Pesti Hírlap, 1913. április (35. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

iában pálcát tört minden olyan éretlen kriti­kus fölött, aki azt hiszi, hogy egy kormány mindig és mindenben csak népszerű kötelessé­gek teljesítése miatt van a helyén. Tisza István befelé talán mosolygott, hogy a koalíciónak is bele kellett kóstolnia a kellemetlen feladatok teljesítésébe is, de óvakodott beállani a nyilváno­san gúnyolódók kórusába, mert végre is, kon­­vernem­entális politikus csak nem éretlenked­­hetik és nem vethet a kormány szemére olyas­mit, amit ő maga is habozás nélkül megtenne. De Lukács László más fából van faragva, ő, aki alig egyesztendős kormányzása alatt há­romszor emelte a katonai költségekhez való hozzájárulást s aki épen most készül a lét­számnak második emelésére is: egy olcsó és útszéli vicc kedvéért megfeledkezik még arról is, hogy amikor lesajnálta a quota és az an­­nexió miatt a koalíciót,­­ voltaképen árnyékot vet a királyra, aki ezeket az áldozatokat köve­telte. Hogy egy aktív miniszterelnök s a hat­vanhetes alap állítólagos őre vádként emle­gesse a quota fölemelését s az annexió költsé­geinek megszavazását, ez olyan korlátoltsági rekord, mely még Lukács Lászlótól is meglepő. Már a második dárda, melylyel az el­lenzék szívébe céloz, kevésbbé bolond, de annál szemérmetlenebb. Hogy az ellenzék nem is csak a parlamentből dobta volna ki a más po­litikai hiten levőket, hanem mindjárt a vá­­lasztási harcból is: ez egyszerűen a köztudo­mású tényeknek elferdítése. Kidobni csak azt lehet, aki jelen van. Tisza is csak olyankor ha­­jigáltatta ki az ellenzéket, mikor ez megjelent. De hát hol volt ama bizonyos választási harc­ban a szabadelvű párt? Jelentkezett? Föllé­pett? Legyőzték szuronynyal vagy sópénzek­kel? Sehol sem volt, úgy elbujdosott, mintha röstelné a napfényt. Minden ellenkező felhívás ellenére engedelmeskedett Tisza Istvánnak, aki azt tanácsolta a pártnak, hogy ne is bo­csátkozzék küzdelembe, hanem álljon félre. A szabadelvű pártot e magatartása miatt elítél­ték, legyalázták, de a vége mégis csak az volt, hogy az utolsó szál emberig elrejtőzött. Az el­lenzék dobta ki? Nem. Gyáván megfutamo­dott a harc elől. Szégyell a parlamentben, ahol kormányzó úr volt, koldus ellenzék lenni. S ha Lukács László most a szabadelvű párt gyá­vaságát azzal akarja takargatni, hogy az el­lenzék akkor nem választásokat rendezett, ha­nem egyszerűen kinevezte a képviselőket, megint csak az utca széléről szedi föl a régen rothadó állításokat, Így beszélhetne egy Ku­­binyi Géza, de nem egy aktív miniszterelnök. Egészen más történt akkor. Az történt, hogy egy nagy országos lelkesedés hullámai elso­dorták a szabadelvű pártot, mely eszeveszetten menekült és vissza se mert nézni, nemhogy küzdeni tért volna vissza. Ugyanaz az országos lelkesedés azonban tudott ki után indulni, mert a vezéreknek volt tekintélye s a polgárok boldogok voltak, hogy tiszta vezérek tiszta szavára tiszta választásokat csinálhattak. Nem kellett akkor suttyomban kötött üzlet, nem kellett csempészett állampénz, nem kellett pártkassza és nem kellett szurony, mert ellen­ség nem mert mutatkozni s mert a vezérekben hitt mindenki. És most azokról a csodálatos, legendás időkről mer gúnyosan beszélni az a miniszterelnök, aki a pártkassza megtöltéséhez titkos ajtókat bontott le és álkulcsokkal dol­gozott! De nem adjuk a meglepettet. Lukács Lászlótól ezt és csak ezt a beszédet várjuk. Hiába akar, magáról szincerizálva, excellen­­ciás ibolyának látszani. Mihelyt az ellenzékről, az igazságról