Pesti Hírlap, 1935. március (57. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-19 / 64. szám
1935. március 19., kedd. PESTI HÍRLAP Horthy Miklós kormányzó László Bültp által festett képmásának sajtóbemutatója• (Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.) Ma, hétfőn egy hete érkezett Budapestre László Fülöp, hogy a képviselőházi elnöki szoba számára megfesse Horthy Miklós kormányzó úr képmását. Egy hét elteltével ma már a teljesen kész művet be is mutatta a sajtó meghívott képviselőinek. László mester még ma is dolgozott a képen a várpalotának északnyugatra eső szárnyéban, a részére berendezett műteremben, amely valamikor ebédlő célját szolgálta. Ezalatt a szomszédos teremben — amely egyike a kormányzó úr fogadóermeinek — összegyűltek a meghívottak: Almásy László, a képviselőház elnöke, báró Wlassicus Gyula kultuszállamtitkár, bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, László Marcell, a művész öccse és a sajtó képviselői. Pontban egy órakor megnyílt a rögtönzött műterem ajtaja s a meghívottak előtt máris ott állt a kép, azon frissen, amint éppen akkor befejeződött. Mellette állt László Fülöp, a mester, aki a „jó munka“ mosolyával fogadta az érkezőket. Bármenynyire elkényeztette is eddig László Fülöp a maga közönségét, ez a kép meglepetésként hatott. A kormányzónak a képből a belépőre szegeződő tekintete oly mélységesen emberi, hogy első pillanatban szinte optikai csalódásban ringott mindenki. A következő érzések, amelyeket a kép sugallt: egyszerűség és erő. Erő a szemben, erő az arcvonásokon, erő a kézben. A balkéz lágyan forr össze a kard markolatával; nincs benne semmi erőltetettség, ám éppen ez a természetes, formás mozdulat adja meg az erő érzését. Egyszerűség a kép egész kezelésében. A sötétkék tengernagyi ruha egészen egyszerű, és egyszerűek a színhatás eszközei. A kormányzónak katonásan , sportsan rózsás arca, dercedő haja, a karszék sárga részlete, a piros-fehér-zöld kardbojt, annak is egy rubinszerű vörös foltja: teszik kolorisztikus mesterművé a képet. László Fülöp a legkedvesebben felelt a kérdezősködésekre, de nála is ékesebben beszélt a képről — maga a kép. Almásy László, a képvelőház elnöke külön köszönetet mondott a művésznek alkotásáért, amely — úgymond — az országházi palota egyik legszebb műkincse lesz. Számos kérdés hangzott el a munka menetéről, amelyre nézve a mester a következő felvilágosítást adta: — Amint az urak tudják, ma nyolcadik napja vagyok Budapesten. Az első nap csak egy rajzot készítettem. Tulajdonképpen hét nap állt rendelkezésemre, ami talán kevés is lett volna, ha a kormányzó úr őfőméltósága a legnagyobb megértéssel nem támogatott volna munkámban. Az a körülmény, hogy volt olyan nap, amikor a főméltósága úr, ha csak rövid időre is, másodszor is ült nekem, rendkívül megkönnyítette munkámat. Csak így fejezhettem azt be a rendelkezésemre álló idő alatt. A sajtóbemutató végeztével készült az a szép fényképfelvétel, amelyet a Képes Pesti Hírlap első oldalán közlünk. Ezután László Fülöp Bárczy István és Siklóssy László társaságában távozott a palotából. A kép egyelőre abban a teremben marad, amelyben készült. A termet lezárták, úgyhogy az senki számára nem lesz hozzáférhető. Április közepén kerül sor a kép filniszelésére. Ezután veszi azt át tulajdonosa, a magyar országgyűlés. Az új képviselőház öszszeülésének idején a kép mindenesetre már ott lesz a parlamenti palotában. Addigra sejthetőleg elkészülnek a képviselőház elnöki szobájában azok az átalakítások, amelyeket a kép méltó elhelyezése megkíván. ________ S. L. Agyonlőtte magát egy svájci gyáros Budapesten. Vasárnap agyonlőtte magát Budapesten egy külföldi gyáros. Szállóbeli lakásából délután hat óra tájban revolvert dörrenés hallatszott. Az alkalmazottak odasiettek, de hiába zörgettek, végül is a