Pesti Hírlap, 1928. augusztus (50. évfolyam, 173-185. szám)
1928-08-12 / 183. szám
34 PESTI HÍRLAP 1938. augusztus 12., vasárnap. Emlékezés a Vigyázó grófokról. A rátóti kastélyt és parkot az Akadémia öreg tudósok, írók és művészek üdülőhelyének rendezze be! Harmincöt évvel ezelőtt jártam először a Vác közelében épült rátóti kastélyban és annak csodaszép parkjában, mely a dúsgazdag bojári Vigyázó Sándor egyik kedvelt birtoka volt. A parkban akkor sok poétikus részlet kínálkozott a festőnek s a pompásan beillesztett patakmalom (Láig építész alkotása) egyik kedves témám volt. A róla festett képet a Műcsarnok tárlatán épen Rákosi Jenő vette meg. Rátót mellett még az abonyi és a rákoskeresztúri kastélyokban tartózkodott legszívesebben a Vigyázó-család, ha egyáltalában kimozdult régimódi emeletes pesti palotájából. De az öreg Vigyázó mégis legjobban a 70 holdas rátóti parkot szerette, mely az ő művészi alkotása volt. Évente százezer forintot költött arra, hogy óriási sziklatömböket hozasson a közeli Naszály-hegységből. És vadregényes sziklacsoportokat, magasabb hegyszakadékokat rögtönözzön, ahol a parkot átszelő patakból nagyobb tó, majd vízesések és zuhatagok alakulnak, sziklabarlangok, a festői patakmalom s az elvadított szigeten romok, fenn a domboldalon pedig ősi jellegű fenyveserdő és derékvastagságú nyiresek, a legváltozatosabb és legritkább fák és bokrok, és mindez olyan vadságban, hogy a mókusok csapatai mellett még vidrák is betelepedtek a parkba. Az öreg ur, aki báró Podmaniczky Frigyes sógora volt s a millenniumkor kapott grófi rangot, törékeny, alacsony termetével, páratlanul finom és csodálatosan jóságos lelkü magyar ur volt. Ha pár hétre kirándult az emeletes, 30 szobás rátóti kastélyba, mely zsúfolva volt műtárgyakkal (emeleti lépcsőházában a régi magyar vezérek galériája) — kedvére gyönyörködött parkjában, melyben lassankint faóriások nőttek fel, az ő finom teste viszont az évek múlásával egyre jobban esett össze. Feleségével, báró Podmaniczky Zsuzsannával, aki előbb báró Harkányi János neje volt, és három gyermekével, ideálisan szép családi életet élt. Míg a sors keze kíméletlen durvaságával szét nem tépte ezt a finoman szőtt családi fészket. Az egyik külföldi utazásunkon a fiatal Sándor gróf Ems-fürdőben tífuszt kapott és meghalt. Leánygyermekük pedig, akit gróf Bolza Pál, szarvasi földbirtokos vett feleségül, kis leányát megszülve, ugyancsak követte öccsét a boldogabb túlvilágba. A vigasztalan szülőknek most már csak egy gyermekük maradt: Ferenc gróf. Az öreg szülők fájdalma olyan nagy volt, hogy egyetlen unokájukat, Mariettát (aki ma is él Szarvason és viruló hajadon), soha sem akarták látni, mert ő miatta vesztették el leányukat. Szegény ártatlan gyermek így szenvedte meg kétszeresen édesanyja korai halálát. Az öreg gróf 92 éves korában hunyta le szemeit, özvegye nemsokára ugyancsak ágynak dőlt, éveken át feküdt betegen és Ferenc fia alig mozdult el imádott anyja betegágyától. A nagy műveltsészű ifjú érzékeny lelkületét e súlyos évek nagyon megviselték. Mikor anyját is eltemette, egészen visszavonult. Most már csak a tudománynak és gazdaságának élt És mindenekfölött takarékoskodott. Ez a takarékosság fukarságnak is beillett. Senki sem látott lelkébe, de mindenki szidta, aki tudta, milyen roppantul nagy vagyon áll mögötte. Hát ez az ember sehogy sem tud élni a vágyóiával? Nem érzi, hogy neki főúri életet, kellene élnie? A fehérneműjét a rátóti béres asszonyoknak kellett kimosni és kifoltozni. Károly, az egyetlen komornyikja, intézte ezeket az ügyeket. A béres asszony jelentette, hogy az ingen és alsóruhán már több a folt, mint az eredeti vászon, mit csináljon? — Kettőből vagy háromból csináljon egyet — üzente a gróf úr. A másik asszony jelentette, hogy a zsebkendők szegélye már csupa rongy — mit csináljon. — Vágja