Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)

1908-08-01 / 184. szám

1908. augusztus 1., szombat. PESTI HÍRLAP A rögökről. Panasz van a kivándorlás felöl. Betegben bajok merültek föl, visszaélésekről beszélnek s a kivándorlásnak hivatalos üzleti kizsákmányolásáról. A dolog természetét, a nagy szociálpolitikai kérdés magvát vizsgálva, rájövünk, hogy ez nem is lehet máskép. Vissza kell mennünk a XVIII-ik századba, hogy megtaláljuk a buzdító praecedensét a mi kivándorlási politikánknak. Ama „régi jó időknek“ legtipikusabb monarchája volt az a bizonyos hesseni nagyherceg, aki jól megtermett, izmos, fiatal férfi alattvalóit fejenkint 100 vagy ezer tallérért egyszerűen eladta Angliának, mely aztán behajózta s az óceánon túlra röpítette az eleven árút s ott katonát csinált belőle gyarmatai védelmére, majd az északamerikai államok szabadságharcának leverésére. Nyilván azóta se volt sok példa arra, amit mi most csinálunk, hogy az állam annyiamennyi, 20—30 korona províziót kapjon minden egyes kivándorló polgára után a külföldi hajóstársaságoktól. Ez az üzlet véres is, piszkos is. Nem tisztességes kereskedőhöz illő. A belőle eredő „lucrum“ ugyancsak „élet“. Szolgált pedig ez a szégyenletes kötés palliatív orvoságul a titkos és nyílt kivándorlási ügynökök nem kevésbbé gaz és lelkiismeretlen bitangságai ellen. Hogy nem mindenütt és nem teljesen vált be, arra bizonyság a sok között a most napirendre került beregi kivándorlási botrány is. Nem is lehet máskép. Hiszen a Cunard-társaság kivándorlási monopóliumának védelmében a magyar állami és municipális közigazgatás, rendőrség, csendőrség, szolgabíró, járásbíró egy ideig drákói szigorral üldözte azokat a felvidéki jegyzőket, akik a Norddeutsche érdekében folytatták a kivándorlási zug-ügyködést. Becsukdosták, hivatalvesztésre ítélték épen Beregben, Ungban, Máramarosban akárhányójukat. Közben a Cunard kiegyezett az északnémet versenytárssal s ekkor szabad lett a vásár a csak előbb annyira inzuirált, kegyetlenül megtorolt népcsábítás terén. Azontúl is minden egyes hivatalos fázisában a kivándorlásnak tudatlanság, rosszakarat s legtöbbször kapzsi haszonlesés kísérte, jellemezte az állami gyámkodást. Régi bűne, gyöngesége mai kultúránknak, hogy kérdéseket, problémákat, melyeknek gyökerére hatni hivatalos bölcseségünk nem tud, a praktikus elintézés felületes érdekszempontjából átutalunk a rendészeti eljárások hatáskörébe, így van ez a prostitúcióval, az egészségügyi feladatok nagy részével s így legújabban a kivándorlással. Hogy ez mennyire elhibázott, szakeszű felfogás, azt maga az élet napról-napra meggyőzően illusztrálja. A testi szolgaság egyik legkeményebb és megalázóbb ismérve volt a jobbágyok röghözkötöttsége. Aki arról beszél, azután óhajtozik, hogy a kivándorlást törvényesen meg kell tiltani, fekete lelkében a jobbágyság visszaállításáról álmodozik. A XX-ik században immár nem lehet többé vitássá tenni minden embernek azt a vele született jogát, hogy tartózkodása helyét a maga érdeke és tetszése szerint változtassa. Ennek az ősjognak leghatalmasabb életnyilvánulata a kivándorlás. Nem egyesek, családok, hanem százezrek és milliók tökéllik el egyszer-egyszer és egyszerre magukat, hogy itt hagyják ezt a hozzájuk mostoha földet s elkivándoroltak más világrészekbe, új hazában keresvén boldogulásuknak útját. Manap leginkább az időben, térben közeleső olasz példára szoktak és szeretnek hivatkozni azok, akik