Pesti Hírlap, 1913. március (35. évfolyam, 52-75. szám)

1913-03-01 / 52. szám

2____________________________________ egy valóságos polgárháború provokálásával el­in­tézni? Már csak elvi szempontból is a nemzet stélőszéke elé kellett volna vinni ezt a kérdést s még a régi választói törvény alapján eszköz­ölt választás is tisztábban tüntette volna föl a nemzet többségét a választói jog kérdésében, mint ahogy pia áll ez ügy. Aslan pedig a Désy-féle leleplezés után lett volna erkölcsi kötelessége a kormánynak, hogy új választásokat rendezen. Mert his?e© így rajta hagyta száradni a munkapárton a vádat, hogy csak bitorolja a többség jogát. Az ország választóinak nagy többsége, mint említettük, az ellenzékre szavazott. Már most tessék a kormánypárt „többségi jogából“ Elég levonni azt a sok ezer választót is, akik a kilépések folytán most már az ellenzék ja­vára számíttatnak. Mert hiszen oly népes ke­rületek képviselői léptek ki a kormánypártból, mint Temesvár,­­Szombathely, Budapest-Erzsé­­betváros és­­Lipótváros, Marosvásárhely, Ung­­vár, N­agy-Bittse, Nagyszöllős és Fiume. S mikor a választók többsége a Tisza-féle választói reform ellen van, mégis a „többség jogán“ akarják azt megszavaztatni. Ez nem törvényalkotás, csak hatalmi erőszak, mely legyőzhet, de igazságáról meg nem győzhet. A magyar választójogi törvények keletkezése. A rendi országgyűlések követeinek vá­lasztása nem volt külön választói törvény ál­tal szabályozva. A vármegyék küldötték azon országgyűlésre a követeiket és a követeket vá­lasztották a vármegye területén lakó nemesek. Minden nemes embernek 18 éves korában már megvolt a választói joga és minden vármegye állandóan nyilvántartotta a területén lakó ne­mes embereket s igy a választás előtt való kü­lön összeírásra nem volt szükség. Zajosabb kö­vetválasztások csak a mult század elejétől kezdve voltak. Akkor kezdtek a szabadelvű eszmék mindinkább tért hódítani az ország ne­mesei között. A francia nagy forradalom által elhintett mag kezdett termékeny talajra talál­ni a magyar nemesség között is. Így alakult ki Magyarország politikai közéletében a sza­badelvű eszmékért harcoló liberális párt és megkezdette a nagy, a nehéz küzdelmet a bé­csi osztrák kormány által támogatott úgyne­vezett pecsovics-párttal. A pecsovics-párt fel­használásával a bécsi kormány nem rettent vissza semmi erőszakosságtól. Egészen rendes dolog volt az, hogy a szabadelvű eszmék vezér­­férfiait, lelkesebb harcosait felségsértési perbe fogták, elítélték, börtönre hurcolták. Évtizede­ken keresztül tartott ez a rendszer, a szabad­elvű eszmék harcosai végtelenül sokat szen­vedtek, de végre is győztek. Az 1847-ik évi kö­­vetválasztáson a szabadelvű­ párt abszolút gyü­­zedelmet aratott és azon az utolsó rendi or­szággyűlésen határozott többségre jutott a bé­csi kormány által, r meg a hazai aulikus pecso­­vics-párt által sokáig üldözött, sokáig elnyo­mott liberális párt. Itt, ebben a Magyarország történetében örökké emlékezetes 1847/8-ik évi rendi ország­­gyűlésben még mindig nagy küzdelme volt az akkor már többségre jutott liberális pártnak. A fő elvi törekvés a nemesi előjogok eltörlésé­re és a rendi alkotmány helyett a népképvise­leti rendszernek s a felelős független kor­mány­­rendszernek behozatalára irányult. A pecsovics--párt még kisebbségében is erősen küzdött ez ellen. Védte a nemesi előjog­okat, el­lene volt a liberális párt azon törekvésének, hogy a nép joggal nem bíró rétegei, a nem nemesek, a jobbágyság, a földmives nép is be­vezessék az alkotmány sáncaiba s a rendi or­szággyűlések helyett a nép által választott népképviselők alkossák Magyarország tör­vényhozásának parlamentjét, a magyar tör­vényhozás gerincét. Ijesztgették, a jövő rém­képeivel fenyegették a liberális pártot; állítot­ták, hogy a magyar nép még nincs megérve az alkotmányos jogok gyakorlására a Magyar­­ország pusztulását jövendölték abból, ha az arra még éretlen nép politikai jogokat nyer. Akkor keletkezett az a mondás, amit a szab.