Pesti Hírlap, 1944. május (66. évfolyam, 98-121. szám)

1944-05-02 / 98. szám

Német tengeralattjárók harca távoli vizeken A német tengeralattjárók változat­lan erővel harcolnak a távoli tenge­reken. Az április 12-i német hivatalos jelentés szerint a német búvárhajók megint 37.000 tonna ellenséges hajó­teret semmisítettek meg, azonkívül k két rombolót és egy aknaszedőhajót ie elsüllyesztettek. A német tengeralattjáró hajók har­cairól igen érdekes előadást tartott a német sajtó képviselői előtt Mannes­mann kapitány. Egyszerű szavakkal, szinte szárazon számolt be utolsó út­járól, mint ahogy katonához ülik, aki érzi, hogy csak kötelességét teljesí­tette. Pedig arról, amit ő és hajójá­nak legénysége véghezvitt, még a leg­nagyobb szerénység mellett is csak lelkesedéssel lehet beszélni. A Deut­sche Allgemeine Zeitung alapján szá­molunk be előadásáról. Hetekig állt lesben Mannesmann kapitány hajója az At­lanti-óceán északi vizein, míg végre árbocok tűntek fel a láthatáron, je­lezve, hogy ellenséges karaván köze­ledik. Merész támadással tört be a tengeralattjáró a karaván közepébe és rögtön elsülyesztett két tehergő­­zöst, azonkívül eltalált egy 15.000 ton­nás személyszállítóhajót és egy tank­hajót. A jól végzett munka után gyorsan elmerült a hullámokban. Az éjszaka beálltakor azonban újra megközelítette a karavánt és éppen támadni készült, amikor egy romboló felvette a harcot a tengeralattjáróval. Az ellenséges romboló meg akarta szabadítani a karavánt veszedelmes ellenfelétől, de egy szerencsés torpe­dótalálat a rombolót is rövid percek alatt ártalmatlanná tette. A csata­hajó elsüllyedt, még mielőtt fegyve­reit hatásosan használhatta volna. A karavánt kísérő többi romboló izgatottan száguldozott a tengeren, kutatva a vakmerő német tenger­alattjáró után. Mannesmann hajója azonban rögtön a víz alá merült A búvárhajó periszkópján át a ka­pitány óriási árnyékot vett észre. A már egyszer eltalált személyszállító gőzös árnyékát. A kapitány ezt az alkalmat se akarta elmulasztani, fel­merült és támadóállásba helyezke­dett. Ekkor azonban a rombolók fényszóróinak csóváiba került és új­ra el kellett merülnie. Végül mégis kedvező állásból támadhatta meg a gőzöst és el is süllyesz­tette. Mint ké­sőbb kiderült, ez a 15.000 tonnás sze­­mélyszállítóhajó pilótákat szállított Kanadából Angliába Mannesmann újra felmerült hajóját ellenséges repülők támadták meg. A karcsú búvárhajót négy bombatalálat érte. A megsérült hajó testében egy méter 80 centiméter hosszú lék kelet­kezett. Az elszánt parancsnok utasí­tására a hajót sebesülten is víz alá kellett meríteni. Csak így menekül­hetett meg az ellenséges repülők pusztító tüzétől. A léken át erős sugárban ömlött a víz a hajó belsejébe. A vasváz recse­gett, alig bírta a nyomást. A hajó las­san­ előreborult. "­ Helyzet majdnem k­ilátástalannak látszott ilyen súlyos körülmények között egy órát kellett víz alatt tölteni a búvárhajónak. Ezekben a nehéz percekben mutatko­zott meg a legénység kitűnő fegyel­mezettsége. Voltak, akik a halálra gondoltak, de a legénység túlnyomó része­­biztosra vette a menekülést .