portás felnyitotta a szoba ajtaját. Belépve, ott találták véres fejjel a szoba bérlőjét. Mollenweider Eduard 62 éves svájci textilgyárost Az ágy mellett a padlón feküdt, mellette hevert Browning-pisztolya. Nyomban értesítették a mentőket és a főkapitányságot. A mentők már nem tudtak segíteni az öngyilkoson, a golyó szétroncsolta a fejét és nyomban megölte. A svájci textilgyáros minden évben ellátogatott Budapestre. A korábban jókedélyű ember most fáradtan, kimerülten érkezett meg és panaszkodott, hogy súlyos vesebaja következtében szörnyű fájdalmak gyötrik. Vasárnap egész nap nem mozdult ki a szobájából, fájdalomcsillapító szereket szedett, de miután a szerek nem használtak, orvost hivatott. Az orvos a vizsgálat után azonnali operációt javasolt. Wollenweider Eduard nem sokkal az orvos távozása után elővette revolverét és fejbelőtte magát. A rendőri bizottság három búcsúlevelet talált a szállodai szobában. A gyáros búcsúlevelet írt Svájcban élő fiának, egyik üzlettársának és a főkapitányságnak. A rendőrséget levelében arra kérte, hogy ne boncolják fel és öngyilkosságát súlyos betegségével okolta meg. Holttestét a törvényszéki orvostani intézetbe szállították. A világ legdrágább városa. Mik az okai a párizsi rendkívüli drágaságnak? Párizs, március. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Ne soroljunk itt fel árakat (átlagban háromszorosai a pestieknek). Próbáljuk meg egyszer közelebbről megvizsgálni, milyen okai lehetnek annak, hogy a világ leggazdagabb (legalább is ennek tartják) országának fővárosában manapság olyan drága az élet, mint sehol másutt? Ez az ellentmondó jelenség túlnő a helyi kereteken, érdemes alaposabban szemügyre venni tanulságképpen is. Adók útvesztőjében. Kis ankétot rendeztem. A válaszok közül itt a négy legjellemzőbb. Egy ügyvéd így felelt: — Mindenekelőtt az adókat okolom. Mi külön adót fizetünk a szerzett vagy öröklött, kamatozó vagyon (impôt sur les revenus) és különt évi jövedelmünk (impôt sur les affaires) után. Senki se folytathat ügyvédi, vagy orvosi gyakorlatot anélkül, hogy hivatali helyiségéért évi külön „taxe“-ot ne rójjanak ki rá. A kereskedő, a vállalkozó, a szállodás a vagyon- és jövedelemadón kívül ugyancsak évi „foglalkozási adót“ (taxe des fonds) fizet. És mit szól a szintén külön kirótt lakásadóhoz? A dohány, gyufa, bélyeg, öngyújtó, kérvény, gáz és villanyadókról ne is beszéljünk. Az állam a legegyszerűbb adásvételi szerződésnél „szövegezési adó“ formájában csípi le a maga részesedését. Különálló a luxusadó. Aztán itt az „impôt sur les immobiliers“, amely a háztulajdonosokat és földbirtokosokat sújtja, míg kiegészítője, az impôt sur les mobilere“ a részvényesekre vonatkozik (kivéve az állampapírokat). Itt a gépkocsi- és repülőgéptulajdonosok réme: a magas benzinadó és mit tudom még, mi . . . — Hány százalékos az átlag adó? — Ezt nehéz kiszámítani, éppen mivel adórendszerünk annyira bonyolult, hogy egy egyént sokszor öt-hat címen terhel. Mégis, ha nem csalódom, az átlag ezer és ezerötszáz frank közötti havi fizetés (tehát nem jövedelem, az megint más!) után — mert havi ezren alul nincs kereseti adó — az évi összkereset tizenkét-tizenöt százalékát teszi ki. Ez az arányszám azonban ugrásszerűen növekszik és a legmagasabb régiókban eléri a harminc százalékot is. Csoda-e, ha ilyen körülmények között minden szakma a másikon akarta adóterhét megkeresni s végül olyan „circulus vitiosus“ állott elő, amely az árak általános felszökkenésére vezetett? . . . Miután pedig ekkora a drágaság, ki ki csak a legszükségesebbet szerzi be, vagyis bármilyen magasak az adók, végeredményben az állam is veszít . . . Munkabérek, közvetítők — túl sok a pénz ! A második okra egy gyáriparos mutatott rá: — Franciaországban és főkép Párizsban túlmagasak az órabérek. Egy jó bádogos átlagban felviszi