Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)

1908-06-02 / 132. szám

1908. junius 2., kedd. PESTI HÍRLAP ______________________3_ 1 »" ' ‘ 11" ------------------------------- " Wekerle Sándor miniszterelnök: A házbér­­bevallási módtól és házbéradó megállapításának je­lenlegi formájától el nem térhet. Alig van tör­vény, mely oly szigorú intézkedéseket foglalna magában a vallomás iránt, mint a házadótörvény. Általában elmondhatja, hogy a házbérvallomások megfelelnek a valóságnak és csak elvétve fordul elő, hogy a háztulajdonos összejátszik a lakóval és valótlan bevallást ad elő. Vizynek megjegyzi, hogy a néptanítók illetményeit a folyó évben szabályoz­ták. Új terheket nem tart kívánatosnak felvenni. A szakasz változatlan elfogadását kéri. A Ház a szakaszt változatlanul fogadta el. pb A 8. szakasznál: Nagy György kéri a miniszterelnököt, nyug­tassa meg az iránt, hogy a honvédtisztek fizetés­­emelése nem fogja alapját képezni a közös had­seregbeli tisztek fizetésemelésének is. Úgy tartja, hogy a tiszti fizetések emelésére csupán a tör­vényhozás illetékes, nem a delegáció. Határozati javaslatot nyújt be arra nézve, hogy a honvédtisz­­­tek fizetésemelése nem képezheti érvét a közös tisztek fizetésemelésének. (Helyeslés a balpárton.) Holló Lajos: Beszéde elején kijelentette, hogy nem pártja nevében beszél, csak egyéni néze­tét adja elő. A tiszti fizetésrendezésről szólva iga­zat ad azoknak, akik azt mondják, hogy ez nagyon nehéz kérdés, nagyon sok áldozattal jár, de azt nem helyeselheti, hogy ebből országos hadjáratot csináljanak a mostani kormányzat lekicsinylésére. A nemzeti kormányt mi teremtettük meg. Nincs senkinek joga azt hinni, hogy ezek az államférfiak nemzetellenes politikát csinálnak. Ám keletkezzék ellenzék, bár sok tekintetben ez most nem kívána­tos, amikor épen a nemzeti erők koncentrálásán folyik a törekvés. Az egész politikai helyzetet kell tekintetbe venni e kérdés elbírálásánál. Magyaror­szág politikáját speciális módon kell kezelni. A nemzeti kormánynak meg kell adni a módot, hogy eredő erejével szerezzen fokozatosan a nemzetnek engedményeket. A mai viszonyokra nem lehet al­kalmazni a régi rendszer ellen használt fegyvere­ket. A mostani kormány nem szolgál párturalmi célokat- Ezt tekintetbe kell venni. A jelenlegi helyzethez a nemzet adta meg a jóváhagyását. Le­hetne a mai rendszernek is jóhiszemű ellenzéke, de a szembenálló ellenzék nem az. Még az egész letűnt rendszer szervezetével állunk szemben. Pető Sándor: Önök nyugdíjat adnak nekik! Holló Lajos: Azok, akik tudják, hogy az át­meneti idő alatt az előhaladás munkáját végezzük, támadnak ellenünk roszhiszeműen. Éppen ezeknek nem tetszik a nemzeti erők koncentrációja. Ennek az ellenzékieskedésnek a célja felekezeti és nemzeti­ségi kérdésekkel széthúzni az országot. Ezzel áll szemben a nemzeti többség. Ezek azt hirdetik, hogy a függetlenségi törekvéseket védelmezni kell azok ellenében, akik hosszú életet szenteltek éppen ezen törekvéseknek keresztülvitelére. Egy Kossuth Fe­­renc, egy Apponyi Albert, akik a nemzetnek hi­vatott vezérei, teljesen illetéktelen emberek részéről naponként sárral cibáltatnak a „függetlenségi esz­me nevében“, olyan egyének részéről, akik leronta­ni akarnak minden tekintélyt és a függetlenségi eszméhez való minden ragaszkodást. És bocsásson meg az igen