Pesti Hírlap, 1891. március (13. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-15 / 73. szám

4 PESTI HÍRLAP 1891.­ március 15. poéta számos költeményét felhasználva, operalibrettót készített, melyet Burger Lajos megzenésített. Még nem bizonyos, hogy hol fogják először előadni. * (Kedélyességek egy udvari operában.) Lehmann Lilli, ki, mint említettük, összeveszett Sommer énekessel, John igazgató közbenjárására kibékült partnerjával és a Borgia Lukrécia előadása ma minden baj nélkül végbemehett. Vióra, Szabados Károly balletje. Március 14-re emlékezetes nap lesz a m. kir. opera történetében. Nemcsak a magyar zeneművészet­nek, hanem a magyar szellemnek is diadalünnepe volt ma. Mintha annak a hagyományos márciusi szel­lőnek üde, éltető fuvallata söpört volna végig az Andrássy­ úti múzsacsarnokon: olyan lelkes hangulat uralkodott a nézőtéren és a színpadon egyaránt. S a magyar genius, a­melyet már-már idegen betola­kodónak kezdtek tekinteni a magyar király színházá­ban, ma újból otthon érezhette ott magát. „Viora“, mint ezt előre megjósoltuk, határozot­tan fényes sikert aratott. A rendkívül díszes és elő­kelő közönség, mely a nézőtéren minden helyet el­foglalt, ki nem fogyott a tapsolásból és felvonás után nem hívhatván ki a beteg szerzőt, annál élénkebben hívta nejét, Sz. Perenczy Paulát és vele együtt a címszerep virtuóz személyesítőjét , Müller Katicát, továbbá Mazzantini balletmestert, és a többi fősze­replőket: Maruzzit meg Zsuzsanitsot. És Szabados Károly műve ezt a sikert teljes mértékben megérdemelte. Egy kezdőnek a munkája az, tagadhatatlan, de a­ki így kezdte, ugyan mire vihette volna, ha a sors kegyetlen „Megállját nem kiált neki mindjárt pályája elején! Mint minden kez­dőnél, Szabadosnál is reá ismerünk azokra a meste­rekre, a­kiket mintaképül választott. Ezek az érzéki­­leg hangszerelt szerelmi jelenetek, a gordonka és klarinét epedő párbeszéde, az obosok és fagottok mókái, a selyemtrikóban és kurta szoknyában kecse­sen tovasurranó hegedűpassageok, szóval az egész bájos, ragyogó zenekar már nem ismeretlen előttünk. Meg is mondhatjuk, hogy például a tündér­keringőben Delibes, a második felvonás élőzenéjében Bizet, ismét másutt Massenet szelleme szólal meg. Hozzá­tehetjük azt is: „Sylvia-keringő“, „Carmen II. felv.“, „Lahore királya“. De azért idegen eszmék eltulajdoní­tásával nem lehet Szabadost vádolni és ezekkel az inkább a hangulat azonossága által előidézett remi­­niscenciákkal szemben áll az ő egész izmos, nagy eredeti tehetsége, mely ugyan még nem forrt ki tel­jesen, de már­is határozott körvonalakban domboro­dik ki az önmaga választotta alapon, a modern francia iskola alapján. Szabados zenéjének meg van az a kettős érdeme, hogy kiapadhatatlan benne a dallam forrása és a mellett minden részében drámailag jellemző. És a partitúrának legbecsesebb számai nem a tulajdon­­képeni táncok, hanem épen a mimikai jeleneteket kísérő zenerészek. Ezekben a zenekar mindig híven és érthetően, néha hatalmas drámai erővel magya­rázza a színpadi cselekményt, így egyik legsikerül­tebb száma a partitúrának a Vióra és Gergő sze­relmi jelenetéhez írt zene a második felvonásban, mely csupa tűz és szenvedély. Hasonlóképen jellemző a tündérek ujjongását kifejező zene, mikor a pásztor az első képben fölmegy a toronyba a harangért. A zene mindig lépésről-lépésre követi a szereplők moz­dulatait és akcióját és a mellett híven megőrzi a motívumok zenei egységét. Ha néhal jelentéktelenebb dallam fordul elő, azt a szerző szellemes hangszere­léssel tudja érdekessé tenni. Néha, — mint mestere Delibes, — szereti a rikító akkord­meneteket, a meg­lepő modulációkat és pikáns harmóniai kombiná­ciókat. De ebben kellő mértéket tud tartani és nem esik túlzásba, mint a nagy mesterek apró epigonjai rendesen. Soha sem enged meg magának zenei dur­vaságokat sem a dallamfüzésben, sem a hangszere­lésben, hanem alapos tudás mellett mindenütt nemes ízlés nyilvánul zenéjében. Az egyes zeneszámok közül különösen kieme­lendők még az első képben a gnómok tánca, a han­gulatteljes közzene a második kép előtt, a Defines szellemében itt igazán bájos tündérkeringő, továbbá