körül, kisebb zsebkendő is elég — üzente a gróf úr. Károlynak kellett mindennap Rátóton süttetni a kenyeret, mert az uric-i liszt olcsóbb. Károly volt megbízva, hogy a gróf urnák főzeléket hozzon ebédre feltéttel, de ne a Pannóniából, hanem az Astoria pincekocsmájából, mert ott olcsóbb. Károly ne hozzon borjúhúst, hanem tehénhúst, mert a borjú sokkal drágább. És Károly!s hozzon csak ide egy csomag szeget, amit a gazdaságba visznek ki, van-e benne annyi szeg, amennyit a boríték jelez? Így élt az utolsó Vigyázó gróf. Élt mint egy aszkéta, megtagadva magától a milliárdos vagyonnal járó örömöket. Élt abban a Károly-köruti emeletes palotában, melynek bezárt piszkos üvegablakai elárulták, hogy, ott nincs takarító személyzet. De a falakat azért elborítják az öreg úr által gyűjtött ezüst és arany kupák és serlegek. Élt, mintha már életében meghalt volna. És ime, amikor most erőszakosan eldobta magától az életet , egyszerre halhatatlan lett. A végrendelete elárulta bús élete titkát. Tudós magyar Akadémia! Már a háború előtt is szerepelt dijaid sorában a Vigyázó-dij, mellyel lírikus verseket jutalmaztak. Most még a családi vagyonrészekkiadása után is olyan gazdagság árad reád, hogy a legnagyszerűbb szellemi feladatokra bőven jut költség. De, a tudós Akadémia! Talán nem ártana az öreg tudósok rokkant irók és elaggott művészek testi jóvoltára is áldozni! A rátóti kastély pompás parkjával, nagy konyhakertészetével, többholdas gyümölcsösével és szőlőjével, tágas istállóival és melléképületeivel igen megfelelne üdülőotthonnak. A csodaszép rátóti park sóhajtozó fenyvesei alatt hadd emlékezzenek ezek vissza a két Vigyázó grófra, akik közül az egyik nekik alkotott s a másik a legjobb falatjait tette félre. Kézdi-Kovács László. PESTI HÍRLAP KÖNYVEK 34. KÖTETE laravinnok az éjszakában kalandos regény II. kötet Irta: Harry Hervey MINDEN ÚJSÁGÁRUSNÁL KAPHATÓ ...28 FILLÉR —------Kedvezményes előfizetési ára a Pesti Hírlap előfizetői részére: 1 hóra (4 kötet) 90 fiilér, negyedévre (12 kötet) 2 pengő 70 fillér. A Pesti hirlap Könyvek előfizetői minden ötvasárnapos hóban s egy regénykötetet ingyen kapnak szitottjai között. Zsákot hordott a Szajna partján s átszenvedte a szegénység, a nélkülözés gyötrelmeit. De sasszárnya volt! Kiemelkedett a homályból s most előttünk áll, a mienk ö, élete és neve teljes dicsőségében és nagyságában. Bármilyen magas kitüntetései vannak, — mert hiszen tudjuk, vannak — mégis az a kitüntetés a legnagyobb, a legdicsőbb a mi számunkra, ami megkóstoltatta vele a nélkülözéseket, a fárasztó testi munkát és a koplalást, kedves barátaim, mert ebből fakadt az ő mélységes szociális érzése és puritán demokráciája. Erre vagyunk mi büszkék s kívánjuk, hogy a mi szeretett képviselőnket az Úristen sokáig éltesse! Taps csattogott. Harsogó éljenzés zengett s a kegyelmes ur könnyes szemmel hajlongott. Rég nem fakadt fel a lelkéről a sötét múlt borongása. Nem titkolta, de nem is beszélt róla, mert az ilyen emlékekben mindig vibrál olyan fájdalom, ami nem tartozik másokra. Most is azt érezte az ünnepi harsonázásban, — ahogy az egész társaság felvillanyozva zsibongott körülötte — hogy egyedül, végtelen egyedül van emlékeivel s hömpölyög előtte a Szajna piszkos, sápadt vize, bekanyarodva lassan, álmosan a Pont-Neuf kőlábai közé. Egy-egy gázlámpa szomorú, bágyadt fénye leszűrödik a partra, ahol garmadában hevernek a zsákok, ládák, bálák s a kövek között tompa, sárgás fénnyel megcsillannak az álmos tócsák. Felrezzent s egy mély pillantást érzett a szemébe tüzelni. Egy meleg, kényes, áhitatosan föleszmélt, fájdalmába meredő pillantást. A fiataldoktor volt, aki belenézett a szemébe s akinek ebben a pillanatban jelentéktelen arca megszépült. Közelebb lépett a miniszterhez s halk, félénk hangon kezdte: _ — Kegyelmes uram, én is... — susogta. — Az én fiatalságom