Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)
1908-06-02 / 132. szám
1908. junius 2., kedd. PESTI HÍRLAP ______________________3_ 1 »" ' ‘ 11" ------------------------------- " Wekerle Sándor miniszterelnök: A házbérbevallási módtól és házbéradó megállapításának jelenlegi formájától el nem térhet. Alig van törvény, mely oly szigorú intézkedéseket foglalna magában a vallomás iránt, mint a házadótörvény. Általában elmondhatja, hogy a házbérvallomások megfelelnek a valóságnak és csak elvétve fordul elő, hogy a háztulajdonos összejátszik a lakóval és valótlan bevallást ad elő. Vizynek megjegyzi, hogy a néptanítók illetményeit a folyó évben szabályozták. Új terheket nem tart kívánatosnak felvenni. A szakasz változatlan elfogadását kéri. A Ház a szakaszt változatlanul fogadta el. pb A 8. szakasznál: Nagy György kéri a miniszterelnököt, nyugtassa meg az iránt, hogy a honvédtisztek fizetésemelése nem fogja alapját képezni a közös hadseregbeli tisztek fizetésemelésének is. Úgy tartja, hogy a tiszti fizetések emelésére csupán a törvényhozás illetékes, nem a delegáció. Határozati javaslatot nyújt be arra nézve, hogy a honvédtisztek fizetésemelése nem képezheti érvét a közös tisztek fizetésemelésének. (Helyeslés a balpárton.) Holló Lajos: Beszéde elején kijelentette, hogy nem pártja nevében beszél, csak egyéni nézetét adja elő. A tiszti fizetésrendezésről szólva igazat ad azoknak, akik azt mondják, hogy ez nagyon nehéz kérdés, nagyon sok áldozattal jár, de azt nem helyeselheti, hogy ebből országos hadjáratot csináljanak a mostani kormányzat lekicsinylésére. A nemzeti kormányt mi teremtettük meg. Nincs senkinek joga azt hinni, hogy ezek az államférfiak nemzetellenes politikát csinálnak. Ám keletkezzék ellenzék, bár sok tekintetben ez most nem kívánatos, amikor épen a nemzeti erők koncentrálásán folyik a törekvés. Az egész politikai helyzetet kell tekintetbe venni e kérdés elbírálásánál. Magyarország politikáját speciális módon kell kezelni. A nemzeti kormánynak meg kell adni a módot, hogy eredő erejével szerezzen fokozatosan a nemzetnek engedményeket. A mai viszonyokra nem lehet alkalmazni a régi rendszer ellen használt fegyvereket. A mostani kormány nem szolgál párturalmi célokat- Ezt tekintetbe kell venni. A jelenlegi helyzethez a nemzet adta meg a jóváhagyását. Lehetne a mai rendszernek is jóhiszemű ellenzéke, de a szembenálló ellenzék nem az. Még az egész letűnt rendszer szervezetével állunk szemben. Pető Sándor: Önök nyugdíjat adnak nekik! Holló Lajos: Azok, akik tudják, hogy az átmeneti idő alatt az előhaladás munkáját végezzük, támadnak ellenünk roszhiszeműen. Éppen ezeknek nem tetszik a nemzeti erők koncentrációja. Ennek az ellenzékieskedésnek a célja felekezeti és nemzetiségi kérdésekkel széthúzni az országot. Ezzel áll szemben a nemzeti többség. Ezek azt hirdetik, hogy a függetlenségi törekvéseket védelmezni kell azok ellenében, akik hosszú életet szenteltek éppen ezen törekvéseknek keresztülvitelére. Egy Kossuth Ferenc, egy Apponyi Albert, akik a nemzetnek hivatott vezérei, teljesen illetéktelen emberek részéről naponként sárral cibáltatnak a „függetlenségi eszme nevében“, olyan egyének részéről, akik lerontani akarnak minden tekintélyt és a függetlenségi eszméhez való minden ragaszkodást. És bocsásson meg