-­ elvű haladásnak minden ellensége ma is fel szokott használni, hogy ez „ugrás a sötétbe.“ Ámde mindezeknek ellenére győzedelmeskedett a szabadelvű irányzat. Törvénybe lett iktatva a népképviseleti parlament elve és ezen elv alapján meg kellett alkotni Magyarország első választójogi törvényét. A törvény megalkotására nem volt hosz­­szú idő. Március 14-ikétől április 8-ikáig, a törvény szentesítése napjáig már készen volt. Jóformán az egész törvényt Szemere Bertalan fogalmazta. A törvény szövegezésének két sar­kalatos és nehéz pontja volt. Az egyik a cen­zusnak, a másik a korhatárnak a megállapí­tása. A census megállapításánál az értelmiség jött vissza a titkár elé és halk, elfúlt hangon szólalt meg : — Bátorkodom esedezni . . . — No, mi a baj? — förmedt rá a titkár és boszosan nézett fel az aktáb­ól. — Ha nem volnék túlmerész, esedezném... a sorszám miatt. . . — Mi baj van vele? — Tizenhármas szám, könyörgöm. Rossz szám, szerencsétlen szám. Ne tessék haragudni. Tudom, nevetséges dolog, de mégis. Az ember babonás. Tetszik tudni, ez úgy belenevelődik. Aztán először történik életemben, hogy ilyen nagy űr elé kerülök . . . Ha nem kegyeskednék zokon venni . . . — Hogy kicseréljem? — szakította félbe a titkár boszos mosolyával. — Az iránt bátorkodnám . . . A titkár szánakozva és megvetéssel nézte a remegve könyörgő embert, aztán megenyhülten mondta: — Hát jó, ha már a hercegprímásról nem gondoskodott, legalább jó számot kapjon ! És kicserélte a számot. Talán az gondolt, hogy a kaszinóban ő is babonás szokott lenni kártyázás közben. A többi várakozó észre vette a szám­cserét. Csupa kis exisztencia volt együtt, az élet letörött­­jei, falusi jegyzők özvegyei, apró közigazgatási páriák, nyomorba jutott sorsok, akiket az élet sok meglepetése, váratlan leteperései, vad, ke­gyetlen szeszélyei félénkekké, babonásokká tettek. Most, hogy a tizenhármas szám mementója fel­­rémlett előttük, maguk is gyáván, félénken össze­­borzongtak. Aztán látták, hogy Mosonyi Barna kicseréli a számot, újat kap, ez felizgatta, sőt szinte felháborította őket. Igazságtalan kedve­zést láttak benne, panamát, íme, már itt az elő­szobában kezdődik a panama. Mit várhatnak hát odabent? feltétlen választói jogot kapott; a városi po­gárság választói joga­­ egészen liberális vol mert csak 300 pft ing.­t ... beírását, vág igen alacsony lakbér-fizetás: kellett kimutató a jobbágyság választói joga szintén a legb­­öbb jobbágy-birtok, az egynegyed telek buc­­sához volt kötve. A korhatár megállapításán:’'' L liberálisan, a fenforgott viszonyoknak és jogegyenlőségnek megfelelő módon iparkodó eljárni az 1848. évi törvényhozás. A nemesi IS éves korukban már bírtak politikai jogok­kal. Ezt ebben a viszonylatban is korainak tar­tották és hogy a nemesek ne veszítsenek sok, s a jobbágyság is egy színvonalon maradjon nemességgel, az aktív választójogot húsz évi­­tették, de a passzív választói jogosultságot a életkép 24-ik évére tették. A választókerületek megállapítása is nagy körültekintést és meggondolást igényelt Akkor is volt statisztika és ezen tudományág mak olyan kiváló művelői voltak, mint Klauza Gábor, Trefort Ágoston, Fényes Elek stb. Ezeknek a bevonásával kezdetben azon statisz­tikai alapon indultak meg, hogy minden har­mince­zer lakosra egy képviselő-választási jog legyen adva. Ez a statisztika rideg számain való támaszkodás azonban a fejlettebb váro­sokra és különösen Erdély speciális viszonyai­ra nézve sok tekintetben hátrányos eredmé­nyekre vezetett volna, azért beállították a tör­vénybe azon városokat, melyek külön képvi­selő-küldési jogot nyertek, így alakultak külö­nösen Erdélyben az ezen országrész speciáli viszonyainál szükségessé vált, aránylag kevés választóval bíró városi kerületek s az, hogy egy-egy erdélyi kisebb város is, mint Gyula­­fehérvár, Szamosújvár és a többi, aránylag kisebb város, két képviselő