Pesti Hírlap, 1906. július (28. évfolyam, 179-209. szám)

1906-07-01 / 179. szám

A PESTI HÍRLAP 1906. július 1.. vasárnap, negyedévenként értesült a­z érvénytelen utalvá­nyozásokról. Ha pedig országgyűlés nem volt, még az ősziért visszaélésekről sem tehetett je­lentést. Hű módon a régi törvények mellett lehet­séges az, hogy egy abszolutisztikus kormány az országgyűlésnek össze nem hívása mellett, mindaddig szakadatlanul utalványozzon az ál­lampénztárból megszavazott budget nélkül, a­míg csak abban egyetlen fillér is van. S az ál­lami számvevőszék nemcsak hogy meg nem akadályozhatja ezt, hanem még csak tudomá­sára sem hozhatja azt az országnak vagy a ki­rálynak, mert a reá vonatkozó törvény arra kö­telezi, hogy az országgyűlésnek tegyen jelen­tést. Hogy az eddigi állapot hibás voltát be­lássuk, nem is szükséges képzeletünkben így ad absurdum vinni a dolgokat, mert hiszen még megszavazott törvényes budget mellett is, egy parlamentáris, de könnyelmű szakminiszter annyira túlmehet az utalványozás megengedett határán, hogy a zárszámadásokban óriási túl­­kiadások fordulhatnak elő és az egész pénzügyi egyensúly fölfordulhat. Mondhatná valaki, hogy az egyes szakmi­niszterek törvénytelen utalványozásainak s túl­­kiadásainak gátat vethet maga a miniszterta­nács is. Ez igaz. De ez nem törvényes gát. Ez csak a miniszter-kollégák lelkiismeretes­ségétől, szigorától­­ vagy elnézésétől függ. Ilyen rugalmas mértéktől nem tehetjük függő­vé az állampénztár állapotát. S általában az egész kormánynak, még egy alkotmányos kor­mánynak túlkiadásai ellenében is meg kell vé­denünk a budget kereteit s az állampénztár ál­lagát. Erre pedig egyetlen mód van. Az, ha az állampénztár kezelésénél is behozzuk azt a­­rendszert, ami minden rendes magánvállalat­nál életben van: a kettős utalványozás rend­szerét. Minden nagyobb boltban a Wertheim­­szekrény kulcsai két embernél állanak. Az egyik kulcs a pénztárnoknál, a másik az ellenőrnél. Ellenzár nélkül sehol sem kezelnek pénzt,­­ csak épen az államnál. Az állampénztár egyetlen kulcsa a mai törvényeink szerint tényleg a kormánynál van. Az állami számvevőszéknél nincsen ellenzár. Ez nem is ellenére tulajdonképen az állam­­pénztárnak, csak könyvelője, mert csak utóla­gosan kapja meg elkönyvelés céljából a már el­költött összegek adatait. S ha szabálytalansá­got észlel, legfeljebb utólag tehet jelentést az or­szággyűlésnek, ha ugyan van országgyűlés, de a szabálytalanságot nem akadályozhatja meg. Ennek az állapotnak a javítását már az állami számvevőszék elnöke is sürgette s kétség­telen, hogy az állami számvevőszékről hozott törvényt, melyet legutóbb 1902-ben módosítot­tak, (1902. XXIII. t.-c.), újra módosítani kell. Meg kellene tehát fontolni a kormánynak, hogy nem volna-e helyes az alkotmány biztosítása, s az állam pénzeinek egy esetleges törvényte­len kormány ellenében való biztonságba helye­zése érdekében, arra a radikális reformra át­térni, amit mi indítványozunk, hogy minden miniszteri utalvány, ne csak az illető miniszté­rium házi számvevőségén menjen keresztül, ha­nem a magyar királyi állami számvevőszéken is s ennek láttamozása nélkül az állam pénztárá­nak nem volna szabad fizetnie. Ily módon az egyes szakminisztériumi számvevőségek munkáján és létszámán is lehet­ne talán valamit megtakarítani. De a fődolgot mindenesetre elérnénk, hogy az állampénztár csakis az országgyűlés által megszavazott tör­vényes kiadásra adna pénzt. Természetesen ennek megfelelőleg módosítani kellene az álla­m­i számvitelről szóló 1897-ik évi XX-ik tör­vénycikket is. Az állami számvevőszék elnöke a változó kormányoktól független, a politika, hullámve­réseitől távol álló köryv, ki­­az így kiegészített ha­táskörében az állanyva­gyonának kezelésében a törvényes rendet képviselné. Ezzel a két kis törvény­módosítással, — hogy szokásos frázissal éljünk, mert hiszen frá­zis nélkül nálunk nincs politika, — „az alkot­mányosságnak egy sz­iklaszilárd védbástyát építenénk, amelyen megtörnének az abszolutiz­mus újabb hullámverései.