Pesti Hírlap, 1904. február (26. évfolyam, 47-60. szám)

1904-02-16 / 47. szám

1904. február 16., kedd. PESTI HÍRLA­P________________________________3 fejlesztenie, követve a Kállay módszerét, mely távol volt minden sablonszerüségtől. Égetően sürgős feladatként állott előtte a meg­­szállott tartományok pénzügyének rendezése. Külö­nösen nagy terhet vállalt Bosznia és Hercegovina az 1698-iki és az 1902-iki vasúti költségekkel. Ezeknek kamatai 1906-tól illetőleg 1909-től kezdve teljes sú­lyúkkal, 2.800.000 K-val fognak az ország budget­­jére nehezedni. És Itt megfelel Hegedűs Sándor bi­zottsági tag észrevételére, amely szerint ezen terhek nem tűnnek elő az előirányzatból az állandóság költ­ségeinek tételénél. Ez azért nincs kitüntetve és azért is mondta, hogy ezen két költségnek a terhe csak 1906-ban illetőleg 1909-ben nehezedik az országra, mert — mint az országos bizottság tagjai igen jól tudják — az 1898-iki 25 milliós kölcsön kamatait nem fizetjük az ország jövedelmeiből, hanem a kö­zös aktívákból átutalt 16 millió­­­ból, amelyet évi részletekben onnan hozunk, tehát az előirányzatban csak ezen 16 millió addig kivett részének kamatja szerepel. Ami pedig az 1902. évi 75 milliós kölcsönt illeti, ez olyan módozattal volt felvéve, hogy amíg a vasútépítés tart, tartani fog az 1905-ik év végéig, sőt az üzem első ideje alatt is, amennyiben előrelát­hatólag a jövedelem nagyon csekély lesz, a kamatok­nak a kölcsönösszegből kell fedeztetni, úgy­hogy ezen kamatozás körülbelül csak 1906-tól fog nehezedni az ország budge­tjére. Az egyenes adó reformjának megoldása iránt megkezdte a tanulmányokat, de csak nagyon­ szak­szerű és érett megfontolás után fog e kérdésben ja­vaslatokat előterjeszteni. Áttér egy másik kérdésre, amelyet az előtte felszólalt bizottsági tag szintén megpendített és ez a felekezeti állapotokra vonatkozik. A Boszniában és Hercegovinában elfoglalt állás­nak egyik legelőkelőbb jogcíme azon alapul, hogy azokban a kritikus állapotokban, amelyek a megszál­lás előtt léteztek, csak a monarchia volt képes meg­hozni az ottani három felekezetnek a jogegyenlősé­gét és védelmet. Ez volt a mi feladatunk alfája, sőt ma is a legnehezebb programmpontja. A keleti népek alig ismertek olyan állapotot, hogy az egyik felekezetnek az uralma a másik el­nyomásával ne járjon. E részben boldogult elődjének céltudatos, következetes és szilárd eljárása és ebbeli intézkedése a népeket már mégis más felfogásra kezdte bírni. A felekezeti egyenlőséget az ottani nép elfogadta minden lelkesedés nélkül, de mint elkerül­hetetlen dolgot. A kölcsönös féltékenység megvan ugyan; ez nyilvánul abban, hogy a legéberebb félté­kenységgel érzi mind a három felekezet a kormány­zatot, nehogy a másikat több kedvezményben része­sítse. A kormány természetesen a maga szempontjá­ból és feladatához képest csak örömmel fogadná, ha mind a három felekezet szellemi, morális, anyagi tekintetben gyarapodnék és tehetsége szerint mind a hármat elő is segítette és fogja ezentúl is, úgy mint eddig. A statútumot teljes szövegében előterjeszteni korai volna, minthogy az még nem jött teljesen létre. Alapelvei a következők: ezen statútum három fokú önkormányzaton alapul egyházi és iskolai dol­gokban , úgy mint egyházközségek, püspöki, megyei gyűlés és egy központi iskolai és egyházi hatóság képezik a szervezetek Alapja továbbá e statútumnak az ön­megadóztatás elve. Az egyházi községek által fizetett adókból fedezik a szükségleteket. Ezen adók­­ból fog fedeztetni egyúttal