Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 167-180. szám)
1913-07-16 / 167. szám
A Pesti Hírlap 1913. július 16., szerda, okolják s Conrad bele akar szólni Berchtold dolgába, akkor lehetetlen, hogy a berlini lap hire után a németeknek ne az jusson rögtön az eszükbe, milyen gyümölcsöt hozhat az ilyen diszharmónia, milyen gyümölcsöt hozott Bulgáriának Danev és Savov egyenetlenkedése. Hogy pedig a német sajtónak a monarchia külpolitikájára e cseppet sem hízelgő kritikája a hármasszövetségben nem áll egyedül, azt a legismertebb olasz lapnak, a Corriera della Seranak, a balkáni válságról és a monarchiáról ugyancsak kapóra jött cikke bizonyítja. Az olasz lap is megállapítja, hogy a monarchiát a balkáni válság során egyik meglepetés a másik után érte; nem hitt a háború kitörésében s a háború kitört; nem hitt a törökök leveretésében s a törökök leverettek; nem hitt Szerbia győzelmében s a szerbek győztek. S az olasz lappal mindezt nem a rosszmájúság mondatja; a cikk megértő helyesléssel kíséri a monarchia balkáni gazdasági érdekeit, követeléseit, a szaloniki-i vasúti vonal igényét, csak kifejezi aggodalmát, hogy Szerbia a tekintélyét vesztett monarchiával szemben makacsul ragaszkodni fog a koncessziók elutasításához. S ez az oldal, komplikációi miatt, legközvetlenebbül érdekli Európát s mint szövetségest legspeciálisabban és legkomolyabban Itáliát. Német kritika, olasz kritika, egyformán a monarchia külpolitikájának prestige-csorbulását konstatálja. S ez a leglesújtóbb kritika, mert szövetségeseinktől ered. S és ezért lehetetlen is, hogy a balkáni válság elmúltával a szövetségesek közvéleményének ellenére a jelenlegi, a hagyományos osztrák külpolitika rendszere továbbra fentartassék. De el kell következnie annak az időnek is, hogy a dinasztia a magyar közvélemény igazságát is belássa, melyet, ime, Itália és Németország sajtója is igazol. El kell következnie annak az időnek, hogy a dinasztia ne csak a monarchia határain túl keresse a maga katonai szövetségeseit, akikben azután rendre csalódnia kell, hanem elsősorban Magyarországon, a magyarság megerősítésében, melyben egyedül nem csalódhatik összes népei közt, mert nekünk e széles világon nincs is senkink, akivel megcsalhatnék őt. A I'fiOlvKSef. (Tisza dicsérete. — A díszpolgári számla. — Fiume sikere. — A kocsmai lordprotektor kortese.) Egyik bécsi lapban a kormány, persze a magyar kormány, olyanforma kis nyilatkozatot tesz közzé, hogy Tisza István mindenben helyesli a külügyminiszter balkáni politikáját. Ha komolyan veszszük a dolgot, akkor azt kellene kérdeni, hogy mi volna akkor, ha nem helyeselné? Ellenben a bizalmi nyilatkozatot nem vévén egészen komolyan, inkább az érdekel, hogy vajon milyen lehet az a balkáni politika, amit Tisza helyesel vagy elítél. Mert a külügyminisztériumunk igazán teljesen ártatlan abban, ami a Balkánon történt. Azok a balkáni nemzetek soha, de soha meg nem kérdezték, hogy helyesli-e Bécs azt, amit ők csinálnak. Sőt egyenesen Bécs kedve ellenére verték ki a törököket, egyenesen Berchtold nyilatkozatai ellenére osztják fel Macedóniát és hogy az albán kérdésben mit fog végtére a külügyminiszter helyeselni, azt még maga sem tudja. Attól függ, hogy hogyan intézik el azt majd mások. Tehát mi a csodát helyesel akkor Tisza István? Ilyen módon helyeselhetné az abádszalóki kaszinó vélekedését is, akik a Jupiter járásával vannak megelégedve. Mert a Jupiter bolygó és a balkáni befolyástól egyforma távolságnyira