Pesti Hírlap, 1900. november (22. évfolyam, 301-330. szám)

1900-11-01 / 301. szám

2 1900. november 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP ORSZÁGGYŰLÉS • A trónörökös házassági nyilatkozatáról szóló törvényjavaslat vitája be van fejezve. Nem hivatalosan van bevégezve a vita, a független­ségi pártiak még ma reggel azt mondták, hogy a legelején vannak és mutogatták Eötvös Ká­rolyt, aki szintén részt kér a tanácskozásban és hivatkoztak a fölfegyverkezve levő szóno­kokra, kik még csak a jövő hét közepén kö­vetkeznek, meg hogy a távollevők is bejönnek, de reggeltől az ülés végéig nagyon megváltozott a helyzet. A függetlenségi oldalról fölhangzott beszédeket, melyeket mint a nemzeti érzés su­­galta aggodalmak kifejezéseit tekintettek, most már, miután ma Széll Kálmán a kérdést min­den oldalról tisztán, igazságosan megvilágította, ezután más mértékkel mérik és más szempon­tokból ítélik, semmiesetre sem vallják azonban már szükségeseknek. Rátkay László a mai ülés első szónoka még egyszer belenyúlt az érzelmi hurok közé és szilaj poétás kedvvel játszott raj­tuk, Polczner Jenő komorabb hangon, de ugyan­olyan célzattal, jogsérelmekről szólott. De ezek­­után Széll Kálmán beszéde következett s mind­abból, ami e beszéd tartalmát képezte és a dokumentumokból, melyek ebbe befoglaltattak, úgy a fölvilágosításokból, magyarázatokból, a kifogásokat ledöntő érvekből, valamint az ér­zelmi tekintetek föltárásából meggyőződhetett az országgyűlés, hogy a trónörökös nyilatkozata fölött keletkezett vita be van fejezve. Ezt tovább folytatni az intézkedés támadásával, a javaslat jogosságának és helyességének kifogásolásával, a lejalitás és parlamenti tárgyilagosság megsértése nélkül nem lehet. Széll Kálmán majdnem másfél órás be­széde, melyet a mai ülésen mondott, a maga egészében három szempontból is olyannak ítél­hető, mely a magyar parlamentben hallott leg­kiválóbb hatású beszédek között az elsők so­rába sorakozik és Széll Kálmánnak legnagyobb parlamenti sikerét jelenti. Először a beszéd tárgyi része, melyben a trónörökös házassági nyilatkozatának becikkelyezése mellett és ennek tartalmában a közjogi és történelemjogi adato­kat fölsorolta és magyarázta, másodszor a po­lémia hangjának nyugodtsága és az őszinteség, melylyel az aggodalmak eloszlatására a fölhasz­nálható eszközöket fölhasználta és harmadszor az a meleg érzés, melylyel a kérdést összekap­csolva a jövő reményeivel tárgyalta, képezik ama szempontokat, miket a kormány politikai ellenfelei is kötelesek figyelembe venni és meg kell hajolniok igazságos voltuk előtt. A miniszterelnök beszéde olyan óriási ér­deklődést keltett, mint amely méltó a nagyfon­­tosságú kérdéshez, melyet az országgyűlés tárg­gyal. A képviselők úgyszólván teljes számmal jöttek el s az összes karzatok is zsúfolva vol­tak. Az ideges várakozás mély csendbe fulladt, amikor a min­szterelnök beszélni kezdett. Mindjárt beszédje elején kedvező hatást keltett az érvelés, melylyel a javaslat becikke­lyezését indokolta. Kimutatta, hogy alkotmá­nyunk szellemében jár el és közjogunk integri­tását és a törvényes gyakorlatot és jogokat tartja fönn. Az 1723. évi I. és II. törvénycik­kek magyarázásában e törvény I. cikke 3. §-nak idézésével még a legmesszebbmenő skrupulozi­­tások megnyugtatására közbevetette, hogy a „secundum normum“ kitételből nem következ­tet semmit az uralkodóházi házirend- és ház­szabály-kérdésre nézve. Aztán a trónöröklési jogot világosan magyarázta meg a törvényből és hatalmasan megcáfolta Kossuth Ferencnek azt a magyarázatát, mintha az „Austriae Ar­­chiduces“ kitétel jelentése az volna, hogy fő­hercegtől származott jogosított a trónra, holott­­ a legvilágosabb, hogy ausztriai főhercegekről s nem ezek leszármazottjairól, főhercegi utódok­ról van szó. Ennél a kérdésnél a miniszter­­elnök lovagiai gyöngédséggel bánt Kossuth Fe­renccel, mert a törvény szövegéből magyarázott, holott nyilvánvalóvá lett, hogy elég lett volna a grammatikából magyarázni. De épen az a ki­váló érdeme a Széll Kálmán vitatkozási módjá­nak, hogy m­iden kérdéssel, mely zavart kelt­het, komolyan foglalkozik