és a nemzetről beszél, elárulja az illata, hogy nem ibolya ... Gróf Serényi Béla Abbáziában. Gróf Seré­nyi Béla fölm­ivelésügyi miniszter Stettina József államtitkár, Horváth, belügyminiszteri tanácsos társaságában vasárnap délután Cattaróból hajón Falmébe érkezett. A hajóállomáson Wick­enburg István kormányzó fogadta. A miniszter keddig ma­rad Abbáziában, onnan Pólába megy, majd Ve­lencén át, Triesztet érintve, szombaton érkezik visz­­sza Budapestre. Az igazságü­gyminisztériumi államtitkárság. Birói körökben beszélik, hogy az igazságü­gyminisz­­térium adminisztratív államtitkári állásra a mi­niszter a birói kar kívánságára egy jelesebb táb­lai elnököt kíván meghívni. Hír szerint már ki is szemelték Péchy Aurél kassai Ítélőtáblás elnököt, aki kiváló jogászi és adminisztrátori képességek­kel rendelkezik. Péchy kinevezése esetén a kassai Ítélőtábla elnöki állására valószínűleg Hedry Lő­rinc táblai tanácselnököt fogják kinevezni. mi állást kapott az öreg és tán a lányok is ke­resnek? — Azt hiszem, komáim, de lakat legyen a szájatokon,­­— mondta két hét múlva egy jó úr (városatya és szeszfőző), aki fent volt Bu­dapesten — azt hiszem, komáim, hogy azok a lányok is keresnek. — Üzletben vannak, vagy leckeórákat adnak? — Nem. Hanem úgy hiszem, hogy . . . keheh . . . h­hh . . . hogy másképen ke­resnek. — Te, vigyázz a nyelvedre. — Hát csak nektek mondom el, komáim, és ti titokban tartjátok. Sétálgatok délbe a Kossuth Lajos­ utcában, mert ez a módi most, úgy mondják, hát kit látok, komáim? A két Unghy-lányt láttam, minden­ gardedám nél­kül és olyan elegánsak voltak, mint valami gazdag zsidónak a lányai. Mikor észrevették, hát láttam, hogy zavarba jöttek a lányok, el is pirultak, mikor rám néztek és az árnyékos ol­dalról a naposra csaptak át. Pedig már meleg volt, az ebadta, abban a gőzkatlan nagy­város­ban. Már most megmondanátok, komáim, hogy miért jöttek zavarba és hogy honnan telt a szép ruhára, mikor úgy mentek el, mint az ujjam? Másik két hét múlva valami deputáció ment fel a belügyminiszterhez és a visszaérke­zett urak is ugyanazt hozták hírül, amit a szeszfőző hozott. Hogy az Unghy-lányok . . . hm . . . nagyon elegánsak és szépek, de . . . ne szólj szám, satöbbi. Hát a valóság az volt, hogy Unghyék Pesten nagyon szegényesen laktak és csink­ás­­ból éltek. A Vas­ utcában a harmadik emele­ten, egy kétszobás, sötét kis kényelmetlen la­kásban, az is csupa ágy volt meg sifonér és Unghy a lányokkal, jobb foglalkozás hiányá­ban, címeket irt, ezret két forint harmincért. Ha szorgalmasak voltak és bőven akadt mun­ka, megkerestek naponként negyed—ötödfél forintot és ebből éltek és fizettek házbért. A két jólelkű leány bizony megtette vol­na szívesen, hogy szünet nélkül dolgozzék, de az atyjuk nem engedte. — Úri lányok vagytok, — mondta és könnyezett a szeme —• ruhátok is van bőven még az elmúlt jobb napokról, ezért mikor sétálni való idő van, csak öltözze­tek fel szépen és menjetek le a korzóra. Az egészségieknek is kell a mozgás ... de ung­­házi emberrel szóba ne álljatok, gyerekek. Megrontóm volt a legtöbbje. — Abosi Sándor is az volt? — kérdezte az idősebbik Unghy-lány. — Azt a segédtanárt gondolod a reális­kolából? Az nem károsított meg, fiam. De miért kérdezed, Márta? — Tudom is én, miért? Csak épen eszembe jutott úgy véletlenül, —­ felelte Márta és elgondolkozott . . . Hát ennyi igazság volt abban, hogy a két szépséges Unghy-lány, nem is olyan na­gyon elegáns ruhában, a Kossuth Lajos­ utcá­ban korzózott és ebből származott a pletyka, hogy valami nagy