Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-13 / 9. szám

nyitását egy bizottság készítette elő, amelyben részt vett a magyar királyi udvari ceremónia­mester is. Bizonyára — hiszen egyénileg nem ismerem — igen derék úriember lehet, aki valószínűleg felváltja a magyar királyi úti­­marsallt akkor, amikor az már elfáradt szorgos munkájában. Egyet azonban megállapíthatok. Mikor én az 1921—22. évi állami költségvetést benyújtottam, abban semmi ilyesféle,, sem uti­­marsall, sem királyi ceremóniamester nem volt, — igaz, nem volt benne B-lista sem, mert nem kergettem nyomorba a dijnokokat azért, hogy helyettük felesleges állásokat kreáltak. Ma szanáltuk magunkat, a költségvetésből kicsap­tunk egy csomó embert, aki megy a turulma­dárra, ehelyett azonban a költségvetésbe beál­­líttattak oly díszállások, amelyek csak fitogta­­tatásra valók, de amelyek ellen minden adófi­zetőnek tiltakoznia kell. Azt ajánlom a kor­mánynak, hogy ha tovább halad ezen az úton, a tisztviselőket B-listára kergeti, a nyugdíja­sokat igaztalanul három kategóriába szorítja és udvari állásokat kreál, akkor hamarosan ne­vezzen ki egy udvari bolondot is, aki hajlan­dó lesz erre a célra adót fizetni. Magyar genre és tájképfestészet. A Műcsarnok téli tárlata. Még élénken él emlékezetünkben az a nagy­szerű akt-kiállítás, melyet most egy éve rendezett a Műcsarnok. Az akt-kiállítás felölelte a magyar mű­vészet legszebb alkotásait, melyek festményeken vagy szobrászkézből születtek meg. A szobrászati része ennek a tárlatnak különösen szép volt. Most e tárlatnak folytatását látjuk a Műcsar­nokban. A kiállított anyag ezúttal is roppant gaz­dag, különösen festményekben, mert hiszen a szob­rászat csakis genre-szobrokban szerepelhet. Amit a magyar festészet a múlt század elejétől genre- és tájképekben alkotott, abból a Műcsarnok dúsan megrakott falai adnak izleltetőt a műbarátoknak. Nemcsak érdekes, de roppantul tanulságos is ez a­­kiállítás. Retrospektív részében felsorakoznak az összes művészszereplők, akiket a mai nemzedék alig ismer. Épen ez a nagy értéke a képzőművészetnek; az alkotók teste megsemmisült, de műveik tovább hirdetik szellemi erejüket, melyet technikai tudásuk több-kevesebb virtuozitással rögzített meg. Valósággal muzeális gyűjtemény az, melyet a kiállítás rendezősége Petrovics Elek, a szépművé­szeti múzeum főigazgatója, dr. Majovszky Pál min. tanácsos és Paur Géza a Műcsarnok főtitkára, fáradhatlak agilitással gyűjtött össze és rendezett el. Az összes termekben 750 műtárgy került kiál­lításra. Ennek a fele elhunyt vagy kiöregedett mű­vészektől való. Mi, a könnyebb áttelenthetésért, két részben ismertetjük a tárlatot. 1. A mult század magyar genre- és tájkép festészete. Kezdhetjük talán Barabás Miklóssal, aki a legmunkásabb úttörő volt. És talán a legelső, aki a magyar népéletet ismerteti. Barabás hosszú életet élt és szereplő kortársai javarészét megörökítette, de érdekelték őt a színes, festői népjelenetek is. Ő, és festő társai a múlt század eleji sima, tulfinomí­­tott bécsi festésmodort (a rokokó és empire idők finomkodásának visszahatását) tükrözik vásznai­kon. A népies jelenetek is ehhez képest fölötte ildo­mosak. Egy cseppet se követik a régebbi hollandus genre-festők őszinte naturalizmusát. Barabástól az „Oláh család“ és a „Gyöngyvirágos leányka“, — Borsos Józseftől „A kis szomjas“, — Györgyi (Giergl) Alajostól „A kis művész“, Wéber Henrik „Szép Ilonká“-ja, Marastoni Jakab „Laci konyhá“­­ja, Szemlér Mihály „Paraszt talicska“ című műve, Ujházy Ferenc „Szüreti