Pesti Hírlap, 1903. november (25. évfolyam, 314-328. szám)
1903-11-16 / 314. szám
kijelentésekkel, amelyek a vámpolitika rejtelmeitől igyekszenek elrettenteni a jámbor halandót. Vajon a paraszt forgatja-e fejében az egyensúly szövevényes törvényeit, midőn kútja fölé gémes vízmerlét állít s vajon mathematikai alapon számítja-e fel az emelő karok hatását, midőn a rúd alá követ dug, hogy a terhet könynyebben mozdíthassa . Miről van szó? Arról, hogy védjük és fejleszszük termelésünket s ily módon mind jobban földusszaszszuk a nemzet természetes erőforrásait. Az egészséges vámpolitikának ez az ■egyetlen szilárd alapja. Ezt nemcsak érti, hanem érzi is mindenki, s ezért nincs az országban — néhány hivatásos udvari politikust kivéve — egy számbavehető hivője a gazdasági közösségnek. Hiába, a taktikázás ideje lejárt, felnyílt a nemzet szeme s éberen figyel azokra az „előértekezletekre“ amiket most Bécsben a külkereskedelmi szerződésekre vonatkozólag tartanak. Hát csak tanácskozzanak az urak, de egy figyelmeztetésünket ne vessék meg. Legyenek elkészülve arra, — s ez ne okozzon nekik kínos meglepetést — hogy közös autonóm vámtarifát részünkről nem kapnak. Csak tanácskozzanak békességgel, védjék meg legjobb tudásuk szerint Ausztria érdekeit : mindez nem izgat minket. Semmi közünk hozzá. Közünk van a saját érdekeinkhez, ezeknek érvényt fogunk szerezni még akkor is, hia Ausztria szíve meg- repedne a gazdasági önállóságunk révén — szerrinte — bekövetkező romlásunkon. A válság fizetésfelemelésről szóló törvényjavaslat kontemplálta. Ezt a kérelmet fejezte ki a tisztviselők vezetője, Vörös László, volt államtitkár. Gróf Tisza István miniszterelnöknek erre vonatkozólag tett nyilatkozatait a tisztviselők nem tartják megnyugtatóknak, sem pedig biztatóknak. Hiába hangoztatta Tisza a tisztviselői kar iránt érezett mély barátságát, beszédéből a lényegre nézve mégis csak azt olvashatják ki a tisztviselők, hogy olyan fizetéstelemelésre, amine a mostani törvényjavaslatban kilátásba volt helyezve, nem számíthatnak, de még arra sem, hogy pótlék gyanánt azt az összeget a maga teljességében megkaphassák. Az idénre juttatnak valami pótlékot, de a jövőre nézve semmi kötelességet nem vállalt a miniszterelnök és egészen kikerülte azt a kérdést, hogy a fizetésfölemelésnek megfelelő pótlék utalványoztassék ki addig az ideig,amíg az új javaslat törvénynyé válik. A mostoha bánásmódot a pénzügyi helyzettel akarják igazolni. Minden téren azon igyekeznek, hogy az ország pénzügyi helyzetét sivárnak és veszedelmesnek fessék, hogy a legnagyobb takarékosságra van szükség minden téren. Érdekes, hogy a kormány már nemzetipárti képviselőket is megnyert arra, hogy a közvéleményben hangoztassák, hogy mennyire el van adósodva Magyarország a külföldön és hogy az ex-lex állapot a veszedelmeket még növeli. A tisztviselők mindezt már korábban tudták, de annál inkább számítottak arra, hogy a kormány tudatában volt a pénzügyi helyzetnek, amikor a javaslatot előterjesztette. Az elkeseredés annál nagyobb, mert a fizetésfelemelés nem kezdődik meg, ellenben már megkezdődött a megtakarítás azon a részen, hogy az állásokat megapasztják és az egész vonalon sorra kezdenek megszüntetni egész seregállást, nagyobbrészint a kisebb exisztenciákat, azokat, akiket bármikor elbocsáthatnak, fosztják meg kenyerüktől. A nagyobbakra később kerül a sor s emiatt általános nyugtalanság keletkezik, mert az állami tisztviselők úgy érzik, hogy erősen inog alattuk a talaj s a sorsuk most bizonytalanabb, mintha magánvállalatoknak a szolgálatában állanának. : * ! A vasárnap eseményei közt első rangú figyelemre tart igényt Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter azon beszéde, amelyet Szattáron választói között mondott. Hieronymi miniszterré történt kineveztetése folytán kénytelen uj képviselőválasztásnak alávetni magát s ezt a körülményt fölhasználta, hogy elmondja miniszteri programmját, még mielőtt a képvi- selőházban erre alkalma