Pesti Hírlap, 1944. május (66. évfolyam, 98-121. szám)
1944-05-02 / 98. szám
Német tengeralattjárók harca távoli vizeken A német tengeralattjárók változatlan erővel harcolnak a távoli tengereken. Az április 12-i német hivatalos jelentés szerint a német búvárhajók megint 37.000 tonna ellenséges hajóteret semmisítettek meg, azonkívül k két rombolót és egy aknaszedőhajót ie elsüllyesztettek. A német tengeralattjáró hajók harcairól igen érdekes előadást tartott a német sajtó képviselői előtt Mannesmann kapitány. Egyszerű szavakkal, szinte szárazon számolt be utolsó útjáról, mint ahogy katonához ülik, aki érzi, hogy csak kötelességét teljesítette. Pedig arról, amit ő és hajójának legénysége véghezvitt, még a legnagyobb szerénység mellett is csak lelkesedéssel lehet beszélni. A Deutsche Allgemeine Zeitung alapján számolunk be előadásáról. Hetekig állt lesben Mannesmann kapitány hajója az Atlanti-óceán északi vizein, míg végre árbocok tűntek fel a láthatáron, jelezve, hogy ellenséges karaván közeledik. Merész támadással tört be a tengeralattjáró a karaván közepébe és rögtön elsülyesztett két tehergőzöst, azonkívül eltalált egy 15.000 tonnás személyszállítóhajót és egy tankhajót. A jól végzett munka után gyorsan elmerült a hullámokban. Az éjszaka beálltakor azonban újra megközelítette a karavánt és éppen támadni készült, amikor egy romboló felvette a harcot a tengeralattjáróval. Az ellenséges romboló meg akarta szabadítani a karavánt veszedelmes ellenfelétől, de egy szerencsés torpedótalálat a rombolót is rövid percek alatt ártalmatlanná tette. A csatahajó elsüllyedt, még mielőtt fegyvereit hatásosan használhatta volna. A karavánt kísérő többi romboló izgatottan száguldozott a tengeren, kutatva a vakmerő német tengeralattjáró után. Mannesmann hajója azonban rögtön a víz alá merült A búvárhajó periszkópján át a kapitány óriási árnyékot vett észre. A már egyszer eltalált személyszállító gőzös árnyékát. A kapitány ezt az alkalmat se akarta elmulasztani, felmerült és támadóállásba helyezkedett. Ekkor azonban a rombolók fényszóróinak csóváiba került és újra el kellett merülnie. Végül mégis kedvező állásból támadhatta meg a gőzöst és el is süllyesztette. Mint később kiderült, ez a 15.000 tonnás személyszállítóhajó pilótákat szállított Kanadából Angliába Mannesmann újra felmerült hajóját ellenséges repülők támadták meg. A karcsú búvárhajót négy bombatalálat érte. A megsérült hajó testében egy méter 80 centiméter hosszú lék keletkezett. Az elszánt parancsnok utasítására a hajót sebesülten is víz alá kellett meríteni. Csak így menekülhetett meg az ellenséges repülők pusztító tüzétől. A léken át erős sugárban ömlött a víz a hajó belsejébe. A vasváz recsegett, alig bírta a nyomást. A hajó lassan előreborult. " Helyzet majdnem kilátástalannak látszott ilyen súlyos körülmények között egy órát kellett víz alatt tölteni a búvárhajónak. Ezekben a nehéz percekben mutatkozott meg a legénység kitűnő fegyelmezettsége. Voltak, akik a halálra gondoltak, de a legénység túlnyomó részebiztosra vette a menekülést .