Pesti Hírlap, 1905. március (27. évfolyam, 61-75. szám)

1905-03-01 / 61. szám

~~~~ ¥ a) Budapest, 1905. XXVII. évf. 61. (9429.) szám. Szerda, március 1. "­­ ■ ■ | ii | ii . . ui . . .... i . ^ Előfizetési árak: Szerkesztőségi: Egész évre.... 28 k. — L . Budapest, Váci­ körút 78. ITélévre • • • • ♦ • 14­0 mmmr 0 BggjK jBaj| E|j|B| ®piGipt| " Egyes szám ára 8 L ^ ^ — hová az előfizetések és a lap is megjelenik minden nap, ünnep .­ szétküldésére vonatkozó fel­én vasárnap után is. ________ __________________ Szólalások intézendők. 4 Vértelen harc. Bécsben most gondolkoznak. Okoskodnak. Alkudoznak. Intrikálnak. Már hetek óta tart így s ki tudja, meddig fog még tartani? Pedig meg­mondta a költő: a tett halála az okoskodás. Mi­nél tovább okoskodnak Bécsben, annál kevésbé lesznek okosak, mint azt tegnap. Auersperg her­ceg is bebizonyította, ki az osztrák urak házá­ban a magyar nemzeti követelések ellen beszélt. Megmondta régen Bajza József, hogy „vak­kal színek felől értekezni nem lehet.“ Hiába minden vitatkozás az osztrák politikusokkal, azok képtelenek megérteni a magyar álláspon­tot. Ha Deák Ferenc ma is élne s máig vitatko­zott volna Lustkandl úrral, most sem tudta vol­na meggyőzni őt. Az osztrák urak házának mai Lustkandl­ja is. Auersperg herceg abban a hi­bában szenved, amiben minden osztrák és az egész udvar is: nem ismerik a magyar történel­met, a magyar törvényeket s a magyarok jo­gait, ennélfogva minden magyar kívánságot ráhúznak az osztrák kaptafára s mivel erre nem pászol, elvetik. Abban a téves hitben élnek, hogy ami Ausztriában nem jogos vagy kivihetetlen, az mindjárt Magyarországon is jogtalan s kivi­hetetlen. A magyaroknak azt a törvényes jogát, hogy a­ közös hadsereg magyarosági része nemzetivé tétessék, azért ellenzi Auersperg­er, mert a másik felét nem lehet Ausztriában nem­zetivé tenni. Persze, hogy nem lehet, mert oda­át nincs osztrák nemzet. De azért az ezredéve ideát létező magyar nemzetet nem lehet eltö­rölni. Természetes, hogy a hadsereg szétdarabo­lására vezetne, ha amint a közös hadsereg egyik fele megkapná a magyar vezényleti és szolgálati nyelvet, ugyanakkor a másik felét az osztrák nemzetiségek nyelveire széttagolnák. De hisz erre nincs is jog. Magyarországon ál­­lamfentartó faj a magyar, nálunk az állam nyelve a magyar s még a közös hadsereget lé­tesítő 67. XII-ik törvény is a „magyar hadsereg“ elnevezést használja: ezeknek analógiáját Ausz­triában nem találjuk meg. Ott a lengyel, a cseh, a vend, az olasz nem nemzet, nem külön köz­jogi lény, csak nemzetiség vagy néptörzs. Amit a külön álló magyar állam megkö­vetelhet magának, azt nem követelheti meg Ausztria egyetlen tartománya vagy néptörzse sem. A dolgoknak teljes tudatlansága és össze­­tévesztése mellett lehet csak tehát Bécsben úgy okoskodni, hogy a magyar nemzeti követelések kiegészítése megbontaná a hadsereg osztrák ré­szét is. Ha pedig oly gyengén áll ez az osztrák rész, akkor megbomlik magától is. Katonai szempontból pedig százados os­tobaság már Ausztriában, amit a herceg úr tegnap hangoztatott, hogy a közös hadseregüt gyengíti, ha az egyik