az eszményi szépségű hármas (melyet Müller K., Maruzzi F. és Ferenczy P. mint a vizikirály leá­nyai gyönyörűen táncoltak) s az utána következő csábtánc a második képben. A második felvonásban ismét a cselekményt magyarázó zene értékesebb a táncoknál. A harmadik felvonás bevezető zenéjében újból fölzendülnek a tündérkeringő gyönyörű dallamai, melyet a közönség zajosan megtapsolt. Ebben a fel­vonásban előfordul továbbá egy erőteljesen hangsze­relt, eredeti belén, továbbá Viórának szép eszményi tánca és végül egy pikáns polka. Az apotheozis ze­néje méltóan fejezi be a művet. A közönség minden számot zajos tetszéssel fo­gadott és a székely Bork­a-táncot meg is ismételtette. Ez a Borica-tánc tulajdon­képen nem egyéb, mint a mi csárdásunknak egyik válfaja (vagy talán ősapja?).­ Rothmusa ugyanaz és szintén lassúból meg frissből áll, csak hogy a tánclejtés mind a két részben egy­forma és jellemző sajátságát a lábakkal véghez vitt cifrábbnál is cifrább, mondhatni kacskaringós figurák képezik. Időnkint a táncoló nagyot ugrik, miközben a sarkával megüti a hátulját, majd a tenyerével a láb­.......... .............................- ■——-% szárait verdesi és igy tovább. Az eredeti táncot Pé­ter Mózes és Tóth György székely gazdák a hallett­iskola négy finövendékével mutatták be, eredeti szé­kely öltönyben, a fejükön magas székely süveggel, a­melyről köröskörül színes szalagok csüngnek alá. Szabados műve nagy gonddal van betanulva és egy tündéri halléthez illő fénnyel kiállítva. Az előadás sikerének kivívásában minden tényező közreműködött és a hadvezértől kezdve az utolsó közemberig (illetőleg a békákat ábrázoló gyermekekig) mindenki híven teljesítette kötelességét. Zichy Géza gr. intendáns helyes művészi érzékének adta tanú­­jelét, a­mikor hivatalba léptekor azonnal elővette a sokáig mellőzött magyar szerző művét és azt a m. kir. operához méltó alakban mutatta be a közönség­nek. A mű betanítása és kiállítása az ő felügyelek és direkt útmutatása szerint történt és igy a siker­ből az övé a hadvezér érdeme. Mazzantini Lajos balletmester a mű h­o­­reografikus részét geniálisan oldotta meg és a cso­­portozatokban meg táncokban sok ízlést és leleményt fejtett ki. Feladatának kivitelében a vezetése alatt álló táncszemélyzet s ezek közt első­sorban Müller Katica, Maruzzi és Ferenczy Paula (a vizikirály három leánya), valamint Zsuzsanits (Gergő) pompásan segédkeztek neki. A zenekar Erkel Sán­dor karnagy vezénylete alatt Szabados zenéjének min­den szépségét teljesen érvényre juttatta. A sikerült díszleteket Spanraft és Hirsch operaházi díszlet­­festők készítették. A festői jelmezek Molnár Árpád jelmezképei után Caffy operaházi jelmezszabó fel­ügyelete alatt készültek. A dekoratív rendezés Chris­­tófán főgépésznek, a sikerült hatásvilágítás J­ietsche világosítónak érdeme. Végül megemlítjük még, hogy a „Viora“ mai bemutatója alkalmából ő felsé­ge a király Szabados Károly nyugdíjához 200 forint kegydíjat engedélyezett Szabadosnak a hazai művészet terén szerzett érde­mei elismeréséül. I0T lovon ülő gyalog tiszt fejér kendőt lobogtatva felénk. Nem tudtuk, mire vélni. Ivánka vállalko­zott rá, hogy hozzá lovagol és megkérdezi szán­dékát. Megtette, szólt vele pár percig, aztán együtt az ellenség tábora felé ellovagoltak. Ivánka csak másnap tért vissza a mi táborunkba, meg­hozta Jellasich kérését a három napi fegyverszü­netre. Beszélt valamit, hogy őt a szerezsánok akarata ellenére kísérték Jellasich elé, ő tudja legjob­ban, mi igaz ebben. Annyi bizonyos, hogy mi­kor a tiszttel ellovagolt, ezen kívül más ott nem volt, és ő mindenesetre saját akaratából indult Jellasich­ tábora felé. De még ezentúl katonailag is büntetendő hibát követett el, midőn a kétség­telenül parlamentirozás végett küldött tiszttel ér­tekezett a helyett, hogy azt az egyedül illetékes főparancsnokhoz kisérje. Míg ezek történtek, a hegy élén felállva vártuk a további parancsot. Én ez időben ne­gyednapos hideglelésben szenvedtem, épen ez lévén rendes napj­a, rám is jött. Leszálltam a lóról és egy pokrócon fekve dideregtem csapa­tom előtt." Egyszerre jelentik, hogy Móga jó tá­borkarával­­ feltápászkodtam lovamra, rövid je­lentést tettem Mógának, ki már értesülvén a győzelemről, igen megdicsért embereim­mel együtt és e szavakat monda: „Meine Herrn, ich ziehe meinen Hut vor der ungari­schen Tapferkeit!