Pesti Hírlap, 1895. január (17. évfolyam, 1-31. szám)

1895-01-01 / 1. szám

*X­VI 1895. január 1. PESTI HÍRLAP 'Jobban logika, hogy az élet útját állja magama­gának. A győzelem után nincsen reakció, azt jelenti ez. Ám, ha a liberalizmus kiküzdötte már a dr­­ga jogait és ha ezen a kifogáson kívül álló elvi alapon a pártok előbb-utóbb tömörülni fog­nak, csakugyan uj korszaka is kezdődjék aztán a társadalmi kultúrának és a nemzet gondjainak. Ha meg fognak nyílni szemeink és körülnézve a még csak most közelségünkbe került Európá­ban, föl fogjuk benne találni mivelődési dél­körünket, legyen azután erőnk és eszünk, meg­érteni, hogy a liberalizmus obligái. Legyen gon­dunk arra, hogy sem a vendégség, sem a ház­beli népség észre ne vegye a parvenut ben­nünk, a kinek vendéglátó asztalteritéke ezüst és parcellán, de a serviettákat nem meri használni s a pollárdokat béresek szolgálják föl. Legyen rá ügyelésünk, hogy a liberalizmus nemcsak azoknak szól, a­kik kiküzdöttek fegyverrel a kezünkben, hanem azoknak is, a­kik azt megfi­zetik és a szabad nemzeti állam méregdrága vérbeli és egyéb költségeit viselik. Legyünk liberálisak! Igenis, legyünk azok, mert még nem vagyunk azok. Valójában csak aj­kainkon tartogatjuk harci jelszónak — a ma­gyarnak utoljára is a harc az eleme; — küzdeni szeretünk riadója közben, de élni már nem óhajtunk vele. Liberálisak igazán csak magunk­kal szemben vagyunk. De abba belemenni, hogy a liberalizmus életelve a jog­állam, minden más jognak tisztelete, a nyilvános és magánjogok respektálása, a közvagyonnak szentté avatása és a nyilvános tisztességek önmegbecsülése, abba belemenni nem szeretünk. Valósággal az a helyzet, hogy csak a leg­felsőbb tízezer élvezi a liberális állam előnyeit. Övé a jog, övé a jogvédelem. Övé az ország ügyeibe való beleszólás és övé maga az ország. Nincs egy millió tizenhétből, akinek joga volna ahoz, hogy az ország iránt érdeklődjék . Joga, mikor kötelességről kellene szólni. Jog, mikor az országnak még inkább érdeke, hogy minden polgára őt a magáénak tudja és érezze. „Jog“, mikor a polgárra szabott toronymagas köteles­ségek alól alig látszik ki ő maga. Valósággal az a helyzet, hogy csak az az egy millió választó bir valamely sulylyal az or­szágban, mig a többi, nem bírván képviselettel, kivül áll a jogkörön és temperamentuma sze­rint vagy fejét vakarva, vagy ökölbe szorított ujjakkal állja körül a neki idegen színkört. Va­lósággal az a helyzet tehát, hogy a nemzetnek valamivel tartozunk még, amit eddig az ő ré­szére föl nem fedeztünk: egy hazával. Hazával, melyben jól érzi magát, melyben megélési és mivelődési igényeit érvényesítheti és a­melyről tudja, erősen és gyakorlati tapasztalatai útján tudja, hogy az övé. ■ Sokkal tartozunk mi még ennek a nem­zetnek és nincsen benne paradox állítás, ha azt mondják, hogy a jövő ezer­ esztendő egy belter­­jesebb haza meghódításának korszaka leszen. Járjon itt is előttünk a nemzet géniusza, egy újab­b sasmadár, a­mely a nap pályáján halad Európa felé. Mindig Európa irányában. A kul­túrának ez az útja. (P.) nem akarja. Eredj most már haza, baglyom, ma nem gyakorlunk többet, így ő nem első ízben beszélt hozzám, de soha annyira megalázva nem éreztem ma­gam, mint most. Ezelőtt a jó ember előtt leg­alább kímélhetett volna. Megfordultam s köszö­nés nélkül ott akartam őket hagyni s többé vissza sem jönni. — Megálljon csak fiatal úr, szólt a mes­ter. Nem láttam fölkelni, de mögöttem állt s a keze egy gyönge nyomásával megforgatott, mint valami bábut. Szemével alattomos barátság­gal pislogott arcomba s kezében szorongatta az enyémet. — Lássunk csak fiatal barátom, lássunk csak! Oda vitt a lámpához és még egyszer