Pesti Hírlap, 1909. március (31. évfolyam, 63-76. szám)

1909-03-16 / 63. szám

1909. március 16., kedd. PESTI HÍRLAP osztrák politika, mert akik forradalmat csinálnak, azoknak tudniok kell, hogy a forradalom után ho­va menjenek. Március 15. Március tizenötödike kezdi magára ölteni a történelmi perspektívát. Hangjában, méreteiben kezd komolyabbá, mélyebbé, bensőségesebbé válni. Az ilyen átalakulás nehezen megy. Tegnap, teg­napelőtt, néhány év előtt ez a szép ünnep nem volt más, mint egy lármás szavaló­nap, amelyen fala­kat hasogatott a hamis páthosz. Valami nagy disz­­szonancia csengett ki ez ünnep hangjai mögül. Mintha nem lett volna őszinte a lelkesedés, amely lármásan rajongott, mintha az ünneplők azt se tudták volna, mit ünneplnek", így is volt valahogy. Az ilyen ünnepnapok jelentőségének megértéséhez hozzá kell nőni az embereknek. Az ilyen ünnepek eredendő dátumai­nak történelmi perspektívába kell jutni, hogy a tömeglélek tisztán emelkedjék föl hozzájuk. És ez a folyamat hosszú ideig tart. Sajnos, úgy szokott lenni, hogy minden nagy dátumot, amelyek a tár­sadalmak, a nemzetek életében fordulatot, sorsvál­tozást jelentenek, elhomályosít a legközelebbi nem­zedék felületes és főként hasznosító kultusza. A nemzeti dátumokba belekapaszkodnak a hangos hazafiak, akik üzletet csinálnak az ünnepből, a hazafiságból, a szájaskodók, akik a jelszó erejé­nél és tömeghatásánál fogva jutnak maguk is előbbre. Ezek az exisztenciák járatják le magát a hazafiságot, ha még a legtisztább forrásból táplál­kozik is. Jó ízlésű, ép érzésű emberek, akik tele van­nak a nemzet és a hazaszeretet ideáljaival, meg­­csömöröltek attól a szabad vásártól, amely így folyt le márciusról-márciusra. Márciusok múltak el, szép, napfényes, tavaszi márciusok s az emberek olyan siváran, megértés nélkül, üres rivalgással ünnepelték valamennyit. De lassan-lassaig mintha megtisztulna ez az őrült hangzavar. Mintha a tö­­meglélek hozzáemelkednék e nap jelentőségéhez. A külsőségek már nem olyan h­ivalkodók, de az ünnep annál bensőségesebbnek tetszik. Az emberek kezdenek ráeszmélni, hogy e nap emlékének többel tartoznak, mint hamis páthoszt szavalással. Az idei márciuson már megnyilatkozott ez. Hiszen szavalni szavaltak ezúttal is eleget. Elhangzottak a szokvány-szavalások a Múzeum lépcsőjén, a Pe­tőfi-szobor előtt és a színházakban is, de ezeknek hivatalos vagy szokásos formaságán mennyivel fe­lülemelkedtek azok az intim, kedves és őszinte ün­nepek, amelyek az iskolákban folytak le. Itt, a gyermeknevelés e házaiban már történelmi per­spektívából nézik a nemzeti ünnepet s az az ok­tató, magyarázó és megértető kultusz, amely a fő­városi iskolákban a nemzeti ünnep őszinte és lel­kes ünneplő seregévé avatta a legifjabb nemzedé­ket, biztosítéka annak, hogy a későbbi márciusok már méltóbbak lesznek a negyvennyolcas március­hoz. Aki igazán lelkében akarja ünnepelni március nagy napját, az menjen ezentúl az iskolákba és megtanulja a nemes, bensőséges elmélyedést, az ilyen ünnep jelentőségének igazi átérzését. Az egyetemi ifjúság ünnepe. A budapesti főiskolák ifjúsága reggel 9 óra­kor gyülekezett az Egyetem-téren, ahonnan az Egyetemi Olvasókör pompás selyemzászlója alatt testületileg vonultak föl a Vigadóban rendezett matinéra. A Vigadó hatalmas nagyterme, vala-­­­mint a karzatok ekkorára már zsúfolásig megteltek előkelő, díszes közönséggel. A zenekari nagy pá­holyban az öreg 48-as honvédek foglaltak helyet Borszéki­ Soma nyug­­miniszteri tanácsos vezetése mellett. Tíz óra elmúlt, amikor a közönség áhita­­tos figyelme közben az emelvényen megjelentek az egyetemi énekkar tagjai Hackl N. Alajos karnagy vezetése mellett. A Hymnus elhangzása után Riedl Emil, a Műegyetemi Ivör elnöke, mondott megnyitó beszé­det, dicsőítve az ifjúságot, amelynek szine-java magyar és sohase lesz világpolgár. Nagy tetszés kísérte a megnyitó beszédet, majd Járossy Jenő, a Kossuth-szövetség főtitkára, hazafias tűzzel elszavalta