Pesti Hírlap, 1897. január (19. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-01 / 1. szám
Budapest, 1897. XIX. évf. 1. (6479.) szám____________ Péntek, január 1. Előfizetési árak; Szerkenstőság: Egész évre . . 14 írt kr. Budapest, váci körút 7S. ITálévra 7 _ gjflaMb, amin *• emelet, Negyedévre 13 * 60 * hová »^1a^enti^^siét megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel, és vasárnap után is szólalások intézendők. T. előfizetőinket az előfizetési összegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy a postán új év körül rendesen beálló torlódás dacára lapunk folytatólagos megküldése minden megszakítás nélkül történhessék. Új évkor belépő minden uj előfizető, aki negyedévre fizet elő, rendkívüli kedvezményül Ingyen és bérmentve megkapja — mig a készlet engedi — a Pesti Hírlap Kaptárát az 1897. esztendőre. Az uj előfizetők külön lenyomatban kapják meg Jókai Lásr uj regényének (A barátfalvi lévita) addig megjelenő folytatásait. A magyar faj jövője. Az új év választó vonalát nemsokára hatalmas és mély árok váltja föl, a jövő század mesgyéje. Az idők e határszélein jogosult, sőt szükséges a jövőbe pillantás. Szabad meglebbenteni azt a fátyolt, mely befödi népek és államok fejlődésének távolabbi perspektíváit. Komoly adatok kulcsot adnak a jövő problémájához s megbízható választ azon kérdésre, mi lesz sorsa a magyarnak közeli és távoli jövőjében . Két eszköze van konszolidációnknak , és kifejlődésünknek. Az egyik gyönge, a másik hatalmas. Az egyik csak a lehetőség kapuját tárja föl, a másik a bizonyosságét. Az egyik az asszimiláció, a másik a fajfejlesztés. A demográfiai és történeti ismeretek hiánya egészen az asszimiláció légkörébe vitte gondolkozásunkat. A nyugati államokban tényleg igen nagy fokú összeolvadás történt, sőt tulajdonkép minden nemzet bizonyos mérvig asszimilációból támadott. Ám hogy mi történt a homályos őskorban, ezen különben is csekély eredményű kutatás nem bír döntő hatással a jövőre s a jövőnek nemzeti politikájára. Valóságos és létező tényezőkkel kell számolnunk. E tényezők közt is szerepel ugyan az asszimiláció, de már sokkal alárendeltebb jelentőséggel. Történetünk újabb korszakában az összes eredmény az, hogya németség 25, a tótság 12 s az oláhság 6,95%-re tanult meg magyarul. Igaz, hogy sokan egyáltalán beolvadtak a magyar fajba, anélkül hogy megtartották volna külön nemzetiségi öntudatukat. De hogy mily lassan megy előre még a magyar nyelv ismerete is a nemzetiségek közt, mutatja ama tény, hogy egy egész évtized alatt, 1880 és 90 közt, a magyarul beszélő tótok száma csak 247 s az oláhok pláne csak T24°/0-tel növekedett. Sőt egyes vidékeken, különösen a nyelvhatárokon, visszafejlődés történt. És arról fölösleges szólni, hogy a magyar nyelv elsajátítása, különösen a románoknál, még nem jelent beolvadást. Ellenben ugyanezen évtized alatt meglepő gyorsasággal bontakozott számbelileg a magyar faj a nemzetiségek fölé. A specifikus magyarság 1880 és 1890 közt több mint 15°/0-tel növekedett Szt. István birodalmában, az oláhság ellenben nem érte el a 8u/0-et s a látság a 2 és °/0-et. Mily óriási különbség ez a magyar nyelv és a magyar faj hódítása közt. Fajunk kétszerre volt szaporább a múlt decenniumban, mint az oláh s több mint ötszörös szaporodást mutatott a tótság fölött. És a magyar faj szaporodási viszonyai hatalmas fölényt mutatnak még nagyobb perspektívákban is. Az 1840— 1890-ig terjedő félszázad alatt, a magyar faj szaporodása nem kevesebb mint 54.31°/0. Ellenben a románságé csak 18°/0. Mind a két számban benne van az asszimiáció eredménye is, benne vannak a magyar faj által fölszítt elemek a magyar és az eloláhosodott magyarok, németek az oláh percentben. A különbség tehát teljesen igazságos alapon is óriási nagy a magyar faj javára. íme a két tényező, az asszimiláció és a fajszaporodás. A kettő nincs ellentétben egymással, sőt kiegészíti egymást. E sorok írója minden munkájában és cikkében szükségesnek mondotta az asszimiláció lehető fokozását, de sokkal hatalmasabb tényezőre irányozta rá a közönség figyelemét, a fajunkban rejlő őserőkre, azon szaporodási képességre, melyhez fogható kevés fordul elő a fajok, életében. Kétségtelenül következik a mondottakból, hogy a nemzeti politika és a nemzeti konszolidáció súlypontja fajunk szaporodási képességén nyugszik. Maga történelmünk erről tanúskodik. Török és tatár pusztítás gyakran a megsemmisülés széléhez vitte fajunkat és ez mégis csakhamar erőteljesen bontakozott ki. A török hódoltság megszűnte óta szemmel látható, mikép terjeszkedik fajunk a déli határszélek felé. Az asszimiláció is segíti terjeszkedésében, de a fő mégis azon nagyszabású propagativ erő, melyet nem képes megállítani az Alföld klímájával kapcsolatos A posta útja. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Az emberek egyre írják és mindegyre küldik leveleiket. A levelezőlapokat, melyekre alig pár sor fér, a zárt leveleket, amelyek örömről, fájdalomról, üzletről hosszan szólnak, a pénzesleveleket, amelyek öt pecsét alatt kelnek útra, az utalványokat, amelyeknek nagy a népszerűségük s a szállítóleveleket, amelyeknek kíséretében mindig ott van a csomag. És a levelek és a csomagok vad rohanással végzik a maguk útját, amerre sínpárok húzódnak végig a síkságon, amerre a vonatok nehezen kapaszkodnak fölfelé a hegyeken, amerre hidakon s alagutakon robognak át. A messze tengerekig nyúló sínpárokon futó különféle vonatok viszik a postát, minekutána elértek addig a kocsiig, amely magába szedi a levelek és málhák egész raját. Országokon keresztül szalad a posta az ő gazdag rakományával, amely hol fogy, hol szaporodik az állomásokon, ahol suhancok és nem suhancok veszik át és adják be a postakocsi megnyíló ajtaján. Az ittas emberek, akik személyvonatokon és gyorsvonatokon indulnak dolgaik után, akik az immár mindinkább kényelmesebbé váló kupékban bólintgatják fejeiket, alig vetnek egyegy tekintetet a postakocsikra, amelyek helyet kérnek minden személyszállító vonaton s amelyek nyáron elül, télen pedig hátul húzzák meg magukat a kocsisorban. Akik leveleket írnak, akik leveleket várnak s akik a postát igénybe veszik, épen oly kevéssé törődnek azzal a kétrészből álló postakocsival, amely az ő hivatalos mivoltában szinte rejtély a nagyközönség előtt. Igen kevesen tudják, hogy milyen élet folyik abban s különösen, hogy milyen munka folyik annak a belsejében. Ha szárnyajtói az állomásokon kinyílnak s valami kiváncsi tekintet oda téved, szinte csalódik, olyan keveset lát. Egy-két szolgát, aki zsákokat s csomagokat ad le s aki zsákokat és csomagokat vesz be. A háttérben feltűnik még néhány láda, zsák és némi málha s ezzel a szem látványának vége szakad, mert az ajtók hamarosan becsukódnak s eltűnik minden, a postakocsival s a vonattal együtt, amely gyors iramlással megy bele az éjszakába, a virradatba, a napfénybe, a ködbe, a nyári hőségbe vagy a hóviharba, esetleg a szerencsétlenségbe. Néhányan, akiket jobban megkap a belülről ismeretlen postakocsi, és elgondolkoznak s csöndes fantáziával kifestik azt a kettős vagyont, amelynek ablakain át olykor postatisztet is látnak s amelynek oldalain a posta címere ragyog. A postakocsit, amely magába szedi és pazarul osztja a leveleket s a hírlapokat, amely kincseket visz és aminek a megérkezését, anélkül, hogy jóformán tudnák is, hevülő szívvel várják a szülők, a szerelmesek, a kalmárok és mindazok, akik a posta szívességét igénybe veszik. Az emberek nagy része a postát csak két alakban látja: a postamesterében, aki átveszi tőle a küldeményt s a levélhordó alakjában, aki átadja neki azt, amire sokszor igen szorongva várakozik. Hogy az átadás és az átvétel között mi történik, az nem nyugtalanítja álmát s nem köti le érdeklődését. Kíváncsisága ha támad, olyan futó az, mint a nyári homok. Pedig abban a postakocsiban, amely század magával nappal és éjjel rohanó utat végez s amelyek a maguk összeségükben Magyarország területén minden áldott nap 60 ezer kilométernyi utat tesznek meg s amelyek berobognak Ausztriába és Belgrádba is, hogy ott huszonnégy óránkint még nyolcszáz kilométert fussanak meg , a folytonos, a kimerítő, a lázas munkát a maga teljességében mutatják. Az a postatiszt, aki oda bekerül s aki másod-, vagy harmadmagával végzi a teendőket, az ut tar-,i tárnában úgyszólván mindenről lemond. A hivatalokban nem teljesen ismeretlen unalmat és kényelmet messze elkerüli. Álmokat nem szőhet, vágyak teremtése nem jut az eszébe, bóbiskolni nincs ideje, amint a szemének sem jut alkalom arra, hogy a tájék szépségén vagy egyhangúságán elmerengjen. Az evést futva végzi, ha ugyan egyltalában elvégezheti. És ez a munka, amely éberséget, nyugodtságot és vasszorgalmat kivon, egyfolytában tizenkét-harminchat óráig tart. Némelyik elkezdi hajnalban, a pirkadás előtt, folytatja a nap hosszában, hogy folytassa tovább az éjszakában s az újra támadó virradatban. Mielőtt a vonat megindulna s a postakocsi megkezdené az útját, a postatisztek már két órával azelőtt megkezdik a munkát, amelynek láttára a kezdő postatiszt nagyobb lámpalázt kap, mint a legijedősebb színészkisasszony. Levélhalmok, újsághegyek és egymásra halmozott csomagok várnak a feldolgozásra, az első időben nagy összevisszaságban. Az egyik részben három postatiszt dolgozik. Az egyik az ajánlott leveleket s a pénzes és értékes küldeményeket kezeli, amikről jegyzéket vezet, amikről kimutatást készit, amiket állomás szerint és közbeeső postahivatal szerint külön csomagol, összeköt s amikhez kísérő jegyzéket készit. A mellette halomban heverő zsákokban helyezi el s ő lakatolja le a zsákokat, amelyek igen A Pesti Hírlap jelen száma 28 oldal.