Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-02 / 79. szám

A Pesti Hírlap szó sincs róla, ezzel a királyi elszántsággal ne­künk számolni kell. Mi, akik kezdettől fogva nem értük be a vértelen rezoluciós javas­lattal, hanem azt kívántuk, hogy a visszaéléssé fajult helytelen értelmezés ellenében új ma­gyarázó törvénynyel kell a kellő biztosítékot megteremteni, annál inkább vagyunk kénytele­nek elismerni, hogy a királynak merev taga­dása ezt az utat is áthágyatlan karrierrel zárja el. Végletes alkotmányharcokra ma senki se gondol és elaggott királyunk utolsó éveinek békéjét is tudjuk respektálni. De semmikép sem következik ezekből, hogy a parlament néma megadással vegye tudomásul a legfontosabb nemzeti jognak, amilyen a szabad újoncmeg­­ajánlás, egy mellékes alkalomból való önkényes elkobzását. A most támadt szakadék betömését jobb időkre hagyhatjuk ugyan, de csak úgy hevenyen átugrani rajta­, no ezt legfölebb Tisza látván lovagló virtuskodása próbálhatja meg. Kell hogy a nemzetnek igazán egyhangú meg­győződése, amelyet ez esetben a legrögzöttebb kormánypártiság sem vonhat kétségbe, a kép­viselőház részéről is bizonyos ünnepélyes és tiszta kifejezést nyerjen. Ezért csak helyesel­nünk lehet Kossuth Ferenc indítványát, amely a királyhoz intézendő fölirattal kíván a nem­zet igazának történelmi emléket állítani. És ha nem fölirat, lehetne más módot is találni, mely a nemzeti közmegegyezésnek megfelelő tanúsí­tása legyen. Milyen furcsa is, hogy a mi alkot­mányos pusztaságunkon számom szele még nem érezhet, de struccjaink már jóelőre ho­mokba dugják fejeiket. A képviselőh­áz ülése. A képviselőház legkö­zelebbi ülése kedden délelőtt tíz órakor lesz. Napi­rend: a királyi kézirat feletti vita folytatása. A komáromi választás. Komáromból jelen­tik, hogy Sárkány Ferenc, a nemzeti munkapárt jelöltje, vasárnap délelőtt tartotta meg programm­­be­széd­ét a Vigadóban. Este Láng Mihály, báró Al­­mássy László, Mikosevits Kanut,­­Taross Vilmos, dr Németh Károly, Nagy Sándor, Hegedűs Kál­mán munkapárti képviselők tiszteletére bankett volt, amelyen Sárkány Ferenc munkapárti jelölt is jelen volt. Délután Balla Aladár függetlenségi jelölt mondott­­programmbeszédet, amelyben a Justh-párt politikája hívének vallotta magát, majd bejelentette, hogy a választásokig Komáromban marad. Utána még Holló Lajos, Lovászy Márton és Kun Béla Justh-párti képviselők beszéltek. Egész nap izgatott volt Cser­vauk­a, alig evett és este fél kilenckor pontosan, meglehe­tősen izgatottan és trombitájával a hóna alatt bekopogott a Beethoven lakásának ajtaján. Maga a mester nyitott neki ajtót, de Cservenka alig ismert rá. Beethoven a házi komótruhájába volt öltözve, amely elé szurtos konyhai kötő volt kötve. Az arca pirosan izzott, verejtékcsöppek permeteztek a homlokáról és csapzottá kedvesítették a haját, a keze pedig ragadós volt a húsragdaléktól, amelyet az imént gyömöszölt. Látszott rajta, hogy a tűzhely mellől ugrott el, hogy ajtót nyisson a vendégének. Benn, az egyetlen nagy szobában, oly sűrű volt a pipafü­st, hogy akár vágni lehetett volna. Már egy csomó vendég üldögélt ott a csikós szövetű­ pamlagon vagy az öblös karos­­székekben vagy kedélyesen az asztal tetején és legtöbbje csibakozott. A szoba alkóvos volt és ebben a benyíló­ban is az ágy térítőjén heverésztek különböző korú emberek, akik csak abban hasonlítottak egymásra, hogy főként csak zenéről beszéltek. Cservenka, a trombitás, ha később, aggkorában visszagondolt erre a tarka, virágos mintájú Alt-Wien-szobára, gömbölyű, furcsa, groteszk bútoraira, hosszúhajú, sápadt, különös szemű embereire, sírni