Pesti Hírlap, 1913. április (35. évfolyam, 77-102. szám)
1913-04-01 / 77. szám
iában pálcát tört minden olyan éretlen kritikus fölött, aki azt hiszi, hogy egy kormány mindig és mindenben csak népszerű kötelességek teljesítése miatt van a helyén. Tisza István befelé talán mosolygott, hogy a koalíciónak is bele kellett kóstolnia a kellemetlen feladatok teljesítésébe is, de óvakodott beállani a nyilvánosan gúnyolódók kórusába, mert végre is, konvernementális politikus csak nem éretlenkedhetik és nem vethet a kormány szemére olyasmit, amit ő maga is habozás nélkül megtenne. De Lukács László más fából van faragva, ő, aki alig egyesztendős kormányzása alatt háromszor emelte a katonai költségekhez való hozzájárulást s aki épen most készül a létszámnak második emelésére is: egy olcsó és útszéli vicc kedvéért megfeledkezik még arról is, hogy amikor lesajnálta a quota és az annexió miatt a koalíciót, voltaképen árnyékot vet a királyra, aki ezeket az áldozatokat követelte. Hogy egy aktív miniszterelnök s a hatvanhetes alap állítólagos őre vádként emlegesse a quota fölemelését s az annexió költségeinek megszavazását, ez olyan korlátoltsági rekord, mely még Lukács Lászlótól is meglepő. Már a második dárda, melylyel az ellenzék szívébe céloz, kevésbbé bolond, de annál szemérmetlenebb. Hogy az ellenzék nem is csak a parlamentből dobta volna ki a más politikai hiten levőket, hanem mindjárt a választási harcból is: ez egyszerűen a köztudomású tényeknek elferdítése. Kidobni csak azt lehet, aki jelen van. Tisza is csak olyankor hajigáltatta ki az ellenzéket, mikor ez megjelent. De hát hol volt ama bizonyos választási harcban a szabadelvű párt? Jelentkezett? Föllépett? Legyőzték szuronynyal vagy sópénzekkel? Sehol sem volt, úgy elbujdosott, mintha röstelné a napfényt. Minden ellenkező felhívás ellenére engedelmeskedett Tisza Istvánnak, aki azt tanácsolta a pártnak, hogy ne is bocsátkozzék küzdelembe, hanem álljon félre. A szabadelvű pártot e magatartása miatt elítélték, legyalázták, de a vége mégis csak az volt, hogy az utolsó szál emberig elrejtőzött. Az ellenzék dobta ki? Nem. Gyáván megfutamodott a harc elől. Szégyell a parlamentben, ahol kormányzó úr volt, koldus ellenzék lenni. S ha Lukács László most a szabadelvű párt gyávaságát azzal akarja takargatni, hogy az ellenzék akkor nem választásokat rendezett, hanem egyszerűen kinevezte a képviselőket, megint csak az utca széléről szedi föl a régen rothadó állításokat, Így beszélhetne egy Kubinyi Géza, de nem egy aktív miniszterelnök. Egészen más történt akkor. Az történt, hogy egy nagy országos lelkesedés hullámai elsodorták a szabadelvű pártot, mely eszeveszetten menekült és vissza se mert nézni, nemhogy küzdeni tért volna vissza. Ugyanaz az országos lelkesedés azonban tudott ki után indulni, mert a vezéreknek volt tekintélye s a polgárok boldogok voltak, hogy tiszta vezérek tiszta szavára tiszta választásokat csinálhattak. Nem kellett akkor suttyomban kötött üzlet, nem kellett csempészett állampénz, nem kellett pártkassza és nem kellett szurony, mert ellenség nem mert mutatkozni s mert a vezérekben hitt mindenki. És most azokról a csodálatos, legendás időkről mer gúnyosan beszélni az a miniszterelnök, aki a pártkassza megtöltéséhez titkos ajtókat bontott le és álkulcsokkal dolgozott! De nem adjuk a meglepettet. Lukács Lászlótól ezt és csak ezt a beszédet várjuk. Hiába akar, magáról szincerizálva, excellenciás ibolyának látszani. Mihelyt az ellenzékről, az igazságról és a