Pesti Hírlap, 1899. június (21. évfolyam, 150-179. szám)

1899-06-01 / 150. szám

2 PESTI HÍRLAP 1899. junius 1. sincs többé, mely a méltányos gazdasági kiegye­zés nagy politikai célszerűségét fölismerje? Ausztria letört! A németeket igazán sajnáljuk, mivel azok voltak a dualizmusban egyedüli természetes szö­vetséges társaink. Erősebbek, mint mi, önzőbbek is, de politikai érdekközösségben csakis ők ál­lottak velünk. Amíg a Hi a nálunk műveltebb és gazdagabb osztrák-német népfajt jelentette s az­t minket, addig a dualisztikus vegyület, ha nem is volt egyenlő, teljes volt. De ez ma már nem így van. A németek elvesztették politikai tér­fogatuk nagy részét, de nem a mi javunkra, ha­nem a csehek és a többi osztrák szlávok javára, akikkel mi állandó érdekközösségben nem va­gyunk képesek vegyülni, ők se mivelünk. Badeni nyelvrendeletei ütötték agyon tehát végképen a gazdasági szövetséget. Azóta van az, hogy minden tárgyalás és megállapodás hiába­való. Nem azért, mintha Ausztriában a néme­tek is, a szlávok is nem látnák jól, hogy a megegyezés célszerű is, lehetséges is; de azért, mivel a megegyezésben odaát egyik népfajnak sincs többé elhatározó politikai érdeke. A néme­teknek azért nincs, mivel a vezető szerepről le vannak lökve, a szlávoknak pedig azért nincs ... hát kell azt magyarázni, hogy miért nincsen ? Igen könnyű és olcsó dolog volna most Luegert, Schlesingert s a többi ex asse osztrák­­német ellenségeinket visszaszidni és a Lajthán át dobált sarat nekik kamatostul visszadobálni. De ezek az emberek nagyon kis pozíciók ebben a nagy harcban. Bennük csak a vak elkesere­dés és a buta mindennapiasság deklamál. Ők csak szimptomák s a himlős beteget az orvos sem azzal gyógyítja, hogy a bőrön kiütött hó­­lyagocskák vakarását ajánlja neki. Az osztrák­németeket a kormányok politikája emésztette föl s — fájdalom — bennük nem is volt meg az a történeti érzés és politikai ellenálló képes­ség, ami a magyar fajban megvan. Vezérembe­reik gyatrasága is mutatja, akik a harcból félre­­állottak s bankigazgatókká lettek, mint pl Ple­­­ner is. De bármiképen volt is, Badeni alatt és­azt hiszem, annál nagyobb, mentől finomabb. Ó, mily gyönyörűséges fürdés az a teremtés fény­tengerében, mikor azt érezzük, hogy Shakespe­are, a minden, belőlünk is vesz valamit, parányi csöppséget, de mégis sokat. Képzelmünk ama dolgozása, mikor a némajátékot kíséri alig egyéb­bel, mint az értelem kommentárjával; vagyis mikor bővebben és világosabban fejezi ki ma­gában, magának, ami jeleket a színen lát, csupa bábuzás. Nem mondom, hogy ez nem ugyancsak művészi munkája az elmének , de sokkal dur­vább amainál, és legtöbbször gyermekes. Pierrot jelleme a bábuból fejlődött. És tör­ténete körülbelül ugyanaz, ami az én Polichi­­nelleemé. Kezdetben vidám, fecsegő, együgyű és m­ais szolgalegény vola. (A­ lassan kérem azt a magyar nyelvtudományt, mely a német Briefbeförderungsamt nem igen nehéz taposása nyomán jár, ne üssön agyon ezért a francia szóért. Nem élnék vele, ha nem volna francia fogalom. Tehát egy értékes nélkül való a világ minden más nyelvében és lelkében. Mint ezt egy okleveles és különben is jeles doktor, Arthur Schopenhauer is vallotta.) Később, e század első felében, a párisi Funambules-színház desz­káin komorodott Pierrot azzá a fekete sipkájú, kísérteties alakká, kinek fehérre meszelt, merev ábrázata mögött félelmes aljasság lappang. „Ez a mai Pierrot“, mondja nagy Larousseamn, „nem m­ais, nem is együgyű többé; alattomos, szem­telen, gyáva, torkos, tolvaj; tele van gazsággal, kitellik tőle minden gonosztett. Nincs barátja, nincs felesége, nincs szeretője; és nincs a szí­vében egy szikra jóság. Mikor gazdáját, a szép Léandret, megöli Annequin, a halottat megbú­­bozza, mert amily alázatos az erősek előtt, ép oly hatalmas azokkal szemben, akik nem árt­hatnak többé neki. Indulat soha sem látszik lisztes képén, csak szájának egy-egy