a kongrua, illetőleg a lel­készek segélyjavadalmazása is. Ezzel megkezdtük a kongrua általános megoldását, mert semmi kétség sincs az iránt, hogy a többi felekezetekre nézve is ez a mód lesz a legcélszerűbb. Azonkívül gondoskodik a statútum arról, hogy az ottan kifejezésre jutó szabadalmak szigorúan az országos törvények korl­átain belül maradjanak, a papi és laikus elem hatásköre kellően körül van írva és megosztva, azonkívül a püspöki kinézvés és lelkészi választás van megállapítva. Hogy ezen autonómiának — amennyiben megva­lósul —­ meglesz a kihatása a többi felekezetekre. Azt reméljük és kívánjuk és nemcsak nem akadá­lyozzuk, hanem egyenlő jótéteményben akarjuk ré­szesíteni a többi felekezeteket is . Így csupán tőlük függ, hogy saját vallásukra nézve fenforgó szükség­leteiket és óhajaikat velünk tudassák és form­ulázzák, mert mi , valamint az orthodoxokkal szemben,­­ velük szemben sem akarunk intézményeket ok­­trojálni. Az előző években már a mohamedánokkal is bizonyos fonalak szövődtek, amelyek azóta elejtet­tek ; reméli azonban szóló, hogy e fonalak a leg­közelebbi jövőben ismét fel fognak vétetni. Azai az egyéb intézkedések fejlesztését illeti, szóló semmi nehézséget nem lát abban — és ennek kifejezést is adott — hogy a község autonómia, amely­nek már eddig létező első fokozata a népességet már némiképen iskolázta is a saját ügyeivel való fog­lalkozásban, szintén kiépíttessék. Ez iránt egypár nagyobb községben élénk érdeklődés nyilvánul, amelylyel szemben az országos kormány előzékeny­séget tanúsított. Hiszi, hogy ennek lesz is foga­natja. Azt gondolja, hogy ezen most körülírt felada­tokkal elég teendő van hosszú időre és további teen­dőre alig fogunk törekedhetni. Azt azonban megje­gyezheti Ugron Gábor bizottsági tag megjegyzésére is, hogy épenséggel semmi bevallott szándék nem létezik arra, hogy a népességet bármi tekintetben fejlődésében visszatartsuk és ne oda neveljük, hogy a jövőben fokozatosan saját ügyeivel mindinkább fog­­lalkozhassék. Áttér azután egy egész csoport kérdésre, amely oda tendál, hogy a boszniai kormányzatban a ma­gyarság, a magyar elem és a magyar érdekek nem eléggé jutnak érvényre. Alig szükséges megjegyez­nie, hogy amit itt mond, az sem az ő saját érde­meinek a konstatálása, sem esetleges hibáinak beval­lása, mert hiszen szóló csak egy átvett állapotról beszél. A jövőre nézve csak azt mondhatja, hogy a magyar érdekek ápolását teljesen szívén fogja hor­dani mindig, amint szivén hordja azt jelenleg ír. Nem fogja engedni, hogy e tekintetben öt buzgóságban bárki is felülmúlja. A magyar érdekek ápolásában és felkarolásá­ban a bosnyák kormány helyzete világosan áll. A bosnyák kormányzatnak első teendője a helyi közigazga­tás ellátása és feladatainak megoldása összhangban a megszállás céljaival és a monarchia mindkét államá­nak érdekeivel. Aki azt mondja, hogy a monarchia mindkét államának az érdekével, az azt mondja, hogy az osztrák és a magyar érdekekkel, tehát ér­vényesül és érvényesüljön minden magyar érdek, de annak határa ott van, ahol a hasonlókép jogosult osztrák érdek megkezdődik. Itt megjegyzi, hogy a boszniai kormányzatnak feladata ezen érdekekkel szemben legelőbb is talán inkább negatív mint po­­zitív, mert hiszen elsőrangú feladata az, hogy mind­ezen, tehát a magyar érdekeket is ne sértsük, és ezen érvényesülése elé semmi gátat ne emeljünk. Előfordul az az eset is, hogy a két állam érdekei ellentétesek. Ez az eset talán nem a leggyakoribb, de előfordulhat. Itt azután