Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-13 / 9. szám
nyitását egy bizottság készítette elő, amelyben részt vett a magyar királyi udvari ceremóniamester is. Bizonyára — hiszen egyénileg nem ismerem — igen derék úriember lehet, aki valószínűleg felváltja a magyar királyi útimarsallt akkor, amikor az már elfáradt szorgos munkájában. Egyet azonban megállapíthatok. Mikor én az 1921—22. évi állami költségvetést benyújtottam, abban semmi ilyesféle,, sem utimarsall, sem királyi ceremóniamester nem volt, — igaz, nem volt benne B-lista sem, mert nem kergettem nyomorba a dijnokokat azért, hogy helyettük felesleges állásokat kreáltak. Ma szanáltuk magunkat, a költségvetésből kicsaptunk egy csomó embert, aki megy a turulmadárra, ehelyett azonban a költségvetésbe beállíttattak oly díszállások, amelyek csak fitogtatatásra valók, de amelyek ellen minden adófizetőnek tiltakoznia kell. Azt ajánlom a kormánynak, hogy ha tovább halad ezen az úton, a tisztviselőket B-listára kergeti, a nyugdíjasokat igaztalanul három kategóriába szorítja és udvari állásokat kreál, akkor hamarosan nevezzen ki egy udvari bolondot is, aki hajlandó lesz erre a célra adót fizetni. Magyar genre és tájképfestészet. A Műcsarnok téli tárlata. Még élénken él emlékezetünkben az a nagyszerű akt-kiállítás, melyet most egy éve rendezett a Műcsarnok. Az akt-kiállítás felölelte a magyar művészet legszebb alkotásait, melyek festményeken vagy szobrászkézből születtek meg. A szobrászati része ennek a tárlatnak különösen szép volt. Most e tárlatnak folytatását látjuk a Műcsarnokban. A kiállított anyag ezúttal is roppant gazdag, különösen festményekben, mert hiszen a szobrászat csakis genre-szobrokban szerepelhet. Amit a magyar festészet a múlt század elejétől genre- és tájképekben alkotott, abból a Műcsarnok dúsan megrakott falai adnak izleltetőt a műbarátoknak. Nemcsak érdekes, de roppantul tanulságos is ez akiállítás. Retrospektív részében felsorakoznak az összes művészszereplők, akiket a mai nemzedék alig ismer. Épen ez a nagy értéke a képzőművészetnek; az alkotók teste megsemmisült, de műveik tovább hirdetik szellemi erejüket, melyet technikai tudásuk több-kevesebb virtuozitással rögzített meg. Valósággal muzeális gyűjtemény az, melyet a kiállítás rendezősége Petrovics Elek, a szépművészeti múzeum főigazgatója, dr. Majovszky Pál min. tanácsos és Paur Géza a Műcsarnok főtitkára, fáradhatlak agilitással gyűjtött össze és rendezett el. Az összes termekben 750 műtárgy került kiállításra. Ennek a fele elhunyt vagy kiöregedett művészektől való. Mi, a könnyebb áttelenthetésért, két részben ismertetjük a tárlatot. 1. A mult század magyar genre- és tájkép festészete. Kezdhetjük talán Barabás Miklóssal, aki a legmunkásabb úttörő volt. És talán a legelső, aki a magyar népéletet ismerteti. Barabás hosszú életet élt és szereplő kortársai javarészét megörökítette, de érdekelték őt a színes, festői népjelenetek is. Ő, és festő társai a múlt század eleji sima, tulfinomított bécsi festésmodort (a rokokó és empire idők finomkodásának visszahatását) tükrözik vásznaikon. A népies jelenetek is ehhez képest fölötte ildomosak. Egy cseppet se követik a régebbi hollandus genre-festők őszinte naturalizmusát. Barabástól az „Oláh család“ és a „Gyöngyvirágos leányka“, — Borsos Józseftől „A kis szomjas“, — Györgyi (Giergl) Alajostól „A kis művész“, Wéber Henrik „Szép Ilonká“-ja, Marastoni Jakab „Laci konyhá“ja, Szemlér Mihály „Paraszt talicska“ című műve, Ujházy Ferenc „Szüreti mulatság“-a, Jankó Jánostól „A népdal születése“, — Than Mórtól az „Ujoncozás 1838 előtt“, mind e kort idézik elénk, bár egyik-másik mű később is született. A tipikus „Galambposták“ még Boucher, „poste d’amour“-ját visszhangozzák. A magyar genre-kép igazi felvirágzása Munkácsy Mihály nagyszerű geniéjével kezdődik. A tárlat nagytermében még látjuk a mester első idejéből a „Befordultam a konyhára“ és az „Árviz“ című kompozíciókat, hogy azután a „Tépéscsinálók“-ban kiforrott művészetét csodáljuk, — a vele egyivású nagymesterek közül Székely Bertalantól a „Zivatar“ című genre-jelenet két változata. Zichy Mihálytól egy egészen szokatlan théma: a „Birkamosás“ hirdeti azt, hogy ő is próbálkozott népies dolgokkal. Munkácsy hatása alatt egész raja támadt a magyar genre-festőknek. Részben elsőrangú, részben kisebb jelentőségű mesterek, de valamennyien a magyar lélek szeretetével és lelkes buzgalmával iparkodtak ismertetni a magyar nép szokásait, jellemét, humorát, a magyar típus szépségét, szilajságát, falusi és tanyai életét. Ezen újabb generáció egyik vezéralakja Vágó Pál (aki a párizsi világkiállítás nagy huszárképeit festette). Ezúttal a „Jár a baba“ c. pompás művén látjuk vérbeli magyarságát. A másik vezéralak Bihari Sándor, aki nagy biblikus vászna mellett néhány remek genreképet alkotott. Itt most két elsőrendű műve: a „A programmbeszéd“ és a „Vasárnap délután“ idézi fel remek humorát. Deák-Ebner Lajostól, a szolnoki vásári jelenetek nagymesterétől, több elsőrendű vászon, Roskovics Ignáctól (a költöies oltárképek festőjétől) a „Pici piros alma“ és „Kóstolja be édes“ c. roppantul népszerű vásznak, Margittay Tihamér ugyancsak közismertté vált „Az ellenállhatatlan“ c. kompozíciója, Baditz Ottó, a leg-, jobb Munkácsy-tanítvány „Angyalcsinálók“ c. híres műve, Aggházy Gyula, a hírneves népéletfestő „Ebéd“-je, Pataky László, az ismert kuruc festő, „Virrasztók“ c. mélységesen tragikus kompozíciója, Pap Henrik „Üres bölcső“ c. gyönyörű drámai jelenete, Tahi Antal „A vasgyárban“ c. munkásképe, Révész Imre, az ugyancsak jeles Munkácsy-tanítvány, „Táncoló cigánygyerek“ c. humoros képe, Wagner Sándor, a hortobágyi élet régebbi festőjének „Debreceni hetes fogat“ c. műve, Böhm Pál, a Tisza-parti jelenetek festőjének néhány kisebb műve, Greguss Imre a szabadságharc jeleneteinek „Toborzás“ c. részlete, Feszty Árpád, a híres biblikus festő „Ménes“ c. vázlata, Skuteczky Döme, a besztercebányai mester finom velencei genre-tréfája, Valentíny János, a nádasdladányi cigányfestő, szép „Cigányleány“-a, Kéméndy Jenő, a nemrég elhunyt jeles rokokó-festő „Képzelt beteg“ c. bájos műve, Szobonya Mihály népies zamata „Falusi iskola“-ja, — mind a csodálatosan kivirágzott magyar művésztehetséget hirdetik. A feledésbe merült alakok közül Paul főtitkár nagygerezdi kúriájában fölkereste a 33 év óta hallgató Karcsay Lajost, akinek „Almaszüret“ és „Boszorkánykonyha“ c. nagyobb vásznai demonstrálják, milyen kár volt letenni az ecsetet. Pállik Bélát, a híres birkafestőt, néhány érdekes vázlata képviseli Vastagh Gézát, a korán sírba szállt állatfestő izzó magyarságát a két magyar bika párbaja. Tájképekben ép oly gazdag a tárlat. Az első nagyteremben vonulnak fel régebbi híres tájfestőink, köztük a vezéralak Munkácsy hires „Zivatar a pusztán“ c. művével, azután Paál László, a barbizoniak közt élt nagy erdőfestő „Erdő szélén“ c. régebbi művével. Kelety Gusztávtól a „Zugligeti táj“, Telepy Károlytól a „Magyar hegyvidék“, Brodszky Sándortól „A