nemzetről beszél, elárulja az illata, hogy nem ibolya ... Gróf Serényi Béla Abbáziában. Gróf Serényi Béla fölmivelésügyi miniszter Stettina József államtitkár, Horváth, belügyminiszteri tanácsos társaságában vasárnap délután Cattaróból hajón Falmébe érkezett. A hajóállomáson Wickenburg István kormányzó fogadta. A miniszter keddig marad Abbáziában, onnan Pólába megy, majd Velencén át, Triesztet érintve, szombaton érkezik viszsza Budapestre. Az igazságügyminisztériumi államtitkárság. Birói körökben beszélik, hogy az igazságügyminisztérium adminisztratív államtitkári állásra a miniszter a birói kar kívánságára egy jelesebb táblai elnököt kíván meghívni. Hír szerint már ki is szemelték Péchy Aurél kassai Ítélőtáblás elnököt, aki kiváló jogászi és adminisztrátori képességekkel rendelkezik. Péchy kinevezése esetén a kassai Ítélőtábla elnöki állására valószínűleg Hedry Lőrinc táblai tanácselnököt fogják kinevezni. mi állást kapott az öreg és tán a lányok is keresnek? — Azt hiszem, komáim, de lakat legyen a szájatokon,— mondta két hét múlva egy jó úr (városatya és szeszfőző), aki fent volt Budapesten — azt hiszem, komáim, hogy azok a lányok is keresnek. — Üzletben vannak, vagy leckeórákat adnak? — Nem. Hanem úgy hiszem, hogy . . . keheh . . . hhh . . . hogy másképen keresnek. — Te, vigyázz a nyelvedre. — Hát csak nektek mondom el, komáim, és ti titokban tartjátok. Sétálgatok délbe a Kossuth Lajos utcában, mert ez a módi most, úgy mondják, hát kit látok, komáim? A két Unghy-lányt láttam, minden gardedám nélkül és olyan elegánsak voltak, mint valami gazdag zsidónak a lányai. Mikor észrevették, hát láttam, hogy zavarba jöttek a lányok, el is pirultak, mikor rám néztek és az árnyékos oldalról a naposra csaptak át. Pedig már meleg volt, az ebadta, abban a gőzkatlan nagyvárosban. Már most megmondanátok, komáim, hogy miért jöttek zavarba és hogy honnan telt a szép ruhára, mikor úgy mentek el, mint az ujjam? Másik két hét múlva valami deputáció ment fel a belügyminiszterhez és a visszaérkezett urak is ugyanazt hozták hírül, amit a szeszfőző hozott. Hogy az Unghy-lányok . . . hm . . . nagyon elegánsak és szépek, de . . . ne szólj szám, satöbbi. Hát a valóság az volt, hogy Unghyék Pesten nagyon szegényesen laktak és csinkásból éltek. A Vas utcában a harmadik emeleten, egy kétszobás, sötét kis kényelmetlen lakásban, az is csupa ágy volt meg sifonér és Unghy a lányokkal, jobb foglalkozás hiányában, címeket irt, ezret két forint harmincért. Ha szorgalmasak voltak és bőven akadt munka, megkerestek naponként negyed—ötödfél forintot és ebből éltek és fizettek házbért. A két jólelkű leány bizony megtette volna szívesen, hogy szünet nélkül dolgozzék, de az atyjuk nem engedte. — Úri lányok vagytok, — mondta és könnyezett a szeme —• ruhátok is van bőven még az elmúlt jobb napokról, ezért mikor sétálni való idő van, csak öltözzetek fel szépen és menjetek le a korzóra. Az egészségieknek is kell a mozgás ... de ungházi emberrel szóba ne álljatok, gyerekek. Megrontóm volt a legtöbbje. — Abosi Sándor is az volt? — kérdezte az idősebbik Unghy-lány. — Azt a segédtanárt gondolod a reáliskolából? Az nem károsított meg, fiam. De miért kérdezed, Márta? — Tudom is én, miért? Csak épen eszembe jutott úgy véletlenül, — felelte Márta és elgondolkozott . . . Hát ennyi igazság volt abban, hogy a két szépséges Unghy-lány, nem is olyan nagyon elegáns ruhában, a Kossuth Lajos utcában korzózott és ebből származott a pletyka, hogy valami nagy úr lehet a