Pesti Hírlap, 1907. május (29. évfolyam, 104-129. szám)

1907-05-01 / 104. szám

2 PESTI HÍRLAP 1907. május 1., szerda.­ latt lehetetlenséget, hogy a magyar államvasút köteleztessék oly alkalmazottakat is fölvenni, megtartani, akik ezen állami üzem hivatalos nyelvét nem bírják, mereven, alkuvás nélkül vissza kell utasítani. Azt a sértő, lealázó irányzatú követel­ményt, mely odavág, hogy a társországok terü­letén se községeknek, se testületeknek, se ma­gánosoknak ne lehessen magyar tanítási nyelvű iskolát létesíteni, föntartani, úgy hiszszük, egyetlen hazafias gondolkozású horvát politi­kus sem tartja megengedhetőnek. Ami épei, a tisztán politikai természetű horvát aspirációkat illeti, szende külsejük alatt a legesztelenebb s legvakmerőbb szeparatiszti­­kus törekvések lappanganak. A magyar országgyűlés képviselőházának 40 horvát tagja, bár közvetett választás útján, de egyenjogú s egyenlő megítélés alá eső ma­gyar országgyűlési képviselő. . Nem delegátus, tisztelt horvát koalíció! Valaminthogy a magyar országgyűlés nem birodalmi tanács, Horvátország pedig nem tartomány, de nem is dualisztikus szerző­dött államfele, hanem egységes társországa Magyarországnak. Minden­­hez a közjogi falzumhoz, miszti­fikáló csempészethez csatolt „aspiráció“ sem­mis és megengedhetetlen s legfölebb arra jó, hogy, fájdalom, nem új, de annál élesebb vi­lágításba helyezze bizonyos zágrábi jelszavak, programmok hazafisági, az egységes, szuverén magyar állameszméhez hangoztatott hűségének belső valódiságát. Nem tudjuk, benfoglaltatik-e a most szőnyegen forgó horvát koalíciós memoran­dumban az a külön aspiráció, melyet horvát testvéreink a monarchia két államának gaz­dasági kiegyezésével szemben táplálnak? Nyílt titok, hogy a mi drága testvéreink érdekből, rég folyó célzatos izgatás eredmé­­nyekép, elszánt ellenségei Ausztria és Magyar­­ország gazdasági különválásának s szinte két­ségtelen, hogy annak idejében a külön vámte­rület ellen fogják a magyar országgyűlésen latba vetni szavazatukat. Ehez teljes joguk is lesz, de csak a ma­gyar országgyűlésen, nem pedig a horvát­­szlavón országgyűlés vitáinak rendjén, ahol ennek semmi helye, keresete nincs. Alku, vagy egyáltalában szóbaállás ebben a pontban eleve kizárt erkölcsi lehetetlenség minden magyar kormányra, magyar politikus­ra nézve. Azzal hát körülbelül tisztában volnánk, hogy mit akarnak a horvát testvérek? Ezek u­tán arra vagyunk mi s velünk az egész ország jogosan és türelmetlenül kiván­csiak, hogy mit akar a magyar kormány? .......................................------------IK­—LATM.-----VAL! Gombok a topánkáján? — Gombok bizony azon, s még micsodá­sak! Hja, az urak topánkája ilyen. Meg aztán a kvártélya, akibe szállásol — azt látná, lel­kem! Nem is szoba az, hanem szála. A leken­­cei grófék elég nagy urak, úgy-e bizony? No már pedig olyan ékes szobájuk néktek sincs, mint a fiamnak. Aranyos papiros vagyon an­nak a falán, mind a négyen! Meg is nézem, ha odamegyek, mert meglátogatom. Nem ho­zok én­­ reá szégyent. — Jézus, mi jut eszibe, Kata néni! Ilyet mondani . . . — Csak úgy . . . kifuta a számon . . . — mentegetőzött, kissé zavartan az öreg asz­­szony, de hamarosan ismét megcsillant sze­meiben a nagy boldogság, — mondok valamit, Gáborné . . . Minapában diskuráltunk a király ő felsége kertjéről, — hát csak annyit akarok mondani, hogy én meg fogom látni a felséges