Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 167-180. szám)

1913-07-16 / 167. szám

A Pesti Hírlap 1913. július 16., szerda, okolják s Conrad bele akar szólni Berchtold dolgába, akkor lehetetlen, hogy a berlini lap hire után a németeknek ne az jusson rögtön az eszükbe, milyen gyümölcsöt hozhat az ilyen diszharmónia, milyen gyümölcsöt hozott Bul­gáriának Danev és Savov egyenetlenkedése. Hogy pedig a német sajtónak a monar­chia külpolitikájára e­ cseppet sem hízelgő kri­tikája a hármasszövetségben nem áll egyedül, azt a legismertebb olasz lapnak, a Corriera della Seranak, a balkáni válságról és a mon­archiáról ugyancsak kapóra jött cikke bizo­nyítja. Az olasz lap is megállapítja, hogy a monarchiát a balkáni válság során egyik meg­lepetés a másik után érte; nem hitt a háború kitörésében s a háború kitört; nem hitt a tö­rökök leveretésében s a törökök leverettek; nem hitt Szerbia győzelmében s a szerbek győztek. S az olasz lappal mindezt nem a rosszmájúság mondatja; a cikk megértő helyesléssel kíséri a monarchia balkáni gazdasági érdekeit, köve­teléseit, a szaloniki-i vasúti vonal igényét, csak kifejezi aggodalmát, hogy Szerbia a tekinté­lyét vesztett monarchiával szemben makacsul ragaszkodni fog a koncessziók elutasításához. S ez az oldal, komplikációi miatt, legközvetle­nebbül érdekli Európát s mint szövetségest legspeciálisabban és legkomolyabban Itáliát. Német kritika, olasz kritika, egyformán a monarchia külpolitikájának prestige-csorbulá­­sát konstatálja. S ez a leglesújtóbb kritika, mert szövetségeseinktől ered. S és ezért lehe­tetlen is, hogy a balkáni válság elmúltával a szövetségesek közvéleményének ellenére a je­lenlegi, a hagyományos osztrák külpolitika rendszere továbbra fentartassék. De el kell kö­vetkeznie annak az időnek is, hogy a dinasztia a magyar közvélemény igazságát is belássa, melyet, ime, Itália és Németország sajtója is igazol. El kell következnie annak az időnek, hogy a dinasztia ne csak a monarchia hatá­rain túl keresse a maga katonai szövetségeseit, akikben azután rendre csalódnia kell, hanem elsősorban Magyarországon, a magyarság megerősítésében, melyben egyedül nem csalód­­hatik összes népei közt, mert nekünk e széles világon nincs is senkink, akivel megcsalhat­nék őt. A I'fiOlvKSef. (Tisza dicsérete. — A díszpolgári számla. — Fiume sikere. — A kocsmai lordprotektor kortese.) Egyik bécsi lapban a kormány, persze a magyar kormány, olyanforma kis nyilatkozatot tesz közzé, hogy Tisza István mindenben he­lyesli a külügyminiszter balkáni politikáját. Ha komolyan veszszük a dolgot, akkor azt kel­lene kérdeni, hogy mi volna akkor, ha nem helyeselné? Ellenben a bizalmi nyilatkozatot nem vé­­vén egészen komolyan, inkább az érdekel, hogy vajon milyen lehet az a balkáni politika, amit Tisza helyesel vagy elítél. Mert a külügymi­nisztériumunk igazán teljesen ártatlan abban, ami a Balkánon történt. Azok a balkáni nem­zetek soha, de soha meg nem kérdezték, hogy helyesli-e Bécs azt, amit ők csinálnak. Sőt egye­nesen Bécs kedve ellenére verték ki a törököket, egyenesen Berchtold nyilatkozatai ellenére osztják fel Macedóniát és hogy az albán kér­désben mit fog végtére a külügyminiszter he­lyeselni, azt még maga sem tudja. Attól függ, hogy hogyan intézik el azt majd mások. Tehát mi a csodát helyesel akkor Tisza István? Ilyen módon helyeselhetné az abádsza­­lóki kaszinó vélekedését is, akik a Jupiter já­rásával vannak megelégedve. Mert a Jupiter bolygó és a balkáni befolyástól egyforma távol­ságnyira