Pesti Hírlap, 1941. november (63. évfolyam, 250-274. szám)

1941-11-01 / 250. szám

Az első bécsi döntés évfordulója Három esztendővel ezelőtt, 1938 november másodikén, a bécsi Belvedere-palotában hozták meg azt a döntébírés&L ítéletet, amelynek nyomán a Felvidék nagy részének Magyarországhoz való visszatérésével a magyar revízió megkezdődött. Utána következett a többi területgyarapodás: a Kárpátalja, majd erdélyi és délvidéki országrészek tértek vissza s igy a Kárpátok medencéjének rendje most már kialakulóban van s ezzel új külpolitikai célok és feladatok nyíltak meg előttünk. Az első revizió, véráldozat nélkül, két hatalmas szövetségesünk égisze alatt jóformán zavartalanul ment végbe. Erőszakkal elszakított földet, ősi tulajdonunkat kaptuk vissza. A döntőbíróság ítélete egymilliónál több magyart s mintegy tizenkétezer négyzetkilométer területet juttatott vissza. Az eseményeknek azóta ránk zúdult forgatagában szinte alig hisszük el, hogy csak három év telt el az örvendetes esemény óta. úgy érezzük, mintha már sokkal régebben kezdődött volna meg az a revíziós jóvátétel, amelyre két évtizeden át tömérdek szenvedés közepette, sok imádsággal vártunk. De a legsötétebb időben sem veszítettük el hitünket a jövendőben s mikor visszaemlékezünk a bécsi döntést megelőző tárgyalások izgalmára, lázára s az ujjongó örömre, amellyel az eredményt az ország kicsinyje-nagyra várta, most is hangosabban dobban meg szivünk. Megjelennek szemünk előtt nagy szövetségeseink döntőbirái s a mi magyar államférfiaink, akik meghozták és tudtunkra adták a jó eredményt. S megjelenik előttünk a visszatért ősi föld lakóinak örvendezése, magyar zászlók lobogása s országgyarapitó vezérünknek, Horthy Miklós kormányzónknak bevonulása rabságból szabadult, ujjongó, hűséges magyarjai közé. Húsz esztendő alatt tökéletesen megváltoztak Európa erőviszonyai. Ennek első következménye a párisi békediktátumok összeomlása volt. A nagy és baráti német és olasz nemzet hatalmasan megnövekedett ereje lehetővé tette, hogy a magyar revizió is megkezdődhessék. A mi kitartásunk a nyomorúság hosszú évei alatt, ragaszkodásunk ősi eszményeinkhez és igazságunkhoz sikert ért el. Azóta a mi erőnk is meggyarapodott s igy elfoglalhatjuk méltó szerepünket a világban. Annak idején mindkét hatalmas szövetségesünk vezére kijelentette, hogy Paris, október vége. A párisi „Gerbe“, Alphonse de Chateaubriant előkelő politikai és irodalmi hetilapja, nagy cikket szentelt Magyarország Kormányzójának, mint a bolsevizmus elleni küzdelem előharcosának. A nemzeti hadsereg megteremtője „A bolsevizmus elleni epikus küzdelem nagy vezérei sorából kiemelkedik egy büszke tengerész, Horthy Miklósnak, Magyarország Kormányzójának nemes alakja — írja bevezetőben a lap. Horthy tengernagy közéleti pályafutását azzal kezdte, hogy felszabadította országát a kommunista csapás alól. Huszonkét éven keresztül nem szűnt meg éberen szemmel tartani az európai műveltség ellen aknamunkát folytató bolsevista veszélyt Ma, életének csúcspontjára érve, habozás nélkül vetette harcba az ország határán túl az európai népek közös ellensége ellen a magyar hadsereget, melyet a nemzeti ellenforradalom hősi napjaiban ő maga teremtett meg.