napi nyolcvan frankra, egy szerelő nem adja hetvenen alul, míg egy képzett vas- és fémmunkás napi munkabére kilencven- és százhúsz frank között ingadozik. Vegye ehhez a szakszervezetek folyton megújuló követeléseit, a különböző betegsegélyző- és munkáspénztárak (Assistance Publique, Rispensaires) járulékait, melyeket nagyrészt szintén mi, munkaadók fedezünk . . . Hát hogy adhatnánk olcsóbban az áruinkat? Egy bizományos: — A francia kereskedelem és közgazdaság rákfenéje az a közvetítőrendszer, amely III. Napóleon korában vert nálunk gyökeret s azóta csak erősbödött. A kereskedelmi utazók és különböző „démarcheur“-ök mestersége a legkedveltebb polgári foglalkozások egyike — mert busásan hoz a konyhára. Minden áru, legyen az gépalkatrész, nyerstermék, föld, vagy ház, tucatnyi kézen megy át, mielőtt valódi tulajdonosához jutna. Ez a láncrendszer szökteti fel az árakat, hiszen az érdekeltek minden egyes „folyótételen“ legalább huszonöt százalékot akarnak fejenként keresni. Példák: ebben az évben a gazda (akit pedig maga az Állam véd!) átlagban negyven frankjával adta tovább a mázsa búzát a közvetítőnek, a párizsi piacon pedig a búza mázsája kilencven frank körül mozog. Ugyanez az arányszám a bor, tej, vaj, sajt, szén, vas esetében, a gyarmati árukról nem is szólva, mert ott a „lefölözök“ haszna gyakorta meghaladja a kétszáz százalékot. És vannak még derűsenlátók, akik a „drágaság letöréséről“ mernek ábrándozni! Végül egy pénzember véleménye: — Túl sok pénz van forgalomban, igy vásárlóereje csökken s felmennek az árak. A pénzapasztás (defláció) bizonyos végső esetekben éppoly hasznos lehet, mint az érvágás. Természetesen csak ha észszerűen alkalmazzák . . . 7% Némileg nem megnyugtató-e Csonkamagyarország lakóira, hogy nálunk kevés a pénz (haj de kevés!), mégis olcsón élünk, míg itt, francia földön, a jómód végvárában, az emberek belefulladnak a pénzbe, de rosszul és drágán létezgetnek?! Gál László. Rákóczi, Petőfi és Kossuth szelleme a Petőfi Társaság nagygyűlésén. A Petőfi Társaság vasárnap délelőtt tartotta ez évi nagygyűlését a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, amelyet teljesen megtöltött az ünneplő közönség. A nagygyűlésen megjelent József kir. herceg is, továbbá ott voltak a kultuszminisztérium képviseletében ifj. báró Wlassics Gyula államtitkár, a főváros részéről ifj. Németh Károly tanácsnok és még sokan mások társadalmi, irodalmi és művészeti életünk előkelőségei sorából. Császár Elemér elnöki megnyitóul felolvasta a távollevő Pekár Gyulának, a társaság elnökének „Rákóczi és Petőfi“ című tanulmányát, amelyben többek között azt hangoztatja, hogy az egész magyar ezer esztendő voltaképpen egy szabadságharc, csak ellenségeink változtak és változnak örökké. 1848 halhatatlan triászában Kossuth és Görgey mellett Petőfi az, aki a két szabadságharc összekötőjeként a Rákóczi zászlaját viszi, a sugalmazó fejedelem „másvilági hangja“ dörög elő oly lelkesítően Petőfi csatakölteményeiből. Hazánk szentjétől, halálának kétszázéves fordulóján, mi sem kérünk mást Rákóczitól, mint amiért Petőfi esdett 1848-ban, maradjon továbbra is a sötét éjben fényes csillagunk. A főtitkári jelentés után Hegedűs Loránt v. miniszter felolvasta „Petőfi és Kossuth“ című tanulmányát. Megállapítható — mondotta —, hogy Petőfi és Kossuth nem múló jelenségek, hanem a legnagyobbak, kik valaha történelembe, vagy az emberiség művészetébe belekerültek. Kossuth Lajos vallomásaiból az csendül ki, hogy ő „minden nép szabadságáért küzdött“ s a szabadság tüze világraszóló módon lángol nemcsak Kossuthból, hanem Petőfiből is. Ez világhírük igazi titka és lelkük igazi lényege. Petőfi és Kossuth lengik körül a szabadságnak azt a kis mécsesét amelyek minden mást félretéve és minden káros divatot elvetve, a magyar költőknek ápolniok kell. Ha