barátjuk. Ha nem a sok sörbe butult szeszfőző, hanem a felesége lett volna, aki találkozott a lányokkal, ez már száz lépés messziről is konstatálta volna, hogy bizony a tavalyi ruháját viseli Unghy Márta meg a húga és szánakozás meg káröröm lett volna rágalmazás helyett, így meg egy hét múlva már sugdosták, hogy: lám, a bűnös Város, hogy megrontja az erkölcsöt! Persze, Abosiné asszonyom is neszét vet 1913. április 1., kedd. Pesti Hírlap A. I helyzet. Lukács megállt egy szóra. A szabolcsi bizalmatlanság hatása. Távozó főispánok. Jegyzők az államosítás ellen. A létszámemelés. Lukács László a Pester Lloyd vasárnapi számában könnyített kissé a beszélhetnékjén s neki, aki az utóbbi időben a parlamentben annyiszor volt kénytelen hallgatni, bizonyára nagy élvezetet nyújtott, hogy ezúttal csak egy interviencióval állott szemben, akinek nem lehettek ránézve kellemetlen kérdései. Lukács László szívesen állott meg egy szóra a német nyelvű lapnál, persze az nem érdeklődött nála holmi sópanamák ügyében, mint Lovászy Márton a képviselőházban vagy mint gróf Dessewffy Aurél és gróf Hadik János a főrendiházban. Az egész interview alatt kitűnően érezte magát Lukács László, hiszen nem volt jelen az a két tanú sem, aki a főrendiházban készen állott, hogy lecsapjon a hazugságaira, ha ki merte volna nyitni a száját. Lukács László tehát szabadon hazudozhatott, henceghetett és humorizálhatott arról, hogy könnyű volt a koalíciónak pártkassza nélkül választatni, mikor az ő idején a képviselőjelölteket egy egyszerű ajánlólevéllel küldték le a kerületeikbe. Hát tehet ő arról, hogy a Khuen-féle választások idején nem volt elegendő már az egyszerű ajánlólevél s az államkincstárral kellett nyomosabb súlyt adni a munkapárti jelölteknek?! Vezércikkünk foglalkozik Lukács László nyilatkozatával részletesen, itt még csak pár szót az ö új kordon elméletéről, mely szerint a koalíció is kizárta az ellenzéket a maga idején a képviselőházból. Azt az ellenzéket, a szabadelvű pártot, mely maga mondta ki föloszlását, maga mondta ki, hogy jelölteket nem állít többé, melynek bukott vezére, Tisza István, ahányszor megszólalt az újságjában, minden sora csöpögött az elismeréstől a koalíciós politika te a dolognak, belső kézből is kaphatta, a szeszfőzőné aszonytól — és azzal vezette be egy este, mikor hazajött a fia, a vele megvívandó csatát, hogy fájdalmasakat sóhajtott és bólogatta hozzá a fejét. Mint aki azt mondja magában: te boldogtalan, te árva, ugyan mire fog ez vezetni? A harmadik sóhajtásra végre figyelmes lett a fiú. Idegenkedve fölnézett. — Valami baja van, anyám? — Hát ... a te bajod az enyém is, ezért sóhajtozok én, fiam. — És nekem mi bajom van, mama? Abosiné asszonyom erre ölhetett kezekkel csak ült és csak sóhajtott, mintha részvétlátogatóban lett volna valami gyászbaborul családnál. — Még szereted azt az Unghy-lányt? — kérdezte végre, mikor látta, hogy a fia már ideges. — Miért kérdezi, mama? — Hát te semmit se hallottál? Persze hogy semmit se hallottál, mert alig érintkeze a világgal. — Mit hallottam volna, vagy mil nem hallottam volna? — Azt, fiam, amit jósoltam. Hogy nem tétlenkedett ám Pesten az az ... izé ... a az Unghy-lány, hanem jól felhasználta a idejét. — Menyasszony, vagy tán már férjbe ment? — kérdezte rémüldözve a fiú. Abosiné asszonyomnak nagy gyakorlottsága volt abban, hogy akkor könnyeztesse szemét, mikor éppen helyénvalónak találta Most is egy-kettőre sikerült és nedves szemmi fordult a fiához. — Se férjhez nem ment, se nem menj