király kertjét. *— Ne mondja! •— De mondom! Meg lehet azt látni, ott vagyon Pesten! Majd elvisz a fiam, ha szépen megkérem, s­őt beengedik a strázsák, mert­hogy oda csak urakat engednek . . . azt gondo­lom. Alig várom, hogy lássam. Nincs egyebem a világon, csak a fiam, meg ez a falatka ker­tem, kiben nap-nap után elpiszmogok. Értek is hozzá. Ezért szretném látni a király kertjét, hogy milyen lehet. És meg is látom. A szomszédasszony áhítattal bólintott. Nagy dolog, aki teheti, nagy . . . Már ő nem -rr~r-—_■■■■ ■. -ti'ciuuigBBjBSi a keze, mint az eleven parázs és én sem heve­rek ám! — Megteszi, Gáborné? — Meg én, jó szívvel! Készüljék csak föl az útra, s tisztelje nevemben is a lelkem fiát, nyilván emlékezik még rám, eleget rengicsél­­tem síró baba korában én magam is. Mondja meg néki, hogy mink is kevélykedünk vele itt a faluban . .. áldja meg az ilyen jó fiút az isten. Kata néni pilláira is fölszivárogtak a könyek. — Meg is fogja áldani, hiszem ... — lebegte ellágyulva. Másnap aztán felkészült az útra a néni. Elbúcsúzott mindenkitől és elutazott az édes fiához Budapestre. Két álló hétig egyébről sem beszéltek a faluban. Gáborné összesúgott esténként a szomszédsággal, s csodálatos dolgokat mesélt nekik a Kata néni fiáról, aki oly igen nagy úr abban a fényes pesti városban, hogy még a cipellőjére is gombokat varrnak. Nagy dolog ez, atyafiak, — nem kismiska! Aki — Komisz Tamás — nem hiszi, kérdezze meg a tiszteletes urat. Majd beszél a Kata néni fiáról olyanokat, hogy rögvest becstelen felk­e ül tőle csudálko­­zásában az egész falu. Ezenközben várták-­ esték haza a nénit. Úgy két hét múlva csakugyan meg is­ érkezett. Este volt már a faluban, nem vette észre senki, csak Gáborné. Át is futott hozzá iziben, még a kendőt is elfelejtette fejére kötni. — Megjöttem,a lelkem, — mondotta szí­vélyes örömmel a néni és bem­utatta házába a Parlamenti gyors jegyzetek. A t. Házból. A szellemes Förster. A t. Házban dühöngött ma a szellemes­ség. Hogyne?! Hónap utolja, holnap gázsi­nap, aztán pont tizenhárom napi vakáció. Nem csoda, hogy a képviselő urak diákokká vedlet­tek vissza és csak úgy dühöngött közöttük a szellemesség. Például így: Förster Ottó képviselő úr a tízperces szü­net alatt beleült a Kossuth Ferenc bársony­székébe és kijelentette magáról, hogy ő most Kossuth Ferenc. Hódy Gyula rögtön a helyzet magaslatára emelkedett és szépen összehajto­gatott papírívet adott át neki. Mert ki látott már minisztert bársonyszékben ülni, anélkül, hogy valamelyik képviselő rögtön valami kér­vényt át ne nyújtson neki? Förster Ottó pedig nem hiába játszott Kossuthosdit: a kérvényt, úgy, amint kapta, föl se nyitva és hátra se te­kintve, a balkezével hátranyújtotta, a mögötte levő padba, ahol rendszerint Szterényi állam­titkár ül, aki a Kossuth Ferenc jobbkeze és aki, mint jónevelésű jobbkézhez illik, át szokta venni Kossuth balkezéből a kérvényt, mely ilyenformán aztán annak rendje és módja sze­rint el is van intézve. (Ez, kérem, annak a bib­liai tételnek a gyakorlati alkalmazása, hogy nem tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb.) Nos hát, ezt cselekedte Förster Ottó kép­viselő úr és ez, kérem, vicc volt. Nevettek rajta az összes jelenvolt képviselők. Még maga Justh Gyula is, aki csak úgy rázta­­ nem imagát, hanem a csengőjét, hiszen azért házelnök, hogy nevedében is a csengőjét rázza. Förster