az igen tisztelt alkotmánypártnak vezére, gróf Andrássy Gyula, bátor vagyok hozzá egy kérdést intézni, igaz, hogy a dolog nem őt illeti, de a tények igen jellemzők. Ugyanazok, akik bennünket a függetlenségi törekvések elárulóinak hirdetnek és akik magukat a függetlenségi törekvések non plus ultra védőiként akarják feltüntetni, akiknek tehát józan értelemben, támadnia kellene azt a hatalmat, amely szemben áll a függetlenségi törekvésekkel, mondjuk a bécsi ellenállást, vagy a 67-es fölfogást és azokat a pártokat, amelyek restaurálni akarják a 67-es alapot (Helyeslés.) azok a mi hátunk mögött, a Ház színén és azon kívül, egész szerelmi ömlengéseket intéznek gróf Andrássy Gyulához, aki a 67-es elveknek és irányzatnak leglelkesebb, legagilisabb embere ma, bár megengedem és tudom, hogy mindez nem az ő tudtával és akaratával történik. (Tetszés és helyeslés.) Nagy György: Kik azok? Tessék megmondani! Meg kell nevezni, hogy ki a bűnös! (Zaj.) Holló Lajos: Meg kell gondolnunk, hogy minden nehéz áldozat mellett is elfordulhatunk-e bizalmunkkal azoktól az államférfiaktól és pártvezérektől, akik bennünket a kibontakozás útján vezetnek. (Élénk helyeslés.) Én meg vagyok róla győződve, hogy ők a legteljesebb odaadással és hazafias érzülettel működnek közre, hogy a nemzet javára mindazokat az előnyöket és vívmányokat keresztül vigyék, amelyeket az adott helyzetben csak keresztül lehet vinni. Helyes volna-e ezeket a törekvéseket kockáztatni és sorainkat a szétszakadás által meggyöngíteni ! (Tetszés és helyeslés.) Hogy a tiszti fizetéseket emelni kell, hogy az a társadalmi osztály a nemzetnek épp oly védelem és pártolás alatt álló és hivatott osztálya, mint a többi nagy igazgatási ágak tisztviselői kara, azt senki kétségbe nem vonja. Elismerjük, hogy amikor adunk 5, 9 és 10 milliókat, aszerint, hogy melyik államigazagtási ágról van szó, hogy akkor 3—4 milliónyi emelést meg kell adni a honvédség tisztikarának és később a közös hadsereg magyarországi tiszti karának helyzete javítása végett, ezt igazságtalannak és méltánytalannak senki sem mondhatja. De éppen abban a politikai célzatban, amelylyel ezt a kérdést velünk szemben kihasználni akarták, olyan időben, amikor nálunk is, Ausztriában is, irritálva volt a hangulat, volt az a sértő tendencia, amelyet megláttunk és amely ellen tiltakozó szavunkat fölemeltük. Az az irritáció, amelyről szó van, arra vonatkozik, hogy ha mi ezen engedményekben tovább megyünk és a nemzetet is a magunk felelősségére azokba tovább belevisszük, de vajon az igények másik oldala a nemzet javára teljesedésbe fog-e menni, keresztül fog-e az vitetni? A nemzeti követel-Az asszony nyugtalanul fészkelődlött, tágra nyilt szemmel nézett az öreg arcába. Amaz egy kicsit hallgatott, majd mesélő hangon folytatta: — Bíz úgy lesz, galambom. Ki tudja, mi van a kis fejében? Milyen lelket adott neki az isten . . . Aztán majd meg is házasodik. Finom, úri kisasszonyt visz a házába. Hintón hozza haza, ezüst szerszámos lovakon. Eh haj! Lesz muzsikaszó is. Dinom-dánom. Folyik az élet, virágosan, folyik szép csöndesen, akár ez a lassú víz. Az asszony kinyújtotta a nyakát. Álmodozó tekintettel nézett az öreg arcába.