“ A cikkíró ezután visszapillant arra az útra, melyet Magyarország a világháború óta futott be és megvilágítja Horthy Miklós vezető szerepét a vesztett háború és forradalmak következtében földresujtott ország talpraállításában. Ismerteti a kormányzónak a nemzeti hadsereg megszervezésével végzett munkásságát, mely a magyar nemzeti megújhodás alapja volt. Mikor kormányzó lett, az államfői méltóságot nem kényelmes párnának, hanem felelősséggel teljes hivatásnak tekintette. Állandóan a parancsnoki hídon maradt éppen úgy, mint 1917 május 7-én, az otrantói ütközetben, midőn súlyos sebesülése ellenére, hordágyon fekve is folytatta a vezénylést. Két évtized erőfeszítése „Magyarország Kormányzója sem viselkedhetett máskép — folytatódik a cikk —, mint a monarchia tengerésztisztje. Ha kénytelen volt is elfogadni a trianoni békét, sohasem nyugodott bele hazája kegyetlen megcsonkításába. Magyarország ezer sebből vérzett, megfosztva területének kétharmad részétől és legfőbb természeti kincseitől. A társadalmi és gazdasági rendet helyre kellett állítani. A Kormányzó személyes irányítása mellett gyorsított ütemben követték egymást a haladó szellemben fogant fontos intézkedések. Egy jelentős földreform gyarapította a nemzet gerincét alkotó független kisgazdák számát. A társadalombiztosítás megjavította a munkásosztály életviszonyait. A pénzügyi és gazdasági szanálás egészséges alapokra helyezte az ország pénzügyi és gazdasági életét. Lassankint helyreállott a jólét. De a budapesti Szabadság-téren a nemzeti gyász jeléül a háromszínű zászló félárbocra eresztve lengett, az elvesztett országrészeket jelképező négy szobortól körülvéve. Magyarország nem feledketett.“ Felvírrad az igazság napja Horthy Miklós nem kockázatos kalandokkal, hanem józan reálpolitikával akarta népét a területi integritás irányába visszavezetni — állapítja meg a cikkíró. — Két évtizedes fáradságos erőfeszítések eredményeképpen 1938-ban végre tisztulni kezdett a látóhatár Magyarország körül. Az ország visszanyerte szabad fegyverkezési jogát és ugyanez év novemberében vérontás nélkül visszaszerezte a felvidéki magyarlakta területeket .Az ősi magyar Kassa — mondja továbbiakban a cikkíró — ujjongva fogadta a kormányzót. 1939 márciusában kitűzik a nemzeti lobogót a Kárpátok ormára, az ország régi határára. 1941 márciusában visszatért az Anyaország kebelébe Kolozsvár, Erdély szíve, mely az ellenséges uralom ellenére sohasem szűnt meg mélységesen magyar lenni. A jugoszláv államtákolmány, széthullása szintén visszajuttatott egy részt az ország régi területéből. Északon, Keleten, Délen és Nyugaton ismét derengeni kezdett.“ Alphonse de Chateaubriant végül méltatja Magyarország szerepét a bolsevizmus elleni háborúban és rá Francia hetilap Horthy Miklós elévülhetetlen érdemeiről A párisi „Gerbe“ dicsőíti Magyarország kormányzóját Mindenszentek írta Fóthy János Már este volt, mikor a temető kapuján belépett. A szemergő, nyirkos ködben, amelynek íze kesernyés volt, krizantémillatú, sötéten áradt a tömeg a sárgásvörösen világító sírok ösvényein a kijárat felé. „Záróra“ — gondolta fanyar kis mosollyal, miközben a sír felé ment, gyorsan, gépiesen. A sír jó messze volt, valamelyik elhagyott, régi parcellában, ahova jóideje nem temetkeztek már. Tíz év óta mindig eljött a sírhoz Mindenszentek estéjén, meggyújtott egy mécslángot, letette a süppedt sírhalomra a nedves gaz közé, ott állt egy darabig eltűnődve, aztán megemelte kalapját, mint aki azt mondja: viszontlátásra, és elment, ahogy jött, a város felé. Sohasem jutott eszébe, megnézni, ló fekszik a hant alatt, a félrebillent sírkereszten, amely évről-évre közelebb roskadt a földhöz, régen elkopott már a név betűinek aranyozása, kis erőfeszítéssel tán elolvashatta volna még, de fölösleges volt. Egy sír volt a sok között, elhagyott, árva, magányos, mint ő maga, ezért kereste ki tíz év előtt, amikor először gyújtotta meg fölötte egy szál mécsesét. Akkor lami bolondul és betegen vér, mitikus keserűséggel, önkínzó daccal, azt mondta magával elhitetni, hogy Lúd