Pesti Hírlap, 1895. január (17. évfolyam, 1-31. szám)
1895-01-01 / 1. szám
*XVI 1895. január 1. PESTI HÍRLAP 'Jobban logika, hogy az élet útját állja magamagának. A győzelem után nincsen reakció, azt jelenti ez. Ám, ha a liberalizmus kiküzdötte már a drga jogait és ha ezen a kifogáson kívül álló elvi alapon a pártok előbb-utóbb tömörülni fognak, csakugyan uj korszaka is kezdődjék aztán a társadalmi kultúrának és a nemzet gondjainak. Ha meg fognak nyílni szemeink és körülnézve a még csak most közelségünkbe került Európában, föl fogjuk benne találni mivelődési délkörünket, legyen azután erőnk és eszünk, megérteni, hogy a liberalizmus obligái. Legyen gondunk arra, hogy sem a vendégség, sem a házbeli népség észre ne vegye a parvenut bennünk, a kinek vendéglátó asztalteritéke ezüst és parcellán, de a serviettákat nem meri használni s a pollárdokat béresek szolgálják föl. Legyen rá ügyelésünk, hogy a liberalizmus nemcsak azoknak szól, akik kiküzdöttek fegyverrel a kezünkben, hanem azoknak is, akik azt megfizetik és a szabad nemzeti állam méregdrága vérbeli és egyéb költségeit viselik. Legyünk liberálisak! Igenis, legyünk azok, mert még nem vagyunk azok. Valójában csak ajkainkon tartogatjuk harci jelszónak — a magyarnak utoljára is a harc az eleme; — küzdeni szeretünk riadója közben, de élni már nem óhajtunk vele. Liberálisak igazán csak magunkkal szemben vagyunk. De abba belemenni, hogy a liberalizmus életelve a jogállam, minden más jognak tisztelete, a nyilvános és magánjogok respektálása, a közvagyonnak szentté avatása és a nyilvános tisztességek önmegbecsülése, abba belemenni nem szeretünk. Valósággal az a helyzet, hogy csak a legfelsőbb tízezer élvezi a liberális állam előnyeit. Övé a jog, övé a jogvédelem. Övé az ország ügyeibe való beleszólás és övé maga az ország. Nincs egy millió tizenhétből, akinek joga volna ahoz, hogy az ország iránt érdeklődjék . Joga, mikor kötelességről kellene szólni. Jog, mikor az országnak még inkább érdeke, hogy minden polgára őt a magáénak tudja és érezze. „Jog“, mikor a polgárra szabott toronymagas kötelességek alól alig látszik ki ő maga. Valósággal az a helyzet, hogy csak az az egy millió választó bir valamely sulylyal az országban, mig a többi, nem bírván képviselettel, kivül áll a jogkörön és temperamentuma szerint vagy fejét vakarva, vagy ökölbe szorított ujjakkal állja körül a neki idegen színkört. Valósággal az a helyzet tehát, hogy a nemzetnek valamivel tartozunk még, amit eddig az ő részére föl nem fedeztünk: egy hazával. Hazával, melyben jól érzi magát, melyben megélési és mivelődési igényeit érvényesítheti és amelyről tudja, erősen és gyakorlati tapasztalatai útján tudja, hogy az övé. ■ Sokkal tartozunk mi még ennek a nemzetnek és nincsen benne paradox állítás, ha azt mondják, hogy a jövő ezer esztendő egy belterjesebb haza meghódításának korszaka leszen. Járjon itt is előttünk a nemzet géniusza, egy újabb sasmadár, amely a nap pályáján halad Európa felé. Mindig Európa irányában. A kultúrának ez az útja. (P.) nem akarja. Eredj most már haza, baglyom, ma nem gyakorlunk többet, így ő nem első ízben beszélt hozzám, de soha annyira megalázva nem éreztem magam, mint most. Ezelőtt a jó ember előtt legalább kímélhetett volna. Megfordultam s köszönés nélkül ott akartam őket hagyni s többé vissza sem jönni. — Megálljon csak fiatal úr, szólt a mester. Nem láttam fölkelni, de mögöttem állt s a keze egy gyönge nyomásával megforgatott, mint valami bábut. Szemével alattomos barátsággal pislogott arcomba s kezében szorongatta az enyémet. — Lássunk csak fiatal barátom, lássunk csak! Oda vitt a lámpához és még