Pesti Hírlap, 1930. május (52. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-08 / 103. szám

1930. május 8., csütörtök. PESTI HÍRLAP A Pesti Hírlap levelesládája — Állandó rovat — írta: Hegedűs Lóránt. Spiritisztáknak. Segítség, segítség! — Ezt már nem én kiáltom, hanem a levélhor­dónk, aki meggörnyedve hozza a spiritiszták üzeneteit. Ilyen levélözönre nem voltunk elké­szülve. Azt hiszem pedig, hogy a kedves leve­lek egy részét meg sem érdemeltem. Jezsuita, Fiat lux és A. V. megejtő leveleket írnak, hogy miért bántom én, akit különben a lelkiek harcosának gondolnak, a lelki dolgokkal való foglalkozást. Sohasem bántottam. Ha spiritiz­­mus alatt azt érti valaki, mint több levélíró, hogy a lelki dolgokat fontosabbnak tartja az anyag napi forgandóságánál, teljesen egyet­értek vele. Többet mondok. Éppen azért tá­madom a szellemidéző spiritisztákat, mert nem a lelki világot hozza le a földre, hanem a materializmust akarják bevinni olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nincs, tudniillik a lelkek világába. A lelkek kézzelfoghatóvá té­tele, megszólaltatása, ráncigálása egyaránt beleütközik a tudomány minden okozati leve­zetésébe, valamint a vallás mély érzéseibe. Ha tehát spiritizmus alatt azt értik, amit a fönt nevezettek, hogy lelkiekkel foglalkozunk, ak­kor nincs köztünk eltérés.­­ Mindazoknak, akik az adventistákat védik, készséggel azt üzenem, hogy szívesen el fogok menni az ad­­ventisták istentiszteletére és együtt fogok imádkozni a hívőkkel mindaddig, amíg nem hiszik, hogy Jézus testileg meg fog jelenni közöttünk a földön, még­pedig az ő bemondott dátumaikon. Ez megint egy háború utáni be­tegség bevitele a lelkiek tiszta világába. — Amerikai olvasónak, ki beküldi a The pro­gressive Thinker-t, az amerikai spiritiszták órási terjedelmű lapját, azt kell üzennem, hogy abból, mert szerintük Amerikában 30 millió ember spiritiszta, (amit én nem hiszek) épp oly kevéssé következik vagy következnék, hogy beálljak spiritisztának, amint abból, hogy csak Északamerikában 12 millió néger van, nem következik, hogy néger legyek. Min­denesetre jobban szerettem volna, ha az ame­rikai milliomosok közé csalogatna be. — Azo­kat a szerintem félrevezetett hívő lelkeket, akik „Emmanuel“ szellem nyilatkozatait vas­tag kötetben bocsátották rendelkezésemre, arra kérem, hogy égessék el ezt a könyvet, mert engem hidegen hagy, de az ő lelki világukat feldúlja. — Végül mindazoknak a szellemek­nek kik a túlvilágról sajátkezűség (női kéz­írással, vagy női kopogtatással) küldtek be ne­kem borítékban különféle üzeneteket, az volna tiszteletteljes felszólításom, hogy lényegesen megkönnyítené nekem e materializált szellemi A bojárnő retikülje. Irta: Csermely Gyula. Filipeszky Anasztázia asszony, oláhországi dúsgazdag bojárnő, az év nagyobb részén át Pá­rizsban élt s csak három hónapig otthon a Balká­non. Bukarestnél Párizs mindenesetre sokkal kel­lemesebb tartózkodás, s itt ő is, a maga módján, az oláh-francia jóviszonyt ápolta. Fiatal is volt, szép is, tehát tehette. Ismerősei körébe többnyire politikusok tar­toztak, francia képviselők és szenátorok, s ezek közül Anasztázia asszony leginkább egy közép­korú vicomtenak, monsieur de Rameaunak tiszte­letteljes hódolatát fogadta. Mert vicomte de Rameau a legbefolyásosabb politikusok egyike volt; ka­marai képviselő, a külügyi bizottság tagja és a miniszterelnök intimus jó