Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)

1908-08-01 / 184. szám

2 1908. augusztus 1., szombat. PESTI HÍRLAP., Egyik oldalt: lázadás és nyugtalanko­dás, a másik oldalon: a pacifikáció. A berlini szerződés nem csak a pacifiká­­ciót bízta Magyarországra és Ausztriára, ha­nem, hogy e tartományokban kultúra és ci­vilizáció, jog és szabadság létesíttessék. A boszniai kormányzat még ma is paci­­fikációból áll. Módszere a kötél és a golyó, a bilincs és a börtön, a hadi jog és a szurony. Ezért Kállay tudományos módszerű történeti és bölcseleti alapeszméid kormány­zata nem hozhatott üdvöset e tartományokra, — bár elismerem, hogy Kállay mindig jót akart. Kormányzatánál a pacifikáció lévén a jellegzetes vonás, tehát a lázadóknak levere­­tése és fékentartása, a boszniai népek szabad­ságáról vagy alkotmányos életéről soha sem lehetett szó. Itt minden a kísérletezés határán belül maradt és minden csak a megnyugtatás lát­szatának kedvéért. A boszniai mohamedánok mellett a ke­resztény lakosság is, a görög-keleti szerbek és katholikus horvátok is nem egyszer az elége­detlenséget és az elnyomottság érzetét feltün­tető mozgalmakat szítottak. A muzulmánokkal és azokkal is mindig csak tárgyalások folytak, de végleges béke soha sem létesült. Alkotmányos intézmények létesítésére, a népek fölszabadítására vagy csak helyi önkormányzat megteremtésére a bos­­nyák kormányzat soha sem határozhatta el magát és ami megszégyenítő Magyarország­ra, hogy t. i .ámbár" az 'alkotmány “értelmében Bosznia­­kormányzatába Magyarorságnak is beleszólása van és a­ kormányzás érvei­ a ma­gyar kormánynyal együtt állapítandók meg. Magyarország részéről tíz alkotmányos sza­badság instituálása mai napig nem kezde­­ményeztetett, így aztán megtörtént, hogy a boszniai országos kormány a legmegvetendőbb­ politi­kai eszközt is igénybe vette, amikor ezt jónak látta, hogy tudniillik az igazságszolgáltatást használta föl a politikai célszerűség szem­pontjából. Ugyanis, amint a sajtó hírt is adott róla , az utóbbi napokban katonai bíróság ítélt egy sajtóperben és a tulajdonképent fele­lős személy, a felelős­­ szerkesztő fölmentése mellett a cikkírót, azt, akit a cikk írásával nem volt már leány. De asszony se. Egyszóval: volt múltja. — Színésznő volt. — Te egy finom ember vagy, úgy veted ide ezt a színésznő-szót, mint egy kedvező ma­gyarázatot. S tényleg, milyen bő köpönyeg ez a szó. Elfér alatta a Jászai Mari Elektrája, mely, emlékszem, gimnazista koromban önki­­vületbe ejtett s a legutolsó kabaret-énekesnő, aki a különböző nemzetek csókolózási módjá­ról vagy valami más­­féle tanulságos dologról szokott kuplékat dalolni. Nos, a felesé­gem múltbeli szereplése is: elfér eme köpeny alatt. Igaz, hogy a legszélére, a kabaret­ szélére kerül. Mindegy. Végre is inkább szeretem azokat a nőket, akik a házasság előtt élik át nyíltan múltjukat, mint akik a házasságban szándékoznak azt titokban kiélvezni. Bizonyos nyugalommal tudok tehát foglalkozni a Magda színésznői élményeivel, szerelmi múltjával. Tudok minden szerelméről, ismerem a legtöbb volt barátját. Persze némi féltékenységet ér­zek mindannyival szemben. De hát ez úgyis egy lebírhatatlan érzés, nem törődöm tehát vele. Volt azonban egy szerelme, egy szeretője, aminek és akinek elgondolása folyton új és új gyötrelmet okoz­ nekem. Mit, gyötrelmet? Ez egy túl egyszerű, túl­ szürke szó az undorodás­­ból, a felháborodásból, az elkeseredettségből, a beszennyezettségből, a tehetetlenségből, a megalázottságból