is... A kegyelmes úr egy pillanatra felémeredt. — Mit beszélsz, kedves barátom? No mondd Az orvos félénken megmozdult, de a teste lázban égett s az arcára égő pir szökött. — Csak azt, kegyelmes uram, ha szabad . . . thogy az én ifjúságom is . . . Eddig titkoltam, de... !Most érzem, hogy kitör belőlem a fájdalmas emlék, mert én is lenn voltam ... Egy bortól kivörösödött arc meredt közibük. A takarékpénztári igazgató volt, egy fennhéjázó, erőszakos ember. Recsegve, bántón vágott a kigyult arcú doktor felé a szava: — Micsoda? Mit beszélsz? Ne untassuk a kegyelmes urat mindenféle badarsággal! Az orvosnak a homlokáig szökött a pir. — De érdekel — emelte fel fejét a kegyelmes úr, a gondolatai azonban másfelé jártak. Repültek, mint a csillogó, gyorsvizü patak, repültek vissza a virágos partok között a múltba. Már régesrégi diákszerelmek pillangóit kergették s kavargóit a múlt homálya a fénylő napok felvert aranyzuhatagával. S ő csak állt a parton, fejét fürdetve az emlékekben. Egyszerre a boldog arcú pártelnök hangja lihegett a kegyelmes úr felé: — Itt az autó, kegyelmes uram. Pompás hangulatban távozol. Tizenkettő húszkor indul a vonatod. A kegyelmes úr felriadt. — Igen? Bizony szép volt! Boldog vagyok. A meghökkent arcú doktornak a kezét nyújtotta : — Majd máskor, kedves barátom. Majd elbeszéled, ősszel újra lejövök. Nagy éljenzéssel kisérték ki az autóig. A kegyelmes úr felült s mellételepedett a pártelnök. Az autó berregve indult meg s hamar elnyelte a por. A fiatal orvos ott állt fedetlen fővel a májusi éjszakában. A lelkéről felbuzgott a fájdalmas vallomás, ami ki akart törni a torkán, de hirtelen elfulladt. Bement a terembe s idegenül körülnézett. A pilláin szenderegtek a könnyei. — Kinek is mondhatná el? Van-e olyan ember itt, aki megértené, hogy őt is leverte valamikor az élet a porba, mint a törtszárnyú lepkét? Egyszer csak valaki durván hátbataszította. A takarékpénztári igazgató volt, akinek a lányát el akarta venni. — Mit akartál te mondani a kegyelmesnek? Ha jól hallottam, te is... hogy olyan nyomorúságosan kezdted. A doktor meghökkent De akkor már odalépett a polgármesterre. — No, doktor, — villant a szeme Bérczire. — Talán csak nem alkudtál meg egy kerületre a kegyelmes úrral? A doktor elpirult s zavartan hebegett. — Nem ... Másról volt szó. — Miről? A takarékpénztári igazgató szólt közbe: — Valami csacsiságot akart mondani a kegyelmesnek. A polgármester végigmérte a doktort. — Jó, hogy nem mondtad... A kis doktor hevesen megmozdult. — Miért jó? — kiáltotta. — Ő megértette volna! Talán éppen ő, aki szenvedett fiatal korában. A polgármester gúnyosan felnevetett. Rávillant szeme a doktorra s a bajusza szálai között még rezgett a mosoly. — No? Csak nem hordtál te is zsákot a Szajna partján ? Bérczi doktor szeme zavartan meredt a polgári mesterre. — Nem... Én nem hordtam zsákot. A polgármester arca elfintorodott. Felülről nézte a kis doktort. — Nem szégyen az, barátom. — szólt hűvös gőggel — különösen, ha az ember már másodszor: miniszter! Egyszerre többen körülvették őket s érdeklődéssel kérdezték: — Mi az? Mit sugdosódtok? A doktor érezte, hogy már nem bújhat el. Nem kellett volna elkezdeni. Mélységesen el kellett volna titkolni a múltat, a szégyent, a fájdalmakat, a pofonokat s a megalázást, de már nem lehetett. Valami heves bátorság fogta el. Az alakja megnyúlt, az áricát láng verte ki. — Nohát, ha akarjátok tudni, én is... Én is felküzdöttem magam... Fűszeresinas voltam három esztendeig. Úgy tanultam este a lámpa mellett... Megfagyott a kezem csontig a hideg boltban, de felküzdöttem magam. Itt vagyok! Egy-egy borgőzös arc elámulva meredt felé. Kuncogó nevetést is hallott. Egyszerre érezte, hogy egyedül marad. Elpárologtak mellőle. Valami nagy, gyötrő lelkizavarral ment hazai Tip-m p]nM <0 a mjlrnr ro«r<rr»1 fr*1fyrrdf