a szemem közé nézett. — Rosszul teszi, kedves Antoinette, ha gyerekszámba veszi ezt az urat. Ö, ő egészen férfi, egészen férfi — kellemetlenül nevetett e szavaknál — s akármi legyek, ha nem szerel­mes önbe. Arcul akartam vágni, oly szemtelenül ne­vetett e szavaknál. De megdermesztett Antoi­nette kacagása. Oly édesen kacagott, mint még soha. Oda szökött mellém s kis kezeit a fe­jemre tette: — Igazán? Te szeretsz engem? Komo­lyan ? No mond meg, kérlek szépen, mond meg, hogy igaz-e? Forgott velem a világ. Sötét dac szállta meg a szivemet, nem hiszek én most már sem­mit. Keményen a szemébe néztem Antoinet­te-n­ek: — Igaz! — Igaz? Kacagott ő. Ó te édes, kedves kis kölyköm, köszönöm, hogy szerelmes vagy belém. Nagyon, nagyon, köszönöm. Ezzel belekapaszkodott a maestroba s egyre hahotázva visszavonta őt a pamlagra. — Sohse hittem volna felőle, kedves mester, olyan bambán nézett mindig és soha­sem vétette el a taktust. Hát micsoda szerelmes az, a­ki nem véti el a taktust ? — Érdekes fiatal­ember, szólt a mester, egyre felém hunyorogva, mintha valami állatot vizsgálna. Ugyan ne legyen olyan barátságtalan, üljön le, hiszen maga nem zseniroz ben­nünket. Nem tudtam, micsoda varázs rendelt en­gem ez ember akarata alá. Szerettem volna ki­futni a világból is, a szégyen, a megaláztatás könyeket sajtolt a szemembe s én kénytelen voltam némán leülni egy zsöllyébe s hallgata­gon tűrni, mint mesél Antoinette az én ügye­­fogyott viselt dolgaimról, hogy dicséri a mester a szememet, a homlokomat, mint sajnálkozik, hogy az orrom olyan hosszú s a termetem olyan cingár. — Pedig hősi lélek lakik benne, jegyezte meg, ezzel az úrral nem jó tréfálni, mert akár­mi legyek, ha revolver nincs a zsebében. — Revolver ? Igazán ? Örvendezett Antoi­nette. Kedves baglyom, mutasd azt a revolvert. S odaszökött hozzám s kikotorászta zse­bemből a revolvert. — És ezzel meg tudtál volna engem lőni ? szólt boldog mosolylyal. Köszönöm, köszönöm. És visszaült a maestro mellé s játszado­zott az én revolveremmel. Össze kellett szed- A szabadelvű párt helyzete. Mikor Napier katonái Spanyolországban harcoltak, — mint a legenda mondja — egy­szer eltikkadva, szomjúsággal küzdve, friss for­ráshoz értek. Az egymással szemben álló két tábor a forrás láttára egyszerre eldobta fegyve­reit s az üdén csillámló habokhoz rohanva ba­rát és ellenség módon szívta magába az enyhét adó csöppeket. Ilyen nagy, ilyen ünnepélyes mozzanat a politika harcai közt is a földerülő újév, mely egy pillanatra lerakatja a fegyvereket, hogy egy közös cél tudatában dobogtassa meg az egymás­sal ellenségesen érző szíveket. Időszerű most az eszmélkedés tisztultabb régióiba emelkedve tartani szemlét azok fölött a különös események fölött, amelyek a jelen válsággal kapcsolatosan kötik le figyelmünket, mert soha mélyebb belátásra, nagyobb bölcses­ségre nem volt szüksége a nemzetnek és benne a történeti misszióval fölruházott szabadelvű pártnak, mint a jelen nehéz viszonyok között. Félő, hogy a támadás mely alkotmányunk, nemzeti aspirációink ellen nem egyszer emelke­dett nyílt és leplezetlen föllépéssel, ezúttal a béke és a barátság sima álarca alatt akar kö­zelebb férkőzni sziveinkhez. Mi történt ? Egy a nemzet igaz érdekeiért bátran, hősiesen küzdött kormány bukott meg és megbukott nem az eszmék s a nemzeti és fejedelmi souverainitás nyilt harcában, hanem mint egy olyan kolosszus, amelyet a talapzatán rágódó patkánysereg dönt meg. Senki közülünk kétségbe nem vonja a koronának azt a rezervált jogát hogy tu­dó­sait az uralkodó többség sorai közül m maga vá­­lassza meg. Hiszen lehetnek személyi lejelt­telek, x.v­lyek egy, vagy más irányban súrlódást idézhet­nek elő