Pesti Hírlap, 1903. november (25. évfolyam, 314-328. szám)

1903-11-16 / 314. szám

kijelentésekkel, amelyek a­ vámpolitika rejtel­meitől igyekszenek elrettenteni a jámbor halan­dót. Vajon a paraszt forgatja-e fejében az egyensúly szövevényes törvényeit, midőn kútja fölé gémes vízmer­lét állít s vajon mathematikai alapon számítja-e fel az emelő karok hatását, midőn a rúd alá követ dug, hogy a terhet köny­­nyebben mozdíthassa . Miről van szó? Arról, hogy védjük és fejleszszük termelésünket s ily módon mind jobban földusszaszszuk a nemzet természetes erő­­forrásait. Az egészséges vámpolitikának ez az ■egyetlen szilárd alapja. Ezt nemcsak érti, ha­nem érzi is mindenki, s ezért nincs az ország­ban — néhány hivatásos udvari politikust ki­véve — egy számbavehető hivő­je a gazdasági közösségnek. Hiába, a taktikázás ideje lejárt, felnyílt a nemzet szeme s éberen figyel azokra az „előértekezletekre“ amiket most Bécsben a külkereskedelmi szerződésekre vonatkozólag tar­tanak. Hát csak tanácskozzanak az urak, de egy figyelmeztetésünket ne vessék meg. Legye­nek elkészülve arra, — s ez ne okozzon nekik kínos meglepetést — hogy közös autonóm vám­tarifát részünkről nem kapnak. Csak tanácskoz­zanak békességgel, védjék meg legjobb tudásuk szerint Ausztria érdekeit : mindez nem izgat minket. Semmi közünk hozzá. Közünk van a saját érdekeinkhez, ezeknek érvényt fogunk­­ szerezni még akkor is, hia Ausztria szíve meg-­­ repedne a gazdasági önállóságunk révén — szer­­­rinte — bekövetkező romlásunkon. A válság­ fizetésfelemelésről szóló törvényjavaslat kontem­­plálta. Ezt a kérelmet fejezte ki a tisztviselők vezetője, Vörös László, volt államtitkár. Gróf Tisza István miniszterelnöknek erre vonatkozó­lag tett nyilatkozatait a tisztviselők nem tartják megnyugtatóknak, sem pedig biztatóknak. Hiába hangoztatta Tisza a tisztviselői kar iránt ére­zett mély barátságát, beszédéből a lé­nyegre nézve mégis csak azt olvashatják ki a tisztviselők, hogy olyan fizetést­elemelésre, amine a mostani törvényjavaslatban kilátásba volt helyezve, nem számíthatnak, de még arra sem, hogy pótlék gyanánt azt az összeget a maga teljességében megkaphassák. Az idénre juttatnak valami pótlékot, de a jövőre nézve semmi kötelességet nem vállalt a miniszterelnök és egészen kikerülte azt a kérdést, hogy a fizetésfölemelésnek megfelelő pótlék utalványoz­­tassék ki addig az ideig,­­amíg az új javaslat törvénynyé válik. A mostoha bánásmódot a pénzügyi hely­zettel akarják igazolni. Minden téren azon igyekeznek, hogy az ország pénzügyi helyzetét sivárnak és veszedelmesnek fessék, hogy a leg­nagyobb takarékosságra van szükség minden téren. Érdekes, hogy a kormány már nemzeti­párti képviselőket is megnyert arra, hogy a közvéleményben hangoztassák, hogy mennyire el van adósodva Magyarország a külföldön és hogy az ex-lex állapot a veszedelmeket még növeli. A tisztviselők mindezt már korábban tud­ták, de annál inkább számítottak arra, hogy a kormány tudatában volt a pénzügyi helyzetnek, amikor a javaslatot előterjesztette. Az elkesere­dés annál nagyobb, mert a fizetésfelemelés nem kezdődik meg, ellenben már megkezdődött a megtakarítás azon a részen, hogy az álláso­kat megapasztják és az egész vonalon sorra kezdenek megszüntetni egész sereg­állást, na­­gyobbrészint a kisebb exisztenciákat, azokat, akiket bármikor elbocsáthatnak, fosztják meg kenyerüktől. A nagyobbakra később kerül a­­ sor s emiatt általános nyugtalanság keletkezik, mert az állam­i tisztviselők úgy érzik, hogy erősen inog alattuk a talaj s a sorsuk most bizonytalanabb, mintha magánvállalatoknak a szolgálatában állanának. : * ! A vasárnap eseményei közt első rangú figyelemre tart igényt Hieronymi Károly keres­kedelemügyi miniszter azon beszéde, amelyet Szat­táron választói között mondott. Hieronymi miniszterré történt kineveztetése folytán kény­telen uj képviselőválasztásnak alávetni magát s ezt a körülményt fölhasználta, hogy elmondja miniszteri programmját, még mielőtt a képvi-­­ selőházban erre alkalma