Pesti Hírlap, 1893. április (15. évfolyam, 90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
_______________________ PESTI HÍRLAP 1893. április 1. űzőkét, a kik a mérséklő és aggodalommal teli férfiakat azonnal „hazaárulóknak“ készek bélyegezni s az ünnepélyességből tüntetést, a nemzeti kegyeletből politikai tőkét akarnak maguknak csinálni. Ezért kellett és kell beleszólni most, amikor még nem késő, a honvédszobor leleplezésének ügyébe. Ahogyan mi ezt a kényes természetű kérdést felfogjuk, az voltaképen nagyon egyszerű. A budai honvédszobor leleplezése nem bír többé politikai jelentőséggel. Elég drága áron s elég fájdalommal, de meg van váltva a politikai szenvedélyek kárhozatától. Ez a szobor ma ugyanaz, ami volt a Hentzi-kérdés fölvetése előtt. Szabadságharcunknak s hadi erényeinknek fényes történelmi emléke, amelyet közpénzen fölállítottunk, hogy mindenki szemei előtt maradt jelképe legyen történelmünk egy dicsőséges mozzanatának. Ezt a szobrot tehát politikai tüntetés nélkül, a nemzeti kegyelet méltóságához illő módon kell leleplezni. Aki mást akar, aki tüntető, talán ordítozó tömeget, gyűlölködő beszédet s oktalan jelszavakat akar e szobor piedesztálja elé hurcolni, az nem tudja mit akar, annak meg kell magyarázni, hogy vállalkozása a nemzet kegyeletét és legszentebb érdekeit sérti. Közömbös dolog, hogy május 21-én, Budavár hősies bevételének napján, vagy más napon fogják-e leleplezni a honvédszobrot. Hogy épen az évforduló napján történjék, az mindenesetre az ünnepi hangulat emelésére szolgál. Ezt a kérdést tehát csak az oktalan félelem élesítheti ki úgy — amint már beszélik — hogy a május 21-diki határidő egymagában is politikai tüntetésre vezet. Valamint azokat is oktalan szenvedély vezeti, akik valósággal tüntetni akarnak ezzel a nappal. Szerintünk két, sokkal lényegesebb megkívántatóságra kellene agg honvédeinknek minden figyelmüket és jóakaratukat fordítani." Az első az, — amitől félünk — hogy öreg honvédeink, régi rossz szokás szerint, az országyűlés előtt és a gyűlésen csupa hazafiasságból csúnyául összevesznek egymással. Szabadságunk egykori hőseinek ezen viszályai, egymás gyanúsításai, nyilatkozásai s szenvedélyes összekoccanásai, mindig kínosan érintették a közvéleményt. Igaz, hogy mindig hiába fejemet egész nap. Bizony Tobold úr, én se hiába olvastam regényeket. Estére kocsiba ültem, Ilike kisasszonyékhoz mentünk spiiéebe. Jól emlékszem a dologra, mert egy irdatlan törött kardot cipeltem magammal, amit fogadásból kellett Ella kisasz■pbnynak bemutatnom. Az egész után verte a Tord bütykös markolata az oldalamat. Az előszobában a sarokba támasztottam, magamon helyre rángattam a frakkom gallérját és bementem a terembe. Igen, ez az Ilike kisasszony, aki most is ott áll, minden mozdulásában avval az eleven élő vérrel, amely ott lüktet, dobog, átlátszik a finom, selymes bőrén, pompás, hízelgő vonásaival, amelyek puha harmóniába gömbölyödnek és azokkal a bársonyos, mosolygó őzszemeivel, a meg nem pihenő, a mindig mozgó élet. A gömbölyű, az édes, a ragyogó élet. Igen, ez az like kisasszony, akinél nincs egy mozdulatlan perc, nincs tétovázó gondolkodás, csak szikrázó, dobogó elevenség. Mint a felröppenő pille. Mint a vér, a fölséges lüktető vér. Alig tudja magába venni a szemem, míg ott állok előtte, egy szempillantásig érzem a kezét, átpattanik egy pár szava, azután megyünk tovább. Mire vége a hajlongásoknak, következik a kardjelenet. Csakhogy ezt szépen kell rendezni. Azért a kis szalonba kerülök és lábujjhegyen oldalgok ki az előszobába a mellékajtón. Eddig még nem vett észre senki. Mikor a hátam mögött beszélni hajlok valakit, meg-megfogják egymásra viszálykodás közben, hogy milyen „schwarzgelb, aulikus, tányérnyaló, hazaáruló“ ez vagy amaz az ősz honvédtiszt; nincs, aki azt csak egyről is elhigyje komolyan. De igen fájdalmas látvány az ilyen pörlekedés és veszekedés, különösen a fiatalabb nemzedékre nézve, mely ideális kegyelettel csügg egykori hőseink nevén és beszédein. És igen lealázó mindnyájunkra idegen emberek és a külföld előtt. Kérve kérjük úgg honvédeinket, ne gyanúsítsák egymást méltatlanságokkal s ne vegyék igénybe egymás ellen a hirlaptudósítók szivességét és a nyomdafestéket. Különösen a honvédszobor ügyében ne ! Nézeteltéréseiket rendezzék bizalmas, zárt értekezleteken s kész tervekkel lépjenek már az országos honvédgyűlés elé. A másik az, — amitől még jobban félünk, — hogy az aktuális politikát behurcolják a leleplezés kérdésébe. Egészben, mivel az őszi szenvedélyesség nyomai elenyésző félben vannak, óva intünk minden illetékes tényezőt attól, hogy politikai indulat, vagy épen a tüntetés kívánsága által engedje magát vezettetni. Ez iszonyú oktalanság volna, s mint minden oktalanság, teljesen fölösleges, talán igen nagy károkat idézne újból elő. Nincs arról itt szó, hogy bárki meghunyászkodjék, lapítson vagy leljen— mint ahogyan az izgatás emberei untalan ezt hajtják; legyen az a szoborleleplezés az, aminek mindnyájan kívánjuk : szabad, impozáns, méltóságteljes nemzeti ünnep; dicsőítessék meg a szobor a magyar szívekben lakó kegyelet szerint; áradjon szét az ünnepről a nemzeti érzés melegsége szabadon az egész hazára, de ne csináljunk piaci tüntetést, a nemzethez és ügyhöz egyaránt méltatlan politikai színjátékot ezen szent ügyből, amelyhez bár egy percre se lett volna köze, előbb sem, semmiféle politikának. Engedjük az állam és ország politikai életét fejlődni a maga utján , távolítsunk el minden oktalan szenvedélyességet ebből az útból s szabadon ünnepelvén legszebb nemzeti tradícióinkat, ünnepeljük egyforma szívvel, viszálykodás nélkül, szinte vallásos áhítattal. így történjék ez a dolog s akik igy éreznek, fogják pártul bátran a jó ügyet; a nemzet nemesebb érzése fogja őket támogatni a rendezésnél, akadva, mint egy szakgatott lélekzet. úgy dob föl egy-egy mondatdarabot, mint a kisfiú, aki hangos szóval beszél a sötétben, hogy ne érezze a csöndek . Ez az utolsó....csak léha, léha ne lenne. A ki ezt mondta, ott állt háttal a bundák között s ráhajolt a maga télikabátjára, hogy annak belső zsebébe szorítsa bele a fehér salját. A széles vállai közt megfeküdt a kemény, domború koponya. Majd fölemelkedett s a nélkül, hogy észrevett volna, kesietett. Én is bekerültem a terembe, ahol szembe kaptam Tybold Sándort. Ahogy a zsongó muzsikára már kavarogtak a párok, egy végben hibbanva sorra, mint egy végigrámolt láncsor, láttam, hogy áll ott Tybold erőteljesen, szinte darabosan. Valami egészen más levegőt hozott be magával. Mély, nehéz ködöt, amely bántó, éles ellentéttel vágódik ki ebből a puha, meleg, világos jégből. Bolond dolog jutott eszembe. Ha onnan a szürke északról lefutott volna egy ködös Niebelung egy bársonyos, lágy olasz palotába, az alá a híres kék ég alá. Aztán oda állna elébök: veletek akarok mulatni én is. Hogy állana szemben egymással az a két világ ? — Te csupa lucskos köd vagy, olyan sötét és olyan nehéz. — Ti csupa üres ragyogás vagytok, olyan vidám és olyan léha. Aztán egyiknek se volna igaza. Egészen más lelkek, akiknek mértékük sincs a másik megértéséhez. A két külön világ, ahogy összeérne, szikrát vetne a megütközésük. A polg. anyakönyvezte és a hadügyi költségek. Veknle minszterelnök Bécsből való visszaérkezése, nevezetesen pedig a kormány egyházpolitikájának őfelsége előtt elért sikerei óta, az ellenzéki közlönyökben az a legenda, került megint elő, hogy a korona a polgári anyakönyvekről alkotott javaslatot