szeretett volna, siratni azt a világot, amelyben ifjú volt és amely csak úgy elmúlt, mintha mese vagy igézet lett volna. Néha egy-egy vendég ujjai végigfutottak ft zongora elefántcsont-billentyűin és olyankor a füst is rezegni,, táncolni kezdett a faggyú­­gyertyák sárga lángja körül. A gyertya kócbelén néha kiszivárgott egy-egy kis tűzrózsa, de ilyenkor az a vendég, aki legközelebb érte a koppantót, lecsípte vele a kis tűzvirágot. A konyhából pedig beáradt a vacsora szaga, ami az éhes emberek számára olyan, mint az operák ouvertureje. Néhány pillanatig a frissen sülő pecsenye a degrettója is beserce­­gett, aztán a morzsareszelő kemény, gyors durja hallatszott vagy a forró, bugyborékoló víz pizzicatoja. Ezeket a vidám, étvágygerjesztő hangokat és illatokat azonban egyszerre valami pokoli bűz nyomta el, amely mintha az alvilág kénes torkából áradna az enyészet, az elevenen való megsülés, az Utolsó ítélet rettenetes fugájával. — A mester alighanem odaégette a pe­csenyét — találgatta egy vendég, egy zenész­ember, aki akkor a legdivatosabb áriákat írta. — Elromlik a vacsoránk —— sóhajtotta busán egy ifjú zeneköltő, aki titáni homlokával és bozontos hajával ellentétben, hétköznapi tőmondatokban szokott beszélni. — A mester nem ront el soha semmit! — tiltakozott indulatosan egy másik fiatal­em­ber, akinek sötét szeméből engesztelhetetlen meggyőződés lobogott. Cservenka, a trombitás, nem tudta le­venni a szemét erről a szénfekete, villogó pil­­lantású fiatal­emberről, akit a barátai a ke­resztnevén Gottfriednak szólítottak. Gottfried szemében valami nyugtalanító, babonás fény úszkált, amely mintha csak azért lobogna, hogy örökmócsként égjen a Beethoven tiszteletére. A többiek a földön jártak és egymás közt, titokban nagyokat mulattak a mester különc­ködésén, hogy maga szakácskodik és hogy ezt a főzőcskéjét szinte komolyabbnak tekinti, mint a zenei­ hivatását. Gottfried ellenben nyi­tott szemmel is ábrándozott, a művészetet tar­totta a világon a legszentebb dolognak és talán embert tudott volna ölni, ha valaki Beethoven­ről azt merte volna állítani, hogy nem ért ahoz, amit csinál. — Beethoven — szólt az álmodozók dal­lamos hangján Gottfried — a minap elmagya­rázta nekem, hogy miért áll oda a konyhának és sütés-főzésnek. Azért, mert az emberek nem értenek a szakácsművészethez. Az ínynek ez a gyönyörűsége, amelyért Lucullus, XV. Lajos és Brillat-Savarin éltek-haltak és amely egy Vatelben olyan művészre akadt, mint a szob­rászat Michelangeloban, a cselédek és még rosszabb ízlésű emberek kezén sikkadt el. Az öt érzék közül miért ép az ízlését hevertetjük parlagon, holott „der Mensch ist, was er isst.“ Beethoven meg fogja mutatni, hogy a tűzhe­lyen is lehet művészit, nagyot, emberit alkotni. Ezekre a lelkes szavakra mindenki a konyha felé figyelt, hogy kész-e már a mester és hogy vajon micsoda lakoma fog kikerülni abból a kézből, amely az Eroica Simfoniát irta? (Vége köv.) A helyzet. A király lemondási szándéka körül. A kormány bemutatkozása. Sikamlós vita a Házban. Vasárnapi helyzetcikkünk közlései, me­lyek leírták azt a nagy, érzelmi jelenetet, ami a pénteki audiencián a király és Khuen kö­zött történt, az egész magyar közvéleményt iz­galomba ejtették. Ma már az egész világsajtó tárgyalja azt a szinte páratlan szenzációt, hogy Európa egyik legtekintélyesebb nagyhatalmá­nak uralkodója, aki az uralkodók közt is nem­csak korra, hanem tekintélyre nézve a legelső, a trónról való lemondás komoly feny­eg­etésével volt kénytelen elhárítani a magyar képviselő­ház többségének egy igen szerény és szigorúan törvényes óhaját. Maga Khuen miniszterelnök