“ A képviselő urak, kik most szorgalmasan közé. Vissza sem tért többé. Elhagyta férjét, gyermekét. Néhány évvel később egy vasúti sze­rencsétlenség alkalmával életét vesztette. Elő­zőleg még számos. Don Ettorét boldogított ke­gyeivel. Bandikét az apja a Thereziánumba adta, hol a vásott fiú rövid idő alatt vezető szerepre tett szert tanulótársai körében. Nem szorgalma vagy tudása révén, hanem azon körülmény folytán, hogy senki úgy vívni, lőni, lovagolni, kártyázni és mulatni nem tudott, mint ő. A szi­gorú felügyelet dacára éjszakáit nagyobbrészt az intézet falain kívül töltötte s hatodik osztályú gimnazista korában a Theater an der Wien karszemélyzetének dédelgetett kedvence volt. Mikor­ átesett az érettségi vizsgán, Ádám gróf húszezer forinttal egyenlítette ki fia adósságait. Mivel a bécsi levegő károsnak bizonyult, Bandit az apja Budapestre hozta jogásznak s ne­hogy valamiben szükséget lásson, kényelmes la­kást bérelt s háztartást rendezett be számára s azonfelül zsebpénz gyanánt havonta ötszáz fo­rintot adott neki. Bandinak, alighogy a fővá­rosba érkezett, első teendője volt Tincsinek sür­­gönyözni, hogy azonnal jöjjön le Budapestre. Tincsi egy ideig a Carl-színház színpadáról mu­togatta formás lábait, tetszetős idomait, míg­nem egy fiatal főherceg vette gondjaiba, akitől Bandi még Bécsben átvette. Három hónap múlva Bandi ráunt­ Tincsire, mely alkalommal vagyoni mérlege harmincezer forintnyi passzí­vával zárult. Még egy sereg Tincsi ment át Bandi kezén, míg végre megállapodott azon nézetben, hogy a kártya a nőnél is különb szó­rakozás. Akkoriban a rendőrség nem háborgatta a szerencsejátékosokat s a fővárosban oly nagy szavazzák meg Bécsben és Budapesten az állam­­millióit a kormány számára, gondoljanak az alkotmány­biztosítékokra is, melyekre épen az államvagyon biztosítása érdekében van nagy szükség. Annyi óvatosságot talán be lehetne hozni az állampénztár kezelésénél is, amennyit egy boltos tanúsít a saját Wertheim-kasszá­­jánál, vág, hű szívvel az imádott nő erkélye alatt, ha nincs alkalmad, hogy bejussál. Az alatt bent hölgyed mással ölelkezik, akinek egyetlen érde­me s minden előnye abban áll, hogy a falakon belül van s bár a hölgy is tudja és érzi, hogy méltatlannak osztja kegyeit, mégis odaadással nyújtja csókra ajkait, mert alkalom nyílik rá. A női erénynek próbaköve az alkalom. Ki tehet róla, ha a próbát oly nagyon kevesen állják meg? Hiába, kutatok emlékezetemben, nem talá­lok rá esetet. A derék páter is ily módon jutott Flami­­nia grófnő karjaiba, akivel az alkalom nem­csak férjét s a hitvesi hűséget, hanem­­ még Don Ettorét, a büszke Giustiniani grófok földnélküli ivadékát is elfelejttette. Mindenki tudott a dologról, csak Ádám gróf nem. Sejtelme sem volt róla. Legbiztosabb értesülései a grófné gyóntató atyjának, a la­­dányi kegyúri paróchia plébánosának, lehet­tek. Ez a szent életű férfiú egy szép napon le­­­­velet írt a pannonhalmi főapátnak, melyben nagyon komoly dolgok lehettek elmondva, amik arra indították az igaz férfiú és kegyes pász­tor, hírében álló főapátot, hogy páter Eligiust sürgősen visszarendelje.