Pesti Hírlap, 1905. március (27. évfolyam, 61-75. szám)

1905-03-01 / 61. szám

2 _________________ PESTI HÍRLAP _______________1905. március 9., szerda. hasági különválásban s a kulturális magyarosi­­tás korlátlanságában. Mindenben nem engedhe­tünk, különben századokra visszavetik a magyar állam fejlődését.­­ Ha a nemzeti kívánságok sem a had­seregben, sem a vámterület kérdésében, sem a közoktatás megmagyarosításában nem érvénye­sülhetnek, akkor minden becsületes magyar pártnak a negáció álláspontjára kell helyezked­ni, akkor nem adunk a királynak sem adót, sem katonát! És ugyancsak szazaáruló, aki a nemzet minden kívánsága ellen megbízást vállal Bécsben. Erősnek kell most lenni a nemzetnek s az ellenzéki koalíció minden tagja legyen ébren, mert ki akarják éheztetni a magyart és szét akarják csábítani az ellenzéki szövetséget. Nem szabad megtűrni olyan kormányt, amely nem a nemzet többségét képviseli. Ügyelni kell arra, hogy a legkiválóbb erők és valódi tehetségek jussanak a miniszteri székekbe, mert szomorú tapasztalások vannak, hogy akik egyszer bele­ültek ezekbe a székekbe, hogy átváltoztak ott s hogy hagyták cserben a nemzetet. Bécsben arra számítanak, hogy a minisz­teri tárcák iránti vágyakozás tán megtöri az el­lenzéket s szétbontja elemeire. Különösen szá­mítanak arra, hogy a disszidensek mágnáscso­­por­tjából, melyet külön politika nem választ el a régi kormánypárttól s amelyet a szövetkezett ellenzékhez csak a választási fegyverbarátság köt és az a hála, hogy a mandátumaik nagy részét ennek a barátságnak köszönhetik, és eb­ből a csoportból s a régi szabadelvű pártból ta­láljanak Szolgálatkész minisztereket. Bécsinek ezzel a koplaltató rendszerével, melylyel a vál­ságot mesterségesen húzza, szembe kell állítani az ellenzéknek is a kiéheztetés politikáját, majd meglátjuk, ki bírja tovább ezt a vértelen harcot?. Belpolitikai hírek. A szatmáriak küldöttsége Kossuth Ferencnél. Szatmár város a múlt évi szeptember hó 27-én tar­tott díszközgyűlésén, melyen Kossuth Lajos arcképét leleplezték. Kossuth Ferencet egyhangúlag díszpol­gárává választotta. Az erről szóló jegyzőkönyvet és remek kivitelű díszoklevelet Papp Géza polgármes­ter vezetésével egy harminctagú küldöttség kedden adta át Kossuthnak. A küldöttség soraiban ott vol­tak: dr Kelemen Samu orsz. képviselő, dr Farkas Antal, Kovács Leó, Barta Kálmán, Bölönyi László, dr Tanódy Márton, Uray Géza, Fogarassy Sándor, Ecker János, Miklusovszky Antal, Krassó Miksa Fejér József, Virág András, Kató Antal, dr Verőczi Ernő, Zabary Ferenc,­­Vagy Barna, dr Vajay Ká­roly, Tankóczy Gyula, Ferencz Ágoston Nagy Gé­za, Nagy Vince és Incédy Márton és mások. A kül­döttséget Kossuth Ferenc kedden, délelőtt 10 órakor fogadta a függetlenségi pártkörben, hol Papp Géza polgármester következő­ beszéddel üdvözölte: — Nagyságos uram! Szaknár város törvényha­tósági bizottsága múlt év szeptember hó 27-én tartott díszközgyűlésében, akkor, midőn atyjának a köz­gyűlés terme számára megfestett arcképét ünnepé­lyesen leleplezték, nagyságodat, mint Kossuth La­josnak érdemekben gazdag fiát, szeretete, tisztelete jeléül és az ország érdekei közül szerzett érdemeinek elismeréséül egyhangúlag díszpolgárrá megválasz­totta, miáltal a legnagyobb polgári kitüntetést nyúj­totta, amivel csak rendelkezik. Midőn ezen díszpol­gári oklevelet átadni szerencsém van, azt óhajtom, hogy legyen ez okmány Szatmár város közönsége és nagyságod között oly szoros kapocs, amely soha meg nem szakad és meg nem lazul, hanem mindig erősbödik. Fogadja tőlünk nagyságod ezen díszok­­mányt oly szívélyesen és azzal a szeretettel, mint amelylyel mi azt átnyújtjuk Isten éltesse nagyságod­ban az uj díszpolgárunkat. (Élénk éljenzés.) A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Kossuth Ferenc következő szavakkal köszönte meg a kitün­tetést: — Igen tisztelt polgártársaim! Az a kapocs, mely köztem és Szatmár város polgárai között régóta fennáll, az utóbbi időben bensőbbé lett azáltal, hogy Szatmár is azok közé a kerületek közé sorakozott, melyek az ország