nyitnék, így a képvise- lőház a kereskedelemügyi miniszter programoi- ■ jához is csak másodsorban jut, ami megfelel annak a mintának, hogy a miniszterelnök is előbb más helyen mondotta el a programmját. Érdekes, hogy Hieronymi Károly a szatmári választás esélyeit olyanképen tekinti, hogy ha a kerületben őt megválasztják, ezzel az ellenzéki mozgalomnak és az obstrukciónak az elítélése mellett nyilatkoznak, ellenben, ha megbukik, hát annyit jelent, hogy a szatmári kerület az obstrukció mellé áll. Ezzel indokolta Hieronymi, hogy az általános politikai helyzettel is foglalkozott és különösen a katonai kérdésekkel. Hanem a választók nyomban ki is fejezték meggyőződésüket. Mert amikor például Hieronymi azt mondta, hogy az ellenzék a magyar nyelvnek a hadseregben való érvényesülését követeli, olyan éljenzés keletkezett, hogy ezt még a félhivatalos tudósítás sem hallgathatta el, holott Hieronymi az ellenzékről a képen szólott, hogy csak azok lármáznak, akiknek nincs veszteni valójuk s akik a zavarokból hasznot akarnak húzni. Később is, amikor arról beszélt, hogy ha a reformok érvényesülnek, a katonai oktatásban a magyarság erősebb lesz, közbekiáltották: későn fog történni. Majd pedig, amikor azt jósolta, hogy az idegen tiszteket magyarokkal fogják pótolni, ezt kiáltották : „Puszta Ígéret“! Erre már Hieronymi sem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy: „Hát ami az ellenzéken történt, az nem csupán puszta izgatás volt ?” Ezek után Hieronymi is a fenyegetések terére lépett, azt mondván, hogy a vezényleti nyelvet nem szabad erőszakolni, mert az forradalomba vinné az országot és hogy a katonai kérdésekről legjobb nem beszélni. . A tisztviselők dolgában természetesen nem mondhatott többet, mint Tisza. Csak épen melegebben szólhatott a tisztviselőkről, mert ő is ezen a pályán s a létra alsó fokán kezdte szorgalmas munkálkodását, amíg a legfelsőbb fokra juthatott. (Csakhogy vigasztalásnak ez kevés, mert ha minden tisztviselő olyan szorgalmas és fényes tehetségű volna is, mint Hieronymi, mégsem lehetne mindből miniszter.) Az érdemre nézve csak annyit mondhatott, hogy ha rendesen mennének a dolgok, akkor a legjobb esetben 1904. őszén kerülhetnek tárgyalásra a fizetésrendezésről szóló új javaslatok. Részletesen foglalkozott azután a saját programmjával. Ebben legfontosabb a közlekedési eszközök fejlesztése új vasútvonalak építése által. Hieronymi tanulmányai alapján arról győződött meg, hogy ha tízezer kilométer új vasutat építenek is, az sem volna sok. Tapasztalatból a szekérutakra vonatkozólag nem érdektelen az a megjegyzése, hogy egy birtokos a gabonát a hajóállomásra kapitánynyal, azért azonnal csomagoláshoz látott. A kapitány is pakolt Berakta fegyvereit, pisztolyait a nagy bőrtokba és intézkedett, hogy minden holmiját elvigyék ebből a házból. Ezalatt Jaja saját tulajdonát csomagolta. A kapitány rendkívül fel volt indulva s alig birta fékezni dühét, hogy Jaját le ne szúrja. Egész belseje forrott és kétségbeesésében kifakadt Jaja ellen teljes keserűséggel. „Tudd meg, nem azért kell elmenned, amiért megcsaltál, amiért szeretőt tartottál és engem az egész világ előtt megaláztál, hanem azért, mert te egy becstelen nő vagy.” Ezt a pár szót a kapitány Jaja elé állva mondta, teljes nyomatékkal, Jaja arcába vágva becstelenségét. Jaja, aki eddig meglehetősen nyugodtan, sőt apatikusan viselkedett, ekkor mintha eszméletre térítették volna, minden energiáját összeszedte, odafutott férje pisztolydobozához s a kapitány szolgálati fegyverével halántékon lőtte magát. Egy perc sem kellett, vége volt. Eddig van a történetem, uram, hogy a kapitány párbajt vívott azután, azt hiszem, az már mellékes dolog Jaja történetében“. Az alezredes felállt székéről, az altábornagy pedig letörölte könveit és felállt, kihúzta atilláját és meglehetős nyugodt hangon csak ennyit mondott: „Értem és belátom! Ha Jaja, az én majám ilyen helyzetbe került, ő csak így fejezhette be becsülettel életét! Köszönöm, alezredes úr, ez az ügy— rendben van!