barátja. Majdnem mindennap együtt voltak egy-két órán át, olykor hosszabb ideig is tartott az együtt­­lét, mert a vicomte nagyon ragaszkodott Madame­hoz, s egy nyárutói napon, mikor vége volt a párizsi séjournak és Madame, némi levertséget mutatva, azt mondta: holnapután hazautazom, mon chére ami, ez utóbbi sóhajtva kérdezte: — Aztán mit csinálok én addig, amig vissza­tér Párizsba, asszonyom? Nagyon fogom önt nél­külözni, ma h­ére amié. — Van egy indítványom, — felelte a szép asszony. — A kamara most szünetel, a politiká­ban is mozdulatlanság és szélcsönd van; jöjjön Bukarestbe erre az időre s akkor ott is együtt le­hetünk nap-nap után. — Bukarestbe? — ellenkezett a képviselő úr. »­! Oda nem megyek, mert még nagyon is a gyom­világhoz való közeledésemet, ha ugyanazt a helyesírást használnák és például „szelem“-et mindig két 1-lel írnák. Politika és búzaár. (E. J. Karácsond.) Nem tudnám helyeselni a heves megyei gaz­dasági egyesületben benyújtott azt az indít­ványt, amely szerint a búzaválságot akként küzdjük le, hogy métermázsánként 4 pengős őrlési adót hozzunk be s abból kiviteli prémiu­mot adjunk búzára és rozsra. Látszik, hogy a szomszéd Ausztria ugyanabban a gondolat­körben mozog, ahol most már az agráriusok 4 schilling helyett 15 schilling őrlési adó beho­zatalára akarják szorítani kormányukat ugyanebből a célból. Ennek következménye semmi más nem lenne, mint a kenyérnek meg­drágulása. A kenyérdrágulás az egész városi lakosság körében a mai viszonyok között óriási izgalmat, az iparban pedig kétségtele­nül oly béremeléseket kényszerítene ki, ame-­ lyek egyes iparágak teljes bezárására vezet­nének. A munkanélküliség fokozása állna elő, ami végeredményében megint a búza­fogyasz­tás csökkenéséhez vezetne s csak egy nőne: a nagy elkeseredés a különféle társadalmi osz­tályok között. Ellenben helyeslem az indít­ványnak azt a részét, hogy a merkantil érdek­­képviseletek kötelessége most a nehezebben mozgó mezőgazdasági érdekképviseletek ügyét romban van. Most négy éve, Madame, mikor egy politikai kiküldetésben ott voltam, szállodámból mindenemet elloptak.­­— Ez Budapesten történhetett, kedves bará­tom, — viszonozta Anasztázia e nagysága, aki Magyarországot nem nagyon szerette. — Ön össze­téveszti Bukarestet, a kis Párizst, Budapesttel, azzal a nagy faluval. Bukarestben csupa becsületes ember van, ott a teherhordó hajal is gentleman. — De nem tévesztem össze, kedves barátnőm. Budapesten is voltam már, de ott nem loptak el tőlem egy ceruzát sem. Sőt megtörtént velem, hogy egy bérautóban felejtettem a táskámat, kétezer frank készpénz is volt benne és másnap átvehettem a rendőrségen, ahol leadta a becsületes sofför. — Kétezer frank, ez is valami?! — mosolygott lekicsinylően a nagysága. — Jöjjön velem Buka­restbe, drága barátom. Ott el fogom veszteni reti­­külömet, azaz ki fogom ejteni az autómból, még­pedig ott, ahol kívánja, a városnak legszegényebb részében, és nem kétezer leu lesz benne, hanem félmillió lent érő boutonom és meglátja, hogy vissza fogják hozni. Ez a meglepő kijelentés oly kiváncsivá tette a vicomte-ot, hogy azt mondta Madamenak: — No, jól van. Lemegyek Bukarestbe, de csak úgy, ha ön csakugyan megteszi azt a próbát, ön holnapután utazik, Madame s én pár nap múlva követem ... au revoir. Másnap Madame, de kísérő nélkül, a Grand Magasin du Louvreba ment, ahol bevásárolt egyet­­mást, amire szüksége