Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 255-269. szám)

1906-09-16 / 255. szám

1906. szeptember 16., vasárnap. E­S­T­I HÍRLAP. 3 ményezése mellett ezzel a mintáf­elépítéssel igazán megörökítené nevét. A kivándorlás szobrának leleplezésekor elhangzó számos hazafias frázisból minden­esetre jó lenne valami kézzelfogható akciót ki­hámozni a kivándorlás m­egakadályozására. A helyzet. A miniszteri tanácskozás után következik más miniszteri tanácskozás. A kabinet tagjai hétfőn ismét konferenciára gyűlnek össze, amely alkalommal az 1907-iki költségvetési elő­irányzat kerül tárgyalásra. A kiegyezési kérdésekről ma sem tudha­tunk többet a miniszteri konferencia után, mint amennyit tegnap tudtunk a konferencia előtt. Az egyetlen pozitívum az, hogy megállapították ama szakbizottságot, amely a kiegyezés dolgá­ban az osztrák bizottsággal tárgyalni fog. A kiegyezési megbízottak a következők: Popovics Sándor pénzügyminiszteri ál­lamtitkár ; Szerényi Józse­f kereskedelemügyi állam­titkár; Hendel Béla udvari tanácsos; Mezőssy Béla földművelésügyi államtit­kár; Ottlik Iván miniszteri tanácsos. Amint a névsorból látható, a referense­ket az illetékes minisztériumokban az első sor­ból vették s ezzel is leginkább ki van fejezve, hogy a kormány álláspontját képviselik. A bizottságot a „kiegyezési kérdések meg­vitatására“ küldték ki. Ez a hivatalos megálla­pítása a bizottság feladatának. Tehát csakis megvitatása a kérdéseknek és természetesen nem megállapodások létesítése. Az urak e hó 18-ára Bécsben lesznek és ott találkoznak a másik vitatkozó bizottsággal. Aztán jelentéseket tesznek különösen a kormánynak, mindenik a magáénak. A megbízottak megkapták utasítá­saikat s talán jókívánságokat is kaptak hozzá s a kormány esetleg azzal ereszti őket útnak, hogy:­­— Kellemes vitatkozást kivánunk Addig pedig tovább folytatódik a hircsi­­nálás és a kombináció a vita anyagáról. A ■mai napon is olvastunk egy közleményt, mely a beavatottság színezetével jelent meg, sőt né­metül jelent meg (ami a magyarnak szörnyen imponál a politikában), de amelyben szintén igen kevés új dolog van. Ilyenek: 1. Föltehető, hogy a két kormány éles el­­lentétben áll szemben egymással. Az osztrákok nem akarnak megbarátkozni a szerződési for­mával a szövetség helyett, a magyarok ragasz­kodnak a szerződési formához. 2. Az osztrák kormány követeli a vámjö­vedelmeknek a közösségből való különválasztá­sát és a beszedési hely szerinti felosztását. Ez oly követelés, melyet Magyarországnak egye­dül azon okból is el kell utasítania, mert a vámszedés nem mérvadó az elvámolt áru tény­leges fogyasztásának meghatározására. 3. Az osztrák kormány kárpótlást kér a fogyasztási adók szétválasztásáért, amit azon­ban azért nem lehet adni, mert Magyarország­nak meg kell őriznie önrendelkezési jogát a fo­gyasztási adók felett , mert nem tűrheti to­vábbra is, hogy fogyasztási területünket az osztrák szesz eláraszsza és hogy a galíciai petróleumnak ki legyünk szolgáltatva. De nem tűrheti azért sem, mert 1907. év végén amúgy is érvényüket vesztik az ezen adónemekre vo­natkozó megállapodások és ez­által teljesen sza­bad kezet nyer úgy a kormány, mint a törvény­­hozás. A Széll—Körber-féle kiegyezés e pontjai Magyarországra nézve a fogyasztási dolgokban károsak lennének. (Alighanem ezzel a felfogás­sal függ össze am a tény, hogy Wekerle minisz­terelnök most tanácskozásokat folytat Széll Kál­mánnal.) 4. A tapasztalás az új vám-regime rövid idei­­fennállása alatt is azt mutatja, hogy a mezőgazdaságra vonatkozó vámtételek mező­gazdasági terményeinknek a legcsekélyebb vé­delmet sem nyújtják s tapasztaltuk, hogy ter­ményeinkért alig tudjuk a rendes világárakat megkapni, míg ellenben az osztrák gyárak a fölemelt ipari vámok révén vagyonban erősen gyarapodnak. Az osztrák kormány vagy nem látja az óriási előnyöket, amelyek ebből Ausztriára származnak, vagy szánt szándékkal ignorálja, hogy oly követeléseket támaszszon, amelyek a gazdasági viszonynyal vagy egyál­talán nincsenek összefüggésben, vagy csak igen távoli vonatkozásban vannak. Ausztria kormá­nyának például semmi köze nincs a közös ál­lamadósság konvertálásának kérdéséhez. Ha Magyarország jónak látja, hogy szerződésileg biztosított jogával éljen, abban az esetben kon­vertálhatja az államadósságot. Épen oly ke­véssé van összefüggés a quota-kérdésben. Nem folytatjuk a magyarázatokat, de egyetértünk ezeknek a konklúziójában, tudni­illik, hogy: — A tárgyalásoknak eredményük csak abban az esetben lehet, ha Ausztria nem akar­ja a húrokat túlfeszíteni, szolgákat rossz fajtájú embereknek ítélték, és a családok úgy ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük. Mondom, nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés. Magam­nak én elvenném Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak? Erre még csak gondolni se lehetett. Eltökéltem­, nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni. Egy napon megintcsak előkerestem­ a sze­retet apostolainak néhány civakodását, és be­fogattam. Aztán apránként odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi rózsaszál­lal tértem vissza. Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Ad­riával mit beszélgetek. Volt úgy, hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent maradt. Vagy megbízott a leá­nyában, vagy nem értett a leány­pásztorsághoz. Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy tovább halad­tam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tu­dom hagyni a barátságunkat, de nem ébred­nek-e a leányban oly­an érzelmek, amelyek ok­talan reményekkel fűzik hozzám? Egy délután, míg az öregúr a fekete­ kávé álmát aludta, azt kérdeztem Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk? — Csak négy szobánk van. Három egy­más mellett, és egy külön. Az a káplán szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én szobám már két éve ott a sa­rokban. ■— Szeretném látni a szobáját. Egyébiránt néminemű szójátékkal így fejezhetjük be: — A magyar kormány nem fogja meg­engedni, hogy Ausztria hurkot vessen Ma­gyarország gazdasági életére. ** * * A magyar kormány felmondta a Fejér­­váry-kormány által szerzett s a mintegy hatvan millió koronát kitevő adósságát a Rothschild­­csoportnak s ezt az összeget még az idén, no­vember 1-én, visszafizeti. Ezt jelentik ma hivatalosan. A Wekerle-kormány ezen bejelentett té­nye által eltöröl egy dokumentumot, amely a külföld előtt a magyar állam megbízhatóságá­nak ártott. Az abszolutisztikus kormány garáz­dálkodása erős nyomokat hagyott volt és kiter­jedt minden térre, ahol pénzt lehetett szerezni. Csinált az a kormány mindenféle üzletet, eladott mindent, amit hamarjában eladhatott és úgy csinálta az adósságokat, m mint egy lump, aki nem is gondol rá, hogy ki fog kelleni fizetni és még kevésebbé, hogy ki fogja kifizetni. Az abszolutisztikus kormány el van te­metve. Annak a becsületét senki sem fogja meg­menteni, de nem is gondol rá senki, hogy ment­se. Azonban a magyar állam becsületét és hi­telképességét külön kell választani a garázdál­­kodókétól s az országot meg kell szabadítani a könnyelmű adósságok terhétől. Ezért Wekerle felmondta a kölcsönt s a legelső alkalommal fizet. Ez elhatározás örvendetes, mert ebből ki­világlik, hogy a pénzügyi kormányzás rendben van és hogy a kormány a normális viszonyok helyreállítására állandó és folytonos gondot fordít. * * * A legújabb affaire, amiből a szocialista és haladó párti lapok táplálkozni fognak s ami szenzáció gyanánt fog a közönség elé kerülni, a következő: A petrozsényi sztrájk miatt vád alá he­lyeztek volt 67 embert és letartóztattak két embert. Már most az újjászervezett szocialisták Budapestről leküldötték dr Antos Jenő ügyvé­det Petrozsényba, hogy a vád alá helyezet­teket és letartóztattakat védje. Az ügyvéd megérkezett és megszállott a szállodába. Alig telepedett azonban le, meg­jelentek nála a fegyveres csendőrök, foglyul ejtették és Janza Vazul főszolgabíróhoz kisér­ték, letartóztatták. A pad mellett, ahol ültünk, fehér Burbon­­rózsa virított. — Ebből volt ma az oltáron? — Ebből, — felelte Adria. — Télfagyig virít. Kinyújtotta a kezét és leszakított egy félig kinyilt szálat. Leszedte a töviseit és nekem nyúj­totta: — Ha akarja ... beletűzni a kabátjára ... Ahogy nyújtotta a rózsát, én két kézzel nyúltam érte. A két tenyerembe fogtam be a ke­zét, mint ő a minap a vérebet, és az ajkamhoz emeltem. Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme m­egnedvesedett. — Bocsásson meg, — mondottam, — az csak hála­ csók volt azért a jóságért, hogy a ma­darak árváit nevelgeti. Adria elmosolyodott:­­— Hogy jutnak eszébe most a madarak? Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság faképnél hagyott, és csakúgy tenge­tem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem igaz. Én csak olyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen, hogy megle­pett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak mindenre kiáradozó képzelődése. Hazafelé menet sajnálkozva mondottam: — Milyen kár, hogy rendetlen születésül Ezt az egyet szívesen elvenném. Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért ítélek a születésben különb­ségeket? Hát én nem is ítélek. A teremtés műhe­lyéből egyforma vérrel kerül ki az ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre a gyalázat bélyegét? nem tüdőül. Az ó­korban volt értelme. Akkor a rab­— Szívesen megmutatom. Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót zárva hagytam, úgy léptem utána. Rózsa­illatos kis leányszoba.Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis ébenfa-íróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatú irredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri térkép, — (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) — mellette Munkácsi Jézusa a Pilá­­tusi képből. Oldalt egy üveg szekrényt pillantottam meg: csupa fehér­ kötésű könyv állt benne. Né­zem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életraj­zai, imádságos könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, útleírások, szakács­­könyv, Petőfi, Brém. Micsoda más könyvtár, mint az enyém! Nálam fekete bőrbe kötött filozófiák: Pitago­rásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A leg­utolsó kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyv­tárában három kötet breviárium. Önkénytele­­nül is az éjjeli asztalra pillantottam. (Fehér márvány asztalka.) A negyedik kötet ott hevert. — Csak nem imádkozik tán breviáriu­mot? — De. Minden este. •— És maga ért latinul? — Atyám megtanított rá. Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom beleírva a nevét: Bentzefalvy Adria. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy? Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is állott. — Szabad megnézni? — Tessék, (Vég

Next