Petőfi Talpra magyar f­­­ját, utána pedig Kóczé Antal cigányprímás frene­tikus tetszés mellett a Tavasz elmúlt kezdetű dalt, végül a Kossuth-nótát játszotta el zenekari kísé­rettel. Szűnni nem akaró tapsvihar kísérte Kóczé játékát, mely után Jászai Mari, a Nemzeti színház művésznője, lépett az emelvényre és a tőle meg­szokott művészettel Petőfinek több költeményét szavalta, majd a tapsviharra még több kuruc­ dal elszavalásával kedveskedett a hálás közönségnek. Az ünnepi beszédet Markos Olivér, a Joghall­gatók Segítő Egyesületének elnöke tartotta ezután, nagy hatással, ezeket mondva többek közt: A nemesen gondolkodó magyar ifjúság az­­ utóbbi napokban egyhangú lelkesedéssel, egy szív­vel, egy akarattal és méltóságteljes komolysággal foglalt állást a destruktív tendenciákkal szembeni A márciusi ifjúságnak a példája kell, hogy a sze­münk előtt lebegjen ezentúl is és figyelmeztessen arra, hogy ehez az állásfoglalásunkhoz nemcsak­ szóval, hanem tettel, komoly munkával is hívek­nek kell maradnunk. Ettől a szent példától áthat­va, gyújtsunk tehát ma áldozati tüzet a nagy időig­ glóriás névtelenjeinek emlékére . . . Lobogjon­ ma­gasra a láng, szálljon ég felé a tűz . . . vonja bá­­ragyogó dicsfénynyel a márciusi hősök örökszélű emlékét, hirdesse minden időkre az ezeréves máik dicsőséges, szomorúan is lelkesítő történetét, fa­kadjon belőle áldás a haza munkás fiaira, szálljon, vele a Magyarok Istenéhez valamennyiünknek­ szívbeli hő imája: „Áldd meg Uram, isten, ezt a sokat szenvedett nemzetet, add, hogy az unokáit méltók maradjanak az ősök dicsőséges emlékéhez. Tóth László, az Egyetemi Olvasókör irodal­mi szakosztályának alelnöke, Váradi Antalnak „Petőfi visszatér“ című­ költeményét szavalta el ezután nagy hatás mellett, majd Hornyik Janka, a Király-színház művésznője, keltett nagy tetszést kurucdalaival, amelyeket a közönség kívánságára meg is kellett ismételnie. Ezután ismét az egyete­mi énekkar száma következett. A Hackl karnagy vezetése alatt remekül összetanult kar ezúttal Lá­nyi: Tavaszi dalát és Liszt: Csatadalát adta elő meglepő készültséggel. Kóczé Antal zenekari kísé­rettel Lavotta szerlmét játszotta a hallgatóság lel­kes tetszése közben. Dr Téglás Géza, a Sorompó Országos Ipar­vé­dő Liga elnöke, tartotta meg ezután ünnepi beszé­dét, melyben ezeket mondotta: — Avassuk a tett ünnepévé március 15-ikét és a gazdasági sovinizmus először Kossuth Lajos által hangoztatott igéit terjeszszük az országban mindenütt, koncentráljuk minden erőnket egy egy­séges gazdasági közvélemény megteremtésére, be­csüljük meg a magyar kéz munkáját, követeljük­ mindenütt a honi árut! Legyen vége annak a szé­gyenletes állapotnak, hogy március tizenötödikét külföldi szövetű ruhában, osztrák, nemzeti szinű szalaggal ünnepeljük. Ezután felolvasta Lakatos Miklós volt 48-as képviselőnek üdvözlő táviratát, melyet nagy éljen­zéssel fogadott a közönség. A távirat így hangzik: „Hazafias szeretettel üdvözlöm a szabadság napján ünneplő egyetemi ifjúságot. Legyetek mél­tó utódai a nagy múlt harcosainak. Szívvel, lé­lekkel veletek van ma a múlt nagy idők egyik még élő tanúja, Lakatos Miklós.“ Ezután ismét Jászai Mari lépett az emel­vényre és a közönség lekes tetszése közben elsza­valta a Szózatot, amelyet ezután az egyetemi ének­— Mimili . . . édes Mimili ... És most itt lakik . . . — Itt. A második emeleten ... Az elsőn özvegy Kernemné lakik . . . Gondoltam, hogy el fog jönni . . . Ah, hallottam, hogy milyen jó, gondos apa . . . Hogy milyen nagyon szi­gorú . . . Tudtam ... És ma még olyan kü­lönöset éreztem is ... De hát jöjjön, én majd felvezetem. A szép öreg úr ment mellette. Felét sem értette annak, amit beszélt, csak örült, hogy még a hangja sem változott. A keze remegett, amint a homlokát törülgette, a szíve tele volt névtelen, hangtalan érzésekkel. Ezek forrtak, zsibongtak, üdvözítették és gyötörték, de a gyatra emberi szón kívül nem volt semmi, amibe beleönthette volna. Ekkor megerősödött odafönn a gordon­kahang. Az előbb gyügyögött, panaszkodott, csókolgatott, most fölzendült. Tüzes, diadal­mas hanggal emelkedett a zongora fölé, mely puha, lágy akkordokkal simult a forró han­gok alá. Az öreg úr szívét most már másodszor, de most már kegyetlenül ragadta meg az az érzés, melyet előbb a mosoly ébresztett fel. — Várjon . .