volt, harmadnap reggel fel­­készülten Bukarestbe utazott és pár nappal később megérkezett vicomte de Rameau is és tiszteletét tette Madamenál. — Mikor kívánja, hogy megtegyem a próbát? — kérdezte madame Filipeszku, mindjárt a leg­barátságosabb bienvemu után­ felkarolni. Ennélfogva amit mindig hirdet­tünk, jelszavunk ez marad: TÉBE, GyOSz és OMGE együtt lépjenek munkába. Más út nincs. Bukaresti olvasónak. Ön beküldte nekem a román fővárosban felvett azt a fényképet, amelyet több külföldi lapban is láttam s amelynek címe a következő: Tönkrement ro­mániai háztulajdonosok tüntetése az utcán. Az óriási tömeg elején egy háztulajdonos lépked, akinek egész daliás termete óvatott váltókkal van takarva. Miután kérdezi véleményemet, csak annyit mondok: Ez a kép nem igen al­kalmas reklámcélokra akkor, amikor Romá­niának a külföld bizalmára van szüksége. Pénzügyi fogalmazói kar. (Több fogal­mazási tisztviselő, 800 mellőzött tisztviselő ne­vében.) Legilletékesebb helyen, pénzügymi­niszter barátommal meg fogom beszélni az önök sérelmeit. Azonban ha önök emlékira­tukban azt kérik, amit a hozzám juttatott alá­írásokkal is bizonyításiak, hogy a pénzügymi­niszter urat arra kérjem, hogy legalább évi 25—30 millió pengő segélyt állítson be a költ­ségvetésbe, ezt azért nem tehetem, mert a pénz­ügyminiszter úr azt kérdezné, honnan vegye a 30 millió pengőt államháztartásunk mai vi­szonyai között. — Mondjuk holnap délben, ha úgy tetszik. — Ezzel még elcsevegett egy darabig, azután kezet csókolt Madamenak és elment. — Holnap dél felé megint tiszteletemet teszem és együtt járjuk be autón a várost. Alig hogy a vicomte eltávozott, Anasztázia asszony az öccséért telefonált. — Te, Julia, — mondta, mikor ott volt és kellően informálta, hogy miről van szó — itt két hajszálra egyforma retikülöm van. Párizsban vet­tem, a Louvreban. Ezt az egyiket én a vicomte előtt holnap ki fogom ejteni az autómon és előre is tudom, hogy a „becsületes“ megtaláló nem fogja visszahozni, hanem megtartja. De itt van a retikü­löm párja, ezt magadhoz vedd, Julia, és holnap­után, ha olvasod a lapokban, hogy elvesztettem és a megtaláló kéretik és a többi, te maszkírozd ki magadat hordárnak és itt, a vicomte előtt, add át nekem. Hadd n­ézze ki a szemét a vicomte, hogy mekkora itt minálunk a tisztesség. Másnap délben a vicomte nagyon pontos volt, autóba ült Madame-mal és elhajtatott. Bent az autóban aztán megtette Madame, hogy kivette fü­léből a boutonját, ami szerinte félmillió lent ért, betétette a retikülbe és azt mondta: — Most jelölje meg, kérem, kedves barátom, hol ejtsem ki autómból ezt a retikült? " A vicomte nagy szemeket meresztett. — Mégis meg meri kockáztatni, kedvesem? — Egész nyugodtan, mon ami. Bukarest a becsületesek városa. Csak mondja meg, hol ejtsem ki s ott kiejtem. — Akár itt is, ma chéxe amié. Itt is sok sze­gény ember ácsorog. Madame erre úgy tett, mintha valakinek ba­rátságosan intene és a lendület hevében kiejtette kezéből a retikült. És még látta ő is, a vicomte is. 3 Nézze ezt a tégely cipőkrémet könnyen és tisztán kezelhető. Minden milligrammot felhasználhat, hogy cipője szép, puha és tartós maradjon. Vertiképviselő: Kármán Marcal, Budapest, IV., Piarista­ u. 14. (Váci G u. sarok) M­eltonian a jó cipők krémje dobozban, tubusban, tégelyben mindenütt kapható 50, 80, 90 fillér, 1 és 2 pengő Meltonian Ltd., C r I c k I a w NW. S.

Next