— Bíz úgy, babám, — beszélt tovább az öreg. — Aztán hogy halad az idő lassan-lassan, hát a virág is lehull, falevél is leperdül, te is megöregszel, lelkem, majd lehunyod a szemed . . . szorgos kezű angyalok járnak ki a sírhalmodhoz, ültetik ám a virágot, szép kék violát, ha rangos gyöngyvirágot, szagos rózsát. A te unokáid. Ha ember jár arra, vagy akár csak a madár, elcsacsogják: „Itt piheni örök álmát a mi jó nagyanyánk“. Az asszony hangosan elsírta magát. Fölemelkedett a földről. Az öreg szelíden a vállára tette a kezét. Részvéttel kérdezte: — No mi az? Édes húgom? Újra kibugygyant a köny a szemedből. Minek az? Miért? Beszélj hát! — Beszéljen csak figyelmed, beszéljen. Mit beszéljek én? — sirdogálta. Az öreg komolyan végignézett a fiatal asszonyon. — Hát úgy lesz, ahogy mondom, — folytatta. — No, gyerünk. Hűvös van itt a víz mellett. Hazakísérlek a faluba. Az aszony engedelmesen megindult, melyek a katonai téren még mindig függő kérdések, olyanok, amelyek megoldásának sem mértékét, sem nagyságát, sem irányát nem ismerjük, reményeket táplálunk csupán. Kérdés az is, hogy vajon az a lehetőség, hogy a nemzeti többség és annak akarata érvényesüljön és hogy a magyar törvényhozás és alkotmányos élet ellen ismét nagyobb támadások ne intéztessenek; vajon ez az elemi szabálya az alkotmányos életnek teljesedésbe fog-e menni? Mindezek olyan nagy és bizonytalan kérdések, melyek a nemzet lelkületét nagy aggodalmakkal és kétkedésekkel töltik el. Ezután a bankkérdésről és a quótaemelésről szól, majd így folytatja: Érthető tehát, hogy mi kívánjuk a helyzet tisztázását, amidőn azt látjuk, hogy az áldozatok, amelyeket a nemzet meghozott a közös gazdasági viszony fentartására, elfogadtatnak, azonban, amikor a nemzet javára szolgáló alkotásoknak ideje következnék el, akkor ismét csak a negáció, a tagadás és a semmibevevés politikája következik el. Hát én megengedem azt is, hogy bizonyos dolgoknak nagyon előtérbe tolása és a helyzetnek korai megoldása sokszor nem áll a kormánynak módjában, bár bizonyos kormányzati akcióknak nagy célok érdekében ismét sokszor sikere szokott , lenni. De hát helyes. Áll az a felfogás, hogy a mi magunkra vállalt feladatunkat oldjuk meg, az általános választói jogot valósítsuk meg, s akkor azután jöhet ezeknek a kérdéseknek a tisztázása. (Zaj.) De már látszik, hogy minél tovább terjesztjük a mi működésünk idejét, annál több közbeeső zavaró cselekmény és körülmény jön közbe. S ha már két éven belül, már az idén megcsináltuk volna az általános választói jogot, akkor pl. elmaradt volna a katonatiszti fizetéseknek a fölemelése, az nem következhetett volna be, akkor az ki lett volna zárva, ki lett volnak kapcsolva. (Úgy van!) És kérdés, t. Hát, vajon, ha még tovább viszszük ennek a helyzetnek a folytatását, nem kapcsolódnak-e majd be újabb zavaró körülmények, amelyek újra azt fogják előidézni, hogy ha nem is a mi soraink bomlanak meg, de a nemzetnek, a közfelfogása fog meginogni és elgyengülni. Pedig hát mi nem akarjuk, hogy a fügetlenségi párt hosszú vándorlásai közben soraiból mind elveszítse azokat a függetlenségi törekvéseket és talán függetlenségi embereket is, akik hosszú küzdelmekkel állottak a függetlenségi törekvések mellett, mert így megérhetnék azt, hogy lassan kint guvernepientális párttá lenne a függetlenségi párt, amely rendelkezésre állna ugyan a kormánynak, de amelynek háta mögött nem lenne ott többé a nemzet