ezt meg tudják tenni és névtelen leheletüket a szabadság-mécs élesztésére fordítják, akkor egyszer újra kiderül a láthatár . . . Madai Gyula költeményeiből olvasott fel Gáspár Jenő, a Petőfi Társaság titkára, majd Voinovich Géza, a Nemzeti Színház kormánybiztosa, „Egy élet“ című novelláját olvasta fel, Szathmáry István „Rákóczi" című époszának egy részletét mutatta be a közönség nagy tetszése közben. Az époszt — amely Rákóczi világszerte ismert „Recrudescunt Vulnera“ kiáltványának költői feldolgozása — a fejedelem jubileumi esztendeje teszi most időszerűvé és még ebben az évben könyvalakban is a nagyközönség elé kerül. Végül Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház művésze Petőfi „Nemzeti Dal“-át adta elő, a közönség tomboló lelkesedése között. A nagygyűlés után a társaság tagjai és a megjelent vendégek ünnepi ebéden vettek részt a Dunapalota márványtermében. 13 Beiktatták Pest megye új főispánját. Hagyományos, fényes külsőségek között, a szokásos szertartásokkal iktatták be méltóságába hétfőn délelőtt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye új főispánját, dr. Karai-Krakker Kálmánt. Az ősi vármegyeháza nagytermét zsúfolásig megtöltötték a törvényhatósági bizottság tagjai, a karzatokat pedig az érdeklődők. Ott voltak többek között Darányi Kálmán földmivelésügyi miniszter, Liber Endre h. polgármester a főváros képviseletében, dr. Agarasztó Tivadar nyug. alispán, gróf Káday Gedeon, Szavasz László ref. püspök, Stuhlmann Patrik premontrei rektor, dr. Horváth Győző felszentelt püspök, Csik József apát, felsőházi tag és sokan mások. A vármegyeháza fényesen feldíszített és kivilágított nagytermében az installáló közgyűlésen Erdélyi Lóránd alispán elnökölt. Ráday Gedeon vezetésével küldöttség alakult, hogy az uj főispánt meghívja a vármegyei közgyűlés színe elé. Karai-Krakker főispán bordóbársony díszmagyarban érkezett. A terem bejáratánál Gorzó János, a vármegyeház gondnoka köszöntötte az uj főispánt és elkérte kardját annak jelképéül, hogy nem fegyveres erőszakkal vonul be a vármegyeházára. A hivatali esküt a szokásos ünnepélyességgel mondotta el az új főispán. Erdélyi Lóránd alispán üdvözlő szavaira Karai- Krakker Kálmán főispán székfoglaló beszédet mondott. Hangsúlyozta, hogy a nyitott ajtó közigazgatásának a híve. Ez azt jelenti, hogy a jogkereső, a közigazgatás segítő kezére szoruló polgár drága idejét ne töltse az előszobákban várakozással, megértő és szíves elbánásban részesüljön. A hivatali tekintélynek nem esik rovására az előzékeny jogsegély. Na felejtsék el a tisztviselők, hogy minél szegényebb, minél elesettebb az, aki ügyes-bajos orvoslást kér, annál türelmesebb és szeretetteljesebb elbánásban kell részesíteni. Nagy időknek vagyunk szomorú tanúi, de ahogy a lágy vas a pöröly csapása alatt acéllá keményedik, úgy ezt a nemzetet is elszánttá, keménnyé és dacossá teszik a magyar sors pörölycsapásai. Ezzel az elszánt, megingathatatlan, ha kell, dacos magyar akarattal fogunk a közös munkához az újabb ezer esztendő kiépítéséhez. A vármegyei bizottsági tagok nevében Kolozsváry Mihály nagyprépost felsőházi tag üdvözölte az uj főispánt és Isten áldását kérte munkájára. A vármegyei ellenzék nevében Fábián Béla beszélt. Megnyugtat mindenkit — mondotta —, amit a főispán a törvénytiszteletről és a törvények betartásáról mondott, mert ennek a vármegyének az autonómiája az egész magyar alkotmány egyik biztosítéka. Reméli, hogy a főispán ennek a vármegyének mindig csak főispánja lesz és sohasem ,,adminisztrátora“. Az uj főispán rövid válasza után a vármegye díszközgyűlése véget ért. A közgyűlés után a főispán hivatali helyiségébe ment és elsőnek a vármegyei tisztviselők küldöttségét fogadta Erdélyi Lóránt alispán vezetésével. A vármegyei tisztviselők küldöttsége Tiszmagyarban járult a főispán elé.