— Nem pusztulhatok itt — mondotta határozottan az egyik fiatal tűzmester. — Mikor elindultunk, értesítettek, hogy kisfiam született, őt még látnom kell. És látni is fogom. " A kapitány gyümölcskonzervet osztatott ki, amiből csak ünnepélyes alkalmakkor kapott a legénység. Egyik matróz három dobozzal evett meg a kritikus óra alatt. A szikratáviróberendezés félig vízben állt, de a távirászok csakhamar rendbehozták, hiszen ettől függött a személyzet megmentése. Közben a többiek azon fáradoztak, hogy a hajót üzemképes állapotban tartsák. Még a szakács is velük dolgozott. Miután az akkumulátorokba is behatolt a sósvíz, klórgáz kezdett fejlődni. Kénytelenek voltak újra felmerülni. Szikratávíró-üzenetüket felfogta egy közelben cirkáló másik német tengeralattjáró Hatórai várakozás után megérkezett a segítség, de Mannesmann hajója akkor már alig tudta fenntartani magát a víz felszínén. Mannesmann felszólította a másik hajó kapitányát, hogy merüljön el, ha ellenséges repülőket vesz észre. A mentőhajó kapitánya visszautasította az ajánlatot. Nemsokára egy kisebb, majd egy nagyobb repülőgép tűnt fel és három órán át támadták a sikeresen védekező búvárhajókat. Támadás közben sikerült átszállítani a legénységet a segítőhajóra. A tenger erősen hullámzott s minden embert megkötözve, kötélen kellett átemelni a mentőhajóra. Utoljára maradtak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hajót utolsó percig víz fölött tartsák. A tüzérség is, mely állandóan tüzelt, az utolsó percek előtt hagyta el csak a hajót Mikor már mindenkit fölvett a segítő hajó, Mannesmann kapitány parancsot adott a vezető mérnöknek a sérült hajó elsüllyesztésére. A parancs végrehajtói a hajófenék légréseit kinyitották s átugrottak a fedélzet korlátján. Két perccel később a tengeralattjáró eltűnt a hullámsírban. A második tiszt kivételével, minden ember megmenekült. A második tiszt harc közben kapott halálos sebet. Hazafelé Rendkívül nehezen tudott csak hazavánszorogni a tengeralattjáró, mely két legénységet szállított. Minthogy a kétszeres legénységnek kétszer annyi oxigénre volt szüksége, kiadták a parancsot, hogy mindenki a lehető legkevesebbet beszéljen és a lehető legkevesebbet egyen, mert a beszéd és az emésztés fokozza leginkább az oxigénfogyasztást. A kitűnően fegyelmezett legénység megértően követte az utasításokat és ennek köszönhető, hogy hetekig tartó fáradságos utazás után sikerült a hajót biztos révbe juttatni. A végtelen barázda írta Szombathy Viktor Elza beleszúrta két karikavégű botját a hóba, rájuk támaszkodott, vastag kesztyűs kezén barázdát vont a bot tompa vége, de ez most nem fájt, nem érezte. Félreállott a nyomból, rézpántos cipőjét bokáig lepte el a tegnap esett hó s a fehérség rajtamaradt a cipőn, mint parti sövényen a dagályvíz habja. Érezte, hogy arcát kékre csípte a délelőtti szél s ha most tükörbe pillanthatna, nem találná szépnek magát: a hideg sok-sok apró gödröt ás a bőrébe, haja is lazán hull ki sapkája alól: egy hete múlt, hogy a fodrász odalenn a városban igazgatta ezt a hajat s alig bírt vele, el is pörkölte a végét. A szél, amely a szomszéd havasok felől borzolgatta a fenyők tetejét, apró, sznes papírszalagot lengetett meg: a hullámos szalag ázottan lógott egy ág végén, a tegnapelőtt futóverseny pályáját jelentette s most feladatát elvégezve, imbolygott a hidegben. Elza kinyújtotta az egyik botot s végével lekapta a papirost. Bele is tömte a hóba. Aztán felbiggyesztette az ajkát, — erre sem tett ma rúzst. — Most dühös? — kérdezte Sándor. Elza gondosan eltemette a kicsiny papírost és új után