mulatság“-a, Jankó Já­nostól „A népdal születése“, — Than Mórtól­­ az „Ujoncozás 1838 előtt“, mind e kort idézik elénk, bár egyik-másik mű később is született. A tipikus „Galambposták“ még Boucher, „poste d’amour“-ját visszhangozzák. A magyar genre-kép igazi felvirág­zása Munkácsy Mihály nagyszerű geniéjével kez­dődik. A tárlat nagytermében még látjuk a mester első idejéből a „Befordultam a konyhára“ és az „Árviz“ című kompozíciókat, hogy azután a „Té­­péscsinálók“-ban kiforrott művészetét csodáljuk, — a vele egyivású nagymesterek közül Székely Berta­lantól a „Zivatar“ című genre-jelenet két változata. Zichy Mihály­tól egy egészen szokatlan théma: a „Birkamosás“ hirdeti azt, hogy ő is próbálkozott népies dolgokkal. Munkácsy hatása alatt egész raja támadt a magyar genre-festőknek. Részben elsőrangú, rész­ben kisebb jelentőségű mesterek, de valamennyien a magyar lélek szeretetével és lelkes buzgalmával iparkodtak ismertetni a magyar nép szokásait, jel­lemét, humorát, a magyar típus szépségét, szilajsá­­gát, falusi­ és tanyai életét. Ezen újabb­­ generáció egyik vezéralakja Vágó Pál (aki a párizsi világ­kiállítás nagy huszárképeit festette). Ezúttal a „Jár a baba“ c. pompás művén látjuk vérbeli ma­gyarságát. A másik vezéralak Bihari Sándor, aki nagy biblikus vászna mellett néhány remek genre­­képet alkotott. Itt most két elsőrendű műve: a „A programmbeszéd“ és a „Vasárnap délután“ idézi fel remek humorát. Deák-Ebner Lajostól, a szol­noki vásári jelenetek nagymesterétől, több első­rendű vászon, Roskovics Ignáctól (a költöies ol­tárképek festőjétől) a „Pici piros alma“ és „Kós­tolja be édes“ c. roppantul népszerű vásznak, Mar­gittay Tihamér ugyancsak közismertté vált „Az ellenállhatatlan“ c. kompozíciója, Baditz Ottó, a leg-, jobb Munkácsy-tanítvány „Angyalcsinálók“ c. hí­res műve, Aggházy Gyula, a hírneves népéletfestő „Ebéd“-je, Pataky László, az ismert kuruc­ festő, „Virrasztók“ c. mélységesen tragikus kompozí­ciója, Pap Henrik „Üres bölcső“ c. gyönyörű drá­mai jelenete, Tahi Antal „A vasgyárban“ c. mun­kásképe, Révész Imre, az ugyancsak jeles Mun­kácsy-tanítvány, „Táncoló cigánygyerek“ c. humo­ros képe, Wagner Sándor, a hortobágyi élet ré­gebbi festőjének „Debreceni hetes fogat“ c. műve, Böhm Pál, a Tisza-parti jelenetek festőjének né­hány kisebb műve, Greguss Imre a szabadságharc jeleneteinek „Toborzás“ c. részlete, Feszty Árpád, a híres biblikus festő „Ménes“ c. vázlata, Skuteczky Döme, a besztercebányai mester finom velencei genre-tréfája, Valentíny János, a nádasdladányi cigányfestő, szép „Cigányleány“-a, Kéméndy Jenő, a nemrég elhunyt jeles rokokó-festő „Képzelt be­teg“ c. bájos műve, Szobonya Mihály népies za­­mata „Falusi iskola“-ja, — mind a csodálatosan kivirágzott magyar művésztehetséget hirdetik. A feledésbe merült alakok közül Paul főtitkár nagy­­gerezdi kúriájában fölkereste a 33 év óta hallgató Karcsay Lajost, akinek „Almaszüret“ és „Boszor­kánykonyha“ c. nagyobb vásznai demonstrálják, milyen kár volt letenni az ecsetet. Pállik Bélát, a híres birka­festőt, néhány érdekes vázlata képvi­seli Vastagh Gézát, a korán sírba szállt állatfestő izzó magyarságát a két magyar bika párbaja. Tájképekben ép oly gazdag a tárlat. Az első nagyteremben vonulnak fel régebbi híres tájfestőink, köztük a vezéralak Munkácsy hires „Zivatar a pusztán“ c. művével, azután Paál László, a barbi­­zoniak közt élt nagy erdőfestő „Erdő szélén“ c. ré­gebbi művével. Kelety Gusztávtól a „Zugligeti táj“­, Telepy Károlytól a „Magyar hegyvidék“, Brodszky Sándortól „A