— Nem pusztulhatok itt — mon­dotta határozottan az egyik fiatal tűz­mester. — Mikor elindultunk, érte­sítettek, hogy kisfiam született, őt még látnom kell. És látni is fogom. " A kapitány gyümölcskonzervet osz­tatott ki, amiből csak ünnepélyes al­kalmakkor kapott a legénység. Egyik matróz három dobozzal evett meg a kritikus óra alatt. A szikratáviróberendezés félig víz­ben állt, de a távirászok csakhamar rendbehozták, hiszen ettől függött a személyzet megmentése. Közben a többiek azon fáradoztak, hogy a ha­jót üzemképes állapotban tartsák. Még a szakács is velük dolgozott. Miután az akkumulátorokba is be­hatolt a sósvíz, klórgáz kezdett fej­lődni. Kénytelenek voltak újra fel­merülni. Szikratávíró-üzenetüket fel­fogta egy közelben cirkáló másik né­met tengeralattjáró Hatórai várakozás után megérkezett a segítség, de Mannesmann hajója akkor már alig tudta fenntartani magát a víz felszínén. Mannesmann felszólította a másik hajó kapitányát, hogy merüljön el, ha ellenséges repülőket vesz észre. A mentőhajó kapitánya visszautasította az ajánlatot. Nemsokára egy kisebb, majd egy nagyobb repülőgép tűnt fel és három órán át támadták a sikere­sen védekező búvárhajókat. Támadás közben sikerült átszállítani a legénységet a segítőhajóra. A tenger erősen hullám­zott s minden embert megkötözve, kötélen kellett átemelni a mentőha­jóra. Utoljára maradtak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hajót utolsó percig víz fölött tartsák. A tüzérség is, mely állandóan tüzelt, az utolsó percek előtt hagyta el csak a hajót Mikor már mindenkit fölvett a segítő hajó, Mannesmann kapitány paran­csot adott a vezető mérnöknek a sé­rült hajó elsüllyesztésére. A parancs végrehajtói a hajófenék légréseit ki­nyitották s átugrottak a fedélzet kor­látján. Két perccel később a tenger­alattjáró eltűnt a hullámsírban. A második tiszt kivételével, min­den ember megmenekült. A második tiszt harc közben kapott halálos sebet. Hazafelé Rendkívül nehezen tudott csak ha­zavánszorogni a tengeralattjáró, mely két legénységet szállított. Minthogy a kétszeres legénységnek kétszer annyi oxigénre volt szüksége, kiadták a pa­rancsot, hogy mindenki a lehető leg­kevesebbet beszéljen és a lehető leg­kevesebbet egyen, mert a beszéd és az emésztés fokozza leginkább az oxigénfogyasztást. A kitűnően fegyel­mezett legénység megértően követte az utasításokat és ennek köszönhető, hogy hetekig tartó fáradságos utazás után sikerült a hajót biztos révbe juttatni. A végtelen barázda írta Szombathy Viktor Elza beleszúrta két karikavégű botját a hóba, rájuk támaszkodott, vastag­ kesztyűs kezén barázdát vont a bot tompa vége, de ez most nem fájt, nem érezte. Félreállott a nyomból, rézpántos cipőjét bokáig lepte el a tegnap esett hó s a fe­hérség rajtamaradt a cipőn, mint parti sövényen a dagályvíz habja. Érezte, hogy arcát kékre csípte a délelőtti szél s ha most tükörbe pil­lanthatna, nem találná szépnek magát: a hideg sok-sok apró gödröt ás a bőrébe, haja is lazán hull ki sapkája alól: egy hete múlt, hogy a fodrász odalenn a városban igaz­gatta ezt a hajat s alig bírt vele, el is pörkölte a végét. A szél, amely a szomszéd hava­sok felől borzolgatta a fenyők tete­jét, apró, sznes papírszalagot len­getett meg: a hullámos szalag ázot­­tan lógott egy ág végén, a tegnap­előtt­ futóverseny pályáját jelen­tette s most feladatát elvégezve, im­bolygott a hidegben. Elza kinyúj­totta az egyik botot s végével le­kapta a papirost. Bele is tömte a hóba. Aztán felbiggyesztette az aj­kát, — erre sem tett ma rúzst. — Most dühös? — kérdezte Sán­dor. Elza gondosan eltemette a