Pesti Hírlap, 1913. szeptember (35. évfolyam, 219-231. szám)

1913-09-16 / 219. szám

, Andrássy beszédében is kétségtelenül legin­kább fogja megragadni­ a becsületes őszintesé­get. Andrássy nem csinált titkot abból, hogy programmjába a katonai kérdésben a nemzet és király közötti harmónia érdekében semmi olyat föl nem vett, ami konfliktust idézhet elő, de nem csinált titkot abból sem, hogy elveit, melyek szívéhez nőttek, e téren is fentartja egy jobb jövő számára. De ugyanily őszinte volt Andrássy a másik szuverénnel, a néppel szemben is, mikor beismerte egykori, plurali­­tásos, nyílt és részben közvetett választójogi álláspontjának tarthatatlanságát s minden fentartás nélkül vallotta magát a 24-ik életév­hez kötött, egyes, közvetlen és nagyrészt titkos szavazati jog hívének. Andrássy önvallomása és az alkotmány­párt programmja most hódító útra el­indul az országban. És a Tisza István abszolutizmusától felszabadító, golyó és akasztófa nélkül, forradalom nélkül is fel­szabadító gondolat meg fog foganni a nemzet lelkében. S azon a napon, melyen ez a gondo­lat a király lelkében is megfogant, ismét ta­lálkozni fogunk ketten,­­ annyi nyomor és szenvedés után. A képviselőhánltól Beöthy Pál, a képviselő­­ház elnöke, két napon át Budapesten időzött és megjelent a képviselőházban, hogy a folyó ügyeket elintézze. Vasárnap újra felaranyosi birtokára utazott. Báró Skerlecz a miniszterelnöknél. Báró Skerlecz Iván királyi biztos hétfőn délután hosz­­szabb tartózkodásra Budapestre utazott. Útjának célja üdülés, de budapesti tartózkodása alatt alkal­mat fog keresni, hogy a mértékadó tényezőkkel a horvát kibontakozási akcióban teendő további lé­pésekről behatóan tanácskozzék. Károlyi Imre és az Andrássy-párt. Gróf Ká­rolyi Imréről, a Déry—Lukács-per koronatanújá­ról, az a hir terjedt, hogy belép gróf Andrássy Gyula pártjába. Gróf Károlyi Imre most megcá­folja ezt a hirt s azt mondja, hogy nem azért nem lép be Andrássy pártjába, mintha nem kisérné tel­jes rokonsz­envel Andrássy pártalakítását, hanem azért, mert politikával abszolúte nem foglalkozik és semmiféle pártnak nem kíván tagja lenni. De mikor visszament a konyhájába és már bent találta a nagyságát, aki a rongyos, kilenc krajcáros pohár romjai fölött éktelen lármát ütött vele, hát újra elfogta a szabadság és az önállóság vágya. A poharat ráfogta a mopszlira (szegény állat egész délután aludt a sparheid alatt) és miután illúziókeltés céljából rúgott is egyet a kövér kutyán, szokása elle­nére dúdolgatva folytatta a munkáját. A jó kedvét az okozta, hogy milyen dühös lesz a nagysága, ha épen a legrosszabb „szezonban“ mond fel neki . . . A vasárnap eljött és fulcsa kalapban, befűzve, kipúderezve, negyven esztendejének minden elnyűttségében és hervadtságában, be­nyitott a Jakabné udvarára. A ház előtt, a terített asztal mellett már együtt volt az ud­varban a vasárnapi vendégsereg és egy fiatal­ember udvariasan sietett Julcsa elé . . . De milyen fiatal ember ! Ilyet a vénülő mindenes még álmában sem látott . . . Alacsony volt — egészen a Julcsa ízlése — fekete szemű, csinos bajusza. Világosszürke nyári ruhát viselt és sárga cipőt. A kabátja gomblyukából piros selyemzsebkendő kandi­kált ki, háromszögűre összehajtva. A kalapja féloldalt a szemére húzva. A szájában elegánsul füstölgött egy virginia-szivar . . . Szóval: Julcsa egyszerűen elszédült, mikor meglátta és nemcsak, hogy meglátta, de a gyönyörű szép ember kezet is csókolt neki, mint a házi­orvos a nagyságának. Julcsa sikított ugyan és el akarta kapni a kezét, de alapjában véve oda volt. Eddig, ha asszonyi életére gondolt, annak a sok minden gyönyörűsége