Pesti Hírlap, 1926. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-01 / 1. szám

1926 Január 1., péntek. PESTI H­Í­RLAP Gróf Apponyi Albert a kisebbségi kérdésről és a Népszövet­­ségnek a kisebbségi sérelmek ügyében követett eljárásáról. „Sehol sincsen annyi gyúlékony anyag felhalmozva, mint a nemzeti kisebbségek kérdésében és annak eddigi kezelésében". Megjegyzések a „Pesti Hirlap"-nak a népszövetségi körök fölfogását ismertető cikkeire. •— A Pesti Hirlap munkatársától. — A Pesti Hirlap szerdai és csütörtöki számai­ban közöltünk két cikket, amelyek teljesen hitelt­érdemlő és mértékadó tényezők részéről ismertet­ték azt a felfogást, amely a kisebbségi sérelmek elbírálása tekintetében a Népszövetség vezető kö­reiben uralkodik. Gróf Apponyi Albert, miután mind a két cikket figyelmesen elolvasta, ebben a tárgyban lapunk munkatársa előtt a következőké­pen nyilatkozott: — Azok a nagyon érdekes nyilatkozatok, a­melyek a Pesti Hírlap hasábjain a kisebbségi ügyekkel foglalkozva, két, mindenesetre beavatott egyén részéről megjelentek, tulajdonképen kettős éllel bírnak. Az egyik, amellyel rövidesen végez­hetek, az én egyik javaslatom ellen irányul, azon javaslatom ellen tudniillik, amely szerint a kisebb­ségi panaszok tárgyalásakor az illető kisebbségek képviselői is mindig meghallgatandók. Egyáltalá­ban nem értem, hogy ezt a jóformán magától ér­tetődő dolgot milyen alapon lehet kifogásolni, hi­szen az igazság megállapításának emberemlékezet óta elfogadott egyetlen módja, hogy aki magának ítéletet akar olyan ténykörülményekről alkotni, a­melyeket maga közvetlenül nem ismer, nemcsak az egyik oldalról, hanem mind a két oldalról szerez információt. Az ellenkező eljárás okvetlenül súlyos tévedésekhez vezet. Ezt semmi sem illusztrálja világosabban, mint a tanácsnak a bánáti és erdé­lyi telepesek ügyében hozott és kizárólag román információra alapított szerencsétlen döntése. Mel­lesleg megjegyezve, azzal a követeléssel szemben, hogy meghallgattassanak a panaszok képviselői is, nem lehet fölhozni azt, hogy ez a kisebbségi szer­ződések súlyosbítása volna, az egyáltalában nem érinti azokat a szerződéseket, hanem tisztán a Ta­nács belső ügykezelésének a kérdése.­­ A másik kiélezett szempont az említett nyilatkozatokban abból áll, hogy Magyarország, még­pedig nemcsak a hivatalos Magyarország, ha­nem a magyar közvélemény orgánumai is tartóz­kodjanak minden beavatkozástól, minden megnyi­latkozástól a tőlünk elszakított magyar kisebbsé­gek ügyében, mert ezzel rossz szolgálatot tesznek maguknak a kisebbségeknek, kitévén őket annak a gyanúnak, hogy az ő panaszaik mögött tulaj­donképen irredenta vellettánok lappanganak. A Pesti Hírlap hasábjain megnyilatkozó egyik nép­szövetségi tekintélynek arra a kijelentésére akarok mindenekelőtt utalni, hogy ő nem akar foglalkozni azzal az általános kérdéssel, vájjon az új elhatá­rolások igazságosak-e, revízióra szorultak-e vagy sem, ehhez szerinte a Nemzetek Szövetségének semmi köze sincsen, a kisebbségi kérdéssel ezt a másik kérdést összezavarni nem szabad. Aki így vélekedik, az ne zavarja össze a két kérdést, akkor sem, amikor a kisebbségi panaszokról és a magyar közvéleménynek azokkal szemben elfoglalt állás­pontjáról van szó. Én is azt mondom: a két kérdés egymástól teljesen független. Mi nem követjük el azt a hipokrízist, hogy a trianoni határokkal való megelégedést színleljük, de amikor a kisebbségek­nek szerződésileg biztosított jogait szorgalmazzuk, akkor a trianoni szerződés alapján állunk és csak azt kívánjuk, hogy az ezzel organikus