“ Vasárnap a politikai láthatáron nem mutatkozott különösebb mozgalom. A pártkörök , csaknem teljesen üresek voltak. Mindamellett a vasárnap nem múlt el anélkül, hogy egy-két momentumot a politikai hangulatokból ki ne lehetne válogatni. A tiszt-viselők, nevezetesen asihami tisztviselők, ezen a napon erősen olvasták gróf Tisza Istvánnak ama nyilatkozatait, melyeket az állami tisztviselők országos egyesületének küldöttsége előtt tett. Az állami tisztviselők főképen azt szerették volna elérni, hogy ha már a fizetésemelési javaslat az idén nem válhatik törvénynyé, hát legalább biztosítékot kapjanak az iránt, hogy az állami tisztviselők úgy az idén, mint jövőre oly mértékben kapjanak pótlékokat mindaddig, amit a fizetésrendezés mert történik, amint azt a valamit a dologról. Az alezredes katonaállásba vágta magát és így válaszolt : „Mindent kegyelmes uram!“ „Nos akkor csak mondjon el mindent, úgy amint volt, mert mindent teljes világossággal akarok tudni, bárkit is érint a dolog/' „Ahogy parancsolja!“ A két katona szembeült egymással, s az alezredes elmondta a következő történetet: „Három éve, hogy Jaja kisasszony férjhez ment ,s a kapitány úrral erre az állomásra került. A thatal asszony egészen más természetű nő volt, mint a környékben vagy a társaságban forgó többi asszonyok. Sokkal eszesebb, sokkal öntudatosabb és sokkal erélyesebb. Mi úgy hívtuk magunk között: „az acél asszony.“ Olyan határozott és oly szilárd lelkű, katona jellemű volt. Talán egyetlen hibája az volt, hogy eszesebb volt, mint a kapitány s e mellett jóval olvasottabb, lélektani dolgokban sokkal jártasabb s ennek az eredménye volt talán az, hogy a kapitány, hogy igy fejezzem ki, magamat lelkileg elmaradt feleségétől. Eközben ők sokat jártak tiszti mulatságokra, meg vacsorázgatni cigányzene mellett a vendéglőbe, mialatt a tisztikar kisérte szórakozásában Jaját, az ezred asszonyát. így ismerkedtek össze Jaja és Jancsó főhadnagy, ki egy költői lelkű, idealista gondolkozású ember s úgy látszik saját ennek az eszményi körben élő embernek gondolatvilága ragadta meg annyira, hogy előbb csak kíváncsiságból, később igaz szerelemből közeledett ehez az emberhez. S a vége ennek a dolognak, ennek a lelki közeledésnek az volt, hogy nem maradtak meg az eszvényiségnél, hartem mint két izzó széncsúcs, mely a villámszikrát kipattantja, közeledtek egymáshoz s önfeledten egymás karjaiba hulltak, izzó szerelmüktől űzve. Meglehetősen ügyesek és diskrétek voltak, mert senki sem tudott szerelmükről. Minden jó lett volna, ha Jancsó főhadnagyot családja, — mert hiszen egyetlen gyermek volt — meg nem házasította volna. Itt kezdődik aztán mindkettőjük szerencsétlensége. Jancsó engedett családja presszójának és feleségül vett egy gazdag román leányt. Ez a bojár nő rendkívül szenvedélyes, erőszakos nő és valósággal uralkodik az ábrándos természetű főhadnagyon. Jaja nem tudott belenyugodni a történtekbe és továbbra is szerette a főhadnagyot. Az pedig nem volt elég erős arra, hogy képes lett volna szakítani Jajával. Természetszerűen be kellett következni aztán annak, ami pontosan be is következett, mint egy számtani művelet végeredménye. A bojár asszony rájött a szerelmi viszonyra s ekkor vad indulatát követve, átrohant mint egy sebzett fenevad a kapitányhoz, annak föltárta a helyzetet és erélyesen követelte a kapitánytól, hogy adja vissza az ő becsületét. Az ő becsületét, mert hisz Jaja azt rabolta el tőle akkor, midőn családi életét tönkretette és férjét elcsalta tőle, tőle a jogos, a törvényes hitvestől! A kapitány megnyugtatta az asszonyt és megígérte neki, hogy visszaadja a becsületét. Rögtön a kaszárnyába ment és két tiszttel provokáltatta a főhadnagyot. Mikor a kapitány ebből az úíjából hazatért, otthon találta Jaját. Ridegen ráparancsolt, hogy hagyja el a házat. Jaja belátta, hogy tovább nem élhet itt a Ifj. Hegedűs Sándor. * £ S T f 15 1 it L A P iya3. november 16., hello.