Pesti Hírlap, 1907. április (29. évfolyam, 79-103. szám)

1907-04-02 / 79. szám

2 P­E­S­T­I H­I­R­L­A­P 1907. április 2., kedd. a maga harcát. Ne lappangjon titkon a tűz, mely már oly sok kiváló magyar minisztert el­­emésztett. Nem az a megoldása a kérdésnek, hogy az ember megkerüli. Az a dolog lényege, hogy a királynak szentesítés-megtagadási jogát sza­bályozni kell. Ma korlátlan a királyi vétó. Ez egyenesen fölforgatja az alkotmányt. A király a halálos órájáig megtagadhatja a nemzetnek minden törvényes kívánságát, a halálos órá­jáig, űzheti a királyi obstrukciót valamely ál­tala neon kedvelt, törvényjavaslattal szemben. Ez a dolog lényege. Itt van a magyar alkot­mányosság legnagyobb hibája. Ez az a pont, amiről közjogászaink s a politikusok mélyen hallgatnak, mert ez nem mond­ kevesebbet, mint azt, hogy Magyarországon egyáltalán nincsen alkotmány! 1915 vagy 1917. A népgyűlések nagy részén, amiket az önálló vámterület érdekében országszerte tar­tanak, valami csodálatos kavarodás van a magyar vámterület életbeléptetésének időpont­jára nézve. A legtöbb népgyűlés — még a bu­dapesti függetlenségi pártok nagygyűlése is — azt a határozatot hozza, hogy az önálló vámterület megvalósítását 1917-re követelik. Honnan ered ez a lehetetlen dátum? Talán onnan, hogy egynémely politikus és felszínes cikkek 1917-ről beszéltek és beszélnek olyanké­pen, hogy addig közösségben kell marad­nunk Ausztriával. Mi ennek a közösségnek a szükségét nem látjuk, amint ismételten kifej­tettük ez újság hasábjain. A külső kereskedel­mi szerződések nem akadályai a közbenső vámsorompók haladéktalan felállításának, mert a külföldnek köze nincs hozzá, de kára sincs belőle, ha mi ezeket a vámsorompókat már 1908. január elsején fölállítjuk. Vámház­­borúba senkivel sem keverednénk emiatt, ámen­ben megvetnék a biztos alapját Magyarország későbbi teljes gazdasági önállóságának. Sőt jó kiegyezést máskép el sem lehet­ képzelnünk, csak úgy, hogy Ausztria már a legközelebbi jövendőben megtérítse nekünk azokat az ár­különbségeket, amikkel mi az osztrák ipar cik­keit túlfizetjük. Ezt követelték Szilágyi Dezső, Lónyay Menyhért már a 78-as kiegyezők előtt és ennek a követelésnek most, a nagy nemzeti fölbuzdulás után, az ország megváltozott po­litikája közepette föltétlenül meg kellene való­sulnia. Ezek az ideális vagy közbenső vámso­rompók m­ég nem jelentik a gazdasági önálló­ságot, ezek csak az első lépés az ország ké­sőbbi, igazi közgazdasági függetlenségéhez. A megkötött szerződések­­lehetetlenné teszik, hogy e szerződések lejárata előtt mi újra szerződ­jünk Németországgal, Olaszországgal, mi kü­lön ezekkel az államokkal csak­ akkor fogunk szerződni, hahogy a tavaly megkötött szerző­déseik lejárnak. A lejárat 1917. december 31-ike ■—­ vagyis 1918. január elseje — azonban a szer­ződések záradékában világosan megvan, hogy mind a német, mind az olasz szerződést már 1915. december 31-ikére — tehát 1916. január elsejére — föl lehet­ mondanunk. És nekünk, annyi évtized óta lekötött, oly hosszú időn át megnyomorított országnak, az alternatív ha­táridők közül nem a későbbit, hanem a ko­rábbit kell megragadnunk, mert a szőr­­­nyüiséges nyűgöt, amelyben élünk, jobb, ha mentől hamarább lerázzuk. A népgyű­lések olyan irányú határozata amely, 1917-re kívánja az önállóságot, érthetetlen,, mert 1917-es terminus nincs, ellenben 1918-as terminus van, de a gondviselés óvjon bennün­ket tőle, hogy csak 1918. január elseje legyen szabadulásunk terminusa. A közösségnek annyi esztendejét sínyli már Magyarország,, hogy bűn és kárhozat minden óra, amelylyel megtoldjuk ezt a közösséget. És az olyan hatá­rozatok, amelyek 1917-ről beszélnek, ha jóhi­­szeműek is, mégis pazarlást jelentenek, két esztendőnek az elpazarlás­át jelentik a nemzet drága életéből. Mindenfelé, amerre síkra száll az ország népe a gazdasági függetlenségért, hadd legyen ott a határozatban, amint meg­volt például a kolozsvári népgyűlés határo­zatában, hogy