mellett még utolsó sorban is alig szerepelt a férj személye, aki inkább lát­szott előtte kissé fölösleges tehernek, mint fő­szereplőnek. Mióta azonban a selyemzsebken­­dős villanyszerelő megcsókolta a munkában kivörösödött, nagy kezét, azóta Julcsa minden egyebet elfelejtett azon a szinte hihetetlen bol­dogságon kívül, hogy a nálánál vagy tizenöt esztendővel fiatalabb legény felesége lehet. Érezte, hogy most már az övé lesz akkor is, ha kártyás, ha iszákos, ha verekedő és ha go­romba . . . Mert olyan igen szép . . . Negyven éves, sivár és taplós szívébe így lopózott be a szerelem. Ennélfogva igen en­gedékeny volt minden részletkérdésben és úgy Jakabné, mint a tárgyalásokhoz tanuul hivott szomszédság nem győzött csodálkozni a visel­kedésén. Julcsa ugyanis mindenre igent mon­dott s közben olyan ellágyult, mosolygó és bámuló szemmel nézegette a legénykét, mint egy tizenhat éves leány a diákját a majálison, ahol holdfény kísérettel lopózik a szívébe az első szerelem. . . Mindjárt megbeszélték az eljegyzést is, még­pedig a következő vasárnapra. A vőlegény úgy akarta, hogy kávéházban tartsák, mert meg akarta hívni a barátait is. Julcsa tehát kivett a takarékból újabb harminc koronát és meghívta Jakabékat is, azon kívül a saját test­vérét, aki viciné volt a Teréz­ körúton és a szom­szédlányt a házból, ugyancsak a testvérével, így vonultak el egy újpesti zenés kávé­házba. Az eljegyzési ünnepség fényesen sike­rült. Jakabné még a két éves kis­leányát is becsípette vörösborral, amelyből a vőlegény két barátja olyan mennyiséget fogyasztott, hogy Julcsa más körülmények között bizonyo­san elájult volna attól a gondolattól, hogy ezt neki kell megfizetni. Így azonban szégyenlős és boldog mosolygással támaszkodott a mátkája vállához, aki a kezét szorongatta és azt mondta neki: — Juliskám, szentem, angyalom . . . Juliskám, szentem, angyalom ... A vén leány a szokatlan bortól és a szerelemtől má­morosan simult a fiatal legényhez. A cigány húzta, az egyik vendégleány vele énekelte a szép, szomorú nótát. Jakab úr Virginiákat dug­­dosott zsebre, a felesége egy szomszédasszony­nyal sugdolózott az új párról és más házassá­gokról, a villanyszerelő egyik barátja, egy tré­fás kedvű cupringer legény olyan felköszöntőt mondott, hogy meg kellett halni a nevetéstől... Ez volt a Julcsa életének legszebbik napja. Csak akkor ijedt meg, mikor Jakab úr elővette az ezüstóráját: — Nem megyünk haza még? Éjfél lesz innen-onnan . . . És Julcsa csak tíz óráig kapott kimenőt. — Nem lesz semmi baj, — nyugtatta meg hősiesen a vőlegény. — Én elkísérlek haza és ha egy szót mer szólni az a te nagyságod, hát majd velem gyűlik meg a baja. Az én mát­kámat ne bántsa senki! A Julcsa szívébe nagy melegség költözött ettől a kijelentéstől. Most érezte csak, hogy ezentúl nincs egyedül. Férfi áll mellette, erős, szerető, védelmező férfi. Nem is értette, hogyan tudott ő eddig egyedül élni, de azt érezte, hogy ezentúl már nem tudna. Holnap felmond elsejére és nem­sokára mindig mellette lesz az ő embere . . . Sötét volt a korvasútban, csak úgy ho­mályosan pislogtak a kiégett villanykörték. A szerelő szakértelemmel fogta fel a helyzetet és a szomszédlány háta mögött, aki a maga részéről szintén jó távolra húzódott tőlük a cupringer legénynyel, egy-egy csókot rabolt a gyöngén védekező menyasszonytól. A lakásban csönd volt és sötétség, mikor odaérkeztek. Senki sem várta Julcsát avval a szándékkal, hogy keresztül menjen a lelkén. A vőlegény hát be sem ment a konyhába, csak a folyosón állt meg az ablak előtt. — Hallod-e, angyalom, már ha itt va­gyok, nem azért mondom, de megmutathatnád a könyvet . . . Pesti Hírlap 1913. szeptember 16., kedd.