felébe bevonul a nemzeti szellem. E miatt az ósdi és tudatlan katonai föl­fogás miatt verték el már annyiszor az osztrá­kokat , még most sem tanulnak? Hisz minden utcai rikkancst tudja, aki a japánok diadalait krajcárért kiabálja a piacon, hogy csakis a nemzeti szellem tehet egy hadsereget erőssé. Az a zsoldos katonai szellem, amely nem­zetet a hazát nem ismer, csak katonai ranglisz­­tát és gázsit, ma már nem képes a harcmezőn diadalt aratni. A polgári életben való feszítésre, hencegésre és „snájdigségre“ jó ez, de ahol a halállal áll szemben a hadsereg, ott csak egyet­len egy­ érzés, a nemzeti szellem tudja előre vinni a katonát. Ha a közös hadsereg magyarországi ré­szét igazán nemzeti hadsereggé idomítanák át, ezek tennék igazán erőssé a közös hadsereget. Maroknyi seregek, melyeket saját nyelvükön nevelnek s vezetnek, s melyeket nemzeti szellem lelkesít, óriási csodákat műveltek már a hábo­rúkban. Persze ez iránt nincs érzékük az osz­trák uraknak, kik bécsi palotáikból papiroson intézgetik a háborúkat. Azzal is vádolnak Bécsben bennünket, hogy a politikát akarjuk a hadseregbe bevinni s ez is gyengíti a hadsereget. Nagy hazugság. Hisz épen Bécsben viszik bele a hadseregbe a politikát s épen ezzel gyengitik azt. Az összmon­­archia, az egységes birodalom politikáját vi­szik be erővel a közös hadseregbe. Ennek az osztrák politikának valóságos ügynöksége min­den tisztikar, mely nem csak a kaszárnyába­n és tiszti kaszinóban, hanem még a társadalmi életben is terjeszti ezt a politikai szellemet. A herceg úr rosszul vezetett céghez hason­lítja Ausztriát és Magyarországot Igaza van. A legfőbb ideje, hogy elkezdjük a lassú szétvá­lást. De a becsületes likuidáláskor becsületes mérleg kell. Ez pedig nincs. A cégtárs minden­ben megcsalt eddig bennünket. Tovább nem hagyjuk magunkat zsebeltetni s minden gara­sért, amit adunk, megkérdjük, mit kapunk? Ha a hadsereg dolgában a király olyan nagyon érzékeny, ám jól van, alkudjunk köve­teléseinknek nem lényegéből, hanem a megvaló­sítási határidejéből. De akkor ezzel szemben két téren teljes rekompenzációt követelünk: a gaz­­ ok­ rutait­ — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Még alig múlt reggeli négy óra, mikor a nagy kórház előtt a­ bérkocsiból a fiatalságon már túl levő két úr szállott le. Arcuk, zavaros szemük, ruhájuk mutatta, hogy az egész éjjelen mulattak. A kapus a kórházi irodába igazította őket, ahol egy be­teg után kérdezősködtek. Az egyik Évának, a másik Bertának mondta a nevét. — Harmadik kórterem. Női osztály. Ágy­szám 7. Mérgezés. Már harmadik napja.. Ezt hadarták. A szürke vászonba bujtatott karú írnok hivatalos szárazsággal válaszolta, hogy most nincs látogatási idő. Tessék délután 2 óra után jönni. A két úr közül az egyik egy nagy rózsabokrétát tartott a kezében, a másik pedig egy szabályosan lekötött négyszögletű cso­magot. Letették az írnok elé. — Virág, sütemény, — ezt szerettük volna átadni. Egy apáca rakosgatott az irodában. Az közbeszólt, hogy a virágot még oda lehet adni, a kezébe vagy a koporsójára, de a sütemény már elkésett. A két úr alkoholos tekintetet ve­tett egymásra és kérték a testvért, hogy „már, amint lehet.