tisztelt alkotmánypártnak vezére, gróf Andrássy Gyula, bátor vagyok hozzá egy­ kérdést intézni, igaz, hogy a dolog nem őt illeti, de a té­nyek igen jellemzők. Ugyanazok, akik bennünket a függetlenségi törekvések elárulóinak hirdetnek és akik magukat a függetlenségi törekvések non plus ultra védőiként akarják feltüntetni, akiknek tehát józan értelemben, támadnia kellene azt a hatalmat, amely szemben áll a függetlenségi törekvésekkel, mondjuk a bécsi ellenállást, vagy a 67-es fölfogást és azokat a pártokat, amelyek restaurálni akarják a 67-es alapot (Helyeslés.) azok a mi hátunk mö­gött, a Ház színén és azon kívül, egész szerelmi öm­lengéseket intéznek gróf Andrássy Gyulához, aki a 67-es elveknek és irányzatnak leglelkesebb, legagi­­lisabb embere ma, bár megengedem és tudom, hogy mindez nem az ő tudtával és akaratával történik. (Tetszés és helyeslés.) Nagy György: Kik azok? Tessék megmon­dani! Meg kell nevezni, hogy ki a bűnös! (Zaj.) Holló Lajos: Meg kell gondolnunk, hogy minden nehéz áldozat mellett is elfordulhatunk-e bizalmunkkal azoktól az államférfiaktól és párt­vezérektől, akik bennünket a kibontakozás­­ útján vezetnek. (Élénk helyeslés.) Én meg vagyok róla győződve, hogy ők a legteljesebb odaadással és hazafias érzülettel működnek közre, hogy a nem­zet javára mindazokat az előnyöket és vívmányo­kat k­eresz­tül vigyék, amelyeket az adott helyzet­ben csak keresztül lehet vinni. Helyes volna-e eze­ket a törekvéseket kockáztatni és sorainkat a szét­szakadás által meggyöngíteni ! (Tetszés és helyes­lés.) Hogy a tiszti fizetéseket emelni kell, hogy az a társadalmi osztály a nemzetnek épp oly védelem és pártolás alatt álló és hivatott osztálya, mint a többi nagy igazgatási ágak tisztviselői kara, azt senki kétségbe nem vonja. Elismerjük, hogy ami­kor adunk 5, 9 és 10 milliókat, aszerint, hogy me­lyik államigazagtási ágról van­ szó, hogy akkor 3—4 milliónyi emelést meg kell adni a honvédség tiszti­karának és később a közös hadsereg magyarországi tiszti karának helyzete javítása végett, ezt igazság­talannak és méltánytalannak senki sem mondhatja. De éppen abban a politikai célzatban, amelylyel ezt­ a kérdést velünk szemben kihasználni akarták, olyan időben, amikor nálunk is, Ausztriában is, irritálva volt a hangulat, volt az a sértő tendencia, amelyet megláttunk és amely ellen tiltakozó sza­vunkat fölemeltük. Az az irritáció, amelyről szó van, arra vonat­kozik, hogy ha mi ezen engedményekben tovább megyünk és a nemzetet is a magunk felelősségére azokba tovább belevisszük, de vajon az igények má­sik oldala a nemzet javára teljesedésbe fog-e men­ni, keresztül fog-e az vitetni? A nemzeti követel-Az asszony nyugtalanul fészkelődlött, tágra nyilt szemmel nézett az öreg arcába. Amaz egy kicsit hallgatott, majd mesélő han­gon folytatta: — Bíz úgy lesz, galambom. Ki tudja, mi van a kis fejében? Milyen lelket adott neki az isten . . . Aztán majd meg is házasodik. Finom, úri kisasszonyt visz a házába. Hintón hozza haza, ezüst szerszámos lovakon. Eh haj! Lesz muzsikaszó is. Dinom-dánom. Fo­lyik az élet, virágosan, folyik szép csöndesen, akár ez a lassú víz. Az asszony kinyújtotta a nyakát. Álmo­dozó tekintettel nézett az öreg arcába.