­­ A­ helyzet. (Az ország uj korszakra vár. — Tisza konferál. — Az utó fájdal­mak. — Am. kir. szab. humo­rista.) A vidék főispánjai nem igen hoznak örömhíreket a kormány részére. A megyékben, a vidéki városokban nagy az a konzervatív tábor, mely a hatvanhetet ko­molyan veszi és amely ma nem azért kormány­­párti, mert Tisza az elnök, hanem azért, mert a kormány hatvanhetes, azaz ezek nem Tisza­­pártiak, hanem hatvanhetesek. Ez a konzerva­tív tábor, mint valami megváltást, úgy üdvözli Andrássy zászlóbontását, mert ettől reméli a hatvanhét újjászületését, megmentését és ettől reméli a zavarok, a botrányok megszüntetését. Az a konzervatív tábor, mely nem hiva­talból kormánypárti, már túl van azon, hogy azt remélje ettől a régimétől, hogy ez rendet csinál. Most már tudják, hogy az az időpont a rend helyreálltának ideje, mikor ez a régime visszavonul. A vidéki ember szereti a politikai nyugal­mat, ami természetes is, mert míg a fővárosban a legnagyobb politikai küzdelem sem forgathat­ja fel magát a társadalmi életet, a vidék nyugal­mát valósággal fölrobbantja minden megye­­gyűlési vihar, ami pedig mostanában nem is olyan ritka. De ez csak­ egy szempont. Szük­sége van a vidéknek politikai nyugalomra azért is, mert minden megye, minden vidéki város exisztenciáját látja veszélyeztetve, akkor, mi­dőn a kormány minden kis útépítésnél, meg hasonlóknál tekintetbe veszi a vidék politikai érzelmeit. A vidék békés kormányzatot akar és az Andrássy eljövendő kormányától várja ezt A munkapárton már tudják, hogy az ország moz­dulni fog. .­­­­ « Tisza István harci kedve teljében, elol­vasván rengeteg angol és más könyveket, kiáll a porondra, hogy megvédje a parlamenti palota­őrséget. A palotaőrségre kár ugyan már két tollvonást is szánni, mert a Gerő-eset ezt az in­tézményt fönn és lenn egyaránt elintézte s ha Tisza a legkomolyabban is foglalkozna ezzel a dologgal, az csak annyit érne, mintha a tridenti zsinat határozatait támadná meg semmiségi panaszszal. De Tisza nem az az ember, aki, ha nagyon komolyan vesz valamit, azt úgy intézné el, hogy más is képes legyen komolyan venni. Mi köz­lünk részleteket fejtegetéséből, amelyek nem újak ugyan, mert már elmondta néhányszor, de újak annyiban, hogy azt mutatják, hogy az összes nyári vízáradás sem tudta Tiszáról le­mosni a fanatikus gyűlöletet a politikai józan­ság iránt. Szinte liheg soraiból, hogy szeretné, ha a palotaőrség ismét kardot ránthatna, ha ismét vérig bőszíthetné az ellenzéket, ha ismét hörög­ne a parlamentben a kétségbeesett szenvedély. Ha Tisza írását vidáman fogja fel az em­ber s nem törődik írója egyéni dolgával, kö­zömbösen elmehet az egész irásmfi mellett. Ha komolyan fogná fel, igen szomorú következteté­seket vonhatna le. Érdemileg pedig nem mond­hat mást senki, mint hogy ha vért akar Tisza úr látni, menjen el reggelenkint valami mészáros­hoz, mert a magyar parlament többé nem tesz véres gyönyörök tanyája. * Még mindig jelennek meg magyarázatok és nyilatkozatok az aradi beszéd ügyében, holott a szombati befejezés teljesen lehetetlenné teszi, hogy magára valamit tartó politikus ezzel a nevetséges esettel tovább foglalkozzék. De azért érthető, ha nem csillapodik le menten a dolog. Az aradi szerző hosszú és nagy kínok után hozta napvilágra a végleges nyilatkozatot. Már­pedig az ilyen napvilágra hozatal utófáj­dalmakkal jár. De, kérjük szépen, az utófájda­lom teljesen egyéni és méltánylandó dolog. A nyilvánosságnak ehhez többé nincs köze. * A jelenlegi kornak Khuen-N­éderváry a hivatalos kedélye. Hát nem múlik el, hogy közö­e­vetlen szellemességének valamelyik sziporkája

Next