Ottó szellemességét megírják az összes estilapok. Dehogy „maradhat le“ vele te­hát a Pesti Hírlap. Megiródik, ime, itt is. Hadd nevessenek egyszer életükben a mi olva­fogja meglátni ezt a tündérkertet, holott pedig ő is szereti a szépet. — Mondanék valamit, Kata néni, — suttogta előrehajolva s szinte megijedt attól, amit mondott, — azt gondoltam, hogy nem lehessen-e elhozni a király kertjibül vagy egy szál virágot, emlékbe . . . Abba, igenis — nem? Mekkora tisztesség lenne . . . Kata néni összecsapta a kezét. — Hogy gondolhat effélét, Gáborné! Vi­rágot a felséges király kertjibül ... ne hallja! Azt hiszi, nem áll ott száz strázsa kaptákot? Ott azok éjjel-nappal, puskával ... és nem engednek a király virágiból még egy szigorú szálacskát sem. Még aztán . . . hátha meglátná ő felsége, hogy lopogatik a virágait? No, ga­lambom! — Igaz­a, — integetett aggodalmasan a szomszédasszony, — tán bizony még a fejit is elvétetné a hóhérral? — Hát azt épen nem cselekedné, mert jó szíve vagyon . . . majdnem olyan, mint a fiamé . . . hanem megpirongatná az embert, az bizonyos. — És aztán mikor indul ugyan, ha rá­szánja magát az útra? — Elmennék egy-kettőre, — felelte az öreg asszony, — csak volna, aki ügyelne ház­­tájamra, míg odaleszek. A vén Gyuri bá’ nem igen arravaló már a rossz szemivel, meg aztán italos is. — Majd ügyelek én szívesen, ettől ne várassa fiát egy napig se . . . Majd ide dirigá­lom Boriska cselédemet is vélem, friss annak sóink is, hiszen ilyen szellemesség élvezetében vajmi ritkán lehet részük. Mert hiába, ezek a képviselő urak csak mindent maguk monopolizálnak. Szellemes se lehet igazán más, csak az, aki képviselő. Miná­­lunk a szellemesség is, mint minden egyéb, a képviselőnél kezdődik. Egy csomó magyar h­ó izzad órákon keresztül, ínig megszül valami szellemes tárcát vagy darabot vagy másmilyen irodalmi munkát. A legjobb esetben észre se veszik. De aztán jön egy képviselő úr, egyebet se csinál, csak beleül a Kossuth székébe, csak­ugyan úgy is tesz, mintha ő volna Kossuth és . . . brühühü . . . kacag egész Hunnia. •X* Hogy’ lesz az ember nagy emberré? Ez is magyar specialitás. Hogy’ lesz az ember minálunk nagy emberré. Katedrál példa rája Vártán Endre kép­viselő úr. Ez a Vertán Endre komoly, képzett férfiú. Ügyvéd. Vármegyéjének egyik vezéralakja. Tavaly harmadízben választották meg Tordán képviselővé. Komoly, tartalmas, nem stréber. Persze, hogy nem­ tűnt fel. Most a tanító­ javaslatnak ő volt az elő­adója. Szakavatottan, hozzáértő lelkiismeretes­séggel teljesítette tisztjét. De bizony ez se hasz­nált volna neki, ettől ugyan nem lett volna nagy emberré. No és aztán az a pech — vagy jobban mondva: szerencse — érte, hogy előadói tiszt­jének teljesítése közben valahogy összekülön­bözött Justh Gyula házelnökkel. És Justh Gyula leszidta kicsit Wertán Endrét. Kicsit na­gyon és kicsit érdemetlenül szidta le. És íme, amit hét esztendei komoly poli­tikai munkával nem ért el Wertán Endre, azt elérte egyszeriben azzal, hogy Justh Gyulával affaire-ja kerekedett. Nagy emberré lett. A képviselőtársai bankettet rendeztek a tiszteletére és ünnepelték. Most meg a választó­­kerülete ünnepli. Odahaza bandériummal fo­gadták, díszmenetben kísérték a városba és fáklyászenét rendeztek neki. Mindezt azért, mert Justh Gyula leszidta. Hát így lesz az ember minálunk nagy emberré. Ez is magyar specialitás.

Next