még abban az eset­ben is, hogy ha a zavaró momentum fölvetése könnyen belátható tévedésen, de esetleg rossz­akaratú félreértésen alapszik is. A trónöröklés kérdésének a törvényeken alapuló hű magyarázatai után Széll Kálmán sort kerített a morganatikus házasság definíciójára, oly kijelentéssel, hogy ez teljesen érvényes há­zasság, de amelynél szerződésszerű korlátozások állanak be a hitvestársra és a házasságból szár­mazható gyermekekre nézve. — Ez a fogalom — úgymond a minisz­terelnök kifejlődött Németországban, kifejlő­dött századokon keresztül. Beismerem, hogy e fogalom és intézmény teljesen középkori foga­lom, beismerem, hogy az egyenlőség elvével nem fér össze. A kérdésnek ily módon való tárgyalása a leghevesebb függetlenségi pártiakat is meggyőzte a miniszterelnök politikájának őszinteségéről s ezért a szélsőbaloldalon is többször hallatszot­tak helyeslések. De példákat is említett fel, hogy a morganatikus házasságra vonatkozó gyakorlatot átvették kifogások nélkül és hivat­kozott János főherceg, Henrik főherceg, Salva­tor János főherceg, Merán gróf esetére. Hivat­kozott olaszországi, németországi és orosz­­országi esetekre. Nagy hatást keltett a miniszterelnök az uralkodóház családi szabályai ama részeinek bemutatásával, melyek a házasságra vonatkoz­nak, de különösen annak kimutatásával, hogy a házi szabályzatban nem foglaltatik semmi olyan, ami az 1723-iki törvénynyel ellenkezik. Kiemelkedik továbbá beszédéből az a rész, melyben fejtegeti, szintén a tőle megszokott őszinteséggel, hogy e törvények miatt a trón­örökös neje annak idején nem lehet királyné. De meghatottságot keltve tette hozzá: rr. Higyyék el a t. képviselő urak,, hogy egykoron, ha, amit az isteni gondviselés sok idő múlva adjon meg, Ferenc Ferdinánd főher­ceg ő fensége magyar trónra lép, higgyék meg nekem, hogy én is ép oly tisztelettel, ép oly ér­zelmekkel és azt hiszem, az egész magyar nem­zet oly tisztelettel, oly érzelmekkel fogja ő fen­sége hitvesét oda kisérni. És mély tisztelettel veszszük ma is körül, mint ő fensége törvé­nyes nejét A lelkesedés elementáris erővel tört ki a beszéd hatalmas erejű és lendületes befejezése­kor, melyet kötelesség külön is ide igtat­ni: — Ne idézzünk föl — úgymond — ér­zelmi összeütközéseket, anélkül, hogy arra szük­ség volna. Ne érintsük azokat a húrokat, ame­lyek a léleknek és a szívnek legnemesebb ér­zelmeitől rezegnek, ne nyúljunk oda ilyen mó­don, mint ahogy történt ; hagyjuk azt a szen­télyt érintetlenül, az érzelmeknek azt a benső szentélyét, azt a harmóniát, ami ezek közt az érzelmek és ezek közt a hurok közt kell, hogy meglegyen, biztosítsa azon boldogság, azon érzelemvilág, amely ottan honol és honolni fog. Az, aki önön elhatáro­zásával magának ezt a boldogságot kiküzdötte és magának ezt a családi szentélyt felállította, hivatásának magasztos átérzésével és annak segélyével, akit ebbe­­a családi szentélybe bevitt, gondoskodni fog erről a harmóniáról. Annak a boldogságnak ereje, amelyet keresett és meg­talált, őrt fog állani e felett élete fogytáig. Én szivemből kívánom és Isten áldását ké­rem rá. Kötelesség idézni e szavakat,­­ mert köte­lezvényt képeznek, melyet pártkülönbség­nél­ma is csak annyit mond róla: , ,Ez írta a Ka­­méliás hölgyet!“ S egyebet nem is említ. * * * A Pere Lachaise, mióta utoljára láttam, sokat vesztett régi hangulatából. A fákat majd­nem mind kivágták, hogy a drága új sírok szá­mára helyet nyerjenek. És „örök nyugodalmat”1 csak az olyan halottnak adnak ott már, akiért 1100 frankot lefizetnek. Nem tudom Budapest kezdte-e előbb ezt az üzleti élelmességet a sí­rok bolygatásával vagy Párizstól tanulta-e el ? De ha Párizstól tanulta, hát kövesse Párizst ab­ban is, hogy Párizs az „áthelyezéseknél“ meg­különbözteti az ismeretlen nevüektől a törté­nelmi neveket s ezeknek sírjait nem bántja. Az életben úgy is eleget hányódtak ezek, legalább a halálban maradjanak nyugton. Budapest pe­dig, úgy hallom, nem akar ezek közt különb­séget tenni, hanem vinni akarja Czakó, Oberny de, Szentpéteri, Kisfaludy Károly, stb. csontjait a Kerepesi­ úti temetőből, mert ..idejük lejárdá, s vagy újra „megveszik“ pihenési jogukat vagy tovavándorolnak. Nem akarom hinni, hogy ez igaz. De ha igaz lenne, ez volna a legnagyobb szégyen, melyet kegyeleten valaha elkövettek. És oly különös, oly idegenszerü benyomást kelt a Pére Lachaiseben a nemrég elkészült hulla­hamvasztó épület is, melynek templomszerű alak­ját torony helyett egy óriási gyárkémény egészíti ki. Köröskörül magas ladik állnak s ezekben vannak az egy láb széles és ugyanoly hosszú üregek, a hamvedrek számára, m­i­nden üreg vasajtóval van elzárva, épen mint a Wertheim­­szekrények belső fiókjai, s a kulcsot a család viszi haza. Még csak az egyik falnak harmad­része van benépesítve. A vasajtók legtöbbjén a név mellett ott van az elhunytnak arcképe is. Körülte miniatűr koszorú vagy virágcsokor. Az apró szekrények úgy állnak egymás mellett, mint a könyvtárban a könyvek. S íme, az em­berből, aki köztünk járt, velünk élt, velünk örült, néhány negyedóra múlva csak eny­­nyi marad ! Mert a teljes elhamvasztás­hoz alig kell több, mint három negyed óra. A koporsót a temetés napján fölállít­ják a hullaépető ház csarnokában; a pap (ha ugyan a család kívánja) még egyszer beszenteli, aztán a család még egyszer megnézi a halottat s elbúcsúzik tőle; ekkor a koporsó egy sí­nen tovagördül s megy a hamvasztó­ kemencébe. A család együtt marad s háromnegyed óra múlva átadnak neki két maroknyi hamut, me­lyet a hamuvederbe helyezve, a fali üregbe zárnak. S amit a földnek nedvessége csak szá­zadok múlva végez el, azt a tűz heve elvégzi az emberrel háromnegyed óra alatt. Azok közt, akik a tűznek adatták magukat, nagy nevű csak egy van eddig. Sarcés­, a nem rég elhalt szel­lemes kritikus. Ellenben az a szegény fiatal színésznő, aki elevenen égett el a Comédie Francaise füzében, az a mont-martre-i temető nedves földjében fekszik. Beleillik-e vajon ez a régi pogány szoká­­sokat felújító crematórium a keresztény teme­tőbe ? S nem fogja-e teljesen eltörölni a halál poézisét, ha minden temető csak a crematórium falaiból áll majd? Hova lesz a művészet? A kegyeletnek és az emlékezésnek az a magasba vivő szárnya? Hova lesz minden, amit a vallás és a költészet együtt alkottak meg az „átválto­zásról“ ? El fog tűnni örökre a csontváz, a lámpával és a kaszával ! — És csodálatos ! A crematórium a tüzet képviseli s mégis oly hideg benyomást tesz! De csak addig, mig a lélek a „szokatlant“ legyőzi s befogadja ! Hisz hova tűnt már eddig is a régi kereszténység? Mi az élet egyéb ma már, mint lázas sietés? s van-e, ami ezzel inkább megegyez, mint a lázas sietés a teljes elmúlásban ! A crematórium hideg, egyhangú falaival, úgy áll mint a megtestesült Nirvána. S a szegény lélek, mely hozzászokott a maga testi alakjához, megadja magát a kegyetlen igazságnak, hogy „porból lettünk s porrá kell lennünk“. S a poézis és a művészet, fel fog ocsúdni a percnyi kábulásból és követni fogja a „tüzet“, mint az örök élet symbolumát. S tisztábban fel fogja benne találni a lélek hal­hatatlanságának mythosát, mint a századokig porladó csontoknak rémes rútságában. Csak az átmenet nehéz. De az is bizonyos, hogy abban a tűzben, mely a sírásók kenyerét elveszi, sok minden el fog égni, ami már régóta „rothad Dániában.“ És még valamit találtam a Pere Lachaise­­ban, ami meglepett. Találtam egy teljesen föl­szerelt sírhelyet, melyet virágokkal szokott dí­szíteni az, akit majd csak ezután fognak abba beletenni. A nagy Bernhard Sarah sírhelye ez, fölépítve s befejezve görög stylben a Sarah Bernhard óhajtása és ízlése szerint; s márvány lapjára csak ennyi van még felírva : Bernhard. A Pére Lachaise közönsége sokszor látja a „nagy tragikát“, amint a saját sírját meglátogatja, virágokat tesz arra s odadőlve órákig andalog vagy monológot suttog, mint Hamlet. S emel­lett sokkal jobban ápolja egészségét, mint ed­dig ; most már nemcsak arca, hanem tagjai is telni kezdenek. * * * Kimenőben a Pére Lachaiseből, az első sorba helyezett nagyságok mögött, a második sorba szerényen meghúzódva, feltűnik egy sír, melyen ma is egész koszorú­ halom hever. Nem költő alszik alatta, hanem csak egy „polgár“.

Next