jogainak visszaköveteléséért küzdők nagy táborát képezik és az én kedves barátomat Kele­men Samut küldte az országgyűlésre azért, hogy ve­lem együtt küzdjön és az ő nagy tehetségével győzel­münket elősegítse. Reám nézve annál becsesebb ez a kitüntetés, melyre engemet Szatmár város mélta­tott, mennél igazabb az, hogy én más kitüntetésre nem vágyódom, mint honfitársaim szeretetére. (Élénk éljenzés.) Midőn engem Szatmár város díszpolgárrá vá­lasztott, e kitüntetés egy kegyeletes ünnepséggel volt kapcsolatban. Most azonban, mikor átadják e díszoklevelet, az időpontnak megválasztása politikai jelentőséggel is bír, mert arról tesz tanúbizonyságot, hogy az ország helyesli azt, hogy mi erősen helyt állunk azon elvek mellett, amelyeknek a lezajlott vá­­lasztások igazat adtak. (Úgy van!) A közvélemény megnyilatkozása mindenkor fontos alkotmányos or­szágokban, de legfontosabb akkor, amidőn az ural­kodó késik tudomást, venni arról­­a választásról, amit a nemzet adott, midőn megkérdeztetett .(Úgy van!) A mi lelki­ismeretünk arra nézve nyugodt, hogy a nemzeti jogok megvalósítására mi a legnagyobb mérséklettel és körültekintéssel iparkodunk gyako­rolni azt az erőt, melyet a nemzet kezünkbe adott, de nem lehet semmi párttól kívánni azt, hogy épen akkor hagyja el elvi alapját, amidőn elvei megvalósítását alkalma lenne követelni. (Zajos helyeslés.) A magyar "történelem évszázados tanulsága azt mutatja hogy Magyarországon a jogmegvédés, a jog­visszaszerzés mindig nagy küzdelmekkel járt és sok­szor szenvedésekkel és vérontással. Szerencsére most, midőn alkotmányos korszakot élünk, az országgyűlés többségének akarata érvényesülni fog, ha beigazoló­dik az, hogy ezt az akaratot az ország nemcsak mú­­lékony fel­lobban­ással támogatta, hanem, amellett erő­sen megáll és­­a­ nemzeti akarat érvényesülését nyu­godtan, tiszteletteljesen, de elhatározott kitartással követeli. Ezt az értelmet tulajdonítom én annak, hogy ezt a díszoklevelet önök épen most adták át ne­kem. (Éljenzés.) Ez az értelem­ a megtiszteltetés becsét előttem növeli. Fogadják a legújabb szatmári polgár sávból eredő köszönetét és azt a biztosítékot, hogy Szatmár érdekeit­, mindenkor szívemen fogom viselni. (Hosz­­szantartó zajos éljenzés és taps.) Ezután Kelemen Samu szatmári képviselő be­mutatta a küldöttség tagjait Kossuth Ferencnek és a jelenlévő képviselőknek, kik a küldöttség tagjaival hosszasan beszélgettek. Délután 1 órakor a Pannonia-szálló éttermében Kossuth a küldöttség tiszteletére ebédet adott. Petíció. Az edelényi választó­kerületben Ragályi Béla szabadelvű párti és Nagy István füg­getlenségi jelöltek között tudvalevőleg pótválasztásra került a sor. A pótválasztáson Ragályi Béla győzött. A függetlenségi választók — mint Edelényből jelen­tik — petíciót nyújtanak be Ragályi mandátuma el­len és az ehez szükséges 3000 korona kauciót közada­kozás útján gyűjtik össze. A petíció, melyet a na­pokban nyújtanak be a Curiához, etetés, itatás és nagymérvű vesztegetésekkel vádolja a kormány je­löltjét. A fiumei kormányzó utóda, Fiuméból jelen­tik. Az itteni politikai, valamint társadalmi köröket egyaránt behatóan foglalkoztatja a kormányzóság kérdésn Báró Rosner Ervin lemondása nyílt titok volt már előbb is a fiumeiek előtt és egyáltalában nem keltett meglepetést. Utódját illetőleg nagyon eltérő a kombináció. A legtöbben gróf Batthyány Ti­vadar nevét emlegetik, aki azonban — hír szerint — nem akar megválni az aktuális politikától. Általános egyébként az a nézet, hogy a kormányzói állás betöl­tését egyelőre függőben hagyják. Dr Pisztory Mór búcsúja. Dr Pisztory Mór, egyetemi tanár, Kolozsvár első kerületeinek új­párti képviselője — mint tudósítónk jelenti — ked­den tartotta utolsó előadását a kolozsvári tudomány­­egyetemen, amely alkalommal búcsút vett tanártár­saitól és tanítványaitól. Az ünnepély d. e. 10-kor volt eg­y asszisztens. A 7-ik számú ágynál tovább időznek, mint máshol. — Már nem sokk,á tart — mondja az or­vos az apácának. — Még ma kivitetem innen. — Ki ez? — kérdi az asszisztens az or­vostól, a beteg felé mutatva fejével. — Egy régen kitalált és megunt miszté­rium — válaszolt az orvos. — Szép volt és mi­kor már nem volt szép, minek éljen tovább. A nagyvárosi élet amfiteátrumából való mellette a másik is. Csinos, érzékeny, érzelgős. Életben marad, csak tü­dőgyuladást kapott a Dunában, ahol a hal is akkor szokja meg a horgot, mikor először tenyeli. A doktor abba­hagyta a filozofálást és folytatta a vizitet. A betegek kikandikálnak a takaró alól, úgy csodálták az orvos óriás ha­talmát és kihívó nyugalmát. Az apáca hatni akar a boldogtalan teremtésre és hogy elné­mítsa, odaviszi hozzá a rózsabok­rotát, kezébe adja. A kórház sajátságos aromájú levegőjébe édes, meleg illat vegyül. Éva vagy Berta orr­­cimpái hevesen kezdenek lüktetni, mint a bal kopoltyúi. Hosszat lélegzik, babrál a kezével, tapogatja a bokrétát és halkan, gyönyörködve suttogja:­­— Parfüm, ah parfüm! — és didereg egész valója. A kínoktól összedúlt arc, nintha autono­­mice visszanyerne valamit eredeti formájából és felzúdult erők ki akarnák űzni egy rettentő ka­tasztrófa uralmát. Egy mosoly, Esh, az arcnak valami eltorzulása és kevés pirosság a­ barnu­­szinű bor fölött Az­ sem vér. Az apáca szagol­­­tatja vele a virágot, mint valami talizmánt, sut­tog a fülébe* — ' MBEgnr­ vgrzzizzr^iiEi­Mi^ '' ::: Az apáca, Nepomucéna, ment tovább, ágytól-ágyhoz. A hőmérőt elhelyezi, a hivatalos rovatlapra fölírja jegyzeteit. A beteg asszonyok, leányok zavaros tekintettel kísérik az ápoló testvér minden léptét, a javulók köszöntik. Egy-egy pillanatig annyi zaj sincs, mennyi megijeszthetne egy nyulat. De megint fölsm­­t a fájdalom kiáltása, kitör a láz nyöszörgése, a szenvedés tikkadt fohásza. A vaságyak csikorog­nak a nyughatalan testektől, a kezek fölemel­kednek, ökölbe szorulnak, erőtlenül esnek a takaróra, majd ismét felhúzódnak a lángzó homlokhoz és lüktető halántékhoz.­­A Mili kisaszony nevű beteg csöndesen sirdogál. A szomszédja abba­hagyja a nótát, felül, felé fordítja kísérteties arcát és kába szemmel bámul. — Mi az, szomszéd? Szenvedsz vagy be­teg vagy? — kérdi kellemetlen rekedt hangon. — Boldogtalan vagyok, szeretnék meg­halni — sóhajt a leány. — Hm. Ugy­e, te ugrottál a Dunába. Pe­dig még fiatalnak látszol, húgom. Mili ugy­e, a neved. Én meg Éva vagyok, de néha Bertá­nak hívtak. Remélem, jól élted a fiatalságodat. Hány szobás lakásod volt? Fogat — gyémánt — mi? — Takarékosan éltem az anyámmal. .Te istenem, aztán egészen óivá lettem — fohász­kodott Mili. — A többit tudom — nevetett a roncs, de ez a nevetés olyan volt, mintha a csontjai zörögtek volna és amint kinyújtotta a fejét a takaró alól, mintha egy nagy gomba nőtt vol­na ki. —Árva leány. . . . hm. De ha valami tyúkeszű vagy kapzsi mam­ájuk marad sze­gényeknek, — az is mindegy. Különben egy kicsit együgyű pofácskád van, édes aranyosom. Bolondság volt, a Dunába sza­ladnod. Hej, húgom, miféle ostoba tánc az, mikor valaki fejjel neki megy a falnak. Nevetgélt és kínszenvedéssel vonaglott­­ Berta. Aztán dalolt megint és pattintott hozzá csontos ujjaival. A másik beteg leányt reszke­­tés járta végig. Arcán borzasztó ijedelem lát­szott és megeredkezett önmagáról. Egészen fel­ült, hogy közelebb hajolhasson a szomszédhoz. — Hallja-e, kisasszony — fuldokolta. — Becsületes vagyok. Ne énekeljen. Becsületes vagyok. Mit mondott, hogy együgyü vagyok? Azért, hogy nagyon szerettem . . . Gúnyosan, sivitva kacagott a másik. — Na, persze, mindig azt hiszik, hogy na­gyon szeretünk. — És mikor megtudtam, hogy meghúzá­sodon . . . —• Nagyon unalmas a története, kisasz­­szony — csúfolódott Berta, másik oldalára fordult és a takaró alatt énekelt tovább. Az apáca hozzásietett, rátette kezét verej­­tékes homlokára, majd pedig a száját fogta be, hogy a trágár szókat megfojtsa. De a deliriu­­mos beteg kivonta a fejét. — Szentem, galambom, adj egy pohár pezsgőt. • — Kap egy kis mandulafejet. Az énekét elnyomja az­seniben szenvedés s csak nyögni bir és uralkodik fölötte a rémül­döző lélek, mely kiüzetik a testből. Jön hosszú vászon blúzban az orvos és

Next