vannak. * Debrecenben kényes kérdés adta elő ma­gát: ki fizeti meg Tisza díszpolgári oklevelét? Az egyetemen a rendes oklevelet az fizeti meg, akit felavatnak. A dísztudori oklevelet ellenben az egyetem maga csináltatja. Rendes polgári oklevél nem lévén, a díszpolgári oklevél dolgára nem lehet analógiát találni. Arról ugyan lehet beszélni, hogy a város fizesse meg, de Debre­cenben nem, mert a polgárság ott azt mondja, hogy ő ugyan nem fizeti, hiszen a munkapárt erőszakolta a díszpolgárságot, fizesse meg tehát ő. A közgyűlés elé nem is merik a költségek dolgát terjeszteni, enélkül meg a város nem akarja a költségeket fedezni, elhatározták te­hát, hogy a diszpolgárságot megszavazó város­atyák fedezik a költséget. Ami azt jelenti, hogy Tisza valójában nem Debrecen, hanem csak százegy városatya díszpolgára lesz. Szóval a városatyák dísz­­atyja. * Mit akart eddig mindig Fiume? Azt, hogy hivatalosan is elismertessék, hogy ő valami más, mint az ország többi része. Ha szétkerget­ték is közgyűlését, ha kormánybiztost is kapott a nyakára, de célját elérte, mert igenis min­denkinek látnia kell, hogy Fiume tényleg va­lami más, mint az ország többi városa. A ma hivatalosan kiadott jelentésből bárki láthatja, hogy amit odalenn csinálnak a megrendszabá­­lyozandó városban, az egy autonómiával bíró magyar város helyzetéhez képest valóságos köztársaság. Odalenn még bizalmi férfiakat ál­lítanak a kormányzó kormánybiztos mellé, hog­y valahogy meg ne sértse a statútumokat. Bezzeg egy magyar főbíró mellé nem bizalmi férfiak állanak, hanem szuronyos csendőrök. Sőt a magyar parlament, ha egyszer igazán meg akarja mutatni, hogy ő tényező, akkor meg kell hogy kérje Fiumét, hogy cseréljenek ha­táskört. Ha tehát a kormány meg akarta ér­tetni velünk, hogy az olasz Fiuménak tényleg vannak előjogai, akkor bölcsen járt el, fel­függesztvén e jogok egy részét. Nekik több ma­radt, mint amennyi nekünk valaha is volt. Ez az a biológiai csoda, hogy az ajándékozó töb­bet adott, mint amennyije van. M­ég és a jobb halántékomat, egy pontján, mint­ha valami golyób is nyomná ... A háromeme­letes, nagy épület csendes; a leveledző fák nyurgán feküsznek sárgás falára árnyékukkal. Odalépek az ablakok alá, az ablakaink alá! Elég magas földszint, de azért könnyen érem szemmel. Fölnézek és majdnem megroggyan alattam a föld. Az ebédlőszobából, ahonnan én szoktam kinézegetni ilyen időtájt, egy sötétsző­ke fej búvik elő, egy oldalt választott lányfej, de csodálatosan ismerős, a mozdulatait szinte előre megsejtem. — Ejnye, — gondolom, — talán valame­lyik barátnőm költözött ide, anélkül, hogy tud­nám! Vagy valaki, akivel sokszor találkoztam s a nevét elfelejtettem . . . . . . Furcsa! Szürke, nyugtalan szeme van, a nyaka meztelen és ahogy mosolyog . . . ez borzasztó! Hiszen ez egészen olyan, mint az én nevetésem ... És előfodrosodik a vállán a rózsaszínű szövet. Ez az enyém! Ez az én ru­hám, az én régi, szép, boldog kis ruhám. És ez a lány . . . hiszen ez én vagyok. Vagy én, vagy valaki, aki a véletlen csúfolódásából egészen ez én képemre teremtetett! Kijebb húzódom a járda szélére, onnan kényelmesebben belátni, és . . . nini, hiszen a lány nincs is egyedül, mint egy árnyék, hajlik fölé valaki; egy férfi, szürkeruhás és hallgatag, fehér mancsettája csillog az ablak párkányán és mély, kék sze­mei belevesznek a rózsaszín szövetbe ... A ha­lántékomat majd beszakítja a fájás. Hiszen ez ő, az én tegnapom ... a holnapom. Az örök, egyetlen, el nem múló kínom . . .! A lány tán