fekszik a hant alatt és szinte kéjes elégtételt érzett, amikor az ismeretlen halott sírján meggyújtotta a lángot. „Halott vagy — mondta magában — itt fekszel és én eljöttem hozzád, nyugodj békében“ ... amikor elment a sírtól és visszanézett a gyom és gaz között félénken libegő lángra, mintha könnyebbnek érezte volna szívét. Azóta eljött ide minden évben, persze már nem azzal az egykori vad és keserű lázongással, amely gyűlölet volt és szerelem, egy ideje csak megszokásból hozta el mécsesét, mintegy udvariassági látogatás volt az egész az idegen halottnál, akiről azt sem tudta, nő vagy férfi, de valamikor, viharzó fájdalmának első éveiben, igenis Laci volt. A népes és világos főösvényen, amelynek egyik hajlásánál balra kellett letérnie, egy férfi jött szembe. Lehajtott fejjel jött, fázósan összehúzódva kabátjában, zsebredugott kezekkel, kissé görnyedtem „Bocsánat“ — mondta megrezzenve, amint könyökével súrolta a szembejövőt. Feltekintettek mindketten, egy pillanatig dermedten bámultak egymásra és meggyorsított léptekkel folytatták útjukat ellentétes irányban. De aztán, szinte ugyanabban a pillanatban, megálltak, lopva viszszanéztek és megindultak, habozó, zavart léptekkel, egymás felé. — Szervusz Brra — mondta az egyik és megemelte kalapját. — Szervusz Sándor — mondta a másik és kezet nyújtott. Ekkor már bánták mindketten ... mi értelme volt ennek a közeledésnek, úgy sincs mondanivalójuk egymás számára, zavartan álltak és tanácstalanul, de most már nevetséges lett volna szó nélkül útjukra menni megint. „Ó, hogy gyűlöltelek — gondolta az egyik —, hogy gyűlöltelek évekig és íme, most itt állok veled szemben, némán, érzéketlenül. Ha tudnád, hova tartok éppen ... egy idegen sírhoz, amelybe tíz év előtt Lucit temettem, Lucit, akit te vettél el tőlem, igen te, nem a halál.. .Ó, hogy gyűlöltelek! Nem tudom, téged gyűlöltelek-e jobban vagy őt, de mégis, mégis téged, mert azzal, hogy Lucit el tudtam temetni, mintha már meg is békültem volna vele. De téged csak gyűlölni tudtalak és téged igazán meg akartalak ölni“... — Hová mégy? — kérdezte a másik, kínosan, csak éppen, hogy megtörje a hallgatást. — Egy sírhoz — felelte és elnézett a sötét mellékösvény felé. — És te? — Vissza a városba. Nyolckor indul a vonatom hazafelé, csak a sírhoz jöttem fel Pestre ... — Kicsodád van itt eltemetve? — a kérdés közönyös volt, választ sem váró. A másik ránézett. Sápadt volt, szemei szárazon égtek és megvonaglott az arca. — Luci — mondta rekedten. — Luci? — valami végigrándult rajta, érezte, hogy elsápad, térdei remegtek -- Luci meghalt? — Nem tudtad? — a másik rábámult, mint aki nem érti. — Nem tudtad, hogy Luci meghalt? Most a nyáron... itt, az egyik budai szanatóriumban.. . — Laci meghalt — ismételte az első és értetlenül ingatta fejét. — Nem tudtam, nem hallottam ... szinte elképzelhetetlen ... ... és fehér hangon, mint aki didereg, hozzátette: , —... mi volt a baja szegénynek? A másik legyintett, sötéten, elkínzottan és félrenézett. — Nagyon sokat szenvedett — mondta aztán rekedten és köhintett —, rá sem ismertél volna, amikor meghalt, pedig . . . . . . elhallgatott, szinte ijedten, mintha most eszmélt volna rá valamire. — Pedig? ... — Semmi... — legyintett újra a másik — nem tudom, beszélhetek-e neked erről? ... Hogy sohasem volt olyan szép, mint a betegségét megelőző időben... és.... ...elfordult, sóhajtott és mintha inkább magának mondta volna: — ...talán sohasem voltunk olyan boldogok, mint azokban az években — Szegény, szegény — maga sem tudta, melyikükre gondol ezzel a szóval — de én most... — elhallgatott, a sötét mellékösvény felé nézett, aztán