kutatott a botjával. A legközelebbi papírdarab azonban már a fordulónál volt, odáig most nem volt kedve elcsúszni. Baljába kapta a két botot s kesztyűs jobbkezével gyorsan sapkája alá igazíttota leomló, engedetlen haját. — Nem vagyok dühös, — nézett vissza a férfira. Sándor lenn állt a nyomban s léceit váltogatva súrolta nagy dobbanásokkal, mert reggel elfelejtette viaszolni s a deszkához minduntalan odaragadt már a hó. Sapkáját zsebre gyűrte, födetlen fővel állott a fenyőfa alatt s most nyakába hullott egy kis szélrázta hópamat. Mutatóujjával gallérja mögé nyúlt, óvatosan lendítette ki a havat, aztán zsebében kotorászott. A vízhatlan cigarettásdobozt halászta elő, amely nyáron is ott lóg az úszónadrágján, amikor vízbe megy. Felkattintotta. Két Daru unatkozott, még benne. — Rágyújt? — kérdezte. Elza nem felelt, felhúzta a vállát, ne bosszantsák most cigarettával. Lerázta ő is a havat vastagtalpú cipőjéről, a léc ide-odacsuszszant. Már nem volt az a tarka divathölgy, társasági lapból kivágott hullámvonalas figura, mint két héttel ezelőtt, amikor a hegyre ért föl egy délutáni órában a szánkón, a hegyre, élesre vasalt nadrágjában, hatszínű sállal, kockás bokavédővel, kék zubbonyban és piros sapkában, a villámzárak, kötött mellénykék, sávos kesztyűk, rézpántok és csattos övek zuhogó áradatával. Lopva végignézett magán. Nadrágja vasalatlan, a csoda-bokavédő helyett szürke harisnya buggyan ki a cipőből, az apacs nyakvédőt a fiókba dobta, cipője bőrét kopottra horzsolta a szíjazat, kockás kesztyűje helyett ezt a meleggel bélelt vitorlavászon-kesztyűujjast kellett felhúznia. Sándor kívánta így, a második héten. És hogy ilyen pompásan meg tud itt fordulni a lejtőn és hogy tegnap el mert indulni a versenyzőkkel, azért is Sándor felel. Ezért az egész hegyért, a fenyőkért, a kékre csiszolt égboltért, a messzi gyár idetévedt déli duda szaváért, a havattának súroló neszéért, a kicsiny cinkéért, a mélyedés oldalában felvillant ravaszdi rókaszemért,a felhőkért és esténként, vacsora után azért a hanglemezért: Sándor felel. — Dühös? — szólt most ismét a férfi s eldobta a cigarettát. Elza apróra húzta össze a száját, most olyan volt az a száj, mint irigyelt anakronizmus ezen a havas tetőn: júniusi cseresznye. Lehúzta kesztyűjét s erősen dörzsölte az arcát. Eközben felelt, mint akit alig érdekel a kérdés: — Mondtam, hogy nem vagyok dühös és nem haragszom és nagyon örülök, hogy megsmertem és köszönöm, hogy megtanított futni a léceken és hogy olykor táncolt is velem vacsora után. Ha emlékeket gyűjtenék, higgye el, legszebb dobozomba préselném. — Olyan hidegen néz rám, mintha maga volna a januári tél... — Szokták is mondani rám: fagyos és fenséges Elza. — Gúnyolódik? — Legfeljebb magammal. Ez pedig nem tiltható! — Valóban, nem. — Meddig akar itt álldogálni velem? Hideg van, nem érzi? — Induljunk. Azt szerettem volna, ha elkisér egy darabig. Elza kirántotta a két botot a hóból, ujjait belefűzte a szíjba s meglökte magát. A lejtő enyhe volt még az elején, dolgozni kellett s a lány hidegtől csípett arcára gyorsan ráült az igyekvő pirosság. Egykettő, egy-kettő, jobbal-ballal, jobbal-ballal, gondosan egymás mellett a léc, ahogyan Sándor tanította. Most közel zárva a kettőt, nagyon kicsit előre a bal, egyenesbe vagyunk, csak jól előrehajolni... Ág csapott a