Balaton Tihanynál“, Ligeti Antaltól a „Budapest a Rózsahegyről“ hirdeti régebbi tájfestőink természetszeretetét. A kisebb termekben még nagyobb hatással lép fel a múlt század második felében életre kelt tájfestészet. Itt látjuk gyönyörű kollekcióban Mészöly Géza híres balatoni tájrészleteinek páratlanul finom változatait; itt sorakoznak Szinyei-Merse Pál felsővidéki tájrészletei, köztük a „Majális“ és a „Ruhateregetés“ ragyogóan színes vázlataival; itt élvezhetjük báró Mednyinszky László misztikusan finom tájtanulmányait (köztük néhány erőteljes csavargó-típussal), — itt látjuk Székely Bertalan, a nagy történelmi festő elsőrendű tájképsorozatát, és itt ismerjük meg Lots Károlyt, a későbbi nagy freskófestőt, mint a magyar puszta egyik bámulatos rajongóját, szebbnél-szebb ló-csoportjaival, melyek bármelyik híres angol lófestőnek becsületére válnának. Még az elhunyt K. Spányi Béla és Tölgyessy Arthur finom tájpoézisét képviseli néhány kisebb vászna. Érdekes a régebbi tájkollekcióban idősebb Markó Károly, a Rómában élt klasszikus tájfestő két alföldi gémeskutas fája, melyek egyedüli magyar emlékei voltak. Az újabb művészeti fejlődésről egészen a legújabbig a második cikkünkben szólunk. Eljutunk benne egészen a Kútig. És felsóhajtunk: quo vadis magyar művészet? Kézdi-Kovács László. Csönd lett. Az ekecsoda is nagy lomhán kínálta magát a gyepen, ámde a pipák fölmeredő szárai aláhanyatlottak. Senki se mozdult. — Hát nem szánt jól? — kérdezte türelmetlenül a polgármester. — Itt van a szájukban az olcsó munkaerő, miért nem használják ki? Gyönge morajlás hallatszott, de nem mozdult senki. Sóvárgó János szólalt meg aztán legelőször. Csizmájával a friss szántás szélét turkálgatta. — Szép, szép, — mondta — de laposat fordít . . . — Kicsi a borozda, sűrű a sor. — állott a pártjára Tandari Máté. — Nem érdemlenek maguk semmi jót, — kedvetlenedet et a polgármester és éppen menni készült már, amikor elébeállott Sóvárgó János. — Hát jó, — mondta fölcsattanva — én megrendölöm, de kikötésem van. Ha a város leginkább az én födemen is kipróbált. Ha az én székesömet is így hasítja, mint ezt, hát nem bánom, akkor megrendölöm. Báló Sándor, a parasztcsaládból tanácsnokká emelkedett férfiú odasúgta a polgármesternek: — Ne menj bele, gazparaszt a Sóvárgó, ismerem. Csak azért köti ki az új próbát, hogy ingyen szántsunk a földjén. Nem rendel az újat soha életében. Lassan oszladozott a nézőközönség. Elsompolyogtak mindnyájan és a kultúra vívmánya, a büszke gözeke, elhagyatva és mélységes nagy szomorúsággal maradt a nyomáson. Olyan volt, mint valami furcsa, újmódi hadigép, amely éppen most veszítette el az ütközetet. Másfél évig rozsdásodott azután a tűzoltókocsik mellett, a város színjében. Ócskavasnak adták el testrészeit. Sóvárgó János máig is büszke az egyik ekevasra, amit, jó lötyögésre vasalva, de a szokványos ekekereken, csak magához váltott mégis. — Dicső eke, — szokta mondogatni — szántások után az eperfa alatt úgy déltájban, amikor a szerszámokra téved a beszéd — dicső eke, ammá’ bizonyos. Megbirja az unokáimat is, ha addig el nem kopik. És a kopásról, de csak egész halaványan eszébe is jut néha a gőzeke is, ámbár beszélni sohasem szokott róla. A PESTI HÍRLAP 1927 Jpnuár 13 csütörtök. Megkezdődik az egyes birtokperek érdemi tárgyalása a párizsi magyar-román döntőbíróság előtt. Párizs, jan. 11. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A párizsi román-magyar döntőbíróság elvi határozata következtében legközelebb megkezdődik azoknak az igényeknek a tárgyalása, amelyeket azok a magyar állampolgárok támasztottak, akiknek a békeszerződés értelmében Romániához átcsatolt területeken birtokaik vannak. Ezeket a birtokokat a román kormány tudvalevőleg agrárreform címén lefoglalta s felparcellázva szétosztotta és pedig a kisajátított birtokok mai forgalmi értékének mindössze 1 százalékát kitevő „kártérítés“ ellenében. Ha figyelembe vesszük, hogy az a többszáz kereset, amely többszázezer hold kisajátítását panaszolja, a magyar nemzeti vagyon tekintélyes részét teszi, úgy nem szorul különösebb bizonyításra, hogy mily jelentős érdekek fűződnek a vegyes döntőbíróságok döntéséhez. A perok írásos előkészítése után december közepén indult meg a szóbeli tárgyalás Párizsban. A románok kétségbeeesett erőfeszítéseivel szemben a magyar képviseletnek sikerült a nemzetközi jog legnagyobb francia és angol tekintélyeit a magyar álláspont helyességéről meggyőzni. A Dupuis, Pillet párizsi jogtanárok és Vaughan Pollock angol jogtudósok által az ügyben készített s a bíróság elé terjesztett szakvélemények kivédhetetlen érvekkel támasztották alá a magyar álláspontot. Magyar részről még dr. Gajzágó László főkormánymegbízott s Frigyes kir. herceg képviseletében dr. Egry Aurél vettek részt a munkában. A két héten át tartott szóbeli tárgyalások befejezése után a döntőbíróság január 10-én hirdette ki döntését, amellyel a románok által támasztott hatásköri kifogás elvetésével magát az ügy érdemi elbírálására illetékesnek mondta ki. Minthogy ez ellen a döntés ellen felebbezésnek helye nincs s így az jogerős, most már az eljárási szabályok szerint az ügyeknek érdemi ellátása következik. A periratok beadására azonban minden esetben többhavi határidő van rendelve, úgyhogy az ügyek érdemi és szóbeli tárgyalása előreláthatólag még hosszú időt fog igénybe venni. Az érdekelt, deposszedált magyar birtokosok reménységgel tekinthetnek az ügy érdemi döntése elé, most, hogy az első harcot megnyerték , teljes bizalommal láthatják ezeknek a nagy nemzeti és egyéni érdekeknek elbírálását a döntőbíróság elnökének kezében. A három éve folyó nehéz munkában, amelyet az ügyek sokoldalú előkészítése és tudományos megvilágítása igényelt, ki kell még emelni Gajzágó főkormánymegbízott helyettesét, dr. Mészáros Lajos kir. ítélőtáblás bírót, dr. Sebestyén Pál min. titkárt és a hivatalba beosztott többi bírákat és külügyminiszteri tisztviselőket, akik segítették sikerhez a magyar ügyet. Tíz erdélyi magyar párt reformcsoportjának értekezlete* Kolozsvár, jan. 12. Az országos magyar párt úgynevezett reformcsoportja Marosvásárhelyen értekezletet, tartott, amelyen megjelent Inczédy-Joksmann Ödön, a magyar párt ügyvezető alelnöke is. A Strenner Miklós elnöklésével tartott értekezlet a szervezeti szabályzat kérdésével foglalkozott. A csoport megbízásából a gróf Toldalaghy Mihály elnöksége alatt kiküldött bizottság az ügyviteli szabályzat tervét magában foglaló javaslatot terjesztett elő, amelynek egy példányát az országos magyar párt elnökének adták át. E javaslat nem végleges, mert a végleges tervezetet az egyes tagok hozzászólása után készítik el s úgy terjesztik majd a pártelnökséghez. Hosszabb vita folyt a politikai helyzetről és minden kérdésben egyhangú határozatot hoztak. Az értekezlet több felszólalója, köztük Bernády György és Krenner Miklós a leghatározottabban leszögezték, hogy nemcsak nem akarják megbontani a magyar párt egységét, hanem nem is volnának hajlandók ily pártbontásra.