kapcsolat­ban lévő kisebbségi szerződések megtartassanak. A magyar államnak — úgy mondja az említett nyilatkozat — ezekhez a szerződésekhez semmi köze, mert azok nem­­ vele, hanem a szövetséges­i hatalmakkal, köttettek. Föltétlenül ezt sem írom alá, mert a trianoni szerződés azon szakaszaiban, amelyek Magyarország saját kisebbségeivel szem­ben fennálló kötelezettségeit állapítják meg, hivat­kozás foglaltatik az előbb említett kisebbségi szer­ződéseikre, azok t akit Magyarországnak a vele kötött szerződés szövegében hivatalosan tudomá­­sára hozattak. Vitatható kérdés tehát, hogy nincs-e Magyarországnak mint államnak is ezen az alapon formai joga a kisebbségi szerződések igazi vagy vélt megsértései ellen felszólalni? De a nyilatko­zatban nemcsak a magyar államról van szó, ha­nem a magyar közvéleményről is. Ahhoz pedig valóban a történelemnek és a nemzetek lélektani törvényeinek szinte csodálatos ignorálása szüksé­ges, hogy az ember komolyan követelhesse a ma­gyar közérzület désinteressement-ját a tőle csak egy pár év előtt erőszakosan elszakított fajbeli testvérek sérelmeivel szemben. Ezek a testvérek velünk, Csonka-Magyarországban maradt magya­rokkml ivuruiu kutímkőaőuágbm­éhuki­­ ma­gyar nemzeti kulturfejlődésnek nemcsak részesei, hanem hatalmas tényezői voltak, hiszen másfél századon át Erdély volt a magyar kulturélet foly­tonosságának jóformán egyedüli, de mindenesetre a legfőbb fenntartója. A tőlünk elszakadt magyar testvérek kulturális elnyomása tehát egy olyan kö­zös kincsnek veszélyeztetése, egy olyan közös al­kotásnak megtámadása, amelyhez férkőzni nem le­het, amely a politikai határok minden rögtönzésén keresztül a lelkekben tovább él is semmiféle erő­szakkal ki nem irtható. Már­pedig a szomszéd álla­moknak, és különösen Romániának, kisebbségi politikája, amint azt bármikor adatokkal kimutatni kész vagyok, olyan tudatosan és törvényszerűen az ottani magyar intellektualizmusnak, tehát az egységes magyar kultúra egyik tényezőjének a megsemmisítésére irányul. Ez lehet X. Y. urnak Genfben, vagy­ akárhol egészen mindegy, de ha X. Y. ur belegondolná magát abba a helyzetbe, hogy miként érezné ő, ha saját nemzeti kultúrájának egyik alkotó részével szemben hasonló eljárás in­dulna meg, akkor nem fogja többé megkockáztatni azt a teóriát, hogy mi csak nézzük el ezt közöm­bösen és legyünk ennek dacára jó barátai azok­nak, akik azt elkövetik.­­ Épen azok szempontjából, akik a békeszerző­dések által létesített állapotok fentartását kívánják, volna szükséges olyan állapotok szorgalmazása, amelyek azok eltűrését, az általuk sújtott nemzet számára is lélektanilag lehetővé teszik. A szélső irredentizmus szempontjából lehetne s amellett is ér­velni, hogy minél tűrhetetlenebbé teszi a tőlünk elszakadt testvérek helyzetét a szomszéd államok­ban, nekünk az annál jobb, mert annál hamarabb következik be az összeroppanás. De mi ilyen cini­kus eszközökkel nem dolgozunk; mi nem űzünk machiavellisztikus politikát, saját­­ véreink martí­riuma árán; mi magyar lélektani szükségességnek és magyar becsületbeli kötelességnek felelünk meg, amikor az évszázados magyar nemzeti munka egyik legértékesebb vívmányának, az egyik ma­gyar nemzeti kultúrának életgyökereiben való meg­támadása ellen tiltakozunk. Nincs az a szerződés, amely ezt a szent emberi jogot tőlünk elvehetné és az a hatalmi szó, amely ezt belénk fojthatná. — Szó esett a Pesti Hírlap hasábjain közölt nyilatkozatokban Magyarország nemzetiségi politi­kájáról és annak összehasonlításáról az utódálla­mokban, az ottani