a kivándorlást nem tekintik országrontó veszedelemnek az elhagyott hazára nézve, hanem meglátják s talán kelletén túl is becsülik annak kétségkívül jelentős közgazdasági értékét is. Hát hiszen az igaz, hogy az olasz kivándorlásnak túlnyomó része volt abban a csodatételben, hogy a pénzügyi tönknek nem is a szélén, de a kellős közepén álló Itália két évtized alatt virágzó, gazdag ipari, kereskedő- és mezőgazda-állammá serdült, itt a szemünk láttára. Az is igaz és köztudomású, hogy a mi amerikai kivándorlóink csak a Felvidékre 300—350 millió korona szerzett, megtakarított keresményt küldenek évenként haza. Szédítő távlat, megdöbbentő számok, melyeket egyetlen komoly politikusnak, igaz hazafinak sem szabad figyelmen kívül hagynia. Ellenben az az ínség, munkás kezek hirtelen elfogyatkozása s ebből eredőn egész meglévő gazdasági ágak sorvatag elpangása szintén a kivándorlás üzleti mérlegére írandó s bizony a becsületes, higgadt egybevetéskor alighanem a veszteség-oldalra billenti az egyensúlyjelzőt. Az erkölcsi, társadalmi és politikai súly- és vérvesztésről nem is szólunk, pedig specialiter a magyarságot s benne a magyar hegemóniát ez érinti és érdekli a legfájdalmasabban. Nem rendőri beavatkozás, üzleti megrendszabályozás a kivándorlás nagy nemzetléti kérdésének a megoldása. Céltudatos, egészséges, minden idegen érdektől és beavatkozástól független nemzeti és kivált gazdasági politika s az ennek nyomán fakadó népjólét köti minden jobbágyi kényszernél hathatósabb, igazabb bensőséggel a magyar urat, parasztot azokhoz az egykor szent rögökhez, melyektől ma oly könnyű, sőt megkönnyebbült szívvel, kedvvel vesznek ideigóráig, vagy épen örökre búcsút száz és százezeren verünk lassan, de folyton hulló csöppjeiből. E percben a terraszra vezető sétány végén feltűnt a Sternné sugár, hullámos alakja. — Kérlek, — szóltam, — közöld a feleségeddel ezt a halálhírt. Azt hiszem, a hatást, amit reá ez gyakorolni fog, megerősíti a föltevésemet. Én majd úgy teszek, mintha nem is érdekelne a dolog. Frissen, a fürdéstől kipirult arccal, csillogó barnás haját igazítgatva lépett ekkor az asszony a férfiak asztalához. Félig meztelen karját kézcsókra nyújtotta s nagym vidáman nevetett. Mikor az asztalnál ült s az előtte sárgálló dinnyét szeletelni kezdte, a férje halkan, mint valami érdektelen magánügyet, közölte vele — Te, Gerő Péter meghalt. S a lapot eléje tolta. A nő belenézett az újságba, az ajkához feleúton levő dinnyedarabot visszaejtette a tányérra, elhalványult, reszketni kezdett s szeméhez kapott, hogy az onnan mindenáron előtörni törekvő könyeket valahogyan eltitkolja. Én egy másik újság mögül figyeltem a nőt. Lényén az a megindultság futott végig, melyet a kéjes, de szégyenteljes emlékek ébresztenek. Megnedvesedett szeme, viharosan reszkető orrcimpái, szájának viaskodása a sírás ingere ellen, mellének hullámzása s öszszes végtagjainak, még lábainak is lüktető mozgási vágya — mind valami nagy érzésbeli viharról, valami végleges, fájdalmas lelki elszakadásról, valami néma belső zokogásról beszéltek. Sőa eltartod másodpercig, ami alatt én is, a férj is szándékosan úgy tettünk, mintha mit se vettünk volna észre. Végül azonban győzött az úri nő, a feleség, a viselkedésre tartó nagyvilági dáma s a vihar elsimult. Egyetlen, egész halk sóhaj maradt belőle, mely e szavak köré fonódott: — Szegény ember. — Kedves barátom, — szóltam délután, mikor megint egyedül voltunk, Sternhez, — a te feleséged nagyon szerette ezt a Gerőt. Valószínűnek tartom, hogy ez volt a legigazibb szerelme. — De hát gondolj arra a leírásra, amit róla adtam. Mi lehetett ennek a minden szempontból hitvány embernek a varázsa? — Azt hiszem, az, hogy egy szempontból épen nem volt hitvány. Éspedig egy fontos szempontból: a szereleméből. Ebben az emberben lehettek oly értékek, amelyekről nekünk fogalmunk sincs. Illetve, amelyekről nekem most már fogalmam kezd lenni. Az ilyen férfiak, mert sokan vannak, olyanok, mint a bibortetű. Ez is egy rongy féreg, egy undorító kis rovar, mely azonban szervezetében oly nedveket rejt, melyből a színek királya, a bíbor, készül. Gerő is, elismerem, egy utolsó ember, egy ember tetű volt. De tudott szeretni. S a nő, főleg az igazi nő, a legcsillogóbb lepkénél is, aki csak a szemet vonzza és gyönyörködteti, többre becsüli a legriasztóbb külsejű férget is, ha ez a szerelem emésztő forróságainak fejlesztésére képes. Szász Zoltán: _______________________3 A delegációk összehívása. Bécsi tudósítónk táviratozza: A delegációkat a N. Fr. Pr. jelentése szerint szeptember 25-ére Budapestre fogják összehívni. A miniszterelnök ischli útja, Wiekerle Sándor miniszterelnök az augusztus első napjaiban tartandó minisztertanács befejezése után — hír szerint — Ischlbe megy kihallgatásra a királyhoz, hogy jelentést tegyen az aktuális politikai helyzetről. Az utazás napja még nincs megállapítva, de még az angol király isdili látogatása előtt megtörténik, s a miniszterelnök tartózkodása csak egy napra van tervezve. A karlócai kongresszus Karlócáról táviratoztak. Az önálló párt pénteken délután négy órakor értekezletet tartott, amely este hat órakor ért véget. Az értekezleten történteket a legnagyobb ttokban tartják és megállapodásaikról semmit sem hoztak nyilvánosságra. Este kilenc órakor a radikális párt tartott értekezletet. A szombati patriarchaválasztás elé az egész szerb nemzeti egyház nagy várakozással tekint. A kongresszus szombaton délelőtt kilenc órakor ül össze. A megnyitás után küldöttség megy a királyi biztosért, aki megérkezve hosszabb beszédben megadja az utasításokat a választási cselekményre vonatkozólag. Ezután a templomba vonulnak, amely előtt a díszszázad zászlóval és zenével foglal helyet. A királyi biztost a templom főbejárata előtt a püspöki kar és a fungáló lelkészség élén Bogdanovics Lucián adminisztrátor fogadja és az ő szállára fentartott díszhelyre vezeti. Az istentisztelet alatt a kivonult diszszázad szabályszerű dísztüzeket ad és ezeket a tüzérség átveszi. Az egyházi szertartás után a pontifikáló adminisztrátor a püspöki karral és a fungáló papsággal a templom főbejáratáig kíséri. A királyi biztos díszfogatján a diszszázad tisztelgése mellett távozik. A templomból a kongresszus üléstermébe térnek vissza, ahol kezdetét veszi a választás. A választás a kongresszus világi elnökének elnöklésével zárt ülésben történik. A választás befejeztével a kongresszus rögtön elkészíti az ülés jegyzőkönyvét és hitelesíti azt. Elkészíti egyben az ő felségéhez intézendő felterjesztést is, amelyben a legfelsőbb megerősítést kérelmezi. Ezután küldöttség megy a királyi biztosért, aki a gyűlésen megjelenve, átveszi a felterjesztést az ülés hitelesített jegyzőkönyvével és az eredeti szavazati ívekkel együtt. Wekerle Jánoson. Wekerle Sándor miniszterelnök péntek délután Dánosra utazott, ahonnan hétfőn reggel érkezik vissza a fővárosba.