legalkotmányosabb uralkodók tanácso­­ban is és ilyenkor tagadásba venni a koroná­nak azt a jogát, hogy keresse összhangzatot a nemzettel való alkotmányos érintkezésében,, bátor és indokolatlan gondolat volna. De épen azért, ősett­el önünk a lefolyt válságnak pusztán személyi jellege egy pil­ana­­tig sem volt kétséges, sőt ez a fölfogás illetékes helyi is határozott támpontot nyert, épen azért mondjuk : kötelességünk ; ú a kor ,t, mi a különbség a jelenlegi és a júniusi h­­­t közt, a­mikor a Wekerle-min­is­z­éráim elő,­or vetette föl a bizalmi kérdést v. előtt levő javaslatok megszavaztatása is Akkor csak a kabinet egyes ágainak elejtéséről volt szó, a kiket áldozatul kellett volna hozni a korona megingott bizalmának, mely a nemzet legdrágább kincse s melynek csonkitatlan fönntartása minden józanul gon­dolkozó hazafinak szivén fekszik. Ez a tisztulási folyamat normális lefolyást vehetett volna, akár a lelépő kormányelnök újabb megbízásával, akár pedig utódjának al­kotmányos formában történő ajánlásával, a­mint az parlamentarizmusunk több mint két évtizede óta soha sem mellőztetett. Mi oka annak, hogy most ettől a gya­korlattól eltértünk és immár napok óta látjuk mozgásba hozva a legkülönbözőbb miniszter­­csináló klikkeket a­nélkül, hogy a lelépett mi­niszterelnöknek ezen alkotmányos utódaján­lási joga tényleg érvényesült, vagy akárcsak figyelembe vétetett volna. Alkotmányunk súlyos sérelmét kellene lát­nunk ezen legk­evésbbé sem jelentéktelen inci­­desben, mely a demisszionált kormány iránti bizalmatlanságot átvinné annak utódjára, ez­zel érintené magát a pártot is, mely súlyos megpróbáltatásokon keresztül bizonyult a ko­rona és nemzet közötti ellentétek áthidalását hosszú időkre lehetővé tevő 67-es alap szilárd őrének. Valamint a fölidézett krízis orvoslása akép kell, hogy végbe menjen, hogy ne hagyja hátra az elkedvetlenedés legkisebb árnyát sem alkotmányos királyunk érdemeiben, és úgy nem szabad, hogy a reszenzus, vagy az elégedetlen­kedés­üszkét dobja bele abba a pártba, mely az új kabinet körül tömörülni és a parlamentben konszolidált állapotokat biztosítani van hivatva. Nem a személyek körül térnek el ebben a nézetek, de igenis eltérhetnek azon következ­mények helyes megítélése tekintetében, melyek a személyekkel járnak. És ez elég arra, hogy fölvethessük a kérdést, várjon célszerű-e nem minden erőmet, hogy fel ne zokogjak ennyi szégyen súlya alatt. — No, nem kell azért sírni, fiatal bará­tom, szólt a maestro az ő vérlázító barátsá­gos hangján, hiszen megesik az minden huszon­egy éves emberrel. Mert akármi legyek, ha ön nem huszonegy éves. Az ördög ül-e velem szemben? Rettegés­sel néztem azt a folyton mozgó arcot, hisz ez mindent tud! Belelát a szívembe csakúgy, mint a zsebembe, féltem valamit gondolni, mert ezek a hunyorgó szemek még azt is kinézik az agy­velőmből. Aztán kezdett nekem beszélni az ilyen gyermekszerelem acélosító hatásáról, apróra el­mondogatta nekem mindazt, mit éreztem, még ugyanazokkal a szavakkal, melyekkel én mond­tam volna. Közben pedig a feszült érdeklődéssel hallgatózó Antoinettehoz fordult: — Ugy­e, hogy érdekes ? És mindannyiszor megcsókolta a leány homlokát, haját, arcát, kis kezét pedig folyton az övében szorongatta s legjóakaróbb kifejezés­sel nézett rám. Nem álltam tovább: — Uram, halálra akar kínozni? szóltam és reszkettem egész testemben. — Dehogy, dehogy! Csak azt akarom, hogy jó barátok legyünk s hogy jöjjön velem vacsorálni. Akármi legyek, ha ön nem jön ve­lem vacsorálni. A vérem fellázadt ez inszinuáció ellen, de mentem vele vacsorálni. Bucsuzáskor magához ölelte Antoinettet és ismét felém hunyorogva, csattanó csókot nyomott az ajkára.

Next