­­— Bíz úgy, babám, — beszélt tovább az öreg. — Aztán hogy halad az idő lassan-las­­san, hát a virág is lehull, falevél is leperdül, te is megöregszel, lelkem, majd lehunyod a szemed . . . szorgos kezű angyalok járnak ki a sírhalmodhoz, ültetik ám a virágot, szép kék violát, ha rangos gyöngyvirágot, szagos rózsát. A te unokáid. Ha ember jár arra, vagy akár csak a madár, elcsacsogják: „Itt piheni örök álmát a mi jó nagyanyánk“. Az asszony hangosan elsírta magát. Fölemelkedett a földről. Az öreg szelíden a vállára tette a kezét. Részvéttel kérdezte: — No mi az? Édes húgom? Újra ki­­bugygyant a köny a szemedből. Minek az? Miért? Beszélj hát! — Beszéljen csak figyelmed, beszéljen. Mit beszéljek én? — sirdogálta. Az öreg komolyan végignézett a fiatal asszonyon. — Hát úgy lesz, ahogy mondom, — folytatta. — No, gyerünk. Hűvös van itt a víz mellett. Hazakísérlek a faluba. Az aszony engedelmesen megindult, melyek a katonai téren még mindig­ függő kérdé­sek, olyanok, amelyek megoldásának sem mértékét, sem nagyságát, sem irányát nem ismerjük, remé­nyeket táplálunk csupán. Kérdés az is, hogy vajon az a lehetőség, hogy a nemzeti többség és annak akarata érvényesüljön és hogy a magyar törvény­­hozás és alkotmányos élet ellen ismét nagyobb táma­dások ne intéztessenek; vajon ez az elemi szabálya az alkotmányos életnek teljesedésbe fog-e menni? Mindezek olyan nagy és bizonytalan kérdések, me­lyek a nemzet lelkületét nagy aggodalmakkal és kétkedésekkel töltik el. Ezután a bankkérdésről és a quótaemelésről szól, majd így folytatja: Érthető tehát, hogy mi kívánjuk a helyzet tisztázását, amidőn azt látjuk, hogy az áldozatok, amelyeket a nemzet meghozott a közös gazdasági viszony fentartására, elfogadtat­nak, azonban, amikor a nemzet javára szolgáló al­kotásoknak ideje következnék el, akkor ismét csak a negáció, a tagadás és a semmibevevés politikája következik el. Hát én megengedem azt is, hogy bi­zonyos dolgoknak nagyon előtérbe tolása és a hely­zetnek korai megoldása sokszor nem áll a kormány­nak módjában, bár bizonyos kormányzati akcióknak nagy célok érdekében ismét sokszor sikere szokott , lenni. De hát helyes. Áll az a felfogás, hogy a mi magunkra vállalt feladatunkat oldjuk meg, az álta­lános választói jogot valósítsuk meg, s akkor azután jöhet ezeknek a kérdéseknek a tisztázása. (Zaj.) De már látszik, hogy minél tovább terjesztjük a mi működésünk idejét, annál több közbeeső zavaró cse­lekmény és körülmény jön közbe. S ha már két éven belül, már az idén megcsináltuk volna az általános választói jogot, akkor pl. elmaradt volna a katona­­tiszti fizetéseknek a fölemelése, az nem következ­hetett volna be, akkor az ki lett volna zárva, ki lett volnak kapcsolva. (Úgy van!) És kérdés, t. Hát, va­jon, ha még tovább viszszük ennek a helyzetnek a folytatását, nem kapcsolódnak-e majd be újabb za­varó körülmények, amelyek újra azt fogják elő­idézni, hogy ha nem is a mi soraink bomlanak meg, de a nemzetnek, a közfelfogása fog meginogni és elgyengülni. Pedig hát mi nem akarjuk, hogy a fügetlenségi párt hosszú vándorlásai közben sorai­ból mind elveszítse azokat a függetlenségi törekvé­seket és talán függetlenségi embereket is, akik hosszú küzdelmekkel állottak a függetlenségi törek­vések mellett, mert így megérhetnék azt, hogy las­­san kint­­ guvernepientális párttá lenne a függet­lenségi párt, amely rendelkezésre állna ugyan a kor­mánynak, de amelynek háta mögött nem lenne ott többé a nemzet bizalma. Vagy