egyszer a szemem közé nézett. — Rosszul teszi, kedves Antoinette, ha gyerekszámba veszi ezt az urat. Ö, ő egészen férfi, egészen férfi — kellemetlenül nevetett e szavaknál — s akármi legyek, ha nem szerelmes önbe. Arcul akartam vágni, oly szemtelenül nevetett e szavaknál. De megdermesztett Antoinette kacagása. Oly édesen kacagott, mint még soha. Oda szökött mellém s kis kezeit a fejemre tette: — Igazán? Te szeretsz engem? Komolyan ? No mond meg, kérlek szépen, mond meg, hogy igaz-e? Forgott velem a világ. Sötét dac szállta meg a szivemet, nem hiszek én most már semmit. Keményen a szemébe néztem Antoinette-nek: — Igaz! — Igaz? Kacagott ő. Ó te édes, kedves kis kölyköm, köszönöm, hogy szerelmes vagy belém. Nagyon, nagyon, köszönöm. Ezzel belekapaszkodott a maestroba s egyre hahotázva visszavonta őt a pamlagra. — Sohse hittem volna felőle, kedves mester, olyan bambán nézett mindig és sohasem vétette el a taktust. Hát micsoda szerelmes az, aki nem véti el a taktust ? — Érdekes fiatalember, szólt a mester, egyre felém hunyorogva, mintha valami állatot vizsgálna. Ugyan ne legyen olyan barátságtalan, üljön le, hiszen maga nem zseniroz bennünket. Nem tudtam, micsoda varázs rendelt engem ez ember akarata alá. Szerettem volna kifutni a világból is, a szégyen, a megaláztatás könyeket sajtolt a szemembe s én kénytelen voltam némán leülni egy zsöllyébe s hallgatagon tűrni, mint mesél Antoinette az én ügyefogyott viselt dolgaimról, hogy dicséri a mester a szememet, a homlokomat, mint sajnálkozik, hogy az orrom olyan hosszú s a termetem olyan cingár. — Pedig hősi lélek lakik benne, jegyezte meg, ezzel az úrral nem jó tréfálni, mert akármi legyek, ha revolver nincs a zsebében. — Revolver ? Igazán ? Örvendezett Antoinette. Kedves baglyom, mutasd azt a revolvert. S odaszökött hozzám s kikotorászta zsebemből a revolvert. — És ezzel meg tudtál volna engem lőni ? szólt boldog mosolylyal. Köszönöm, köszönöm. És visszaült a maestro mellé s játszadozott az én revolveremmel. Össze kellett szed- A szabadelvű párt helyzete. Mikor Napier katonái Spanyolországban harcoltak, — mint a legenda mondja — egyszer eltikkadva, szomjúsággal küzdve, friss forráshoz értek. Az egymással szemben álló két tábor a forrás láttára egyszerre eldobta fegyvereit s az üdén csillámló habokhoz rohanva barát és ellenség módon szívta magába az enyhét adó csöppeket. Ilyen nagy, ilyen ünnepélyes mozzanat a politika harcai közt is a földerülő újév, mely egy pillanatra lerakatja a fegyvereket, hogy egy közös cél tudatában dobogtassa meg az egymással ellenségesen érző szíveket. Időszerű most az eszmélkedés tisztultabb régióiba emelkedve tartani szemlét azok fölött a különös események fölött, amelyek a jelen válsággal kapcsolatosan kötik le figyelmünket, mert soha mélyebb belátásra, nagyobb bölcsességre nem volt szüksége a nemzetnek és benne a történeti misszióval fölruházott szabadelvű pártnak, mint a jelen nehéz viszonyok között. Félő, hogy a támadás mely alkotmányunk, nemzeti aspirációink ellen nem egyszer emelkedett nyílt és leplezetlen föllépéssel, ezúttal a béke és a barátság sima álarca alatt akar közelebb férkőzni sziveinkhez. Mi történt ? Egy a nemzet igaz érdekeiért bátran, hősiesen küzdött kormány bukott meg és megbukott nem az eszmék s a nemzeti és fejedelmi souverainitás nyilt harcában, hanem mint egy olyan kolosszus, amelyet a talapzatán rágódó patkánysereg dönt meg. Senki közülünk kétségbe nem vonja a koronának azt a rezervált jogát hogy tudósait az uralkodó többség sorai közül m maga válassza meg. Hiszen lehetnek személyi lejelttelek, x.vlyek egy, vagy más irányban súrlódást idézhetnek