a bosnyák kormány hely­zete néha nehéz is lehet s talán legjobb remélni azt, hogy az ilyen ellentétek ki fognak egyenlíttetni a két kormány által, minthogy a bosnyák kormány nincs hivatva ilyen esetben az ellentétet elbírálni vagy pe­dig az egyik vagy a másik ellen állást foglalni. Adatokat sorol fel annk bizonyítására, hogy a magyar érdekek nincsenek elhanyagolva. A forgalom túlnyomó része úgy a bevitelnél, mint a kivitelnél a horvát-szlavén határon bonyolódik le. A bevitel 1896-ban Ausztriából 77 százalék, Magyarországból 23 százalék volt, míg 1901-ben — tehát öt esztendővel később — Ausztriából 67'6 százalék, Magyarországból 43,4 százalék volt, tehát a magyar majdnem megkétszereződött. Azóta a viszony még javult. A magyar kereskedelmi múzeum beviteli for­galma, amely a bosnyák kormány részéről anyagi segélyben is részesült, 1897-ben volt 1,954.415 K, 1901-ben — tehát négy évvel később — 4,768.736 korona. Ami azt a — nem ugyan ezen ülésben, de a nyilvánosság előtt hangoztatott —­ szemrehányást illeti, amely Fiume elhanyagolására, illetőleg a fiumei forgalomra eszközölt nyomásra vonatkozik, erre nézve szóló pár adatokat sorol fel. A magyar érdekek tekintetbe vételét tanúsítja az, hogy a kormányzat és annak hatóságai szigorúan szem előtt tartják, hogy a magyar ipart kellő figye­lemben részesítsék. Hegedűs Sándornak az iparfejlesztésre vonat­kozólag tett megjegyzéseire kiemeli, hogy boldogult elődjének gondos keze alatt már újabb iparok is ke­letkeztek Boszniában. Ezen iparok jellege mindenkép­p próbálkozás és kísérletezés. Céljuk az volt, hogy az ország terményeinek feldolgozása helyben segít­­tessék elő. Ezek bizonyos fokig államilag istápoltat­­tak. Hogy ez mennyire volt szükséges, mennyire nem, ennek kritizálása talán kivár volna, mert nem lehet tudni, hogy mikép lett volna, ha máskép lett volna; azt azonban mondhatja, hogy meggyőződése szerint az állam nincs hivatva ipari vállalatok vezetésére. A kezdeményezett iparok közül be fog válni az, amelyik egészséges, amelyik pedig nem egészséges alapon van szervezve, mint a melegházban növesztett cse­mete, úgy is tönkremegy. Tönkre is kell mennie, hiszen nincs módunkban istápolni iparunkat védvá­­mokkal. Csak nagyon kivételes körülmények közt lesz módjában a helyi kormánynak az ipart támo­gatni és tovább is segélyezni, hogy ezen ipar azután bizonyos fokig Magyarországgal vagy Ausztriával konkurrálhat, ezt tagadni nem lehet; de épen a vám­­közösségből folyik, hogy a bosnyák termény mester­ségesen ki nem zárható a monarchia két államának területéről. Általában hangsúlyozza, amint ezt egy hasonló kérdésre az osztrák delegációban is megtette, hogy feladatunk a megszállott tartományokban nem szűnik meg bizonyos ponton, mert nem azt a feladatot vettük át, hogy a kultúra fejlesztését bizonyos fokig vigyük és azon túl ne, hiszen a megszállott tartományok nem képeznek gyarmatokat. A gyarmatosítás sohasem volt szándék és ez csakis ott történik, ahol egy ország vagy felesleges népességét akarja elhelyezni, vagy oly területet akar megszerezni, amely oly terménye­ket produkál, amelyek otthon nincsenek meg. Ez itt nem áll fenn. Ha valaki azt mondaná, hogy a hódí­tás politikája helyeztetik előtérbe, ezzel szemben kérdezi, hogy ki hódít alacsonyabb kultúrájú orszá­got? Midőn pl. Németország elfoglalta Elszászt és Lotharingiát, ezzel oly területet csatolt magához, ahol legalább is volt oly fokú kultúra, mint amott. Senki sem kifogásolta tehát, hogy Elszász vagy Lotharingia ipara