egyszerre, nagy011 gyorsan, mintha félne, hogy megbánja, újra megszólalt: — Nem kisérnél vissza hozzá? Némán megindultak egymás mellett. A sír ott volt pár lépésnyire, gyöngéden körülrakva fesüveg golyókkal, amelyekben ezüstfehéren lobogott a láng és fénye halványan remegett a virágba borult halmon. Lila ciklámen — gondolta — igen, ez volt a legkedvesebb virága, emlékszem... Ott álltak némán, fedetlen fővel. Most, a derengő világosságban, jól látta a másikat, aki megmegremegve, szinte összezsugorodott kabátjában, mint aki láthatatlan súly alatt roskadozik. „Hogy megöregedett“ — gondolta és elfordította fejét. Zsebébe nyúlt, elővett valamit. — Megengeded? — kérdezte, a másik némán bólintott, ő pedig meggyújtotta mécsesét és lassan szerényen elhelyezte a sír lábánál. Szúró kis nyilallást érzett az orrában, könny szökött a szemébe. Elővette zsebkendőjét, kifújta orrát. Aztán megérintette a másik karját: — Hideg van — mondta csöndesen — azt hiszem, meghűltem. Gyere, igyunk meg valahol egy teát... és beszélgessünk kicsit.". - szükség van erős és független Magyarországra. S ezt mi magunk is érezzük s ennek tudata elevenen élt bennünk megcsonkíttatásunk és megaláztatásunk legnehezebb idején is. A területében meggyarapodott, független Magyarország most már teljesíteni is tudja ezeréves küldetését, betöltheti a Kárpát-medencében való vezető szerepét. A trianoni békediktátum összetörése után most elindulhattunk a második ezredév felé, amely Szent István ezer év előtti Magyarországának akar folytatása lenni. A Felvidéket s utána a többiországrészt visszaszerző lelki erők között a legnagyobb a magyar hit, az ezeréves magyar hagyományhoz való ragaszkodás volt, amely csüggedést soha nem ismert. Hoszszú évszázadok bajai és szenvedései sem tudták megtörni nemzetünket, sem pedig eltéríteni nem tudtak bennünket hivatásunktól. Jóban, rosszban, békében és háborúban mindig igyekeztünk teljesíteni hivatásunkat, amelyet ősi területeink visszanyerése után most nagyobb reménységgel és nagyobb erővel állíthatunk nemcsak hazánk, hanem Európa jövendőjének szolgálatába. mutat arra, hogy Horthy Miklós e háború kitörésekor azonnal elrendelte hadseregének hadbalépését a vörösök ellen. Ezúttal nem elvesztett területek visszaszerzéséről volt szó. Magyarország Európa hívó szavára mozdult meg, hogy híven évezredes hagyományaihoz, fegyvert ragadjon a nyugati műveltség megvédésére. Honti Ferenc. Urmánczy Nándor halálának első évfordulója „Lelkében szinte a magyar sors hordozója volt, azon túl nem volt számára értelme az életnek...“ A Magyar Szövetség Ereklyés Országzászló Nagybizottsága pénteken néhai országos elnökének, Urmánczy Nándor halálának első évfordulója alkalmából a ferencrendiek templomában tartott gyászistentisztelet után az országos elnökség helyiségében gyászülést tartott. A gyászünnepségen megjelentek a szövetség választmányának, elnöki és intéző tanácsának tagjai csaknem teljes számban. Ott voltak: vitéz Rátvay Imre ny. tábornok, dr. Cselényi Pál országgyűlési képviselő, dr. Javornitzky Jenő miniszteri tanácsos, dr. Sándor László ny. főkapitány, Dalmady Ödön ny. miniszteri osztályfőnök, Jánosffy-Jaczkovits Iván ny. miniszteri tanácsos, dr. Preszly Loránd ezredes, dr. Sebestyén Imre ny. kúriai bíró, Eberhart János ny. postafőigazgató, Pisztory Zoltán ny. táblai tanácselnök, dr. Nagy Iván tb. vm. főügyész és mások. Dr. Battsay Ákos országos elnökhelyettes megnyitó szavai után dr. Demes Aladár országgyűlési képviselő, az EONB társelnöke mondott emlékbeszédet, amelyben Urmánczy Nándor életének történelmi képét rajzolta meg. — Ma lélekben és gondolatban egy távoli