észrevett, súgott valamit a férfinak, egymáshoz hajoltak és szánakozó csengéssel kacagtak egy kicsit. Azután egészen elfelejtkeztek rólam és én meghúzódtam a fa tövében, hogy hallgassam, mit beszélnek. — Az éjjel — mondta a férfi — nagyon különös álmom volt, jöttem lefelé egy templom száz lépcsőjén, ünneplő fekete ruhában, az uj­­jamon karikagyűrű volt és a kezemben virág­csokor, menyasszonycsokor. — Esküvőről jött? — kérdezte egész hal­kan a lány. — Arról. Most egy-kettőre meg fogok halni. — Dehogy, én szilveszteréjszakáján ál­modtam hasonlót. A jegyváltásomat ünnepel­tük s az egész aktusból csak egyetlen, de na­gyon intenzív emlékem maradt meg: valami buta szégyenérzés! — Ki volt a vőlegénye? . . . Világosan láttam, hogy a lány elvörösö­dött . — Azt nem tudom, — dadogta, — egy nagy karosszékben ült, de az egész idő alatt félig háttal felém, úgy, hogy nem láthattam, csak egy csöppet a profiljából, meg a bajusza hegyét . . . — Milyen volt? — Szőke . . . A fejemhez kapok, ez a diskurzus mintha a múltból csengene felém. Mintha én magam mondanám el újra neki s mintha az én ar­comra borulna, sugárzó, csókos melegséggel. — Bizony, hiszen már ideje is volna. Ma­holnap vége a fiatalságnak. Tisza István hiába igyekezik a csúnya ügyek hidráját kivégezni, mert akárhány fe­jét metszi le a hivatalos cáfolatokkal, hiába váltogatja a miniszteriális embereket és főhi­vatalnokokat, a hidra felüti a fejét és nagyot kiált. A nagyszalontai kortessel kár volt össze­akasztani a tengelyt, mert annak nyilatkozata — mint rovatunkban olvasható — derekas hidra­fej, amit munka lesz kivégezni ebből a világból. Ha a talaj mocsaras, akkor nem segít a vasbeton építkezés sem, mert a talaj csúszik menthetetlenül. A mai rendszer is ilyen alapo­kon épült. Ha egyetlen csúf eset sem leplező­­dött volna le, akkor is csúszna a talaj, mert az ingoványos talaj csúszik és a kelevény fölfa­kad. Már­pedig a mostani eseteket csak e két analógiába lehet belekapcsolni. A nagyszalontai kortes hangos szájjal beszél, mint olyan ember, aki tudja, hogy —igaz, — bólint a lány. — És ez a ta­vasz még jó hozzánk, meleg . . . — Persze, de azért múlik az idő. Igye­keznünk kell, kapuzárás előtt! . . . Ezen nevetnek, engem meg majd megfojt a lenyelt sírás, könnyeimtől csak homályo­san látom összesimuló fejüket. Ha tudnák, mi­lyen halálosan nagy, véres, szomorú tragédia zajlik le szerelmes idilljük közelében, talán megkeseredne szájukon a csók! — Gyerekek, — szól ki bentről egy ismerős, drága hang, az édes­anyám hangja. — Nem lesz elég a kinézésből? . . Megfáztok! Azok ketten megmozdulnak. Én kérem a jó Istent, hogy ne menjenek még el. Nem is mennek, a férfi ráteszi a kezét a leány kar­jára, lassan végig-végighúzza rajta, a világ legédesebb és legfájóbb mozdulatával s most egyszerre világosan érzem­, hogy én ülök ott az ablaknál s még a hajamszála is megborzong a simításra. — Befelé, befelé — szól a mama türel­metlenül. — Nem illik ilyen későn este! ... A két fiatal fej eltűnik, a csipkefüggöny leborul és én magam maradok a fa tövében. Egy darabig még várok. Szoktunk volt így engedni felsőbb akaratnak, hogy azután hamarosan, újult kedvvel szökjünk az ablakhoz. De most nem. Most állhatatos csönd van, hiába várok. Vala­mi tehetetlen düh fog el. Ezen a napon csodák megélése adatott nekem, miért ne habzsoljam ki fenékig? Azután, hogy ők bent orvul, a hátam mögött, kijátszva engem, talán csókolóznak, meg ölelkeznek! Még lesem, hátha az ebédlő lámpája kigyulad s legalább messziről gyö-

Next