pedig lesz egy olyan párt, amely fölveszi ugyan a harcot, de letört re­ményekkel. (Zaj. Halljuk!) Ennek egyáltalán nem akarjuk kitenni az országot, sem pártunk össze­­morzsolásának, sem a nemzeti bizalom ezen megin­gásának a függetlenségi törekvések iránt. Azért óhajtjuk, hogy ne jöhessen közbe már több zavaró körülmény, hogy ne szaporíttassék többé az a gyú­­anyag, amelyet azután az ismertetett­­,ellenzéki gyümölcse. Gyönyörűség! Élet! Hogy szopik az eszemadta. A baj, baj, az élet rossz meg nehéz, de megvan a vigasztalója. Az aszony csodálkozó pillantást vetett az emberre, aki érdeklődve kérdezte: : — Fiú gyerek?­­* — Az, — felelt az asszony csöndesen. — Ó, ha az enyém megmaradt volna! — kiáltott fel az öreg. — Gabonahajón voltam akkor. A­ gyerek is velünk volt. Beszélni kez­dő, bárányszemű, tipegve járó kis ember. Hogy, hogy nem, egy őrizetlen pillanatban beleesett a vízbe. Sohse láttak többet. Örvény nyelte el.­­­­— Istenem! — szólt tágra nyílt szemmel az asszony s magához szorította a gyermekét. — Úgy, úgy, lelkem. A feleségem bele is pusztult bánatába, én meg jártam egyedül a világot. Megöregedtem. A vízről tülkölés hallatszott. Egy nagy hajó lomha, fekete teste úszott a víz közepén s a hullámok mérgesen verődtek a lábuk elé. Besötétedett. A tüzek aljában tűz gyuladt ki s a lobogása nagy darabon nyaldosta a vizet. — De akinek van, az örülhet, — tordta hozzá az öreg ember. Dohányt tömött a pi­pájába, rágyújtott. A világosságnál egy pil­lantást vetett a gyerekre. — Barna lesz, mint az anyja, —­ szólt az asszony szemét keresve. — Fiú gyerek! Fiú gyerekből minden lehet. Előtte áll a vi­lág. Még hintón járhat s fényes házban lak­hat. Téged is selyemruhába öltöztet. Fekete selyemruh­ába, mert akkor már ilyen öre­­gecske leszel, mint én most. Azután az asz­talához ültet, ahol nagy urak ülnek, fényes ruhába öltöztetett urak. Téged mégis oda ül­tet, aztán megcsókolja a kezed, meg az or­cád, azt mondja az uraknak: „íme, az én jó édesanyám, aki nekem életet adott“.­­— Szopik még? — kérdezte az öreg az asszonyt. — Nem. Már szunnyad, — felelte az asszony s egy párszor ide-oda ringatta a le­vegőben a gyermeket. — A cipellőt, — szólt az öreg s lehajolt az asszony cipőiért. — Nem. Nem teszem most le, — felelt az asszony s a gyermekre nézett. — Nem éb­resztem föl. Inkább a cipőt hozza kigyelmed. Fölmentek a partra s befordultak a je­genyesor közepén. A fák sötét árnyékba bur­kolózva, mint valami nagy óriás őrszemek, meredtek az árok szélén. A göröngyös úton előre botorkáltak. Az asszony könnyen sóhajtott. Tele tü­dővel szívta magába az illatos esti levegőt. Az orrlukai kitágultak. Majd egyszerre meg­állt, az öreg felé fordult s mint aki valami gonosz álomból ébredez, bátortalanul kér­dezte : — Mondja . . . maga olyan jó hozzám ... mondja . . . a városban kapok-e én olyan munkát, amiből ezt a kis porontyot eltartha­tom? Mondja! — Már hogyne kapnál, — felelt hatá­rozottan az öreg. — De bizony kapsz. Aki akar, az kap. Fiatal vagy! Az asszony szeme hálásan csillant meg. Melegen magához szorította a gyermeket. Egy bokor mögül, mint valami tűzbogár, hirtelen elébü­k villant az átszelt Krisztus pa­rányi mécsese. Haloványan pislogott s a tüze körül a fényben apró bogarak raja szitált keresztül. Lassan megindultak a sötétben félénken remegő fény felé. Pásztor József:

Next