sir körül állunk — mondotta. — Egy sir körül, amely a Maros völgyében, a hévízi fák alatt, az otthonnak mindennel megbékítő és kiengesztelő gyöngéd ölelésével zárja magába a huszonkét év messze vívott szakadatlan harcai után hazatért fiát és amely sírból mégis diadalmasan tör ki és árad felénk az élet. Urmánczy Nándornak valamennyiünk számára példát adó, meg nem alkuvó, dacos, az egyetlen célt soha nem tévesztő, áldozatos magyar élete. Talául ez az annyiszor és oly sokféleképen használt, sokat koptatott egyszerű, de mégis a legtöbbet mondó magyar jelző jellemzi Urmánczy Nándor egész életét a legtökéletesebben. Mert valóban elrendelésszerűen és teljesen magyar volt az ő élete. — Annyira azonosult a magyarsággal, annyira inkarnálódott benne a magyar hit, a magyar gondolat, a magyar hivatástudat és a magyar cél, szóval minden, ami a magyarság lényegét teszi, hogy lelkében szinte a magyar sors hordozója volt és azon túl nem volt számára értelme az életnek. Semmi sem érdekelte, ami a hite szerinti egyetlen magyar célt, az integer Magyarország elérését közvetve, vagy közvetlen nem munkálta, de mindent figyelemre méltatott, ami bármi módon, akár csak a legkisebb mértékben is szolgálatára lehetett a nagy célnak. Ez az egyoldalúság azonban egyben nagyvonalúvá tette és ebben olyan volt, mint a Nílus partján a messzi múltba visszanyúló, megingathatatlan alapokon álló piramisok, amelyeknek minden vonala, bárhonnan indul és bárhonnan nézzük is, egyetlenegy összefogó csúcsban fut össze. Csak magyarsága útját járta vas következetességgel akkor is, amikor mint képviselő csak egy feladatot ismert: mindenhol és mindenben hangsúlyozottan és erőteljesen érvényesíteni a magyarság életigényét. Amikor az 1918-as összeomlás milliók lelkét döntötte romokba, szülőföldjét oláh bocskorok tapodták, őt csak a magyar fájdalom égette és nem rázta meg a maga tragédiája, birtokának, házának, minden tulajdonának elrablása. Budapestre jött, hogy itt próbálkozzék a lehetetlennel. Nem lehetett másképpen, minthogy az Irredenta Lobogót is Urmánczy Nándor erős keze tartsa magasra. Tudta, hogy nem elég a parázsló tüzet felszítani, hanem ha lángragyul, lobogni kell hagyni és nem szabad visszafojtani. Ezért öltött testet a Szabadság-téren a négy irredenta szobor, ezért vált élő imádsággá milliók és milliók ajkán a magyar Hiszekegy, ezért mutat az ég felé esküre emelt kézzel a szabadság téri zászlórúd és ezért lobog félárbocon az ország minden táján 700- nál több országzászló, hirdetve az országnak és a magyar léleknek szétszakithatatlan egységét. — Urmánczy Nándor nem bízott az országot szétdaraboló Európában, csak a magyarság erejében. Azt akarta, hogy ugyanaz a magyar erő a léleknek és a karnak az ereje forrassza újra eggyé az országot, amely azt megszerezte és ezer éven át megtartotta. Az utolsó évek tör,ténései azóta Urmánczy jövőlátását igazolták: a fegyverek ereje Isten segítségével hatalmas országrészeket hozott vissza. Urmánczy Nándor is hazatérhetett: amikor hazaért, nagyot dobbant a szíve a viszontlátás örömében és örök időkre elválaszthatatlanul egyesült a hazai reggel. A választmány a mélyértelmű beszéd megörökítését határozta el. Pesti Hírlap 1941 nov. 1. szombat 3 legújabb szántából: Honvédeink a keleti arcvonalon. Képriport Odessza elfoglalásáról és a keleti német hadszíntér eseményeiről. Utcai harcok. Charkov, a Szovjet mintavárosa. Archangelszk és az amerikai hadianyagszállitás. A hadianyaggyárak élete. A lángok a szivekben égnek... A fáraók országa. Képek a hét eseményeiről. Szépirodalom, epizódok híres emberek életéből, rejtvények, tréfák stb ÁRA 20 FILL.