­Hosszas és szigorú pe­­nitenciát szabott a főapát a páterre, aki később kilépett a bencések jeles rendjéből, világi papiért s aránylag fiatalon, mint kanonok hunyt el. A kanonoki stallumba a gyanútlan Ádám gróf pártfogása révén jutott. Flaminia grófnő megint magára maradt s minthogy az étvágy evés közben szokott meg­jönni, nem kelthet különösebb meglepetést, ha elárulom, hogy alig néhány hónappal a páter távozása után, a grófné is eltávozott Itália kék ege alá, Ettore Giustiniani gróf ölelő karjai Rátkay László előadó kötelességének tartja, hogy mindenekelőtt egy közjogi kérdést hozzon tisztába. A Horvátországgal kötött pénzügyi egyez­ményeket regnikoláris bizottság kiküldése utján szokták előkészíteni. Az utolsóelőtti országgyűlésen ily bizottságot ki is küldtek és ez a horvát ország­­gyűlés bizottságával meg is egyezett. Az egyez­ményt a horvát országgyűlés elfogadta, a magyar országgyűlés azonban fel lett oszlatva, mielőtt tár­gyalhatta volna. Felmerülhet az a kérdés, hogy nem kell-e most az uj országgyűlésen is a tár-,­gyalásokat újra regnikoláris bizottságok kiküldése utján megkezdeni? Az 1868. évi 30. t.-c. rációja szerint ez nem szükséges, mert a regnikoláris bi­zottságok feladata csak anyaggyűjtés és előkészí­tés és így mi sem állja útját, hogy a magyar kor­mánynak a horvát egyezmények előterjesztését is új regnikoláris bizottságok kiküldése nélkül is tár­gyalás alá vegye. Issekutz Győző azt hiszi, hogy ez a kérdés nem is lehet vitás. A regnikoláris bizottságoknak hivatása csak az, hogy az egyezmény létrehozata­lát megkönnyítsék és lehetővé tegyék. Mihelyt az egyezmény létrejött, — és a jelen esetben már né­hány év előtt tényleg létrejött — regnikoláris bi­zottságra többé szükség nincs és ezt a törvény nem is írja elő. Hoitsy Pál azt hiszi, hogy az adott helyzetre való tekintettel, bele kell menni a tárgyalásba még akkor is, ha ez szépséghiba lenne, mert új bi­zottságok kiküldése igen körülményes volna. Bizony Ákos elvileg azon a nézeten van, hogy a bizottságok munkája csak azon az országgyűlé­sen lehet érvényes, amelyben az illető bizottságok aránya játék folyt, hogy naponta százezrek ván­doroltak a bankadók zsebeibe. A nasi-vasi volt a legkedveltebb játék, melyet óriási összegekben e célra bérelt s berendezett lakásokon játsztak. A legnagyobb ilyen bank az volt, melyet egy Gross nevű orvos adott a Belváros egyik, a Nemzeti Casinoval tőszomszédos utcájában. Itt százezer forint volt a bank s megesett, hogy ezen összeg, mire a játék véget ért, megtízszereződött. Bandikának volt egy Csisztvándy nevű jogásztársa. Jómódú szülők gyermeke, geniális, de végtelenül könnyelmű, szívvel-lélekkel kár­tyás fiú. Ez a Csisztvándy arról volt nevezetes, hogy nálánál szédületesebb szerencséjü játéke­nem volt az országban. Egy szíren, húsz forint­tal a zsebében, fölment az előbb említett játék­­barlangba s százötvenezer forintnyi nyereséggel távozott. Mondják, hogy legalább egy fél millió forintot nyert kártyán. Áldás azonban nem igen volt e pénzen. Csisztvándy vagyonát valamelyik felvidéki vasútépítésbe, ha jól emlékszem, a Ga­­ramvölgyi vasút előmunkálataiba fektette be s az utolsó krajcárig elvesztette azt. Bandit ő vezette a játékhelyekre. Bandi nem volt játéktalentum, de szenvedélyes kártyás volt ennek dacára is. A bankadók készpénznek vették s ő tényleg a Dárius kincsét is eljátszotta volna. Nem volt av, hogy százezreket ne vesz­tett volna, melyekért még azonfelül óriási uzso­rakamatot kellett, fizetnie. Mikor elvégezte a jogot, az adósságai közel jártak a millióhoz. A legnagyobb baj az volt, hogy erről Bandinak közvetlen környezetén s játékos társain kívül senki sem tudott. A pénzkölcsönzők és uzsorá­sok pedig nyugodtan vártak, hagyták óriási méretekben szaporodni az anélkül is óriási ka­­ r költségvetés. — A pénzügyi bizottság ülése. — A képviselőház pénzügyi bizottsága szom­baton délelőtt ülést tartott, amelyen a távollevő Széll Kálmán helyett Sághy Gyula elnökölt. A kor­mány részéről gróf Andrássy Gyula belügyminisz­ter, Josipovich Géza horvát miniszter és Popovics meg gróf Hadik János államtitkárok vettek részt. A bizottság mindenekelőtt a Horvátországgal kö­tött pénzügyi egyezmény becikkelyezéséről szóló javaslatot tárgyalta. A horvát egyezmény.

Next