összevegyült ama lelkiálla­pot számára, amit ennek az embernek a látá­sa, vagy akár csak elgondolása bennem elő­idézett. Mert ismertem. Sőt kerestem az is me­gt­anúsítottak, sőt a szerkesztőség összes tag­jait is és még a szedőket is az 1879-ben ér­vényben hagyott katonai büntető törvény alap­ján, sőt a katonai hadbíróság ítélkezésével polgári állású hírlapírókat 2 esztendőtől 9 évig terjedő sulyos fegyházra ítélték; a bün­tetőjogi kollektiv felelősséget tehát a legride­gebb formában alkalmazták, amint erre ma sajtó­ügyekben sehol a civilizált világban nincsen példa. Harminckét esztendővel az ok­­kupáció után, tehát a szabadság után esdeklő és szomjúhozó népet azzal vigasztalták meg, hogy a sajtó munkásait az államellenes üzel­mek előtérbe tolásával hadbíróság elé állítot­ták és börtönbe vetették. Statáriádis katonai bíráskodás alkot­mány helyett. És mialatt mindez Boszniában véghez megy, a közel Keleten kigyúlnak az örömtü­­zek. A török birodalomban fölkelt az alkot­mányosság napja, a padisah parlamentáris kormányzattal ajándékozta meg népét; a szó és a sajtó szabad lett; mámortól és örömtől ittasan ölelkeznek Törökország népei vallási és fajkülönbség nélkül és egygyé olvadnak lelkesültségben az alkotmányos szabadság él­vezetében. A szultán a 76-iki alkotmányt és Midhad pasa dicsőséges alkotásait újra visz­­szaadta népének és reá esküt is tett. Bosznia népe pedig még mindig a 78-iki rabigában sínylődik. A híres áprilisi konvenció­ fentartotta a török szultán szuverenitását, az okkupáit, tartományok fölött, de a berlini szerződés által reánk rótt missziónak becsületes teljesí­tésével, anyagi és kulturális erőnk kifejtésé­vel, az volt hivatásunk, hogy a szitán­c fő­hatósága mindinkább csak formulává váljék belső tartalom nélkül. A csipö .tartalmat pedig, nyújtsa a kormányzat,,mely a nép jólét,,­a nép- ’ szabadság és alkotmányosság eszközeivel sza­badítsa föl és csatolja bensően hozzánk. Bosz­nia népét, hogy a végleges rendezés készen ta­lálja a monarchiát és Bosznia népe szeretet­tel és hűséggel fogadja majd el az új alaku­latot. De idáig nem terjedt a kormányzati elő­relátás és bölcseség. A felszabadítók nem mi lettünk, hanem a szultán és a Magyarország által szentesített boszniai osztrák uralom közepette most fáj­dalmas, sóvárgó szívvel tekint át Bosznia , a török félholdra. Helyes politika ez? " ítéljék meg kormányzó férfiaink és döntsék el végre, vajon nem érkezett-e el utol­só órája annak, hogy Bosznia­ és Hercegovi­nában olyan állami rendet teremtsünk, amely méltó a szabad nemzetek hivatásához és amely méltó a magyar nemzethez is, amely a berlini kongresszus megbízásából Ausztria mellett a másik döntő tényező. Röviddel azután, hogy a boszniai kér­dést a parlamentben fölvetettem, Bécsben tar­tózkodásom alatt Kállay Benjámin, a geniális államférfiú, szíves volt engem fogadni. Szalay László tanácsosát, a boszniai jog kitűnő mű­velőjét, küldte hozzám, hogy látogassam meg. Kállayt már akkor súlyos­ kór emésztette, de midőn velem vitatkozva — több mint egy órán­ át kifejtette előttem azon szempontokat, me­lyek — szerinte — kényszerítőleg hatnak közre, hogy Boszniát csakis az ő módszere szerint és nem­ másképen lehet­ kormányozni, szemei fölélénkültek és egész lénye átszelle­mült. Mialatt én karosszékben ültem, Kállay egészen fölhevü­lten szobájában föl- és alá­járkálva fejtegette témáját. Soha bensőbb és igazibb meggyőződést nem láttam visszatük­rözni, mint ahogy ezt Kállay előadásánál ta­pasztaltam, így megértettem, hogy