Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1912-02-01 / 27. szám
2 1 1 Hogy a titkos szavazás viszont felszabadítja mindazokat az agitácionális erőket és szónoki propagandákat, amelyeknek a nép értelmét kell felvilágosítaniok és a benne szunnyadó erkölcsi ösztönöket kell fölébreszteniök, ez is épen jótékony rendeltetése. De kézzel fogható természetes igazság, hogy épen a népbíráskodás tisztasága érdekében ennek az agitácionális hatásnak nem szabad egyoldalúnak, kizárólagosnak lennie. Ki nem látja pedig azt, hogy ha egyszerűen az „általános, egyenlő, titkos“ formulájára szabjuk a mi választójogunkat, egész vidékeket, ahol egy-egy nemzetiség tömören lakik együtt, elkerülhetlenül a legegyoldalúbb, amellett leggonoszabb, már természettől romboló agitációknak szolgáltatjuk ki? Néptömeget teszünk a nagy állami érdek bírájává, amelyhez már nyelvi különbségnél fogva épen az állami érdek képviselői hozzá sem férhetnek, amely a pártok nagy pőrében csak a külföldről szított hazaáruló indulatok hangját hallja. Mondhatni, ma a legtöbb nemzetiségi vidék külön agitácionális vámterület, mely magas sorompókkal van a nemzeti szellem közvetítői elől elzárva. Ezt kellene Justh Gyulának excellencies népbaráti hevületében is meggondolnia, amikor az általánost, egyenlőt, titkosat hirdeti. Csak nem kellene megfeledkeznie arról, hogy a mi országunkban sok helyütt akadhat közönség, amelyhez az ő legszebb buzgalma még csak a nyelvi közvetítést sem találhatja meg, legkevésbbé akkor, ha magyar hazafiságának szózadtával ellensúlyozni akarná a nemzetiségi papok, tót Hlinkák, oláh Lukácsiak fanatikus izgatásait. Ismerjük Justh Gyula apostoli naivitását előbbi körutazásaiból, amikor úgy hitte, hogy egy-két varázsszóval meghódította a nemzetiségeket is. De mi nem bízunk ez apostoli adományában, ameddig be nem bizonyítja, hogy, mint az őskeresztény apostolok, a pünkösdi láng ihletével minden nemzetiség nyelvén tud isteni és egyben nemzeti igéket terjeszteni. Addig csak az a véleményünk, hogy aki a nemzeti demokrácia terjesztésében Á-t mond, az B-t is mondjon. Aki követeli az általános szavvazat titkosságát, követelje ezzel arányban a magyar szónoklatnak általános megértését. Ez a titkosság és ez a nyilvánosság elválaszthatlanok a motyogásra, azután ránézett a betegre, letörülgette homlokát egy ecetbe mártott ruhával, s halavány, vékony ajkain megjelent ezenközben egy alig észrevehető gyönge mosoly. Először, két év óta. Most is csak azért, mert nagyon furcsának találta a „feleség“ szót és nagyon csúnyának, nagyon nem férjnek valónak a szegény Todorfi „bácsi“-t. Olyan sajnálni való, csúnya majomnak találta, hogy mosolyognia kellett rajta, bár restelte a dolgot. Todorfi azután még valami négy vagy öt hétig feküdt. Edzett természete azonban végre is legyűrte a veszélyes kórt, s lassan kint megint csak erőre kezdett kapni. Midőn végre fölkelhetett az ágyból és járkálnia is szabad volt a szobában, s az orvos engedelmével meggyujthatta az első, vékony papiros cigarettát is , táncolni szeretett volna szertelen örömében, annyira boldognak érezte magát. Mintha voltaképen csak most eszmélt volna rá soha nem képzelt nagy lelki gyönyörűséggel, hogy milyen szép az élet! A napfény, a virág, a madár, az aranyos felhők az égen ... Ha meghalt volna — ugyan miért élt? Hisz eddig csak úgy élt, — becsülettel legyen mondva, — mint koldus portán a kutya. Ez a gondolat megint csak elérzékenyitette. Huszonhat esztendős koráig istenben boldogult Szangott Kristóf piactéri üzletében a „Fekete bárányában, ugrált napestig