magyarsággal szemben követett politikával. Azok az urak, akik a Népszövetség hivatalos felfogását ismertették, a kérdés ezen ol­dalának tárgyalását maguktól elutasították. Véghe­tetlen sajnálom ezt a tartózkodást és megvallom, türelmetlenül várom, hogy magamat valamikor Genfben a problémának ilyen tárgyalásával szem­ben találjam. Itt csak egy mozzanatra akarom minden elfogulatlanul gondolkozó embernek a figyelmét felhívni. Tudniillik arra az óriási és alapvető jelentőségű különbségre, amely a régi Ma­gyarország idegenajkú lakosainak és a tőlünk el­szakított magyaroknak helyzete között megállapít­ható. A mi nemzetiségeink az őslakók jellentéktelen és meg nem állapítható töredékmaradványaitól elte­kintve, olyan bevándoroltak, akik saját elhatározá­sukból telepedtek le a már kiépített magyar állam­nak a határai között, akiktől tehát joggal lehetett várni, hogy a saját akaratukból hazájuknak vá­lasztott ország törvényeihez és politikai rendszeré­hez alkalmazkodjanak. Ez meg is történt és egy évszázados processzus hozta létre a faji tulajdonsá­gok sérelme nélkül azt a politikai asszimilációt, amely a háború tűzpróbáját is kiáltotta. Ismétlem: itt egy az illetők spontán elhatározásán alapuló év­százados processzus eredményével volt dolgunk. Ellenben az a tízmillió ember, közöttük négy és fél millió magyar és német, akiket Magyarország­tól elszakítottak és a szomszéd államokba bekebe­leztek, akaratának minden megkérdezése nélkül csatoltatott el innen és csatoltatott át oda, Wilson­nal szólva, mint ugyanannyi oktalan állat, amelyet az egyik istállóból a másikba kergetnek. Az eképen kényszerűen beosztott tömegről nem is lehet pre­zumpciót állítani az új közösséghez való vágyódás tekintetében, a tömeg felénél az előbb említett négy és fél milli­ó magyarnál és németnél pedig az ellen­kező prezumpeié minden kétségen felül áll. Ehhez járul az a körülmény, amelyről nem szívesen halla­nak, amely azonban mégis a történelmi fejlődés­nek tagadhatatlan eredménye, hogy tudniillik a tő­lünk elszakított magyarok és németek,­­ legalább a keleti és a délkeleti államokhoz csatoltak min­kal szemben magasabb, azaz fejlettebb kulturális egyéniséget képviselnek. Ugy hogy alárendeltségük kultur- és természetellenes. Lehet ezt a két helyze­tet az önként bevándorolt és évszázadokon át itt lakó nem magyarajkú nemzetiségekét és az évszá­zados kultúrájukból erőszakkal kiszakított és más­hová dobott magyarságot összehasonlítani? Akár­hogy forgassuk a dolgot, itt egy olyan probléma előtt állunk, amely a dolog természetszerinti meg­oldását kívánja és amely ugyancsak a dolog termé­szeténél fogva, mindnyájunk szívében sajog és to­vább fog sajogni, mert az a Népszövetség diplomá­ciájának kenetteljes szavaival sem félretolni, sem élességében letompítani nem lehet. Épen ezért cso­dálkozom, hogy a nemzetek szövetségének bármely tényezője kétségbe vonja hozzászólási jogaink cí­vét, mert a nemzetek szövetségének alapokmánya a szövetség minden tagjának jogot ad arra, hogy a szövetség figyelmét minden olyan jelenségre fel­hívja, amely a béke veszélyeztetésére alkalmas. Ez nemcsak joga, hanem kötelessége is. Már­pedig se­hol sincsen annyi gyúlékony anyag felhalmozva, mint a nemzeti kisebbségek kérdésében és am­iett eddigi kezelésében. * Itt említjük meg, hogy a Pesti Hírlap csü­törtöki szá­mában A kisebbségi szerződés tulajdon­képpen Magyarország ellen irányul címmel kiadott cikkünk hibás tördelés következtében sajnálatos mó­don zavaros és sok tekintetben érthetetlen lett. Eb­ben a cikkünkben tulajdonképpen