vannak. * Debrecenben kényes kérdés adta elő magát: ki fizeti meg Tisza díszpolgári oklevelét? Az egyetemen a rendes oklevelet az fizeti meg, akit felavatnak. A dísztudori oklevelet ellenben az egyetem maga csináltatja. Rendes polgári oklevél nem lévén, a díszpolgári oklevél dolgára nem lehet analógiát találni. Arról ugyan lehet beszélni, hogy a város fizesse meg, de Debrecenben nem, mert a polgárság ott azt mondja, hogy ő ugyan nem fizeti, hiszen a munkapárt erőszakolta a díszpolgárságot, fizesse meg tehát ő. A közgyűlés elé nem is merik a költségek dolgát terjeszteni, enélkül meg a város nem akarja a költségeket fedezni, elhatározták tehát, hogy a diszpolgárságot megszavazó városatyák fedezik a költséget. Ami azt jelenti, hogy Tisza valójában nem Debrecen, hanem csak százegy városatya díszpolgára lesz. Szóval a városatyák díszatyja. * Mit akart eddig mindig Fiume? Azt, hogy hivatalosan is elismertessék, hogy ő valami más, mint az ország többi része. Ha szétkergették is közgyűlését, ha kormánybiztost is kapott a nyakára, de célját elérte, mert igenis mindenkinek látnia kell, hogy Fiume tényleg valami más, mint az ország többi városa. A ma hivatalosan kiadott jelentésből bárki láthatja, hogy amit odalenn csinálnak a megrendszabályozandó városban, az egy autonómiával bíró magyar város helyzetéhez képest valóságos köztársaság. Odalenn még bizalmi férfiakat állítanak a kormányzó kormánybiztos mellé, hogy valahogy meg ne sértse a statútumokat. Bezzeg egy magyar főbíró mellé nem bizalmi férfiak állanak, hanem szuronyos csendőrök. Sőt a magyar parlament, ha egyszer igazán meg akarja mutatni, hogy ő tényező, akkor meg kell hogy kérje Fiumét, hogy cseréljenek hatáskört. Ha tehát a kormány meg akarta értetni velünk, hogy az olasz Fiuménak tényleg vannak előjogai, akkor bölcsen járt el, felfüggesztvén e jogok egy részét. Nekik több maradt, mint amennyi nekünk valaha is volt. Ez az a biológiai csoda, hogy az ajándékozó többet adott, mint amennyije van. Még és a jobb halántékomat, egy pontján, mintha valami golyób is nyomná ... A háromemeletes, nagy épület csendes; a leveledző fák nyurgán feküsznek sárgás falára árnyékukkal. Odalépek az ablakok alá, az ablakaink alá! Elég magas földszint, de azért könnyen érem szemmel. Fölnézek és majdnem megroggyan alattam a föld. Az ebédlőszobából, ahonnan én szoktam kinézegetni ilyen időtájt, egy sötétszőke fej búvik elő, egy oldalt választott lányfej, de csodálatosan ismerős, a mozdulatait szinte előre megsejtem. — Ejnye, — gondolom, — talán valamelyik barátnőm költözött ide, anélkül, hogy tudnám! Vagy valaki, akivel sokszor találkoztam s a nevét elfelejtettem . . . . . . Furcsa! Szürke, nyugtalan szeme van, a nyaka meztelen és ahogy mosolyog . . . ez borzasztó! Hiszen ez egészen olyan, mint az én nevetésem ... És előfodrosodik a vállán a rózsaszínű szövet. Ez az enyém! Ez az én ruhám, az én régi, szép, boldog kis ruhám. És ez a lány . . . hiszen ez én vagyok. Vagy én, vagy valaki, aki a véletlen csúfolódásából egészen ez én képemre teremtetett! Kijebb húzódom a járda szélére, onnan kényelmesebben belátni, és . . . nini, hiszen a lány nincs is egyedül, mint egy árnyék, hajlik fölé valaki; egy férfi, szürkeruhás és hallgatag, fehér mancsettája csillog az ablak párkányán és mély, kék szemei belevesznek a rózsaszín szövetbe ... A halántékomat majd beszakítja a fájás. Hiszen ez ő, az én tegnapom ... a holnapom. Az örök, egyetlen, el nem múló kínom . . .! A lány tán