Pesti Hírlap, 1907. január (29. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

2 1907. január 1., tedd.PESTI HÍRLAP európai sajtó többsége Európa főérdekének, a status quonak, a legkisebb rázkódástól való ideges félelemnek megfelelőleg, s ha főként Ausztria, mely belőlünk él, önmegnyugtatására, úgy találta, hogy minden maradt a régiben. De ma, 8—9 hónapos koaliciós uralom után, senkinek kevesebb joga ezt hangoztatni, mint a bukott haladó- és szabadelvű párti uralomnak, hangoztatni csak azért, mert a koalíciós kormány is gondoskodott az államháztartás fentartásáról. Hogyan? Minden a régiben maradt volna? S ők mondják ezt? Hiszen nincsenek is már a kormányon, és utóvégre ez is valami. Új Magyarországot máról holnapra csinálni nem lehet. .De egy kormány, melynek programjához nem kell se 48-asság, se 67-esség, melynek programjajában benne van egyrészt, az állampolgári jogok föltétlen tisztelete és kiterjesztése, az állampolgárok önkormányzati testületeinek megerősítése; másrészt ez egyéni testületi jogoknak mindig az egységes magyar nemzeti alkotmányosságba való beillesztése, bizonyára többet ér, mint ők, és a nemzet hiszi is, hogy többet ér. A nemzeti alkotmányosság végső, teljes diadalába vetett eme hit: a magyar függetlenségi eszme templomának keresztje. Istenkáromlásnak lássék bár, de ma már a templomokat is keresztjeiken villámhárítóval szokás ellátni. Nem lehet tudni, mi történik, és az 1848 rajongói, akik ama hosszú idő után, melyben egyebet se tettek, mint hittek, hittek és hittek, anélkül, hogy a magyar alkotmány és társadalom megerősítéséhez, minden csapással szemben ellenállóvá tevéséhez tettleg is hozzájárultak volna; — ma, csak nyugtalanul tudják magukat beleélni a gyakorlati politika, nekik új helyzetébe, ép úgy hibásak, mint átkozott labancaink, akik nemzetünket meg akarják fosztani jövő függetlenségébe vetett állandó hitétől s attól, hogy az az út, melyet ma jár, odavezet. A helyzet. Az elmúlt esztendő politikai eseményére való szokásos visszapillantást ezúttal mellőzni lehet. Mellőzni lehet azért, mert az olvasó emlékében él ennek az esztendőnek valamennyi politikai jelensége. Hisz a kiegyezés óta nem történt annyi nagy fontosságú dolog, mint ebben az évben. Előbb az abszolutizmus dühöngött és már-már a katonai uralom vált uralkodóvá a nemzeten és már összetörte az egész alkotmányt. Azonban a gondviselés elhárította a veszedelmeket s az uralkodó kibékült a nemzettel és pedig az alkotmányosság alapján s ennek kötelékeivel megerősítve a régi frigyet. Az uj választásokon a nemzet jóváhagyta az egyezséget s a parlamentben aztán a nemzetiségieket kivéve, az összes pártok támogatták a kormányt és helyeselték az átmeneti időre megállapított munkaprogrammot. Csak később lehetett egyegy ellenzéki hangot hallani. Az ellenzékieskedés legelőször egy-egy hírlapbeli cikkben nyilvánult, de aztán felütötte fejét a függetlenségi pártkörben, majd a képviselőházban is mutatkozott, ahol megtörtént, hogy a kormánynak egy-egy javaslatát félre kellett tennie, mert olyan hangulat mutatkozott, hogy leszavazzák. Az igaz, hogy ezek nem voltak lényeges javaslatok. Például a pozsony—bécsi villamos vasútról szóló javaslat ellen keletkezett erős ellentállás a függetlenségi pártban. Egy pár más kérdésben is voltak nézeteltérések és ellentétek. Egy-egy áramlatnál azonban konstatálni lehetett, hogy azok között, akik ellenzéki akciókban résztvettek, sokakat csak sértett ambíció és mellőzés vezetett. A hullámok rendre elsimultak s megint egyetértés keletkezett a függetlenségi párt belső életében ott, ahol leggyakoribbak voltak az egyenetlenkedések. Kétségtelenül többet kell foglalkozni azutóbbi hetekben előfordult jelenségekkel, mint az egész év nagy eseményeivel. Mert, ami elmúlt, az elmúlt, de ami csak elszunnyadt, az felébredhet és ha kárttevő szándéka van, még károkat okozhat. Rá kell mutatni arra, hogy a nemzetiségiek nyomban