volt az, aki pártja vezérembereit, de még az el­lenzéki pártok egyik-másik vezérét is bizal­masan informálta arról az erkölcsi kényszer­helyzetről, melybe ő és pártja a rezoluciós kö­vetelés folytán került és amelyben választa­nia kellett a között, hogy vagy elejti a rezol­­­ciót, vagy előidézi a király lemondását. Bizo­nyára mindenki megadja Khuennak a föl­mentvényt, hogy ezt a dilemmát a rezoluciós követelés feladásával oldotta meg. A rezolució ma csakugyan el van temetve. E követelés már csupán mint a munkapárt jogi felfogása áll fenn, anélkül, hogy e jogi felfogás érvényesü­lését ez idő szerint követelni akarná. Ezt az álláspontot foglalja el gróf Andrássy Gyula is, míg a Kossuth-párt visszanyervén a rezolució elejtése folytán akciószabadságát, újra hirdeti ugyan a harcot, de ezt a harcot a fenforgó körülmények között nem fogja túlságos erővel vinni. A parlamentarizmus szempontjából azon­ban egyenesen szenzációs, hogy az újra kine­vezett miniszterelnök pártja bizalmas köré­ben meghitt pártvezérei, de közkatonái előtt is­­hangoztatta deferálásának okait, sőt úgy abban a beszédben, melyet a munkapárt va­sárnap esti értekezletén mondott el, mint ab­ban a beszédben, melylyel hétfőn magát és kormányát, mint újonan kinevezett kabinetet a Házban bemutatta, félreérthetetlen célzásokat tett a pénteki audiencia megrendítő jelenetére és király megdöbbentő lelkiválságára. Két­ségtelennek kell tartanunk azt, amit már szombaton magunk is hallottunk és amit most beavatott körökben újólag hangsúlyoznak, hogy a király felhatalmazta Kiment arra, hogy elmondhasson mindent, ami az ő pénteki audienciáján történt. Mindazonáltal világszerte szenzációként tárgyalják azt, hogy alkotmányos állam felelős kormánya, melynek monarchikus és alkotmányos kötelessége a királyt fedezni és igy elejét venni annak, hogy a király sze­mélye az aktuális politikába belekevertessék, épen ellenkezőleg azt teszi, hogy egyenesen a királylyal fedezi magát és igy maga idéző elő, hogy a magyar képviselőháznak vitájába, va­lamint az egész világsajtónak pertraktálásába a király személye kerüljön bele. Ide kell iktatnunk azt az igen tekintélyes helyről hallott vélekedést, mely szerint gróf Khuen-Héderváry Károlynak ez a súlyos té­vedése nem maradhat el súlyos következmé­nyek nélkül. Ha gróf Khuen-Héderváry Ká­rolyt annyira megrendítette a pénteki audien­cián a király érzékeny kifakadása, (aminthogy tény, hogy méltán rendítette meg), akkor Khuennak nem lett volna szabad megállapodni annál az áldozatnál, melyet hozott és amely áldozatkészsége hevében rezolució nélkül vál­lalkozott a kormány újabb átvételére. — Khuennak tovább kellett volna mennie és még a király akaratával szemben is­­ neki kellett volna fedeznie a királyt, vállalnia kellett volna a parlament és a közvélemény előtt a támadá­sokat is, melyekkel szemben körülvértezte vol­na őt lelkiismerete, hogy így kellett cseleked­nie. De az a tény, hogy Khuen beszédei is fél­­reérthetlen célzásokat tartalmaznak: egyrészt a király személyét állítja a felelős kormány fe­dezete helyébe, másrészt egész Európa előtt I. Ferenc József trónja körül olyan sejtelmes kö­vetkeztetéseknek enged helyet, amik minden­felé a megdöbbentő dezoláltság hitét kelthetik. A nagyjelentőségű királyi kéziratban magában is foglaltatik egy mondat, mely a ki­rály lelki válságára céloz. Ha ehez h­ozzávesz­­szü­k ama sajtóbeli közleményeket, melyek a pénteki audienciáról megjelentek és hozzá­­veszszük magának a miniszterelnöknek félre­érthetetlen nyilatkozatait, csak természetes, hogy a képviselőház e kulissza mögötti súlyos 1912. április 2., kedd.

Next