­. Hallja . . . Hát nem is­meri? Az altató dal ... A mi dalunk, Mi­mili . . . — Az, — mondta csöndesen az asszony. — Most a lányom játszsza. Özvegy Kernemé. Megint átsuhant arcán az az ördöngös mosoly, de letörölte a­ csipkés kendőjével. — A kisebbik Mimili, aki csak két esz­tendős volt akkor . . . Érezte, hogy egy kis hangsúly esett az utolsó szóba, tehát a többi szóval el akarta mosni és igen gyorsan beszélt: — Ő későbben maradt özvegy, mint én. És olyan hamar. Bizony, majdnem egyidősek voltunk . . . Csak most, hat év előtt. Szintén szép nyugdíjjal, de ő is csak úgy, minden más nélkül ... Ő is zongorázik ... És a gordonkát . . . Hát azt bizony a maga fia játszsza . . . Vállat vont, mintha azt mondta volna: — Ki tehet róla? Én ugyan nem te­szek . . . Rontsa el, aki akarja ... De külön­ben is: mi az isten csudájának kellene azt elrontani . . . — Az altató dal, — mondta nagyon csöndesen az öreg úr — Az. A dis-moll melodie . . . Alapjában véve egyszerű, üres kis kom­­pozíció volt. Valami német csinálta. Nem gondolt bele semmit és annak, aki játszotta, igazság szerint nem is volt kötelessége, vala­mit beleokoskodni. A német azt írta rá: Schlummer-Lied és az eljátszására sem adott más utasítást, mint azt, hogy moderato can­tabile véges-végig. De hallgatott is a fiatalság valamikor a németre! Ez a darab nem egyféleképen, ha­nem sokféleképen sikerült. Ha az ember este magára maradt és ját­szogatta a homályos szobában, azt billegtette ki, hogy valaki a karjában tartja az ő egyet­lenét. Ringatja, gyógyítgatja, pihenteti és da­­lolgat neki. Az egyetlen elalszik s akkor va­laki csöndesen lecsókolja a szemét . . . De ha az ember másodmagával ját­szotta — a német pedig tényleg duettnak szánta és ugyan, minek kötődjön az ember vele — hát akkor abba a Cis-mollba, abba a moderato cantabilesbe mindenféle veszedelem belekavarod­ott. Egyszer csak rést kapott a crescendo s jött utána a forte, jött a fortissi­mo is. Aztán a vehemento, majd a furioso és ez nyakát szegte az édes Cis-mollnak is. A zongora eldobta mindej keresztjét s beleug­rott a C-dúr közepébe. A gordonka recsegett, a szék csúszkált, a házi egér kiugrott a sa­rokból, ész nélkül iramodott az ajtó felé . . . A vége az lett, hogy kiestek a taktusból és a darab összement. A gordonkát elvitte az ör­dög, a szék feldúlt, a zongora teteje lecsa­pódott. Erre aztán nyomban olyan nagy csen­desség lett, hogy a megriadt egér szépen visz­­szament a szekrény alá. Odafönn az előbb a crescendo kezdődött és már a furioso felé jártak. A szép öreg­úr majd elolvadt, majd el­­szédü­lt. Azok az emelkedő hangok leszedtek róla mindent és ő bizony belehanolt: — Lá, ho, lá. Lá-á . . . A szemét lecsukta, hajladozott, a karját meggörbítette, a másik kezét fel-leemelgette, „gordonkázott“ . . . Vehemento, furioso, fu­rioso végig, akár az egér kiugrasztásáig is ... És gordonkázna, ha az egész világ ellene jönne most. Ha a fejére borítanák a hatvan esztendejét, ha a lányai elájulnának, a vejei megpukkadnának, ha a mutter görcsöt kap­na, ha a fia kinevetné is . . . A csöndes asszony szelíd, simogató mo­solygással nézett le rá. A szeme megrebbent, az ajka megrándult. Ah, az asszonyok sem olyan öregek ám, amilyeneknek látszanak . . . Neki is az ujjába szállott a régi melódia, a kíséret, mely az emelkedő hangokba úgy be­­lesimult, és apró rózsaszínű körmeivel szépen kikopogtatta a lépcsőház karfáján az akkor­dokat, lassan, egymás után. Szép őszi délután volt . . . Váratlan ajándék-nap. Az égen oszladoztak a fellegek és egy forró sugár erősen lefűzött az utolsó fehér rózsára* Szahanc Nogáll Janka 3

Next