nyitnék, így a képvise-­­ lőház a kereskedelemügyi miniszter programoi- ■ jához is csak másodsorban jut, ami megfelel annak a mintának, hogy a miniszterelnök is előbb más helyen mondotta el a programmját. Érdekes, hogy Hieronymi Károly a szatmári választás esélyeit olyanképen te­kinti, hogy ha a kerületben őt megvá­lasztják, ezzel az ellenzéki mozgalomnak­ és az obstrukciónak az elítélése mellett nyilat­koznak, ellenben, ha megbukik, hát annyit je­lent, hogy a szatmári kerület az obstrukció mellé áll. Ezzel indokolta Hieronymi, hogy az általános politikai helyzettel is foglalkozott és különösen a katonai kérdésekkel. Hanem a választók nyomban ki is fejez­ték meggyőződésüket. Mert amikor például Hieronymi azt mondta, hogy az ellenzék a magyar nyelvnek a hadseregben való érvénye­sülését követeli, olyan éljenzés keletkezett, hogy ezt még a félhivatalos tudósítás sem hallgat­hatta el, holott Hieronymi az ellenzékről a ké­­pen szólott, hogy csak azok lármáznak­, akiknek nincs veszteni valójuk s akik a zavarokból hasznot akarnak húzni. Később is, amikor ar­ról beszélt, hogy ha a reformok érvényesülnek, a katonai oktatásban a magyarság erősebb lesz, közbekiáltották: későn fog történni. Majd pe­dig, amikor azt jósolta, hogy az idegen tiszte­ket magyarokkal fogják pótolni, ezt kiáltot­ták : „Puszta Ígéret“! Erre már Hieronymi sem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy: „Hát ami az ellenzéken történt, az nem csupán puszta izgatás volt ?” Ezek után Hieronymi is a fenyegetések terére lépett, azt mondván, hogy a vezényleti nyelvet nem sza­­bad erőszakolni, mert az forradalomba vinné az országot és hogy a katonai kérdésekről leg­jobb nem beszélni. . A tisztviselők dolgában természetesen nem mondhatott többet, mint Tisza. Csak épen me­legebben szólhatott a tisztviselőkről, mert ő is ezen a pályán s a létra alsó fokán kezdte szorgalmas munkálkodását, amíg a legfelsőbb fokra juthatott. (Csakhogy vigasztalásnak ez ke­vés, mert ha minden tisztviselő olyan szorgal­mas és fényes tehetségű volna is, mint Hiero­nymi, még­sem lehetne mindből miniszter.) Az érdemre nézve csak annyit mondhatott, hogy ha rendesen mennének a dolgok, akkor a legjobb esetben 1904. őszén kerülhetnek tárgyalásra a fizetésrendezésről szóló új javaslatok. Részletesen foglalkozott azután a saját programmjával. Ebben legfontosabb a közleke­dési eszközök fejlesztése új vasútvonalak épí­tése által. Hieronymi tanulmányai alap­­ján arról győződött meg, hogy ha tíz­ezer kilométer új vasutat építenek is, az sem volna sok. Tapasztalatból a szekérutakra vonatkozólag nem érdektelen az a megjegyzése, hogy egy birtokos a gabonát a hajóállomásra kapitánynyal, azért azonnal csomagoláshoz lá­tott. A kapitány is pakolt Berakta fegyvereit, pisztolyait a nagy bőrtokba és intézkedett, hogy minden holmiját elvigyék ebből a házból. Ezalatt Jaja saját tulajdonát csomagolta. A kapitány rendkívül fel volt indulva s alig birta fékezni dühét, hogy Jaját le ne szúrja. Egész belseje forrott és kétségbeesésében kifakadt Jaja ellen teljes keserűséggel. „Tudd meg, nem azért kell elmenned, ami­ért megcsaltál, amiért szeretőt tartottál és en­gem az egész világ előtt megaláztál, hanem azért, mert te egy becstelen nő vagy.” Ezt a pár szót a kapitány Jaja elé állva mondta, teljes nyomatékkal, Jaja arcába vágva becstelenségét. Jaja, aki eddig meglehetősen nyugodtan, sőt apatikusan viselkedett, ekkor mintha eszméletre térítették volna, minden energiáját összeszedte, odafutott férje pisztoly­dobozához s a kapitány szolgálati fegyverével halántékon lőtte magát. Egy perc sem kellett, vége volt. Eddig van a történetem­, uram, hogy a kapitány párbajt vívott azután, azt hiszem, az már mellékes dolog Jaja történetében“. Az alezredes felállt székéről, az altábor­nagy pedig letörölte könveit és felállt, kihúzta atilláját és meglehetős nyugodt hangon csak ennyit mondott: „Értem és belátom! Ha Jaja, az én majám ilyen helyzetbe került, ő csak így fejezhette be becsülettel életét! Köszönöm, alezredes úr, ez az ügy— rendben van!