elő legalkotmányosabb uralkodók tanácsoban is és ilyenkor tagadásba venni a koronának azt a jogát, hogy keresse összhangzatot a nemzettel való alkotmányos érintkezésében,, bátor és indokolatlan gondolat volna. De épen azért, ősettel önünk a lefolyt válságnak pusztán személyi jellege egy pilanatig sem volt kétséges, sőt ez a fölfogás illetékes helyi is határozott támpontot nyert, épen azért mondjuk : kötelességünk ; ú a kor ,t, mi a különbség a jelenlegi és a júniusi ht közt, amikor a Wekerle-miniszéráim elő,or vetette föl a bizalmi kérdést v. előtt levő javaslatok megszavaztatása is Akkor csak a kabinet egyes ágainak elejtéséről volt szó, a kiket áldozatul kellett volna hozni a korona megingott bizalmának, mely a nemzet legdrágább kincse s melynek csonkitatlan fönntartása minden józanul gondolkozó hazafinak szivén fekszik. Ez a tisztulási folyamat normális lefolyást vehetett volna, akár a lelépő kormányelnök újabb megbízásával, akár pedig utódjának alkotmányos formában történő ajánlásával, amint az parlamentarizmusunk több mint két évtizede óta soha sem mellőztetett. Mi oka annak, hogy most ettől a gyakorlattól eltértünk és immár napok óta látjuk mozgásba hozva a legkülönbözőbb minisztercsináló klikkeket anélkül, hogy a lelépett miniszterelnöknek ezen alkotmányos utódajánlási joga tényleg érvényesült, vagy akárcsak figyelembe vétetett volna. Alkotmányunk súlyos sérelmét kellene látnunk ezen legkevésbbé sem jelentéktelen incidesben, mely a demisszionált kormány iránti bizalmatlanságot átvinné annak utódjára, ezzel érintené magát a pártot is, mely súlyos megpróbáltatásokon keresztül bizonyult a korona és nemzet közötti ellentétek áthidalását hosszú időkre lehetővé tevő 67-es alap szilárd őrének. Valamint a fölidézett krízis orvoslása akép kell, hogy végbe menjen, hogy ne hagyja hátra az elkedvetlenedés legkisebb árnyát sem alkotmányos királyunk érdemeiben, és úgy nem szabad, hogy a reszenzus, vagy az elégedetlenkedésüszkét dobja bele abba a pártba, mely az új kabinet körül tömörülni és a parlamentben konszolidált állapotokat biztosítani van hivatva. Nem a személyek körül térnek el ebben a nézetek, de igenis eltérhetnek azon következmények helyes megítélése tekintetében, melyek a személyekkel járnak. És ez elég arra, hogy fölvethessük a kérdést, várjon célszerű-e nem minden erőmet, hogy fel ne zokogjak ennyi szégyen súlya alatt. — No, nem kell azért sírni, fiatal barátom, szólt a maestro az ő vérlázító barátságos hangján, hiszen megesik az minden huszonegy éves emberrel. Mert akármi legyek, ha ön nem huszonegy éves. Az ördög ül-e velem szemben? Rettegéssel néztem azt a folyton mozgó arcot, hisz ez mindent tud! Belelát a szívembe csakúgy, mint a zsebembe, féltem valamit gondolni, mert ezek a hunyorgó szemek még azt is kinézik az agyvelőmből. Aztán kezdett nekem beszélni az ilyen gyermekszerelem acélosító hatásáról, apróra elmondogatta nekem mindazt, mit éreztem, még ugyanazokkal a szavakkal, melyekkel én mondtam volna. Közben pedig a feszült érdeklődéssel hallgatózó Antoinettehoz fordult: — Ugye, hogy érdekes ? És mindannyiszor megcsókolta a leány homlokát, haját, arcát, kis kezét pedig folyton az övében szorongatta s legjóakaróbb kifejezéssel nézett rám. Nem álltam tovább: — Uram, halálra akar kínozni? szóltam és reszkettem egész testemben. — Dehogy, dehogy! Csak azt akarom, hogy jó barátok legyünk s hogy jöjjön velem vacsorálni. Akármi legyek, ha ön nem jön velem vacsorálni. A vérem fellázadt ez inszinuáció ellen, de mentem vele vacsorálni. Bucsuzáskor magához ölelte Antoinettet és ismét felém hunyorogva, csattanó csókot nyomott az ajkára.