úr lehet a barátjuk. Ha nem a sok sörbe butult szeszfőző, hanem a felesége lett volna, aki találkozott a lányokkal, ez már száz lépés messziről is konstatálta volna, hogy bizony a tavalyi ruháját viseli Unghy Márta meg a húga és szánakozás meg káröröm lett volna rágalmazás helyett, így meg egy hét múlva már sugdosták, hogy: lám, a bűnös Vá­ros, hogy megrontja az erkölcsöt! Persze, Abosiné asszonyom is neszét vet­ 1913. április 1., kedd. Pesti Hírlap A. I helyzet. Lukács megállt egy szóra. A szabolcsi bizalmatlanság hatása. Távozó főispánok. Jegyzők az államosítás ellen. A létszámemelés. Lukács László a Pester Lloyd vasárnapi számában könnyített kissé a beszélhetnékjén s neki, aki az utóbbi időben a parlamentben annyiszor volt kénytelen hallgatni, bizonyára nagy élvezetet nyújtott, hogy ezúttal csak egy interviencióval állott szemben, akinek nem lehettek ránézve kellemetlen kérdései. Lukács László szívesen állott meg egy szóra a német nyelvű lapnál, persze az nem érdeklődött nála holmi sópanamák ügyében, mint Lovászy Márton a képviselőházban vagy mint gróf Dessewffy Aurél és gróf Hadik János a fő­rendiházban. Az egész interview alatt kitűnően érezte magát Lukács László, hiszen nem volt jelen az a két tanú sem, aki a főrendiházban készen állott, hogy lecsapjon a hazugságaira, ha ki merte volna nyitni a száját. Lukács László tehát szabadon hazudozhatott, henceg­hetett és humorizálhatott arról, hogy könnyű volt a koalíciónak pártkassza nélkül válasz­tatni, mikor az ő idején a képviselőjelölteket egy egyszerű ajánlólevéllel küldték le a kerü­leteikbe. Hát tehet ő arról, hogy a Khuen-féle választások idején nem volt elegendő már az egyszerű ajánlólevél s az államkincstárral kel­lett nyomosabb súlyt adni a munkapárti jelöl­teknek?! Vezércikkünk foglalkozik Lukács László nyilatkozatával részletesen, itt még csak pár szót az ö új kordon­ elméletéről, mely szerint a koalíció is kizárta az ellenzéket a maga idején a képviselőházból. Azt az ellenzéket, a szabadelvű pártot, mely maga mondta ki föloszlását, maga mondta ki, hogy jelölteket nem állít többé, melynek bukott vezére, Tisza István, ahány­szor megszólalt az újságjában, minden sora csöpögött az elismeréstől a koalíciós politika te a dolognak, b­első kézből is kaphatta, a szeszfőzőné aszonytól — és azzal vezette be egy este, mikor hazajött a fia, a vele megví­vandó csatát, hogy fájdalmasakat sóhajtott és bólogatta hozzá a fejét. Mint aki azt mondja magában: te boldogtalan, te árva, ugyan mire fog ez vezetni? A harmadik sóhajtásra végre figyelmes lett a fiú. Idegenkedve fölnézett. — Valami baja van, anyám? — Hát ... a te bajod az enyém is, ezért sóhajtozok én, fiam. — És nekem mi bajom van, mama? Abosiné asszonyom erre ölhetett kezek­kel csak ült és csak sóhajtott, mintha részvét­látogatóban lett volna valami gyászbaborul családnál. — Még szereted azt az Unghy-lányt? — kérdezte végre, mikor látta, hogy a fia már ideges. — Miért kérdezi, mama? —­ Hát te semmit se hallottál? Persze hogy semmit se hallottál, mert alig érintkeze a világgal. — Mit hallottam volna, vagy mil nem hallottam volna? — Azt, fiam, amit jósoltam. Hogy nem tétlenkedett ám Pesten az az ... izé ... a az Unghy-lány, hanem jól felhasználta a idejét. — Menyasszony, vagy tán már férjbe ment? — kérdezte rémüldözve a fiú. Abosiné asszonyomnak nagy gyakorlott­sága volt abban, hogy akkor könnyeztesse szemét, mikor éppen helyénvalónak találta Most is egy-kettőre sikerült és nedves szemmi fordult a fiához. — Se férjhez nem ment, se nem men­j

Next