felébredtek, dolgozni és agitálni kezow±k, mihelyt észrevették, hogy esetleg szövetségesekre találnak itt bent is, miután a titkos szövetséget a külföldön állandóan fentartották. A nemzetiségiek folytonosan készenlétben állanak és a rendbontásra állandóan hajlandók. Minden bizonynyal erősen ellenzéki álláspontot foglalnak majd el a választói reformmal szemben, tudván, hogy a kormány a reformban is biztosítani akarja a nemzeti állam jogait és ennek fejlődését. Szövetségeseket találnak a nemzetközi szocialistákban, akik meg azért ellenzik a javaslatot, mert ők viszont azt tudják, hogy izgatók részére jogokat adni nem lehet célja az államhatalomnak és hogy a kormány módot talál arra, hogy a békebontók ne érvényesülhessenek. Már most, ami a szövetkezéseket illeti, folytonosan világosabban látszik a régi rendszer embereinek a mozgolódása. Ezek, akik ép úgy, mint a nemzetközi szocialisták, a parlamenten kívül vannak, de kint minden követ megmozgatnak, hogy a nemzeti ügynek kárt okozzanak. Tekintetbe véve ezenkívül, hogy a közönség egy része könnyen félrevezethető ama türelmetlenségnél fogva, melylyel a kormánytól alkotásokat vár, igen nagy szükség van rá, hogy akik igazán jót akarnak és igazán biztos alapot akarnak készíteni ajövendő részére, éber figyelemmel őrködjenek és igyekezzenek megmagyarázni a helyzetet, eloszlatni a gyanút és megszüntetni a kétségeskedést. Elsősorban a képviselőknek a feladata, hogy bátran elmondják választóik előtt a maguk vállalkozásának a céljait és figyelmeztessék őket, hogy most legfontosabb kötelesség nyugalommal bevárni, amíg az átmeneti időre vállalt feladatokat teljesíthetik. Okvetlen őrködni kell afelett, hogy alkotmánybiztosítékok megszerzését semmivel se akadályozhassák és hogy az intrika ne vethessen gáncsot a nemzeti kormány törekvései elé. Nyolc hónapja csak, hogy kiszabadultunk a nagy veszedelmek örvényéből, lehetetlen szomorúság nélkül gondolni arra, hogy máris új veszedelmek elkövetkezésétől kell tartani, ezek ellen kell védekezni. Csak ennyire terjedne annak a politikai érettségnek a hatása, amelyről a magyarság oly sokszor tett tanúságot! Csak ennyi volna a bizalom abban a programaiban, melyet az egész ország helyeselt! Nem. Mi nem vagyunk annyira skeptikusak, hogy lemondjunk ama hitünkről, hogy lehetséges lesz a tévelygőket visszatéríteni a jó útra, sőt úgy véljük, hogy nincs is komoly ok az aggodalomra abban az esetben, ha mindenki, akinek módjában van úgy a parlamentben, mint a perifériákon a közéletben, a sajtóban és a társadalomban, teljesíti kötelességét. A katonai kérdések megbolygatása nem lenne egyéb, mint a béke szándékos zavarása. Bécsben jól tudják ezt és emiatt akarják minduntalan a létszámemelés kérdésének fölvetésével izgatni az amúgy is nyugtalankodókat. De ezzel szemben folytonosan rá kell mutatni a kormány tagjainak ama határozott kijelenté s rzegint New Yorknak fordíttatja a hajó orrát. S még csak nem is késik. . . . Vagy nem-e? A franciáknak van egy hangfestő szavuk: „Palardpatanboumboum!“ Magyar egyértékeset hamarjában nem tudom, hát csak azt mondom, olyasmi történt, mintha a mennydörgés mennyke vágott volna bele a Tulipán farába. A bali csavarnak letörött az egyik szárnya, s átvágódott a jobbikba; persze az is tüstént rongygyá lett a rettenetes, harmincezer lóerejű habarásban, de nem maradt adós: viszszasodrotta az acéldarabokat az öcscsére, s annak a megmaradt szárnya is lebukfencezett az óceánba, és üresen forgott a két tengely, ellentállás nélkül, rémületes könnyűséggel. Ilyenkor meg kellene állítani a gépet, hogy ne repüljön a levegőbe, mert a harmincezer ló borzasztó munkát végezne, ha nincsen komoly dolga. Ámde nem kell megállítani, mert magától is megáll. Automata szerkezet zárja el a gőzt, ha a csavarok nem kavarják a vizet. Úgy van ez akkor is, ha a hajó fara nagy hullámzáskor kiemelkedik a tengerből, aztán a csavarok a levegőben olyan könnyen forognának, hogy