észrevett, súgott valamit a férfinak, egymáshoz hajoltak és szánakozó csengéssel kacagtak egy kicsit. Azután egészen elfelejtkeztek rólam és én meghúzódtam a fa tövében, hogy hallgassam, mit beszélnek. — Az éjjel — mondta a férfi — nagyon különös álmom volt, jöttem lefelé egy templom száz lépcsőjén, ünneplő fekete ruhában, az ujjamon karikagyűrű volt és a kezemben virágcsokor, menyasszonycsokor. — Esküvőről jött? — kérdezte egész halkan a lány. — Arról. Most egy-kettőre meg fogok halni. — Dehogy, én szilveszteréjszakáján álmodtam hasonlót. A jegyváltásomat ünnepeltük s az egész aktusból csak egyetlen, de nagyon intenzív emlékem maradt meg: valami buta szégyenérzés! — Ki volt a vőlegénye? . . . Világosan láttam, hogy a lány elvörösödött . — Azt nem tudom, — dadogta, — egy nagy karosszékben ült, de az egész idő alatt félig háttal felém, úgy, hogy nem láthattam, csak egy csöppet a profiljából, meg a bajusza hegyét . . . — Milyen volt? — Szőke . . . A fejemhez kapok, ez a diskurzus mintha a múltból csengene felém. Mintha én magam mondanám el újra neki s mintha az én arcomra borulna, sugárzó, csókos melegséggel. — Bizony, hiszen már ideje is volna. Maholnap vége a fiatalságnak. Tisza István hiába igyekezik a csúnya ügyek hidráját kivégezni, mert akárhány fejét metszi le a hivatalos cáfolatokkal, hiába váltogatja a miniszteriális embereket és főhivatalnokokat, a hidra felüti a fejét és nagyot kiált. A nagyszalontai kortessel kár volt összeakasztani a tengelyt, mert annak nyilatkozata — mint rovatunkban olvasható — derekas hidrafej, amit munka lesz kivégezni ebből a világból. Ha a talaj mocsaras, akkor nem segít a vasbeton építkezés sem, mert a talaj csúszik menthetetlenül. A mai rendszer is ilyen alapokon épült. Ha egyetlen csúf eset sem lepleződött volna le, akkor is csúszna a talaj, mert az ingoványos talaj csúszik és a kelevény fölfakad. Márpedig a mostani eseteket csak e két analógiába lehet belekapcsolni. A nagyszalontai kortes hangos szájjal beszél, mint olyan ember, aki tudja, hogy —igaz, — bólint a lány. — És ez a tavasz még jó hozzánk, meleg . . . — Persze, de azért múlik az idő. Igyekeznünk kell, kapuzárás előtt! . . . Ezen nevetnek, engem meg majd megfojt a lenyelt sírás, könnyeimtől csak homályosan látom összesimuló fejüket. Ha tudnák, milyen halálosan nagy, véres, szomorú tragédia zajlik le szerelmes idilljük közelében, talán megkeseredne szájukon a csók! — Gyerekek, — szól ki bentről egy ismerős, drága hang, az édesanyám hangja. — Nem lesz elég a kinézésből? . . Megfáztok! Azok ketten megmozdulnak. Én kérem a jó Istent, hogy ne menjenek még el. Nem is mennek, a férfi ráteszi a kezét a leány karjára, lassan végig-végighúzza rajta, a világ legédesebb és legfájóbb mozdulatával s most egyszerre világosan érzem, hogy én ülök ott az ablaknál s még a hajamszála is megborzong a simításra. — Befelé, befelé — szól a mama türelmetlenül. — Nem illik ilyen későn este! ... A két fiatal fej eltűnik, a csipkefüggöny leborul és én magam maradok a fa tövében. Egy darabig még várok. Szoktunk volt így engedni felsőbb akaratnak, hogy azután hamarosan, újult kedvvel szökjünk az ablakhoz. De most nem. Most állhatatos csönd van, hiába várok. Valami tehetetlen düh fog el. Ezen a napon csodák megélése adatott nekem, miért ne habzsoljam ki fenékig? Azután, hogy ők bent orvul, a hátam mögött, kijátszva engem, talán csókolóznak, meg ölelkeznek! Még lesem, hátha az ebédlő lámpája kigyulad s legalább messziről gyö-