szemének, odakapott, kicsit megingott futtában, fékeznie kellett. Kiállt a nyomból, csupasz tenyerével dörzsölte meg a homlokbőrét. Sándor nagy porral fékezett, megállt, közelebb dobbant. — Fáj? — kérdezte. Elza mosolygott, udvariasan, nem szivből. — Semmi sem fáj, — felelte. *— Na, rendben van, — a férfi megigazította vállán a hátizsákot, mert így jött fel a hegyre két héttel ezelőtt, turista módjára, zsákkal, s most így is indult vissza az állomásra, a völgybe le, — rendben van, most azért mégis mondja meg csak. — Jó, — bólizott Elza, — megmondom. Nincs értelme, hogy feleslegesen érzelegjünk és a hosszú, tarka szónoklatok sem szeretem. Tegnap, vacsora után, amikor elköszönt, ezt mondta, emlékszik. „Holnap hazamegyek, valaki odalenn nagyon várja, hogy mondjak neki valamit!“ Először nem értettem. „Kicsoda?“ — kérdeztem. „Valaki, egy valaki...“ — mondta maga s «nevetni kezdett, a boldogak s a szerencsések mosolyával. Akkor már tudtam, mindent tudtam, elég éles szem van hozzá. Nekem nincsen semmi számonkérni valóm, hiszen még csak azt sem mondta soha, hogy tetszem magának. Látja, nagyon őszinte vagyok és bátor, azt hittem, szeretni fogjuk tudni egymást. Miért ne mondhassam ezt meg most, amikor búcsúzunk úgyis, maga leszalad a völgybe, én vissza a szállóba s nem fogunk találkozni ,többet. Most megmondtam. Nem vagyok dühös, talán még csalódott sem, de sohasem szerettem titkolózni. Ne felejtse el, hogy akadt egyszer egy lány, aki fenn, a hegyen, egyszerűen és őszintén mindezt így elmondta magának. Isten vele. Lehúzta a kesztyűjét, — oly jó meleg volt most ebben a Sándorajándékozta kesztyűben, — kezét nyújtotta s mosolygott is hozzá. — Jó, — mondta Sándor és kezet csókolt. — Isten vele. Azt hiszem azonban, még nem mondtam el mindent. — Mi mondanivalója lehet még? De a férfi nem felelt, megigazította hátizsákját, a bő zsebbe viszszanyomta a hőpalackot, amelyben forrón kotyogott az útravaló tea. Felkapta botjait, meglengette s nagyot lökött magán. Hosszú, meredek dombon, a lejtő széles, nyílt mezején siklott le. A lány ott maradt a nagy fa alatt, mellette a hóból két parányi fenyőfa csúcsa lesekedett ki. Itt fenn élesebb volt a szél, játszva kavarta a havat, a drótkötélpálya kötelei dúdolva zizegtek. Sándor leért a lejtő aljára s már kapaszkodott is fel a következő dombon. Megállt egy pillanatig, valamit intett és elnyújtott kígyóvonalban iparkodott felfelé. Elza nem mozdult, most már nyugodtan, keserűség nélkül nézte a férfit. Ez az apró kis fekete hangya tehát, aki gyorsan szedi lábát a túlsó oldalon, ez az, akinek hinni Menekülés "egy elleneten óvóhelyről Huszonhárom ember három, a szabadulásért — Beszélgetés a pesterzsébeti bombatámadás egyik szenvedő hősével A bombatámadásokkal kapcsolatban — amint az ember jár-kél a fővárosban — itt is, ott is hall valami érdekes epizódról, vagy csodálatos menekülésről. E sorok írója ezúttal az egyik budapesti étterem asztalánál figyelt fel erre a történetre, amely a szmokingos főúr ajkáról hangzott el, a történet egyik szereplője, valóban elmondhatja magáról, hogy az élet és halál mesgyéjéről jött vissza. A főurat lépten-nyomon elhívja a kötelesség. Egy-egy percre megáll, néhány szót váltunk vele, mielőtt tovább rohan s ezekből a félmondatokból alakul ki lassan a történet amely — mindnyájunk számára figyelmeztetésül — megmutatja, mit jelent a hidegvér, a lélekjelenlét és az idegeken való urakodni tudás a veszély pillanataiban. Az első bombázás első telitalálata — Az első bombatámadásnál történt — kezdi a főúr és önkéntelenül is mosolyog. Érdekes és természetes jelenség ez, amikor a nehéz percekről mesél: a „reakció“ mosolya. — A sziréna hangja éppen munkából hazatérőben, a pesterzsébeti vámház közelében kiáltott ránk. Leszálltunk a villamosról és meghúzódtunk az erdőszélen. — Nem hittük, kérem, az első percekben, hogy a lehető legkomolyabb veszélyről van szó!... Első támadás volt... — Az erdőben egyszercsak megszólalt a mi tüzérségünk, az égen pedig mint valami ezüstös fecskeraj húzott át az ellenséges bombázók csapata. Az erdőszélen megrekedt társaság természetesen nem várta most már tétlenül az idő múlását, hanem átszaladtak az úton, a túlsó oldal házai felé és behúzódtak a kapualjakba. Közvetlen veszélyre még ekkor sem gondoltak, ám T. F. úr — történetünk szereplője —, mondja: amint a tüzérségünk tüze erősödni kezdett, abbahagyták a nézelődést és lementek a pincébe. Egy péküzem házának pincéjébe jutottak le, amely — bár eredetileg nem óvóhely céljára készült —, eléggé biztos menedéknek látszott. Négy méter széles és négy méter hosszú, kb. 180—190 cm magas helyiség volt. Szűk hely 23 ember számára, ám a szükség törvényt bont. Négy férfi, kilenc asszony és tíz gyermek szorult össze ezen a kis helyen, azokban a pillanatokban, amikor a Pesterzsébet felett elhúzó bombázókötelékre rázúdult a légvédelem tüzelése. Adjuk át ismét a szót a történet szereplőjének: — Nem a bombáktól féltünk — mondja T. F. úr — csak a lövedékek repeszdarabjaitól, szilánkjaitól. Ki gondolhatta volna, hogy ezeket a szegényes kis földszintes házakat is támadás éri? Lementünk tehát a pincébe és abban a pillanatban, de — teszi hozzá jelentős hangsúllyal — pontosan abban a pillanatban, amikor a pince vasajtaját becsuktam magunk mögött már robbant is a bomba felettünk a házban. — Az első bomba a maguk házát érte? — Az első támadás első bombája!... — És mit éreztek, már hallottak? — kérdezzük. Rövid gondolkodás, majd egy tagadó kézmozdulat: — Nem tudom kérem. Olyan hirtelen jött... Belekábultunk egy kissé valamennyien. Később valamivel, a következő becsapódásoknál már megkülönböztettük a bomba sivítását, sikoltását, a robbanást... És mozgott a pince alattunk, mintha tengeribetegek lettünk volna. —Igen — bólint újra —■, a sivítás volt a legborzalmasabb. Illetve mégsem az, hanem hogy vaksötétben maradtunk! 5—10 perccel a házat ért találat után hirtelen kialudt a villanyvilágítás. Szörnyű volt... Egyetlen gyufaskatulya nagyságú zseblámpánk volt, azzal is takarékoskodni kellett, mert ugye ki tudhatta, meddig kell majd kitartania? Ezalatt az idő alatt azt hiszem valamennyien végrendelkeztünk már gondolatban. Nehéz percek lehettek ezek. A ház ráomlott, rázúdult a pincébe zárt emberekre. T. úr szavaiban megelevenedik a kép, amint kőpor, füst és kesernyés, fojtó koromszag lepi el a négyszer négyméteres kis óvóhelyet. Amint hull a vakolat, a meszelés, amint recsegnek a gerendák, miközben odakünn tovább arat a halál, tovább dúlnak a pusztulás acélmadarai. _— Óvatosan felkattintottuk a zseblámpát — mondja most ideges mosollyal — és moccanni sem mertünk egy percig a félelemtől: a pince