mintegy azon reményben hagyta volna helybe hogy viszont a magyar alkotmányos tényezők a közelálló katonai túlkövetelések tekintetében fognak vedékenyek lenni a delegációkban. Az alkotmányos ezen legmagasabb tényezői közt rég hagyománt érintkezés teljes nem ismerése, vagy szándékos félreismerése szükséges mindenesetre ahhoz, hogy valaki, jobb helyett, hasonló kombinációkra vergődjék ki; a hiszékenyek útbaigazítása végett azonban meg kell jegyeznünk e mellett is annyit, hogy föltevésnek is teljes logikátlanság, ha valaki a külön költségbe kerülő polgári anyakönyvi intézményt állítja oda a szintén külön költségbe kerülő hadügyi budgettöbblet mellé a kompenzációnak. Egyébként a közös költségvetés, azt hiszszük, egy hónap leforgása alatt ismeretessé lesz s így azok, akik jelenleg kombinációkban lelik gyönyörűségüket, okosan fogják tenni, ha a számokat bevárják. Amennyire mi tudjuk, a közös budget hadügyi költségvetése mindenben azon keretek közt fog mozogni, amelyeket az 1892. évi delegációk a hadseregre és intézményeire nézve már előre megállapítottak; következésképen semmi olyan kiadási tétel nem lesz abban, mely akármiféle kompenzációra szorulna, ha egyáltalán beszélni lehetne ilyesmiről. A hasonló gyanúsítások talán alkalmasak lehetnek arra, hogy a kedélyeket az egyházpolitikai reformok és szabadelvű eszmék ellen fölizgassák, arra azonban egyáltalán nem alkalmasak, hogy az igazságnak s az ország érdekeinek szolgáljanak, már csak azért sem, mivel azokkal a korona magasan álló tekintélye ismét meg nem engedett módon vonulik be a mindennapi politikai torzsalkodások körébe. Az ágr. ev. egyház alkotmánya. A magyarországi ágostai hitvallású evangélikus egyház országos zsinata által alkotott egyházi alkotmány a vallás és közoktatásügyi miniszter által a király elé terjesztetvén, ő felsége azt a következő ,legfelsőbb jóváhagyási és megerősítési záradékkal látta el: A magyarországi ágostai hitvallású evangélikusoknak legfelsőbb királyi engedelmünkkel az 1891. évi december hó 5-én és folytatólag az 1893. évi február hó 7-én és következő napjain Budapest fő és székvárosunkban tartott országos zsinata által alkotott és vallás és közoktatási magyar miniszterünk utján legfelsőbb jóváhagyásunk és királyi megerősítésünk alá hódolattal felterjesztett jelen egyházi alkotmányt ezende csak elpattannának egymástól megint és egyik se tudná megérteni a másikat. Néztem Toboldot. Végigrezdült a teste, mikor megtapadt a szeme Ilike alakján és szívta, szivta azt magába önfeledten. Ügyetlenül tettette, hogy kerüli. Azt se bírta sokáig. Csak úgy odasodródott hozzá, mint egy faág, vagy efféle, mikor a forgó elkapja és húzza, húzza, míg egészen magához pörgeti. Egy ügyetlen bókot mondhatott neki, ami nem tetszett Ilikének, aki hamar odább röpült a Karcsival. Mert húzta a cigány és a hintázó dallam forgott, forgott a levegőben. Nem is hallani mást a zenéből, csak a rezgő, siető hullámzást. Ahogy széjjel nézek, ott itt túbold egy sarokban, előrehajol, kissé megnyitva az ajka és kutató nézéssel követi mindenütt Ilike nagyságot. Mintha valami bántaná is. Vagy csak a ragyogás sérti a szemét. Megyünk bele az éjszakába. A táncok váltják egymást. A levegő egyre fojtóbb, melegebb. A lehervadó rózsák, szekfák, a megtapodott levelek párája száll föl a tető felé , oda húz a narancs, a vaníliás habsütemények szaga s beleolvad a lebegő ruhafodrok levegőjébe. És ezt mind átitatja az emberi testnek a puha melege. Jól kifáradtam, mikor megint szemre kaptam a Niebelungomat. Egy siető tourtól oda szédültem Zaki doktor mellé a székbre, aki már ott pihegett, s ahogy aprózva szedte a lélekzetet, egy narancsgörözdöt szorított a fogai közé, mikor erre keringőzik Tybold Ilike kis-