Bosznia kormányzata tekintetében Kállay­­részéről változást remélni nem lehet. Hiszen majdnem felháborodva azon, hogy én Bosznia alkotmá­nyos létét szóba mertem hozni, így zúdult rám Kállay: ,,Ilál azt hiszi,­képviselő úr, hogy: a Balkán népei érettek az alkotmányosságra?" Nem hiszem, hogy ha Kállay Benjámin még élne, az események nem győzték volna őt még most már arról, hogy Bosznia­ és Her­cegovinában elérkezett az alkotmányos reflor­­m­ok ideje. Úgy érzem, hogy a magyar nemzet­ van hivatva állásfoglalásával a parlamentben és a törvényhatóságokban és lelkesült agitációk-­ kal nyilvános népgyűléseken Bosznia alkot­mányos életének életre hívását előmozdítani. Vagy ebben is Ausztria előzzön meg minket?­z­e­­etségét, érdeklődtem iránta. Megismerkedtem vele. Ez a­ Gerő Péter volt. •— Bizonyos vagy benne? — Hogyne. Hisz a feleségem sem ta­gadta. Két évig volt ennek az embernek a sze­retője. Megnyugtatni akartam a felhevült em­bert: — Édesem, a nők szeszélye kiszámítha­tatlan. Nem mindig csak a szép, kedves, fi­nom, nemes férfiak felé fordul, hanem a ke­­vésbbé vonzó példányokat is fölkeresi. — Kérlek, ez csak magyarázat, de nem mentség. Különben nem ismerted közelről és alaposan ezt a Gerőt, nem lehet fogalmad a hitványságnak, a sárból valóságnak arról az undorító fokáról, mely őt jellemezte. Mondha-­­ tom neked, a Magda többi szeretői se voltak­­ mind csupa übermenschek. De a bankigazga­tókból, képviselőkből, művészekből és többé­­kevésbbé korrekt pénzembrekből álló társaság­ból ez a Gerő úgy válik ki, mint egy varangy valami illatos virágágyból. Értsd meg, hihe­tetlen piszok-szörnyeteg volt ez. Már testileg is olyan undorítóan rút volt, hogy kín volt rá­nézni. Egy kicsi, köpcös, szőrös, vörös, pisz­kos alak. Kopasz fej, melynek még koponya­formája is torz volt. Ürü-orr, szeplős arc, ki­dülledő üveg­szem, örökké izzadó kéz, hihetet­lenül össze-vissza hajlított gerinc és a lábak. Izléstelem, parlagi, de kiáltó elegancia. Pisz­kos körmök, de gyűrűk. Akarod, hogy még tovább részletezzem? — Isten ments. De talán intelligens vOlt. — Én is azt hittem, amíg csak látásból is­mertem. De aztán megtudtam, hogy buta­ volt. Igen, nemcsak műveletlen,­ iskolázatlan, hanem tompaeszű, renyhe gondolkodású is. Még az a beszédbeli fürgeség, alsórendű­ szó­játékgyártási képesség, vagy a még alsóbb­, rendű ügyesség az újságírói­ zsargon kezelé-­­sében se volt meg benne. Semmi, értsd meg, semmi. S erkölcsileg, természetesen, szintén mélyen a zérus alatt állott. Nemcsak azért,­ mert egy közönséges revolver-újságíró volt. Valaki végre is a létfentartás kényszere alatt űzhet egy hitvány foglalkozást s lehet a ma­gánérintkezésben, a környezetével szemben egy jószívű, szolgálatkész ember. Ez azonban minden tekintetben hitvány volt. Rongy kis lapjának még rongyosabb munkatársait hato­sokkal fizette s a felesége, mert az is volt, úgy élt, mint egy szakszervezeti mozgalomról mit se tudó cseléd. . . — De hát pénze csak volt ennek a szörnynek, mert végre is, akkor én se érteném. — Á, dehogy volt! Hogy néhány száz forintot összezsarolt egy hónapban, az végre is nem jelent pénzt. S különben is Magda ösz­­szes szerelmei közt ez volt a legönzetlenebb. Azt hiszem, még ő adott olykor pénzt ennek a gazembernek. — De hát akkor mit gondolsz, miért sze­rette? — Ezt én is kérdeztem tőle, egyszer, ré­gen, mikor még e féléről egyáltalában beszéltem vele. Magda azonban ötölt-hatolt, elpirult ,s azt mondta: nem tudom. S bevallom, én sem tudom, * rtr*r

Next