bizalma. Vagy pedig lesz egy olyan párt, amely fölveszi ugyan a harcot, de letört reményekkel. (Zaj. Halljuk!) Ennek egyáltalán nem akarjuk kitenni az országot, sem pártunk összemorzsolásának, sem a nemzeti bizalom ezen megingásának a függetlenségi törekvések iránt. Azért óhajtjuk, hogy ne jöhessen közbe már több zavaró körülmény, hogy ne szaporíttassék többé az a gyúanyag, amelyet azután az ismertetett,ellenzéki gyümölcse. Gyönyörűség! Élet! Hogy szopik az eszemadta. A baj, baj, az élet rossz meg nehéz, de megvan a vigasztalója. Az aszony csodálkozó pillantást vetett az emberre, aki érdeklődve kérdezte: : — Fiú gyerek?* — Az, — felelt az asszony csöndesen. — Ó, ha az enyém megmaradt volna! — kiáltott fel az öreg. — Gabonahajón voltam akkor. A gyerek is velünk volt. Beszélni kezdő, bárányszemű, tipegve járó kis ember. Hogy, hogy nem, egy őrizetlen pillanatban beleesett a vízbe. Sohse láttak többet. Örvény nyelte el.— Istenem! — szólt tágra nyílt szemmel az asszony s magához szorította a gyermekét. — Úgy, úgy, lelkem. A feleségem bele is pusztult bánatába, én meg jártam egyedül a világot. Megöregedtem. A vízről tülkölés hallatszott. Egy nagy hajó lomha, fekete teste úszott a víz közepén s a hullámok mérgesen verődtek a lábuk elé. Besötétedett. A tüzek aljában tűz gyuladt ki s a lobogása nagy darabon nyaldosta a vizet. — De akinek van, az örülhet, — tordta hozzá az öreg ember. Dohányt tömött a pipájába, rágyújtott. A világosságnál egy pillantást vetett a gyerekre. — Barna lesz, mint az anyja, — szólt az asszony szemét keresve. — Fiú gyerek! Fiú gyerekből minden lehet. Előtte áll a világ. Még hintón járhat s fényes házban lakhat. Téged is selyemruhába öltöztet. Fekete selyemruhába, mert akkor már ilyen öregecske leszel, mint én most. Azután az asztalához ültet, ahol nagy urak ülnek, fényes ruhába öltöztetett urak. Téged mégis oda ültet, aztán megcsókolja a kezed, meg az orcád, azt mondja az uraknak: „íme, az én jó édesanyám, aki nekem életet adott“.— Szopik még? — kérdezte az öreg az asszonyt. — Nem. Már szunnyad, — felelte az asszony s egy párszor ide-oda ringatta a levegőben a gyermeket. — A cipellőt, — szólt az öreg s lehajolt az asszony cipőiért. — Nem. Nem teszem most le, — felelt az asszony s a gyermekre nézett. — Nem ébresztem föl. Inkább a cipőt hozza kigyelmed. Fölmentek a partra s befordultak a jegenyesor közepén. A fák sötét árnyékba burkolózva, mint valami nagy óriás őrszemek, meredtek az árok szélén. A göröngyös úton előre botorkáltak. Az asszony könnyen sóhajtott. Tele tüdővel szívta magába az illatos esti levegőt. Az orrlukai kitágultak. Majd egyszerre megállt, az öreg felé fordult s mint aki valami gonosz álomból ébredez, bátortalanul kérdezte : — Mondja . . . maga olyan jó hozzám ... mondja . . . a városban kapok-e én olyan munkát, amiből ezt a kis porontyot eltarthatom? Mondja! — Már hogyne kapnál, — felelt határozottan az öreg. — De bizony kapsz. Aki akar, az kap. Fiatal vagy! Az asszony szeme hálásan csillant meg. Melegen magához szorította a gyermeket. Egy bokor mögül, mint valami tűzbogár, hirtelen elébük villant az átszelt Krisztus parányi mécsese. Haloványan pislogott s a tüze körül a fényben apró bogarak raja szitált keresztül. Lassan megindultak a sötétben félénken remegő fény felé. Pásztor József: