Pesti Hírlap, 1901. május (23. évfolyam, 119-147. szám)

1901-05-26 / 143. szám

32 PESTI lí I R L A P 1901, május 26., vasárnap. rámolnak tíz méteres vásznaikon. Kit érdekelne ma már „A zentai csata“, a­mikor „A 13-ik goal“ c. históriai vászonért hevül az egész mo­dern haza! A nagy stylt tehát sem a vallásos festé­szetben, sem a hazafias, történelmi vásznakon nem találjuk. Nem találjuk pedig első­sorban azért, mert művészeink nem is erőltetik meg magukat velük, a nagy stylt nem kultiválják. Ha ezúttal mégis felvonult Benczúr Gyula az ő öt nagy kartonjával, melyek a „Szentség­­imádást“-t ábrázolják, ezt a székesfővárosnak köszönhetjük, mely a Szt István székesegyház számára rendelt meg öt hatalmas mozaikképet. Benczúr a tiszta rajzra és a színhatásra fektette a fő súlyt, úgy hogy műve az arany-mozaik alapon minél harmonikusabban emelje a székesegyház kápráztatóan gazdag hatását. A bibliai „Éva és Ádám“ örök problémája ingerelte Vaszary Já­nost, amikor ezt a nagyobb művét alkotta. Va­szary nem mindennapi művész, az már bizo­nyos. Akar és tud is hangosabban beszélni, de az ő hangja a tetőtől talpig modern embereké. Inkább ultra-modern. Ecsetjét szélesen kezeli, színeiben dekoratív és problémáiban mindig az újat keresi. Újak a színei, új a felfogása. Egyike a modern ,„zenélő festőkének és mikor a pa­radicsomi Évát ássa ki a letűnt évezredek po­rából, akkor is olyan gourmanderiával teszi, mintha csak február havában egy illatos turkesz­­tán-dinnyét szeletelne fel előttünk. Az ő Évája is első­sorban hústanulmány, egy gyönyörű női test ragyogóan fehér húsa, ez az, amit Vaszary a Paradicsom régi hírnevéhez méltónak tart. Mi­lyen haladás Dürer és Cranach szőrrel födött asszony­ majmaihoz képest, melyek Darvin tana­ival annyira megegyeznek. Vaszary tehát a XX- ik század Éváját festi és tegyük mindjárt hozzá, hogy ennek a századnak az Ádámját is, egy el­hízott, hájas és közömbös Ádámot, aki bizo­nyára valamennyi paradicsombéli club tagja, so­kat kártyázik s megcsömörlött a pezsgőtől, sőt a szép asszonyoktól is. Éva pedig min töri a fejecskéjét ? Nyúljon-e az almához vagy ne nyúl­jon ? Vagy elmenjen-e egy másik almafa alá, ahol szenvedélyesebb Ádám az almacsősz ? Ha tovább lapozzuk a bibliát, még egy je­lenetre akadunk. Ezt Nagy Zsigmond festette meg és címe „Gyermek Jézus az Írástudók kö­zött“. A művész vázlatnak minősíti ezt a váz­latot, mely valóban nagyon vázlatos, pedig Nagy Zsigmond nevében az igazi nagyok egyike rejlik, ha idő előtt el nem bízza magát. Szívesen lapoznánk a történelem festett lapjain is, de művészeink fantáziájában ezen a téren mi sem történt. Még jó, ha a magyar né­pet meglátják. Ez a mi népünk ! Mennyi szép és eredeti vo­nást őrzött meg a régi időkből és milyen kár, hogy a nemzetköziek tanai és az úgyneve­zett „cselédviselet“ lassanként kiforgatják a maga zamatos valóságából. Révész Imre jól festi meg a nép naivitását és kíváncsiságát a „Gyanús alak“ c. vásznán. A gyanús alak itt egy festő, aki felütötte a sátorfáját a falusi ut­cán és a jó nép ugyancsak tűnődik: kiféle, mi­féle ez az úr ? Inzsellér-e vagy talán kataszter, aminek megint adóemelés lesz a vége, avagy talán fotográfus? A hibája csak az ennek a kompozíciónak, hogy a népek nézése nem irá­nytű egészen világosan a „gyanús alak“-ra. Nyi­la­ssy Sándor a „Dologkerülők“ c. vásznán ugyancsak érzékeny oldalát tárja fel a korcs­­mázó magyar népnek. Nyilassy művészetében megerősödött, ecsetje vaskosabban fog, de kár, hogy vásznán az egyik alakot nagyobbra raj­zolta a kelleténél. Túri Ödön a munkás ma­gyart ábrázolja „Kaszáló“ és „Kaszaverő“ c. vásznain, melyek egyformán erőteljesek. Fe­­renczy Károly a nép alját, a cigányokat, eze­ket a kóborló páriákat méltatta ecsetére. Amit festett, az nem egészen kép, csak három tanul­­m­ány ugyanegy vásznon, ezek közül a két ci­gányleány roppant erővel és szinte égő szí­nekkel készült, a cigánylegény letántorodik a vászonról, mintha érezné, hogy nem való e mesterien szép két cigánydáma társaságába. A magyar népből mindössze csak ennyi jutott a festett vásznakra. De egész raj fiatal magyar művész indul most szerte a hazába, hogy megörökítse a magyar népet. Bár csak azt is megértetné vele, hogy nemcsak nyelvében, de viseletében is él a nemzet! Kinek lesz kedve embert festeni, magyar népet, ha lehámlik róla a festői szép viselte, mint pillangóról a ragyogó hímpor? És ahogy tünedeznek a virágos rokolyák, a cifrára hím­zett szűrők tulipánjai,­­ úgy tünedeznek lassan­­kint népünk lelkének virágai. A magyar művészek tehát vándorútjaik­ban legyenek vándorapostolai a magyar viselet­nek is. Annak az ősi viseletnek, melyet ezer év előtt öltött fel a magyar és most akárhány vi­déken egyszerűen elhagy. Tanítsák ki a népet, hogy legyen hű a viseletéhez, hiszen nincsen párja annak e világon. A mi szemünkben legalább nincs. Kézdi-Kovács László: Agyféledlés. Igazán nem lehet tudni, hogy végre hol fog megállani az orvosi tudomány­, íme, az agy­­lékelés már oly közönséges műtét, hogy ma­holnap divatba jön. Hogy az agy betegségeit meggyógyítsák, az orvosok egyszerűen kinyitják az ember ko­ponyáját, megnézik, hogy mi van benne, fejte­getik, a beteg részt kivágják s a többit benne hagyják. Azt olvasom egy orvosi lapban, hogy egy orvos, akinek egy dühöngő őrültet kellett gyó­gyítania, eltért a közönséges zuhany­rendszertől, s e helyett meglékelte a beteg agyát, kivett be­lőle egy hat centiméter hosszú agyszálat s az­után ismét becsukta a beteg koponyáját. A ha­tás meglepő volt: a dühöngő őrültből egyszerre példás csöndességű őrült vált. Az orvosnak ekkor az jutott az eszébe, hogy ugyanezen a módon kellene gyógyítani azokat az embereket, akiknek valami jellembeli fogyatkozásuk van. Például a veszekedő emberekből a lehető legszebb jellemű embert lehet faragni, ha az agyából kivágják azt a részecskét, amely miatt tűrhetetlen a jelleme. Különben ezt a rendszert már ki is pró­bálták egy részeg emberen, s ez csak azért nem sikerült, mert az iszákos embereknek na­gyon makacs fejük van. Eddig hiába keresték azt a módot, hogy az emberiséget hogyan lehetne megjavítani,­­ de most már megtalálták, egyszerűen kinyitják az ember koponyáját, s olyan formára alakítják át az agy velejét, amelylyel a közhatalom képvi­selői minden tekintetben meg vannak elégedve. Talán célszerű volna, ha egy minta­embernek az agyvelejét elhelyeznék az állam valamelyik múzeumában, s e minta után alakítanák át min­denkinek az agyvelejét. A világ­békét is egyszerre meg lehetne te­remteni, ha az emberi agyvelőből kiirtanák a harcias hajlamokat. Sőt mi több, ugyanily módon meg lehetne szüntetni a bíróságokat is: egyszerűen csak ki kellene irtani az­ emberek agyából a bűnös haj­lamokat. Eddig be kellett érnünk azzal, hogy megbüntettük a gonosztevőket; ezután a bünte­tés helyett megjavítjuk őket. Sőt az is bizonyos, hogy azután majd nem lesznek visszaeső bű­nösök. Addig is, míg ez az aranykor elérkezik, a népszerűvé vált agytékelés igen sok hasznos szolgálatot tesz az emberiségnek. Például egy úrnak nagyon fáj a feje. Azonnal elmegy a rendes sebészéhez. — Mindjárt megszabadítom én önt ettől a bajtól, —• válaszol neki a jó sebész,­­— meglékel­jük az agyát s kiveszszük a beteg részt. — Siessen, kérem, de össze ne borzolja a hajam, mert éppen most jövök a fodrászomtól... Az orvos-specialisták ezentúl ilyen körle­veleket küldenek szét: Dr Malicousis, az agy­sebészet tanára „jutányos áron idomít agyakat s okszerűen kezeli az agyvelőt, agymosásokat gyorsan végez. Műtétek a beteg lakásán is! Havi előfizetések. — A beteg vagy hiányos részek javítását is elvállalja.“ Alphonse Allais. A realizmus jövője. Mikor Baroc Zebulont, a nagytehetségű drámai költőt bevezették a miniszter szalonjába, háromszor is meghajtotta a térdét, letette zöldre kopott esernyőjét egy sarokba, kalapját meg a szék alá s megdörzsölte a kezeit. A miniszter, aki azt hitte, hogy Baroc rá akar ugrani, hogy megfojtsa, nagyon megrémült­nek látszott. — Ne nyugtalankodjék, kegyelmes uram, — szólt Zebulon szelíden, — nem akarom én önt bántani ... Hanem tudja meg, hogy miért jöttem ide. Írtam egy hatásos drámát öt felvo­násban és 17 képben; ez a címe: „Pranzini, vagy az Éjféli bűntény“ ... Valóságos remekmű, kegyelmes uram! A miniszter még mindig félt, mert nem tudta, hogy nem őrülttel van-e dolga. — Ennek a drámának az utolsó jelene­tében — folytatta tovább Baroc, — kivégzik Pranzinit s ez alkalommal rendkívül hatásos, tüneményes dolog jutott az eszembe, aminél hatalmasabb erővel még soha semmi sem von­zotta a közönséget a színházba . . . Nagy va­gyont lehet vele szerezni. Úszni fogunk a mil­liókban, kegyelmes uram! ... Én nagy híve vagyok a színpadi realizmusnak, sőt ezt tartom az egyedül üdvözítő dolognak. Már rég elmúlt az az idő, mikor a bútorokat úgy ahogy ráfes­tették a színpadi díszletekre és semmi sem volt valódi a színpadon. Most a pontos, lelkiismere­tes inszcenálás a fődolog, így az én művem szenzációs utolsó jelenetében is valódi guillo­­tinet láthatnak a színpadon azok a szerencsés halandók, akik a bemutató előadáson jelen le­hetnek. *— No lám, no lám — szólt a miniszter kissé megnyugodva, — küldjön majd nekem is két jegyet a bemutató előadásra. — Hallottam, — folytatta tovább a költő, hogy nemrég egy fickó több postatisztet meg­gyilkolt s hogy ezt a fickót — gondolom, Truffe e neve, —halálra ítélték. Nem gondolja, ke­gyelmes uram, hogy a Roquette-téren való ki­végzés korán reggel, hideg, ködös időben nagyon kellemetlen dolog ? A társadalom boszú­t áll egy bűntényért, de ugyanezzel a boszúval maga is bűntényt követ el, amiből senkinek sincsen semmi haszna, sőt ami még pénzbe is kerül! ... Gondolja meg a dolgot, kegyelmes uram! , Én szép halált rendezek annak az embernek! Ott lesz az egész Párizs minden előkelősége, egy nagy, fényesen kivilágított és jól fűtött te­remben ; a földszinten tömérdek csinos hölgy lesz . . . Pompás ebédet rendelek neki, a szín­ház ruhatárából a legszebb ruhát keresem ki a számára s szívesen adok néhány szabadjegyet a családjának, sőt, ha akarja, még két öltöztetőt is kieszközlök neki. Kifestjük az arcát, úgy, hogy senki sem fogja megcsodálni a sáppadtságát, s mint valami hős fog a közönség elé állani. Egész este gyönyörködhetik a kulisszák mögött a statisztanők gömbölyded formáinak nézésében s pont tizenegy óra 50 perckor jelenik csak meg a színen. Háromszor megtapsolják, amint a színpadra lép, s a tapsolókat én fizetem. S mig a vonós hangszerek gyászos zenét játszanak, s a csinos hölgyek részvéttel sirdo­­gálnak szomorú sorsán és korai halálán, s megkezdődik az utolsó szenzáció. Truffe fölmegy a vérpadra, és bumsz!. . legördül a feje ... és a függöny szintén. Természetesen nyomban kitör a lelkesedés vihara, s a közönség elragadtatva apsol a realizmus legnagyobb győzelmének ! A függönyt felhúzzák, s megmutatják a közönség­nek az áldozat fejét . . . Számtalanszor ki fogják tapsolni . . . Legalább ötszáz előadást fogunk rendezni, s a körszéket ezer frankért, a karzati jegyet meg száz frankért fogjuk adni. — Nagyszerű ötlet! — válaszolt a miniszter. — Csakhogy sajna, most csak Truffe úrral rendel­kezünk. Egyelőre nincs több rablógyilkosunk ! Mit csináljunk? — Eh, mit, — válaszolt Zebulon, — egysze­rűen minden csavargót, akit kolduláson érnek, halálra kell ítéltetni! Vasár- és ünnepnapokon kettőre van szükségem, — a délutáni előadásra való tekintettel. Elvégre ezt a kis szívességet csak megteheti nekem! Robért Francáé vilié.

Next