mi a teljes és tökéletes önálló Vámterületet 1915. december 31-ikére kíván­juk. A külön magyar jegybankot 1910. de­cember 31-ikére, amennyiben pedig nem lesz kiegyezés, a külön jegybank haladéktalan föl­állítását kell követelnünk. És a népgyűlések, amiket szerte az országban tartanak, mondják ki, hogy 1908. január elsejére követeljük az ideális vagy belső vámsorompókat abban az ér­telemben, amint egyes kiváló államférfiaink­ már 1878-ban követelték. A dátumok igen fontosak ránk nézve, mert Ausztria nagy ügyessége épen abból áll, hogy a különböző lejáratokkal hoz bennünket új meg új kényszerhelyzetekbe. A kolozsvári népgyűlésen erre a valóságra a minap nyoma­tékosan rámutatott dr Tutsek Sándor országos képviselő. Most is ez történt, a kény­szerszer­ző-ő­dés a külső államokkal és ha össze-vissza dobál­­juk az 1915-ös meg 1917-es dátumokat, akkor nyolc-tíz év­ múlva újra belezökkenünk a kény­szerhelyzetbe, a muszáj-szerződésekbe. Az or­szág előtt hiájd álljon világosan az a megisme­rés, hogy 1915­.­ december 31-ikén lejárnak a külső kereskedelmi szerződések és hogy attól az időponttól fogva, vagyis 1916. január elsejére külön szerződést kötünk Ausztriával, külön szerződünk a külső államokkal és belefutunk a teljes gazdasági függetlenségbe, amelynek meg kell valósulnia,­­ akármiféle akadályokat akarjon is Ausztria elénk gördíteni. Ha azt a nagy követ, amit a­ gazdasági közösség jelent, el nem mozdítjuk akkorra, sírkő lesz belőle, amely alól nincs többé feltámadás. De mi bí­zunk az ország elszántságában, a népakarat­­ diadalmas hatalmában. Kreutzer Lip­ót, egy gazdag, tekintélyes kérő gondolata, tehát lutriztak az élettel. A düresedő fejű apa éjsza­kai munkát­ vállalt, csakhogy a leányának a báli ruháját kifizethesse. Míg ő ócska szarvas­­bőrkertyűben, bekent kézzel, bemázolt arccal aludt a báli éjszaka, előtt, hogy a bálban üdén, frissen jelenhessen meg: az apja mellette, a másik szobában valami vityilló tervrajzán gör­nyedt, amit suttyomban végzett odahaza, mert az állam a privát munkát tiltja.­­ Mindez most eszébe jutott. Igen, igen. Ez itt az igazság, ami körülötte van. Ez a kis szoba. Az olcsó, foldozott, százszor mosott füg­gönyök, a horpadt ölv, bicegő lábú bútorok, a tiszta, de kopott holmik, a füstölgő petróleum lámpa, mely a legfinomabb parfümöt is­ eltom­pítja. Az alkudozás minden garasért, az­ örökös szégyen, megalázás, csak azért, hogy egyszer­egyszer rájuk lobbanjon a fény. Az utcán egy-egy kocsi gördült -e végig. Tompán hallatszott dübörgése a havas úton. Odaszorította fejét a hideg ablaküveghez, a sze­mét néha lehunyta, néha felnyitotta. Elgondolt­­­ta, hogy a báli éjszakák aranyfonala hány em­bert vezetett a szegényes lakásokba, akik a nappali világításnál mind kiábrándultak, nem azért, mintha csúnyább lett volna, mint a bál világításában, épen azért, mert szép volt, s nem illett a kopott, szegényes környezetbe. Na­gyon is meglátszott rajta, hogy kikívánkozik belőle. Miért volt hát mindez a sok komédia? A sok cicoma, amihez ezer fáradság, sok-sok ne­héz sóhaj tapad? Csak azért, hogy a fiatalsága virágait a báltermekben elszórja a kiváncsi férfiak elé, akiknek tekintete mohón tapadt fia­tal, bársonyos testéhez, karcsú derekához, haj­lékony, bájos mozdulataihoz. Majd­ ugyanebből az érzésből fakad a szívettépő szánalom. A szíve nagyot dobbant. Hideg futott végig a tes­tén. Igen. Máris észrevette a gúny felvillaná­­­­sát, de ott az élet melegházában nem akart róla tudomást venni. Pedig színigazság, hogy meg­fiatalodjék, hogy újra kívánatos szépség legyen, férjhez kellett volna már mennie. Hát ez az. Mehetett volna is. De nem úgy nevelték, hogy ahoz, aki komolyan nyilatko­zott, hozzá mehetett volna. Keservesen szerzett pénzen felöltöztették, fölcicomázták s megmu­tatták neki az életet, a ragyogót, a kellemest. Látod, mindez a tied lehet! Mosolyogj tehát! Takard be a tested illatos rongyokkal s tán­colt. A mámor, a fiatalság, az