két névtelen nyi­latkozatot közöltünk. Az első, egy kikezdés terje­delmű rövid információ beavatott helyről szerzett felvilágosítások alapján helyes világlapba helyezte az erdélyi telepesek ügyének az elintézését. Erre a részre vonatkozott cikkünknek az a roes® helyre került megjegyzése, hogy ha a népszövetségi urak hite szerint a magyar kisebbségi sérelmek területén ez a legsikerültebb akciójuk, akkor ők maguk szol­gáltatják a legjobb lesújtó példát arra, hogy mit ér a Népszövetség védelme a gyakorlatban. A cikk zö­mét alkotó és az első információval tévesen egybe­tördelt hosszabb beszélgetés azután már a népszö­vetségi körök egyik előkelő tényezőjévé­ folyt­as, aki meglepő őszinteséggel informálta"» c­ikk íróját a Népszövetség versető köreiben velünk szemben uralkodó hangulatról. Ez az információ annál érde­kesebb, mert az az úr, aki ezeket a fölvilágosításo­kat adta, nem ellensége Magyarországnak. Sőt ellen­kezőleg: a cikkírónak számos személyes tapaszta­lata szól amellett, hogy jóbarátunk és jóakarónk. Erre a nyilatkozatra, amely a mi számunkra ha nem is kellemes, de mindenesetre egészen új és meg­lepő szempontokat tartalmazott, az volt a megjegy­zésünk, hogy el lehet képzelni, hogyan vélekednek rólunk az ellenségeink, ha barátaink is ilyen téves szempontok szerint ítélik m­eg a helyzetünket. Ez a megjegyzésünk azokban a cikkből téves­­n kimaradt. fz. u. é. h. Hogy a fönti négy betű mögött milyen értelem húzódik meg, azt az alábbi tanulmány pontosan is­merteti-B-listásnak a négy betű csak azt jelentheti: Bizo­nyára ugyancsak éhes kegyed. Amire a B-listás vá­lasza a következő: Bizony uram, éhezem, keservesen. De jelentheti a négy betű ezt is: Beleim ugyancsak éktelenül korognak. Vagy ezt: Bizony unzsenizt éhe­zem koronként. Végső esetben: Bagót utcán élvezettel keresek. Politikusok között a négy betűnek egészen más jelentősége van. A miniszterelnök például igy értel­mezi: Bethlen új érával kecsegtet. Adófizetők a pénz­ügyminiszterhez így fohászkodnak: Bukását uram, éppen kívánom. Hegedűs Lóránt négy betűje ezt je­lenti: Bud utópiákat épít következetesen. A parlamentben hasonló gondolatokat rejt a négy betű. Fábián például igy nyilatkozik Gömböt­nek: Borzasztóan unom én kegyedet. Amire a válasz: Bizonyos undort értek kedvesem. De nem igen teszi ki Kéthly Anna Sem a négy betűt az ablakába, me­lyet a jobboldal így értelmez: Bizonyosan uszit édes kisasszony! A kereskedői világban megrendítően tragikus értelmet fejez ki a négy betű. Annak, aki csőd előtt áll, ezt jelenti: Bizonyára utólér életem katasztrófája. Az izraelita igy kiált fel: Bár e­z ugyancsak édes kevés! Ha adóssággal küzd: Bevallom uszon én ke­gyetlenül. A szívósabbak igy értelmezik: Bizni úgy érzem kötelesség. A pesszimista felsóhajt: Borzalmas útjait életemnek kutatom. De ha mégis jön valahon­nét egy kis vigasztalás Börmöből ujjé, én kiugrom! A szerelmesek is megtalálják a négy betűben a kivánt értelmet. Például a nő így bátorítja lovagját: Barátom udvaroljon énnekem kicsit. De kifejezheti nyíltabban is: Bezzeg ugratlak ész nélk­ül kedvesem. Ha őnagysága férjet akar csipni, leplezetlenül hir­deti: Balek urakat éppen keresek. A költő természe­tesen így dalol: Bizakodva új énekkel köszöntelek. Amire a nő válaszát a négy betű híven tolmácsolja: Bundát új évre kérek. Ha a bundát nem kapja meg, a szöveg így módosul: Bizony uram én kiábrándul­tam. Persze humoristával az ilyesmi nem fordul elő. A humorista megígéri a bundát, amit a négy betű őszintén fejez ki: Beugratni ugyancsak élvezet ke­mut .

Next