küldésére is nyert jogot. Nagy ügyeimet fordított az a törvény­hozás a választás szabadságának lehető bizto­sítására is, azért a gazdát, vagy a gyámi hata­lom alatt álló egyéneket kizárta a választói közül, tehát ezzel is biztosítani akarta az, hogy a választók minden presszió nélkül sz­badon, meggyőződésük szerint szavazzanak. Ezen törvények szerint történtek a ké­viselőválasztások Magyarországban egész 1874-ik évi választási törvény létrejöttéig, s az igazság érdekében ki lehet emelni, hol egyáltalában nem következtek be azok a n­őesnek hirdetett eredmények, amiket a pecso­vics-párt a népnek az alkotmány sáncaiba való felvétele esetére jósolt, sőt ki lehet mondani, hogy Magyarországon tisztább választás soha sem volt, mint az 1848-ik évi általános vá­lasztások, tehát a választási jog kiterjesztése Erre a gondolatra keserűség szorította össze a szívüket. Sorsuk bizonytalansága újabb szorongással töltötte el őket, semmi jót sem vár­hatnak, hiszen minden panamával megy, protek­ciókat, jaj, mi lesz itt? Ez az ember, aki patikát akar, már panamázott. Ilyeneket gondoltak e szegény, megtépett emberek s egyikük összeszoritott szájjal föl is mordult: — Mindenki tartsa meg a számot, amit a sors juttatott neki. A többiek helyeslőleg morogtak, a titkár jónak látta rájuk szólni: — Csend ! Vagy senki sem jut a kegyelmes úr elé. Épen ebben a pillanatban kinyílt az a zöld­posztós ajtó, amelyen a miniszteri réztábla csil­logott s egy kissé őszbe vegyült pocakos ur jelent meg az ajtóban. Még hallotta a várakozók bé­kéiben zsongását s a titkár rendreutasítását. A miniszter volt. Egyszerre mélyen, alázatosan lendültek meg a fejek, mint a buzakalászok a szél fuvallatára s a titkár sietve ugrott fel: — Alázatos szolgája, kegyelmes uram! A miniszter kegyesen intett a fejével és visszavonult. A titkár hóna alá csapott egy akta­­csomót és utána sietett. Az ajtó bezárult mögöttük. Bent, a titkár referált a miniszternek az aktákról s mikor végzett, megjegyezte: — Ma audienciás nap van, kegyelmes uram ! — Igen, igen, tudom ! — mondta a minisz­ter. — Szerencsére nincsenek valami sokan. De mi volt az a zaj, amiért rendre kellett utasítania őket? — Oh, kegyelmes uram, oly ostobák ezek az emberek. Tele vannak nevetséges babonával. És mikor a sorszámot kiosztom köztük, mindig baj van a tizenhármas szám miatt. Egyik sem akarja elfogadni, Jezsálja vagy valamelyik főherceg, vagy legalább is egy képviselő? Mosonyi elhülve dadogta: — Hogy jutok én, könyörgök szépen, ilyen nagy urakhoz? A titkár szánakozva mérte még egyszer vé­gig Mosonyit, aztán közömbösen, szárazon mondta: — Rendben van. Mindenesetre be fog jutni a kegyelmes úrhoz. A többi az ön dolga. Itt a sorszáma! Egy kis cédulát adott át, amelyre egy szám volt nyomva. Mosonyi remegő kézzel vette át, hátrálva támolygott vissza a szoba legvégébe, egész a fal mellé és alázatosan, görnyedten várt. Mikor már helyére jutott, csak akkor merte megnézni a számot. Elrémült. A cédulán ez a szám volt ol­vasható : 13. — Jaj! — nyöszörgött fel Mosonyi és riadt nézéssel meredt a kis papírlapra. A szerencsétlen szám végképen megdöbben­tette. Most már bizonyos, hogy eredménytelenül fog végződni a kísérlete. Mindennek vége. Gyógy­szerészsegéd marad az idők végeiglen, nem lesz kis jól jövedelmező patikája, nem látja viszont a drága emlékű várost, a csöndes Érjánost gyepes piacával és fehér libáival, itt reked a rettenetes nagy­városban, a csúfondáros és kíméletlen em­berek között, jaj, vége hát mindennek ! Oh, úristen, ennek nem szabad megtörténnie. Most, most, azonnal segíteni kell ezen, útjába kell állni a bajnak, a rettentő végzetnek. Mosonyi Barna, most, most meg kell mutatni, hogy ki a férfi, ki érdemli meg a patikát! Előre! Fel a fejjel! Bátran ! Csak előre ! És Mosonyi alázatosan, könyörgő,­­esdeklő tekintettel, kétségbeesett siralmassággal támoly­ ________Pesti hírlap_________ _____________1913. március 1., szombat.

Next