elfintorításával, szemöldökének egy-egy összeráncolásával árulja el konok szenvedélyét és mohó vágyait.A következett az az állapot, hogy Ausztriában a német faj a maga egykori legnagyobb támaszát, a kiegyezést dobta oda martalékul a fajharcnak. Igaz, ez volt kezükben a leghatásosabb eszköz és ez talán még ma is , de az osztrák-németek nem gondolták meg, hogy ezt is elveszítve ve­zérszerepüknek legnagyobb és utolsó biztosíté­kát pocsékolták el. Ezt nem lett volna szabad tenniük ! A magyar közvélemény kérve­ kérte őket, hogy ne tegyék, de már meg van téve s a biztosíték, úgy látszik, odaveszett. Ausztria a szláv f­ederalizmus karjaiba van lökve s ma a múltakból nekünk már csak tanulnunk lehet, de ahoz kötni a mi politikánkat nem lehet többé! Észre kellett vennünk, hogy egyedül maradtunk s ehez képest kell cselekednünk, hogy a dua­lizmust megtarthassuk anélkül, hogy mi is az ebek harmincadjára kerüljünk. Nem dicsérjük magunkat vele, csak önér­zetünket emeljük a kellő fokra, amikor fölismer­jük, hogy a Badeni—Bánffy-féle javaslatokhoz való törhetetlen ragaszkodásban s a gazdasági elválás gondolatának rohamos térfoglalásában a magyar nemzet politikai éleslátása van kifejezve. Ez nem opportunizmus, nem ijesztés, nem tak­tika, hanem a dualizmus természetének helyes fölismerése, a múltakból levont tanulság s a nemzeti életérdeknek még jókor való általános belátása. Ez hajtotta vissza Széll paktumának kötelékébe a legnagyobb személyi ellentéteket is; ez küldte Bánffyt csöndes exiliumába és ez áll Széll Kálmán miniszterelnök háta mögött. Az egész magyar nemzet, az ő erős faji és tör­téneti intuíciójával. Most tehát mi nem hiszszük, hogy a Széll és Thun miniszterelnököknek adott gondolko­­zási idő akármiféle pozitív eredményre vezet­hessen. Ausztria a kiegyezést elrontotta s Magyarország nem akar részesévé lenni az ausztriai dekadens politikának. Egyszerűen a magyar nemzetet és államot s vele a dualiz­mus megmaradt megbízható alapját akarjuk megmenteni a jövő számára az osztrák politika disszolut hatásától. Vagy a Badeni-Bánffy-féle Nos, a Catuile Mendes némajátékában ezt a Pierrolt űzi a halálba a lelkiismeret. Még­pedig ugyancsak vastag bottal A szegény 'h­and d' habits sokkal erőszakosabb és kézzelfogha­tóbb kísértet mindazoknál a hazajáró lelkeknél, akiket én még színről-színre láttam tiroli pa­­rasztszínpadokon,m ama középkori félelmes ritter­­drámákban. Teringette, hát ez kell ma Párizs­nak? Tökéletesen értem, hogy a sok fűszerszám­tól a nyelv bőre megkérgesedik egy kicsit, az­tán olyan borsot kíván, amely erősebb a bors­nál. A tompult érzékre hatni akaró számítás és furfang minden alávaló praktikáját jogosnak vallom és becsülöm, ha elmés és új. Sőt ám kaparja ki Krafft-Ebing Psychopathologia sexua­­lisából a korcsm­áros mindazokat a bolond­­gombákat, amelyeknél eszkimónak való kábító italt lehet főzni. Az eszkimó elvégre is okvetetle­­nül el akar kábulni, de nem kábul el mástól, csak a légyölő galóca decod­umától. A korcsmá­­ros meg azért korcsmáros, hogy italt mérjen. Eszkimók között működvén, azt árul, ami ott kelendő. És újdonság és alaposabb hatás ked­véért a galócát megszerzi egy kis valódi nad­ragulyával. És az eszkimó hálás. És Párizs há­lás. Habeat sibi. De azt már épenséggel nem értem, mikor a nagy, izgalmas drámai hatások­tól megedzett és megromlott idegű Párizs, mely még egyszer hátborsódzásban akar gyönyör­ködni, a borzalomnak valamely új, mesterkélt és finomságában rettenetes fajtája helyett visz­­szanyúl a lomtárba, és előkotor onnan a har­mincas-negyvenes évek recipéje szerint gyártott ős mélet, és némajáték képében színpadra vi­szi. Én a hátat, mely ettől borsódzik, nem sokra becsülöm. Az a hat nem fin de siecre hát. Nem is szecessziós hát. Se nem naturalista vagy impresszionista hát. Hanem jó, becsületes, jám­bor, polgári Prudhomme-ház. Én itt az én hétszögletű kuckómban min­dig azon töprengek, hogy