a pudli előtt, mint egy örökösen apportírozó pincsi. Be sokat ugrált és be sokat koplak... Jézus, ha visszagondol erre a mindenképen örömtelen és keserves ifjúságra, melyet fajának egész irgalmatlan szívósságával spórolt végig, csakhogy az önálló üzlethez szükséges másfélezer forintocskát egyenként összekuporgathassa, úgy érzi, sírnia kell. Egész fiatalsága odalett, elmúlt, pokolba,észre sem vette. Még örült, midőn kicsiny boltját a Szent Miklós-utcában végre megnyithatta, s a maga szakállára tovább spórolhatott, még ádázabbul, még dühösebben, még esztelenebből, mint ahogy szorgalmasan apportírozó pincsi korában cselekedte. És élt, élt bizony nem jobban, csak mint a kutya. Ha aztán most véletlenül elpatkolt volna . .. Ez a gondolat minduntalan eszébe jutott és nem hagyta nyugton. Azon tűnődött — néha éjjel is — hogy voltaképen miért spórolt eddig oly eszeveszett dühvel és tulajdonképen — kinek? Mert ez a fő. A személy, akiért ette magát. Ki legyen az? Lám, nincs. Nem látja sehol. Más ember egyéb finom pecsenyéket és igyék jóféle borokat az Ő keserves pénzén? Idegenek dorbézoljanak ott, ahol ő töpörtyűt, krumplit, „parizer“-t evett, meg babot, répát, spinótot „ujlág“ nélkül, és másféle garasos szegénységet, húsz esztendőnél is hosszabb ideig, csakhogy összekaparintsa a pénzt és berakhassa a Takarékba. Töprengése valósággal föllázította. Eszébe jutottak a rokonai. Hojjé, ezek a rokonok . . . Komisz népség, igazi piszok . . . egyetlenegy sem tolta feléje pofáját betegségének egész ideje alatt De bizonyosan örültek és röhögtek, midőn meghallották, hogy beteg és nyilván el is fogja vinni az ördög. — Azért is itt maradok! — pattant föl mérges daccal, s rácsapva tenyerével az asztalra, önmagát, ingerelve, dühösen kiáltotta: — Megmutatom, hogy itt maradok és nem herdáljátok el a pénzemet . . . cégéres ,semmirevalók . . . rühes gazok . . . Kellene? Az! Kötél a nyakatokra . . . disznók . . . — Mi baja, Todorfi bácsi? — kérdezte rosszat gyanítva a leány, midőn erre a mérges és mosdatlan szájú kiabálásra a konyhából besietett. — Nincsen semmi, Viki lelkem, nincsen semmi . . . — Hogy úgy kiabál? — Semmi, semmi, csak valami eszembe jutott. — Pedig tudja, hogy vigyáznia kell magára. — Vigyázok, lelkem, vigyázok, — válaszolta lecsillapodva az örmény, s míg apró, fekete szemei gyöngéden, sőt mohón simogatták pillantásaikkal a leányt, gyorsan, habozva, majdnem félénken kérdezte: beleegyezel, Viki? Hozzám jösz, lelkem? — Ha úgy parancsolja, Todorfi bácsi. — válaszolta a leány. — Be áldott, jó gyermek vagy, — mondotta remegő hangon az örmény, majd hozzátette: — de, Viki Telkem . . . hogy mondjam . . . ne bácsizz engem. — Amint parancsolja. — Nem parancsolok én, Viki, dehogy is ______Pesti Hírlap 1912. február X. csütörtök. • N ^ A helyzet. A politika hírei. Mire e sorok az olvasó elé kerülnek, ismét ex-lexben van az ország. A parlament ugyanis csak január 31-ikéig szavazott meg indemnitást a kormánynak és ámbár a képviselőház szorosan a terminus lejárta előtt a költségvetést és az appropriációt elintézte, a főrendiház csak csütörtökön végezhet a javaslatokkal, a képviselőház viszont csak szombaton veheti át a főrendiháznak erre vonatkozó üzenetét úgy, hogy a költségvetésből és az appropriációból csak február 4-én vagy 5-én válhatik törvény. Ez a négy-öt napos formaszerinti ex-lex azonban nem hozza emócióba a politikai kedélyeket, hiszen mindössze technikai akadályok folytán kerültünk pár napos költségvetésen kívüli állapotba. Annál inkább fokozódó izgalommal várják politikai körökben, miképen