Balaton Tihanynál“, Ligeti Antaltól a „Budapest a Rózsahegyről“ hirdeti régebbi táj­­festőink természetszeretetét. A kisebb termekben még nagyobb hatással lép fel a múlt század máso­dik felében életre kelt tájfestészet. Itt látjuk gyö­nyörű kollekcióban Mészöly Géza híres balatoni tájrészleteinek páratlanul finom változatait; itt sora­koznak Szinyei-Merse Pál felsővidéki tájrészletei, köztük a „Majális“ és a „Ruhateregetés“ ragyogóan színes vázlataival; itt élvezhetjük báró Mednyin­­szky László misztikusan finom tájtanulmányait (köztük néhány erőteljes csavargó-típussal), — itt látjuk Székely Bertalan, a nagy történelmi festő elsőrendű tájképsorozatát, és itt ismerjük meg Lots Károlyt, a későbbi nagy freskófestőt, mint a magyar puszta egyik bámulatos rajongóját, szebbnél-szebb ló-csoportjaival, melyek bármelyik híres angol ló­­festőnek becsületére válnának. Még az elhunyt K. Spányi Béla és Tölgyessy Arthur finom tájpoézisét képviseli néhány kisebb vászna. Érdekes a régebbi táj­kollekcióban idősebb Markó Károly, a Rómában élt klasszikus tájfestő két alföldi gémeskutas fája, melyek egyedüli magyar emlékei voltak. Az újabb művészeti fejlődésről egészen a leg­­újabbig a második cikkünkben szólunk. Eljutunk benne egészen a Kút­ig. És felsóhajtunk: quo vadis magyar művészet? Kézdi-Kovács László. Csönd lett. Az ekecsoda is nagy lomhán kí­nálta magát a gyepen, ámde a pipák fölmeredő szá­rai aláhanyatlottak. Senki se mozdult. — Hát nem szánt jól? — kérdezte türelmetle­nül a polgármester. — Itt van a szájukban az olcsó munkaerő, miért nem használják ki? Gyönge morajlás hallatszott, de nem mozdult senki. Sóvárgó János szólalt meg aztán legelőször. Csizmájával a friss szántás szélét turkálgatta. — Szép, szép, — mondta — de laposat for­­­dít . . . — Kicsi a borozda, sűrű a sor. — állott a pártjára Tandari Máté. — Nem érdemlenek maguk semmi jót, — ked­vetlenedet et a polgármester és éppen menni készült már, amikor elébeállott Sóvárgó János. — Hát jó, — mondta fölcsattanva — én meg­­rendölöm, de kikötésem van. Ha a város leginkább az én födemen is kipróbált. Ha az én székesömet is így hasítja, mint ezt, hát nem bánom, akkor meg­­rendölöm. Báló Sándor, a parasztcsaládból tanácsnokká emelkedett férfiú odasúgta a polgármesternek: — Ne menj bele, gazparaszt a Sóvárgó, isme­rem. Csak azért köti ki az új próbát, hogy ingyen szántsunk a földjén. Nem rendel az újat soha éle­tében. Lassan oszladozott a nézőközönség. Elsompo­lyogtak mindnyájan és a kultúra vívmánya, a büsz­ke gözeke, elhagyatva és mélységes nagy szomorú­sággal maradt a nyomáson. Olyan volt, mint valami furcsa, újmódi hadigép, amely éppen most veszítette el az ütközetet. Másfél évig rozsdásodott azután a tűzoltó­­kocsik mellett, a város színjében. Ócskavasnak ad­ták el testrészeit. Sóvárgó János máig is büszke az egyik ekevasra, amit, jó lötyögésre vasalva, de a szokványos ekekereken, csak magához váltott mégis. — Dicső eke, — szokta mondogatni — szán­tások után az eperfa alatt úgy déltájban, amikor a szerszámokra téved a beszéd — dicső eke, ammá’ bizonyos. Megbirja az unokáimat is, ha addig el nem kopik. És a kopásról, de csak egész halaványan eszé­be is jut néha a gőzeke is, ámbár beszélni sohasem szokott róla. A PESTI HÍRLAP 1927 Jpnuá­r 13 csütörtök. Megkezdődik az egyes birtokperek érdemi tárgyalása a párizsi magyar-román döntőbíróság előtt. Párizs, jan. 11. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A párizsi román-magyar döntőbíróság elvi ha­tározata következtében legközelebb megkezdődik azoknak az igényeknek a tárgyalása, amelyeket azok a magyar állampolgárok támasztottak, akiknek a békeszerződés értelmében Romániához átcsatolt terü­leteken birtokaik vannak. Ezeket a birtokokat a ro­mán kormány tudvalevőleg agrárreform címén lefog­lalta s felparcellázva szétosztotta és pedig a kisajá­tított birtokok mai forgalmi értékének mindössze 1 százalékát kitevő „kártérítés“ ellenében. Ha figye­lembe vesszük, hogy az a többszáz kereset, amely többszázezer hold kisajátítását panaszolja, a magyar nemzeti vagyon tekintélyes részét teszi, úgy nem szo­rul különösebb bizonyításra, hogy mily jelentős ér­dekek fűződnek a vegyes döntőbíróságok döntéséhez. A perok írásos előkészítése után december kö­zepén indult meg a szóbeli tárgyalás Párizsban. A románok kétségbeeesett erőfeszítéseivel szemben a magyar képviseletnek sikerült a nemzetközi jog leg­nagyobb francia és angol tekintélyeit a magyar ál­láspont helyességéről meggyőzni. A Dupuis, Pillet párizsi jogtanárok és Vaughan­­ Pollock angol jog­tudósok által az ügyben készített s a bíróság elé ter­jesztett szakvélemények kivédhetetlen érvekkel tá­masztották alá a magyar álláspontot. Magyar rész­ről még dr. Gajzágó László főkormánymegbízott s Frigyes kir. herceg képviseletében dr. Egry Aurél vettek részt a munkában. A két héten át tartott szóbeli tárgyalások befeje­zése után a döntőbíróság január 10-én hirdette ki döntését, amellyel a románok által támasztott hatás­köri kifogás elvetésével magát az ügy érdemi elbírá­lására illetékesnek mondta ki. Minthogy ez ellen a döntés ellen felebbezésnek helye nincs s így az jogerős, most már az eljárási szabályok szerint az ügyeknek érdemi ellátása kö­vetkezik. A periratok beadására azonban minden esetben többhavi határidő van rendelve, úgyhogy az ügyek érdemi és szóbeli tárgyalása előreláthatólag még hosszú időt fog igénybe venni. Az érdekelt, deposszedált magyar birtoko­sok reménységgel tekinthetnek az ügy érdemi döntése elé, most, hogy az első harcot megnyerték , teljes biza­lommal láthatják ezeknek a nagy nemzeti és egyéni érdekeknek elbírálását a döntőbíróság elnökének ke­zében. A három éve folyó nehéz munkában, amelyet az ügyek sokoldalú előkészítése és tudományos megvilá­gítása igényelt, ki kell még emelni Gajzágó főkor­mánymegbízott helyettesét, dr. Mészáros Lajos kir. ítélőtáblás bírót, dr. Sebestyén Pál min. titkárt és a hivatalba beosztott többi bírákat és külügyminiszteri tisztviselőket, akik segítették sikerhez a magyar ügyet. Tíz erdélyi magyar párt reformcsoportjának értekezlete* Kolozsvár, jan. 12. Az országos magyar párt úgy­nevezett reformcsoportja Marosvásárhelyen értekezle­tet, tartott, amelyen megjelent Inczédy-Joksmann Ödön, a magyar párt ügyvezető alelnöke is. A Stren­­ner Miklós elnöklésével tartott értekezlet a szervezeti szabályzat kérdésével foglalkozott. A csoport megbí­zásából a gróf Toldalaghy Mihály elnöksége alatt kiküldött bizottság az ügyviteli szabályzat tervét magában foglaló javaslatot terjesztett elő, amelynek egy példányát az országos magyar párt elnökének adták át. E javaslat nem végleges, mert a végleges tervezetet az egyes tagok hozzászólása után készítik el s úgy terjesztik majd a pártelnökséghez. Hosszabb­­ vita folyt a politikai helyzetről és minden kérdésben egyhangú határozatot hoztak. Az értekezlet több fel­szólalója, köztük Bernády György és Krenner Miklós a leghatározottabban leszögezték, hogy nemcsak nem akarják megbontani a magyar párt egységét, ha­nem nem is volnának hajlandók ily pártbontásra.

Next