“ Nyomban elküldötte gr. Andrássy Gyulát, ki galopperje volt, Perczel Mórhoz, a ki Dinnyésen állván, nem vett részt az ütközetben, trónnal irt cédulával, melyben némely intézkedések mellett e szavak állottak : Hen' Oberst, wir haben gesiegt, die Ehre des Tages gebührt ihren­­iferm­ Brüdern, und dem tolnaer Ba­tail­lion. Ilyen értelemben tett jelentést Pestre a honvédelmi bizottságnak, nevemet tette elsőnek. A honv. bizottsághoz és az országgyű­léshez tett jelentésében azonban már csak má­sod­sorban lettem megnevezve , és a többiekkel vegyesen osztoztam a nemzet elismerésében. Pe­dig tagadhatatlan tény, hogy csakis én nekem volt alkalmam szuronyt szegezve támadni; ta­­gadhatlan az is, hogy az ellenség jobb szárnyá­nak visszaverése döntötte el a csata sorsát. Beismerem, hogy e hadi tett nem sorol­ható a nagyobb hőstettek kategóriájába, de tekintettel arra, hogy embereim akkor­­ álltak először tűzben, hogy tisztjeim nagy része szintén újonc volt, hogy oly kevés időnk volt a gya­korlatra, hogy a tisztek még egyik-másik ügyet­lenebb legénynek még a fegyvertöltésnél is se­gíteni voltak kénytelenek: már az is elég leen­­dett, ha helyüket megállják, a szuronynyal tá­madás pedig mindenesetre váratlan és rendkívüli harci tettnek nevezhető. De mind ennek, mind pedig az ozt meg­előző hadi­tanácsnak politikai és hadászati je­lentősége véghetetlenül nagyobb volt, mint azt sokan hiszik és hirdetik. Tagadhatlan tény, hogy ha Perczel Mór és én a sukorói hadi tanácsban tántoríthatlan bá­torsággal szembe nem szállunk a kétkedő főpa­rancsnokkal és a régi tisztekkel, ha engedünk Ludwigh és Repeczky úgy Csányi és a többi je­len volt képviselők tétovázásának; ha már-már csaknem kardra kerülvén a dühös vita, ki nem erőszakoljuk azt, hogy akkor állásunkban bevár­juk Jellasich támadását és elfogadjuk az ütköze­tet, a visszavonulás elrendeltetik, talán meg sem állunk többé és hazánk nyomorultan elvész; nagy garral megindult küzdelmünk már akkor szégyenletes véget érhet. Szerencsére Perczel Mór már teljhatalmú kormánybiztos is lévén, oly tekintélylyel birt, melynek a többség kény­telen volt engedni. Ez volt az első fordulópont. A második volt, a jobb szárnyon kivívott minden tekintetben döntő diadal. A haditanács vitája közben Móga hozzám fordulva kérdé? — Jót, mer-e őrnagy úr állni, hogy rög­tönözött zászlóalja az első lövésre meg nem szalad? Én csak reményként mondhattam : — Azt hiszem, meg fogja állni a tüzet. Arról azonban biztosítom, hogy én és tisztjeim meg fogjuk állni. De miután folyton fölhányta seregének gyengeségét mind számban, mind szervezés dol­gában, azt kérdeztem tőle: Van-e kilátása,hogy ha visszavonulunk, különb értékű csapatokkal szaporíthatja seregét ? Mire ő tagadólag válaszol­ván, mondom: „No hát verekednie kell oly csapatokkal, minőkkel rendelkezhetik. A c­an­­ceok pedig a folytonos hátrálás által már­is le­hangolt sereggel nem fognak egy újabb vissza­vonulás által emelkedni, hanem leszáll­ni.“ Az események nekem adtak igazat. A tol­naiak megállták helyüket, visszaverték a támadó ellenséget; ha megfutnak, Jellasich egész hadál­lásunkat oldalba veheti. Seregünket könnyen megsemmisítheti, diadalmasan bevonul Pestre és finis Hungáriáé. Ily tények mellett nem kérkedés, hanem öntudatos állítás, hogy ezen kiszámíthatlan for­dulatnak fő, mondhatnám egyedüli tényezői Per­czel Mór, Perczel Miklós, a tolnai zászlóalj és annak derék tisztjei voltak. Troppo . . . — Törvénykezés és szerelem. — Persze, hogy most már hiába beszélünk a kir. táblák szétosztása ellen, mikor osztják őket. Hanem azért még se jó az a decentralizáció, sehogy se­ jó! Egy nem csúnya, de nem is idős fővárosi öz­vegy asszony ezúttal a hősnő, a­kinek művészi sze­replése két alkalommal okozott nagy zajt. Először, mikor fölléptették (akkor a közönség lármázott), másodszor pedig mikor nem akarták többé felléptetni (akkor meg a művésznő csapott lármát.)

Next