repül ez a változó javaslatok a maguk teljességében vagy a gaz­dasági terület teljes elválasztása! Mi ezt az utóbbit látjuk ma egyedül le­hetségesnek, de mindenesetre a dualizmusra nézve is jobbnak, mint a kényszeregyezséget, amiről már Deák Ferenc megmondta, hogy az ilyent a meg nem tartás gondolatával kötik meg. Váljunk el, ez mind a kettőnkre nézve természetesebb és jobb lesz. A válság. Riasztó hírek Budapesten. A bécsi kiegyezési tanácskozásokban a megegyezés nagy akadályai már eléggé ismere­tesek. Tudvalevő az is, hogy a magyar kor­mány, élén Széll Kálmánnal, nem engedhet a Bán­­ffy-Badeni-féle megállapodásokból, melyek Ma­gyarország részére az eddigi feltételekhez képest jelentékeny előnyöket tartalmaznak, így külö­nösen nem engedhet a magyar kormány a bankparitás kérdésében, mely ellen pedig Ausz­triában az agitáció óriási módon megnövekedett. Szinte fölösleges azt emlegetni, hogy hasonló­képen nem engedheti a magyar kormány, hogy érvényesüljön az osztrákok azon vágya, hogy a fogyasztási adók visszatérítését Magyarország magasabb qvótával fizesse meg. Igen, de Ausztriában különösen a bankkérdésben a foly­tonos agitáció olyan állapotokat teremtett, hogy Thun gróf mosolyogva nézheti a magyarok erőlködését és bízvást bizhatik a korona dön­tésében, mert az uralkodónak számolnia kell épugy, mint a magyarok kívánságaival, az osztrákokéval is. Az osztrákok pedig váltig han­goztatják inkább az elszakadást, mint­sem hogy most a bankparitás lépjen érvénybe. Ily körülmények közt mindenki el volt készülve arra, hogy ha a magyar kormánytól új enged­ményeket követelnek, melyek az ország érde­keivel ellenkeznek, Széll Kálmán és kabinetje a megbízatást leteszi a király kezébe, annál is inkább, mert a magyar parlamenti pártokkal kötött paktumban a legtüzetesebben meg van jelölve a kiegyezés elintézési módja, melytől a magyar kormány programmjának megtagadása nélkül el nem térhet. Vasárnapi tudósításunkban rá is mutattunk ama körülményekre, melyeknek bekö­vetkeztével a magyar kormány el van tökélve, sőt a szombati miniszteri tanácsban erre vo­--------1MiiiiiilBi----------------—A világ az ismeretlen, a rejtelmes új századba — nélkülem. Uram fia, hol maradok én! Ma­holnap bizony meg se fogom már érteni a mű­vészetnek semmi nyelvét. A képírás máris ja­­pánusul vagyis Szlanyi-nyelven szól hozzám. Hát majd mikor a dráma kezd így beszélni! Mondhatom, nem aggodalom nélkül mentem a minap egy színházba, megnézni egy szecessziós, sőt sátánságos vígjátékot. Haj, ez lesz ám a fe­kete mise! Az ördögi mesterség a mai tudo­mánynak csak idegorvosok előtt ismert titkos eszközeivel nevetőgörcsöt fog sugallani az egész közönségbe. Kacagni fogok én is, mint akit Torjána asszony halálra csiklandozott. De nem fogom tudni, miért ráz ez a rettentő, nyavalyás, sötét kacaj, mert én világtól elmaradt ember már nem érem föl észszel az új művészet finom problémás rejtelmeit. S a vége az lett, hogy hanyatt estem a zsöllyémben a bámulattól. A sötét mysteriumok démoni vígjátéka ugyanis öt­venes években­ jámbor Lustspiel volt, amineket a szolid és mérsékelt elmességű Charlotte Birch- Pleiner néni szokott kirázni a kantus-ujjból. És én azon vettem magamat észre, hogy — ordíts kapu, kiálts város - - modern ember vagyok. Ép ilyen meglepetés ért tegnapelőtt, a ’h­and d’ 'habits előadásán. Tartottam tőle, hogy én öreg mammuth már nem is értem meg a ragyogó, a friss, a finom, a mély Paris lel­kének e revelációját a magam durva agyamve­­lejével. E szomorú gyanúval mentem a szín­házba. Képzelhetik hát önök örvendő csalódá­somat, melynek e rossz logikai rendű cikkben már előbb adtam okát. Szóval az én hátam de­rék s ami fő: újmódi hat, mert nem borsód­zott egy csöppet sem. Teringette, nem ilyen kí­sértetektől ijedek én meg. Sőt azt gondolom, engem már csak egy hazajáró lélek rettenthet meg: mikor a reakció kikelni készül sírjából, a pöcegödörből.

Next