ki­csiny papírost és új után kutatott a botjával. A legközelebbi papír­darab azonban már a fordulónál volt, odáig most nem volt kedve elcsúszni. Baljába kapta a két bo­tot s kesztyűs jobbkezével gyorsan sapkája alá igazíttota leomló, en­gedetlen haját. — Nem vagyok dühös, — nézett vissza a férfira. Sándor lenn állt a nyomban s léceit váltogatva súrolta nagy dob­banásokkal, mert reggel elfelej­tette viaszolni s a deszkához mind­­untalan odaragadt már a hó. Sap­káját zsebre gyűrte, födetlen fővel állott a fenyőfa alatt s most nya­kába hullott egy kis szélrázta hó­­pamat. Mutatóujjával gallérja mögé nyúlt, óvatosan lendítette ki a ha­vat, aztán zsebében kotorászott. A vízhatlan cigarettásdobozt halászta elő, amely nyáron is ott lóg az úszónadrágján, amikor vízbe megy. Felkattintotta. Két Daru unatko­zott, még benne. — Rágyújt? — kérdezte. Elza nem felelt, felhúzta a vál­lát, ne bosszantsák most cigarettá­val. Lerázta ő is a havat vastag­talpú cipőjéről, a léc ide-odacsusz­­szant. Már nem volt az a tarka di­vathölgy, társasági lapból kivágott hullámvonalas figura, mint két hét­tel ezelőtt, amikor a hegyre ért föl egy délutáni órában a szánkón, a hegyre, élesre vasalt nadrágjában, hatszínű sállal, kockás bokavédővel, kék zubbonyban és piros sapkában, a villámzárak, kötött mellénykék, sávos kesztyűk, rézpántok és csat­­tos övek zuhogó áradatával. Lopva végignézett magán. Nadrágja vasa­­latlan, a csoda-bokavédő helyett szürke harisnya buggyan ki a cipő­ből, az apacs nyakvédőt a fiókba dobta, cipője bőrét kopottra hor­zsolta a szíjazat, kockás kesztyűje helyett ezt a meleggel bélelt vitor­­lavászon-kesztyűujjast kellett fel­húznia. Sándor kívánta így, a második héten. És hogy ilyen pompásan meg tud itt fordulni a lejtőn és hogy teg­nap el mert indulni a versenyzők­kel, azért is Sándor felel. Ezért az egész hegyért, a fenyő­kért, a kékre csiszolt égboltért, a messzi gyár idetévedt déli­ duda szaváért, a havattának súroló ne­széért, a kicsiny cinkéért, a mé­lyedés oldalában felvillant ravaszdi rókaszemért,a felhőkért és estén­ként, vacsora után azért a hangle­mezért: Sándor felel. — Dühös? — szólt most ismét a férfi s eldobta a cigarettát. Elza apróra húzta össze a száját, most olyan volt az a száj, mint iri­gyelt anakronizmus ezen a havas tetőn: júniusi cseresznye. Lehúzta kesztyűjét s erősen dörzsölte az ar­cát. Eközben felelt, mint akit alig érdekel a kérdés: — Mondtam, hogy nem vagyok dühös és nem haragszom és nagyon örülök, hogy megsmertem és kö­szönöm, hogy megtanított futni a léceken és hogy olykor táncolt is velem vacsora után. Ha emlékeket gyűjtenék, higgye el, legszebb do­bozomba préselném. — Olyan hidegen néz rám, mint­ha maga volna a januári tél... — Szokták is mondani rám: fa­gyos és fenséges Elza. — Gúnyolódik? —­ Legfeljebb magammal. Ez pe­dig nem tiltható! — Valóban, nem. — Meddig akar itt álldogálni ve­lem? Hideg van, nem érzi? — Induljunk. Azt szerettem volna, ha elkisér egy darabig. Elza kirántotta a két botot a hó­ból, ujjait belefűzte a szíjba s meg­lökte magát. A lejtő enyhe volt még az elején, dolgozni kellett s a lány hidegtől csípett arcára gyor­san ráült az igyekvő pirosság. Egy­­kettő, egy-kettő, jobbal-ballal, job­­bal-ballal, gondosan egymás mel­lett a léc, ahogyan Sándor taní­totta. Most közel zárva a kettőt, nagyon kicsit előre a bal, egyenesbe