érintetlen női test varázsa megfogja, elkábítja a férfiakat, a gaz­dagokat, a jól keresőket. Hirtelen letépdeste magáról a könnyű, rózsaszínű báli ruhát. Lelökte a hazug rongyo­kat az asztalra. Didergett. Az ágyára vetett egy pillantást, de érezte, hogy nem tudna most aludni. Hirtelen belebújt a háziruhájába. Egyszerre újra hallotta a hangokat a­ mellette levő szobából. Odalépett az ajtóhoz. Pénzről beszéltek, tisztán hallotta. Máskor, ha­csak tehette, elfutott az ilyen jelenetek elől, de most végig akarta szenvedni. Két öreg, meg­tört ember vitázik mellette nyomorult garasok fölött. Az arcába szállt a vér. Megragadta a kilincset. Kilépett az ajtón. Az anya, anyja meglepetéssel néztek reá. A leány néhány lépést közeledett feléjük. Megállt a szoba közepén s remegő hangon szólt : — Apám! Édesanyám! Mezt tovább én nem akarom! Ezek meglepetéssel néztek reá. Leolvasták az arcáról, hogy valami belső izgalom gyötri. Az asszony hozzálépett­­ . —­ Mi a bajod? Mit ak­arsz? — kérdezte tőle.­­" A kiegyezés kérdésében a húsvét nem hozta meg a remélt megoldást. A kiegyezés ügye ma még nagyobb kérdőjel, mint eddig. Illetékes helyről mindössze annyi információt kaphat-­­tunk a jövő reményeire nézve, hogy talán már, két-három hét múlva is bekövetkezhetik a megoldás, de ép úgy lehet, hogy akkorra se ér­ véget a huzavona. A tárgyalási sorrend most az, hogy ked­­­den értekezlet lesz a még mindig gyöngél­kedő Kossuth Ferenc lakásán. Az értekezleten részt vesznek Wekerle miniszterelnök, Darányi földmivelésügyi miniszter, , továbbá Szt­erényi Popovics, meg Mezőssy államtitkárok. Ezen az értekezleten fogják végleg megállapítani p­zok­nak a kijelentéseknek a szövegét, amiket, a ki­egyezés ügyéről s,főkép a húsvéti terminusról Kossuth Ferenc a közgazdasági bizottságban, tesz. A közgazdasági bizottságnak ez a neve­zetes ülése csütörtökön, április 4-én­­ lesz. Az itt teendő kijelentések fognak bizonyára a to­vábbi kiegyezési tárgyalásoknak is irányt adni. Hogy minisztereink a tanácskozás folyta­tására mikor utaznak Bécsbe, mégg­ nincs pon­tosan megállapítva, mert ez attól is függ, hogy a szakreferensek mikorra készülnek el munká­lataikkal, melyek e legközelebbi, tanácskozás alapjául szolgálnak. A terv az, hogy a két kor­mány legközelebbi találkozása m­ég április első­­ felében megtörténjék. — Azt akarom, — mondta a leány, — hogy egyszerűbben éljünk, hog­y ne költsetek r­eám annyit, hogy ne vigyelek engem sehová. — Nem akarom, hogy kínlód­­jatok érettem. Ép, egészséges, erős vagyok.,­i­tek nem fáj, ha­ titeket fáradni látlak. — Nem értelek . — szólt közbe az anya. — Nem akaróra, hogy szenvedjetek, hogy lemondjatok minden­ről, csak azért, hogy az én, báb­ruhám meglegyen. Minek ez az erőlködés- Üres dolog az eg­­sz. Semmi értelme! Ki kény­szerít bennünket erre? Az ape, fanyarul nevetett. — Ki kényszerít? Az élet. Mindenki, kiáltotta. Az anya lassabban folytatta: — Mi pedig gyönyörködünk benned, ha szép vagy, ha foglalkoznak veled, ha mulatsz. — Mulatok! — kiáltott fel keserűen a leány. — Már nagyon régen nem mulatok. El­mentem, m­ert magam is azthe­ttem­, hogy ott kell lennem. De hogy m­iattam volna? A tánc néha megrészegített, de az rmnerek? Ugyan­azok az üres bókok, azok az apró, kellemes ha­zugságok, ugyanaz a gúny és szánakozás min­den parányi hibáért. Hányszor sírtam belül," míg az arcom mosolygó­s volt, mer­t észrevettem, hogy milyen gúnyos pillantással mérik végig a ruhámat. Ali hetekig kínlódtunk idehaza, gyötö­­rődve jártuk a boltokat, lenézettük magunkat a boltossegédekkel- végigszenvedtük a varrónő megvetését, lufiérttülk a keservesen összekupor­­gatott pénzt , végül kaptam egy olyan ruhát,­ hogy tele van bájával. Mire való ez az őrült­­, hajsza ha úgy­sem tudunk versenyezni? A gazdag­ok megcsinálják a divatot, a fényt, a ragyogást, ír,i pedig beleröpülünk ebbe a fény­be, s át­lépne a lángba, de minket ez a­ láng elége , ár I /­ A helyzet. Politikai munkarend.

Next