tetemes módon konkurrál a német iparral. Itt a kérdés második oldala az, hogy ha Bosznia fejlődik, gazdagodik és vételképessé lesz, akkor a magyar termelésnek lesz ott igazi piaca, mert csak gazdag ország lehet jó vevő. Ami a vasúti tarifákat illeti, ez az egyetlen mód arra, a­melylyel kedvezni lehet a bosnyák ter­melésnek. Azonban ez is csak a legszerényebb mér­tékben történik, mert a bosnyák vasúti tarifák általá­ban kissé magasabbak, mint az osztrák és magyar tarifák. Különben ez is a két kormány tudtával és jóváhagyásával történik. Itt is inkább az a szándék az uralkodó, hogy az általános vámtarifa valamennyire leszállíttassék, minélfogva a kedvezmények nagy része el fog esni. Nálunk a vasút jövedelmét is nö­velni kell, mert a költségek növekednek és igy már ebből a szempontból sen­ vagyunk képesek kedvez­­­­ményekkel szolgálni. — A kabátomat, — intett a belépő inas­­f nak. — Elutazom. Az asszony követte, mint az árnyék. Mi­kor az utcára értek s kocsiba akartak szállani, Hamvasnak eszébe jutott valami: ■— Várjon egy pillanatig. — mondotta. — Beugrom ide a boltba, veszek egy pár naran­csot. Hisz mindig úgy örült neki! IV. És Hamvas Károly odalépett a kis gyer­mek — az idegen kis gyermek betegágyához és megszólította szépen, akár csak egykor régen, amikor még nem sejtett semmit a szörnyű ti­tokból : — Pistuka ! A fiúcska feleszmélt lázából s bágyadt, zavaros szemében végtelen üdvösség ragyogott fel. Felült ágyacskájában s elragadtatva re­­begte: — Apuskám! S túl boldogan szoritotta keblére a piros gyümölcsöket, amelyeket Hamvas az ölébe ra­kott. Az elvált férj­ pedig órákig elüldögélt az­után a kis beteg fekvőhelye mellett — akihez voltaképen nem volt semmi köze. Segített ápolni, hideg borogatást rakni a fejére, beadni neki az orvosságot, — noha a kicsikén már szem­mel láthatóan nem segített semmiféle ápolás. És Hamvas elgondolta , mi volna akkor, ha a saját gyermeke lázas, elmaradozó lélekzetét lesné? Nem a pokol gyötrelmeit állaná ki ak­kor? De hát milyen gyötrelmeket áll ki most? Nem boldogabb volna-e, ha odaborulhatna a zokogó hitves, a kétségbeesett édes­anya keblére és együvé folyhatnának a könyeik a kishalott felett, a megosztott fájdalomnak, az apa és anya gyászának azzal a boldogságával, amely egy­másban lel vigasztalást? A kis­fiú immár mozdulatlanul feküdt közöttük. A nő kétségbeesve roskadt rá az ágy egyik oldalára. A férfi pedig ott ült mellette a másik oldalon. V. Miközben a temetésre készülődtek, Ham­vas szobájába vonult és lassan a csomagolás­hoz látott. Margit halkan, félve nyitotta rá az ajtót: — Maradjon itt, — kérem — míg vége lesz mindennek. Adja meg az én kis halottam­nak a végtisztességet. Hadd higyjék­ ime, itt van az édes­apja, aki egy göröngyöt dob a koporsójára . . . Hamvas bólintott. Maga is így gondolta. Csakugyan ki kisérte Pistukát a falucska teme­tőjébe, amelynek szélét a Duna ezüst hullámai nyaldosták és mormolták a véghetetlen altató dalt. S­ mikor ott állott levett kalappal a fris­sen felhantolt, parányi sír felett, úgy érezte, hogy valami nagy és nemes cselekedetet vitt véghez . . . S mikor hazakisérte a gyászruhás asszonyt, az reszketve nyújtotta feléje a kezét és szemében mélységes, alázatos hálával mondta neki: — Köszönöm . . . A férfi elfogadta a kezét, azzal megfor­dult és távozott. A nő hosszan, hosszan nézett utána — aztán arcára szorította a két kezét s karcsú, gyászruhás testét zokogás rázta meg. Volt mit siratnia — nem csak a halott gyer­mekén ... sas Ede.

Next