“ Két névjegyet tettek még a bokréta drótszárai közé és távoztak. — Sajnálom Évát, de hát . . . — Hogyne sajnálnám. Fél esztendeje le­het, hogy nem láttam Évát, vagy Bertát. Vesze­delmesen hervadozott. — A pénzét is kicsalta tőle valaki. Hiszen tudod. — Homályosan. Most pedig menjünk a gőzfürdőbe. Elhajtattak. Az apáca az irodában az igazgató főor­vosra várt és körülményes sürgős jelentést tett egy beteg leányról, aki megmérgezte magát, haldoklik és hagymatos lázban káromkodik, szemérmetlen nótákat énekel, mindenkit meg­botránkoztat. Külön szobába kellene vinni. — Aki megmérgezte magát — az? — kér­dezte az orvos.— Csakhogy mindig több a beteg, mint a hely. Holnap úgy is meghal. Akik nem halnak meg, azoknak a szégyenlős érzékenysé­gekre nem kell adni semmit. Az emlegetett beteg leány fejére jeges zacskót kötöttek, hogy enyhítsék a lázát. Leom­lott haja ősz volt-e, vagy csúf színű, avagy ko­pófélben rajta a hamis festés, — nem lehetett kitalálni. A szeméről sem tudni, hogy a­ fiatal­ság vagy a láz tüze ég benne. Két karjával úgy hadonászott, mint a hideglelősök, mikor a me­leg kályha felé nyújtják a­ kerelek Dalolt és be­szélt a világ nyelvén, kabalasztikus szavakat morgott és sikoltozott. A lábbadó betegek a köz­­kedveltségű nótákat észrevehető örömmel hall­gatták. „Ah csak ne rikoltozna. — Csak olyan cudar ne volna.“ A szomszédos ágyban egy kedves szemű beteg mindig fejére húzta a takarót, valahány­szor a lázas tivornyázó megrontás alá került. Máskülönben nagy részvétet tanúsított és türel­mesen hallgatott. Csak akkor szólalt meg, ha va­lami jóindulatú vagy bátorító szavakat mond­hatott. — Testvér, — szólt suttogva az apácához. — Csakugyan meghal az? — Ne hallgasson rá, — felelte az apáca. — De borzasztóan szenvedhet. Méreg . . . Lám, nekem nem sokat ártott a Duna. Miért nem ugrottam le a legmagasabb házról. Nepo­­mucena testvér, minek írja föl, hogy hány fokos a melegségem, mikor semmi bajom sincs. Csak az a bajom, hogy élek. — Ne izgassa föl magát, Mili kisasszony, — csittíto­tta az apáca és a­ hóna alá tette a hőmérőt. — Már megint kezdődik a láza. A beteg leány a fehér menyezetre függesz­tette szemét és mozdulatlanul feküdt. A másik l­ágy betege nyelvcsettintések közt keringőt dudo­­rászott. Rikácsoló, sivító hangja mégis lágygyá és édessé tette néha a dallamot. A beteg olyan fehér volt, mint a ránkosa. A láz sem tudott már színt adni arcának. A sovány, száradt ar­con nyomai is alig maradtak a fiatalságnak. Összetöpörödött, meg­petyhüdt, mintha a rán­cok őrzésére teremtetett volna. A szemek mély­ségből csillognak föl, de olyanok, mint az igé­zet. A keskeny, kék szélű ajk rendeltetése, hogy az izzó láz szellentyűje legyen és daloljon. Bá­dogba foglalt kis tükörben kacérkodva nézte magát és lármás szerencsekivánatok özönét árasztotta képmására. Emberi roncs volt már. Még rajta a gyönyörök sorvasztó mámorának fáradsága, a tomboló szirokkó pörzsölése, a szenvedélyekkel űzött játékra következett emésztő bódultság. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next