évdekel ki a kormány, jobban mondva: az ország azokból a technikai akadályokból, amelyekkel a véderőreform elleni obstrukció fenyeget az egész vonalon. Konstatálnunk kell, hogy az összes politikai pártokban, úgy a kormánypártban, mint az ellenzéki pártokban bizonyos mértékig józanabb felfogás kerekedett felül és komoly igyekvéssel van eltelve mindenki arra nézve, hogy a parlament rendjét a végleges felborulástól megmentse. Ma már a Justh-mrt felfogásában is bizonyos enyhébb nuance-ok mutatkoznak. Az általános békehangulat elől elvégre ők sem zárkózhatnak el és talán ennek tulajdonítható, hogy Justhék a maguk akciója sikerének hangoztatják a kormány ama készségét, melylyel Kiuen a választójog reformjának beterjesztését még ez év őszére meg akarja ígérni. A közvélemény békeóhaján kívül bizonyára némi pressziót gyakorol az ellenzéki pártok gondolkodására az a tény is, hogy Kimen, amennyiben a mostani békeakció meghiúsulna és a technikai obstrukció tovább folytatódnék, felhatalmazással bír a házfelolzatásra és az új választásokra. A mandátumát elvégre senki sem szereti a veszedelembe belevinni és ily körülmények között a háttérben lappangó házfeloszlatás bizonyos megfontolást és mérsékletet parancsol az elmékre. Általánosságban azt hiszik, hogy a békepróbálkozások eredményre is vezethetnek. Hogy ebből a hiedelemből mennyi válik valósággá, az csak a jövő héten fog kitűnni, amikor Kimen miniszterelnök a Házban nyilatkozni fog. A miniszterelnök, mint erőlítettük, addig is személyes érintkezést keres az ellenzék vezető férfiaival, de hangsúlyozzák, hogy ennek az érintkezésnek nincs tárgyalási jellege, hanem a miniszterelnök egyszerűen tájékozódni akar közvetlenül az ellenzéki vezér férfiak felfogásáról, mielőtt megteszi a parlamentben azokat a nyilatkozatokat, melyeket a békeajánlatokra vonatkozólag tőle várnak. A Justh-párt harci lakomája. A függetlenségi Justh-párt tagjai szerdán este egy Rákóczi-úti étteremben vacsorára gyűltek össze, amelyen az elnökség tagjai közül Justh Gyula, gróf Batthyány Tivadar, Holló Lajos és Földes Béla vettek részt, a párt tagjai csaknem teljes számmal megjelentek, a pártonkívüliek képviseletében pedig Polónyi Géza és Maczky Emil. Pohárköszöntő a lakomán nem volt, ellenben élénk megbeszéléseket folytattak a legközelebb meginduló véderővitáról, amelyet a párt lankadatlan energiával kíván folytatni. A tanácskozáson szóba kerültek a technikai obstrukció módozatai és ez a körülmény, hogy a harc folytatásánál számolni kell a házelnökség változott felfogásával. Ha a technikai harc eddig alkalmazott fegyvereit az elnökség kifogásolná, akkor zárt ülést kérnek és sorozatos zárt ülésekben fogják követelni a házszabályok eddigi alkalmazásának fentartását. A lakomán, amely a késő esti órákig eltartott, lelkesen ünnepelték Justh Gyulát és a vitarendező bizottság tagjait « !» Magyarellenes tüntetés, Zágrábból jelenti tudósítónk, hogy szerdán délután az egyetemen a diákság gyűlést akart tartani, a rektor azonban nem adta meg az engedelmet. Pontban öt órakor a gyülekező diákságot megtámadta egy készenlétben álló rendőrcsapat. Elvont karddal támadtak a diákokra, akik közül sokan megsebesültek, köztük egy életveszélyesen. A diákság egy része a közeli kávéházba menekült, a rendőrség azonban utánuk rohant és a kávéházban nagy kaszabolást vitt véghez. Több letartóztatás történt, de az est folyamán kellő igazolás után mindenkit elbocsátottak. A tüntetések megismétlődtek a többi utcákon is. A diáksághoz csatlakoztak a járókelők is. Ilyen kiáltások hallatszottak: