a vagyonkája. Az ő hozománya nélkül most nagy volna a baj az eresz alatti lakosztályban. Bizonyosan elfagyna a vékony lába valamennyinek. Ezt a cingár verebet még legjobban szeretem valamennyi között, mert keveset csiripel és mindig ő eszi meg a maradék morzsákat. Talán nem is maradt volna itt nálunk télire, hanem nagyon oda van kötve szegény a magit családjához, úgy nézem kötelességből lett ingyenélő , de ez már így van mindenütt. A harmadik, az még amolyan sihederveréb ; mindjárt ki lehet találni, hogy az a család szemefénye, a veréb-ifiúr. Nincs neki valami jó nevelése, csak manierjai vannak. Sokat ugrál, összecsiripel mindenféle bolondot és nagyokat eszik. Olyan ügyetlen, hogy egyszer már majdnem elkapta a macska. Amolyan virgonc könynyelmű kölyök, aki mindenét az Apjának köszöni Ha nem tekinteném a szüleit, már rég tetten volna valamit vele. II. Hát így volt ez egészen mostanig. Ha nem tudjátok, nem rég megfogdoztul mind a hármat egyszerre s azután behoztuk szobába. Nagyon meg voltak ijedve, mert valam rosszat gondoltak. De nem történt velük valam nevezetes. Ott aludtak a kalitkában. Reggel azután elvagdostuk mind a háromnak a farkát és azuta megint kieresztettük a verandára. Nagyon örültek neki, sőt ugy látszik tet szett is nekik, hogy olyan könnyű lett a farkuk de mi akkor azt mondottuk: — Ne halljátok, ha ti nem kapartok ug mint a többi verebek, hanem a mi kenyerünk eszitek, hát jól van. Hanem levágtuk a farkatokat, hogy arra megtudja mindenki, hogy a m i PESTI H I id A P 186. $Vt. A főispáni hatalom és a bíróságok. Azon nagyfokú kedvetlenség, melylyel a törvényhatóságokról szóló javaslat 54. szakaszát a jogászi körök, különösen pedig a bírói és az ügyvédi kar a napi sajtóval együtt fogadta, — mint miket értesítenek, a kormány kebelében is új megfontolásra adott alkalmat. Legutóbb főképet az igazságügyi minisztériumban foglalkoztak a nevezetes kérdéssel. Az 54. szakasz első pontjának mostani szövegezése tudvalevőleg Szentgyörgyi Imre igazságügyi államtitkártól származik s eltekintve a főispáni hatáskör tisz-