menynyezete fokozatosan, egyre jobban görnyedt meg a rajta lévő házromok súlya alatt. Hajlik! — suttogták rémülten, innen is, onnan is. És sietve leoltottuk a zseblámpát, hogy ne lássuk a vasgerenda küzdelmét, amint harcol az életünkért. Megkérdezzük, mondjon valamit az emberekről. Hogyan viselkedtek? — Az emberi jellemek egész sorát látni ilyenkor. Csak legyen az embernek idege figyelni őket... Volt ott például egy áldott állapotban lévő asszony. Olyan fegyelemmel, olyanönuralommal viselte sorsát, hogy megcsodáltam. Persze... — teszi hozzá magyarázólag — nem volt híjja a páni félelemnek sem. Ötnegyedóráig eltemetve A négy férfira hárult az a feladat, hogy megkísérelje a szabadulás lehetővé tételét. Az esélyeket, akadályokat természetesen nem lehet ilyenkor előre látni, de nem is igen latolgatták. Az életösztön, a szabadulniakarás úrrá lett az első percek rémületén. Eszükbe jutottak a hírlapokban olvasott, vagy előadásokon hallott tanácsok, ám mindaddig, amíg odakünn a tüzérségi tűz tartott, amíg megmegrendült a föld alattuk egy-egy közeli bomba becsapódásakor, türelmesen, nyugodtan várni kellett Lassan múltak a percek, negyedórák. T. úr mosolyogva mutatja kár Pesti Hírlap 1944 május 2., Erich óráját: a derék Doxának teljesen Ellepte számlapját a finom, korommal vegyített por. — El lehet képzelni — mondja — hogy mi mit nyeltünk le, ha még az óraüveg alá is ennyi került! Odakünn végre elhallgattak az ágyúk. Csend volt A pincében kialakult a terv: ki kell ásni a beomlott pincefeljárót. Arrafelé kell megpróbálni a szabadbajutást. Lesz, ami lesz, előre! — Csákány, ásó, vagy ilyesféle nem volt a pincében. A pincelépcső egyik fokát emeltük ki és mint valami faltörő kossal, úgy döngettük vele az akadályokat. Centiméterről centiméterre, lépcsőről lépcsőre jutottunk előre. Szakadt rólunk a veríték, szállt, köhögtetett a por. Szemünk, szánk tele volt vele... — Mennyi ideig tartott a küzdelem? — szaladt ki a szánkon a „szakszerű kérdés“, de a tanácstalan kézmozdulatra magunk is elmosolyodunk, mert ugyan ki gondol ilyenkor a percek számlálására? — Félóra?... Vagy még annyi sem?... Vagy inkább több? — mondja elgondolkozva, majd elneveti magát. — Sikerült! Ez a fő! Romok a holdsütésben — Olyanok voltunk, mint a négerek, amikor kibukkantunk a romok közül. Sorban megszámoltuk egymást, meg voltunk mindnyájan. A ház persze sehol sem volt. — Fellélebeztek ugye? — Egy percre. De aztán?... Ha borzalmas volt az, amit a pincében átéltünk, az sem volt jobb, ami a kísérteties holdfényben elibénk tárult. Romok .. — Hirtelen eszébe jut valami: — Megbotlottam az úton. Lehajoltam ... egy letépett lófej volt. Isten tudja honnan röpíthette oda a légnyomás. Aztán a házak ... Szavai nyomán megkíséreljük átélni az élményt. Emberek, akik eddig elsősorban mégis csak a maguk életére, a maguk szabadulására gondoltak, akik küzdöttek az elevenen való eltemetés ellen, most egyszerre látják mindazt, amit még elgondolni sem mertek. És eszükbe jut a család, feleség, gyermek. Végül szemébe tűnt a ház, amely maiden különösebb baj nélkül megúszta a pusztulást. Reszketős motoszkálás a kapun, amely alig akart kinyílni, aztán a boldog összeölelkezés a megrémült, aggódó szerettekkel.. . így történt... Csak a lélekjelenlét mentett meg bennünket. Schmidt Frigyes: Ibrod&MtnogyijtJUilojLiofelk'f