“ Vasárnap a politikai láthatáron nem mu­­­­tatkozott különösebb mozgalom. A pártkörök , csaknem teljesen üresek voltak. Mindamellett a vasárnap nem múlt el­­ anélkül, hogy egy-két momentumot a politikai­­ hangulatokból ki ne lehetne válogatni. A tiszt-­­­viselők, nevezetesen as­­iham­i tisztviselők, ezen­­ a napon erősen olvasták gróf Tisza Istvánnak­­ ama nyilatkozatait, melyeket az állami tisztvi­selők országos egyesületének küldöttsége előtt tett. Az állami tisztviselők főképen azt szeret­ték volna elérni, hogy ha már a fizetésemelési javaslat az idén nem válhatik törvénynyé, hát legalább biztosítékot kapjanak az iránt, hogy az állami tisztviselők úgy az idén, mint jövőre oly mértékben kapjanak pótlékokat mindaddig, amit­ a fizetésrendezés mert tört­énik, amint azt a valamit a dologról. Az alezredes katonaállásba vágta magát és így válaszolt : „Mindent kegyelmes uram!“ „Nos akkor csak mond­jon el mindent, úgy­­ a­mint volt, mert mindent teljes világossággal­­ akarok tudni, bárkit is érint a dolog/' „A­hogy parancsolja!“ A két katona szembeült egymással, s az alezredes elmondta a következő történetet: „Három éve, hogy Jaja kisasszony férjhez­­ ment ,s a kapitány úrral erre az állomásra ke­rült. A thatal asszony egészen más természetű nő volt, mint a környékben vagy a társaságban forgó többi asszonyok. Sokkal eszesebb, sokkal öntudatosabb és sokkal erélyesebb. Mi úgy hív­tuk magunk között: „az acél asszony.“ Olyan határozott és oly szilárd lelkű, katona jellemű volt. Talán egyetlen hibája az volt, hogy esze­sebb volt, mint a kapitány s e mellett jóval olvasottabb, lélektani dolgokban sokkal jár­tasabb s ennek az eredménye volt talán az, hogy a kapitány, hogy igy fejezzem ki, maga­mat lelkileg elmaradt feleségétől. Eközben ők sokat jártak tiszti mulatságokra, meg vacsoráz­­gatni cigányzene mellett a vendéglőbe, mialatt a tisztikar kisérte szórakozásában Jaját, az ez­red asszonyát. így ismerkedtek össze Jaja és Jancsó főhadnagy, ki egy költői lelkű, idealista gondolkozású ember s úgy látszik saját ennek az eszményi körben élő embernek gon­dolatvilága ragadta meg annyira, hogy előbb csak kíváncsiságból, később igaz szerelemből közeledett eh­ez az emberhez. S a vége ennek a dolognak, ennek a lelki közeledésnek az volt, hogy nem maradtak meg az eszvényiségnél, hartem mint két izzó széncsúcs, mely a villám­­szikrát kipattant­ja, közeledtek egymáshoz s ön­feledten egymás karjaiba hulltak, izzó szerel­müktől űzve. Meglehetősen ügyesek és diskré­­tek voltak, mert senki sem tudott szerelmükről. Minden jó lett volna, ha Jancsó főhad­nagyot családja, — mert hiszen egyetlen gyer­mek volt — meg nem házasította volna. Itt kezdődik aztán mindkettőjük szerencsétlensége. Jancsó engedett családja presszójának és fele­ségül vett egy gazdag román leányt. Ez a bo­jár nő rendkívül szenvedélyes, erőszakos nő és valósággal uralkodik az ábrándos ter­mészetű főhadnagyon. Jaja nem tudott belenyu­godni a történtekbe és továbbra is szerette a főhadnagyot. Az pedig nem volt elég erős arra, hogy képes lett volna szakítani Jajával. Termé­szetszerűen be kellett következni aztán annak, ami pontosan be is következett, mint egy szám­tani művelet végeredménye. A bojár asszony rájött a szerelmi viszonyra s ekkor vad indu­latát követve, átrohant mint egy sebzett fene­vad a kapitányhoz, annak föltárta a helyzetet és erélyesen követelte a kapitánytól, hogy adja vissza az ő becsületét. Az ő becsületét, mert hisz Jaja azt rabolta el tőle akkor, midőn csa­ládi életét tönkretette és férjét elcsalta tőle, tőle a jogos, a törvényes hitvestől! A kapitány megnyugtatta az asszonyt és megígérte neki, hogy visszaadja a becsületét. Rögtön a kaszárnyába ment és két tiszttel provokáltatta a főhadnagyot. Mikor a kapi­tány ebből az úíjából hazatért, otthon találta Jaját. Ridegen ráparancsolt, hogy hagyja el a házat. Jaja belátta, hogy tovább nem élhet itt a Ifj. Hegedűs Sándor.­ ­* £ S T f 15 1 it L A P iya3. november 16., hello.

Next