felrobbanna az egész izé. Hát állott a Tulipán. S tulajdonképpen nem is volt valami nagy baj. A gépészmérnökök tíz perc múlva jelentették, hogy a hajó tatja nem sérült meg a felsodrott szárnydaraboktól. Épek a tengelyek is. Tartalékcsavar van nem egy, sőt nem is kettő. Hát majd szerelni kell. Rechnitzer megint a szájába dugta az ujját, s az ujj most már minden oldalról egyforma hideget érzett. Vagyis a jéghegy nem fenyegette többé a gőzöst. Az óceán csendes, szellő se rebben. Neki a munkának! Nem is igen nehéz. Négy-öt óra múlva vígan forog a két új csavar. S a nagy elektromos fényvetők világá- nál feldaruzták a Tulipán gyomrából a rengeteg tartalék csavarokat. De egyszerre megpirosodott a fekete köd. Aztán, jó idő múlva, mintha ordítani kezdett volna az egek oroszlánja, a hatalmas leone di San Marco. Olyan hosszú, tompa bödület gördült végig az Óceánon. Tyby, ez vihar! Nyári égiháború nyargal nyugat felől . . . Ennek a fele se tréfa! Sietni kell a szereléssel. Ha én volnék Hugó Győző, nem mondanám el ilyen röviden, mi lett azután. De mivel nem vagyok, az, hát csak a telegrammstílushoz folyamodom. Hat csavar, hetven munkás elveszett. Reggel kilenc órakor a Tulipán az orkán játéka. A kormánylapát is eltört. Pótlása megint harminc emberélet. Hiába. S a tenger ragadja a hatalmas hajót, akár csak egy üres pezsgőspalackot. . . . Ostoba beszéd az, hogy mi emberek már láttuk a bolygócsillagunknak több mint kétharmadát fedő vizeket végesvégig. Ennyi évszázadon át talán lehetett volna ilyesmi, ha a hajózás az marad, ami egykor volt: kalandozás. De a mágnestű meg az asztronómia valóságos sínutakat rakott le a tengerekre, mert az a legnagyobb geometriai igazság, hogy két pont között az egyenes a legrövidebb út, azt az igazságot is magába foglalja, hogy idő és pénz — e két egy — dolgában is a legkedvezőbb. Gibraltártól New Yorkig, Gubáig, Rióig vagy akármi ördögig olyan megszabott útja van a hajónak, mint a villamosnak a Kálvin tértől a Zuglóig. S e vonalak kipécézettsége olyan bolondul pontos, hogy gyakoriak az összeütközések, holott elég széles volna az Óceán, vagy mi. Értsed: senki sem jár a tengereknek olyan helyein, ahol dolga nincsen, amerre bádorogni időveszteség volna. A síneken halad mindenki. S ami a síneken kívül van, az nincsen, így lett, hogy a földrajz csak 1912-ben tudta meg, hogy az Atlanti Óceánon a Greenwichitől számított nyugati hosszúság 40-ik foka és az északi szélesség 40-ik foka körül (a perceket mellőzvén) egy vöröses agyagszikla-sziget van. Már annak nem vagyok a megmondhatója, hogy Rechnitzer Isle vagy Tulip Isle lesz-e a neve. De azt egész bizonyossággal állíthatom, hogy fölfedezésében nem bűnös se szegény Rechnitzer úr, se a Tulipán. Mert csak a bolond vihar sodrotta őket oda, ahol nem jár soha se okos ember, se okos hajó, vesztegetni a drága időt és pénzt. Az a sziget nem sokkal nagyobb Helgolandnál. Lakatlan. Faunája: tengeri madarak. •Flórája: gyep. (Pedig kitűnő humusa volna, a sok guanótól.) Hát oda vetődtek azok a szegény magyarok. NB.: a Tulipán szirtek közé szorulva megsérült, gabona rakománya, ötszáz ökörrel egyetemben, odaveszett, de azért meg lehetett menteni sok mindent, hát a hajótörötteket jó ideig nem fenyegethette éhhalál. A kis köztársaságnak hallgatagon kikiáltott elnöke, Rechnitzer kapitány kijelentette, hogy neki tíz napra való elesége van, s ezt a váltott jegygyel szerzett jog szerint meg is kapja mindenki, akár csak a hajón volnának. Azontúl kiki a munkája szerint vagy a készből élhet meg. Mert a közös megszűnik. Most azonban még főznek a szakácsok, sőt a stewardsereg is felszolgál, mind közönségesen. — Csakhogy mi nem szárazföldi szolgálatra szerződtünk ám, sior! szólt közbe a főszakács. Mi csakis a hajón tartozunk dolgozni, egyebütt nem. Hát fizetést akarunk. — Mink is! kiáltotta a főpincér. A kapitány összehúzta a szemét. Aztán vállat vonított: •— Helyes! Elfogadom azt az álláspontot.