vagyunk, csak jól előrehajolni... Ág csapott a szemének, odaka­pott, kicsit megingott futtában, fé­keznie kellett. Kiállt a nyomból, csupasz tenyerével dörzsölte meg a homlokbőrét. Sándor nagy porral fékezett, megállt, közelebb dobbant. — Fáj? — kérdezte. Elza mosolygott, udvariasan, nem szi­vből. — Semmi sem fáj, — felelte. *— Na, rendben van, — a férfi megigazította vállán a hátizsákot, mert így jött fel a hegyre két hét­tel ezelőtt, turista módjára, zsákkal, s most így is indult vissza az ál­lomásra, a völgybe le, — rendben van, most azért mégis mondja meg csak. — Jó, — bólizott Elza, — meg­mondom. Nincs értelme, hogy fe­leslegesen érzelegjünk és a hosszú, tarka szónoklatok sem szeretem. Tegnap, vacsora után, amikor el­köszönt, ezt mondta, emlékszik. „Holnap hazamegyek, valaki oda­lenn nagyon várja, hogy mondjak neki valamit!“ Először nem értet­tem. „Kicsoda?“ — kérdeztem. „Valaki, egy valaki...“ — mondta maga s «nevetni kezdett, a boldogak s a szerencsések mosolyával. Ak­kor már tudtam, mindent tudtam, elég éles szem van hozzá. Nekem nincsen semmi számonkérni valóm, hiszen még csak azt sem mondta soha, hogy tetszem magának. Látja, nagyon őszinte vagyok és bátor, azt hittem, szeretni fogjuk tudni egy­mást. Miért ne mondhassam ezt meg most, amikor búcsúzunk úgyis, maga leszalad a völgybe, én vissza a szállóba s nem fogunk találkozni ,többet. Most megmondtam. Nem vagyok dühös, talán még csalódott sem, de sohasem szerettem titko­lózni. Ne felejtse el, hogy akadt egyszer egy lány, aki fenn, a he­gyen, egyszerűen és őszintén mind­ezt így elmondta magának. Isten vele. Lehúzta a kesztyűjét, — oly jó meleg volt most ebben a Sándor­­ajándékozta kesztyűben, — kezét nyújtotta s mosolygott is hozzá. — Jó, — mondta Sándor és ke­zet csókolt. — Isten vele. Azt hi­szem azonban, még nem mondtam el mindent. — Mi mondanivalója lehet még? De a férfi nem felelt, megigazí­totta hátizsákját, a bő zsebbe visz­­szanyomta a hőpalackot, amelyben forrón kotyogott az útravaló tea. Felkapta botjait, meglengette s na­gyot lökött magán. Hosszú, mere­dek dombon, a lejtő széles, nyílt mezején siklott le. A lány ott maradt a nagy fa alatt, mellette a hóból két parányi fenyőfa csúcsa lesekedett ki. Itt fenn élesebb volt a szél, játszva kavarta a havat, a drótkötélpálya kötelei dúdolva zizegtek. Sándor leért a lejtő aljára s már kapaszkodott is fel a követ­kező dombon. Megállt egy pillana­tig, valamit intett és elnyújtott kí­­gyóvonalban iparkodott felfelé. Elza nem mozdult, most már nyu­godtan, keserűség nélkül nézte a férfit. Ez az apró kis fekete hangya tehát, aki gyorsan szedi lábát a túlsó oldalon, ez az, akinek hinni Menekülés "egy elleneten óvóhelyről Huszonhárom ember három, a szabadulásért — Beszélgetés a pesterzsébeti bombatámadás egyik szenvedő hősével A bombatámadásokkal kapcsolat­ban — amint az ember jár-kél a fővárosban — itt is, ott is hall va­lami érdekes epizódról, vagy csodá­latos menekülésről. E sorok írója ezúttal az egyik budapesti étterem asztalánál figyelt fel erre a törté­netre, amely a szmokingos főúr aj­káról hangzott el­­, a történet egyik szereplője, valóban elmondhatja ma­gáról, hogy az élet és halál mesgyé­­jéről jött vissza. A főurat lépten-nyomon elhívja a kötelesség. Egy-egy percre megáll, néhány szót váltunk vele, mielőtt to­vább rohan s ezekből a félmonda­tokból alakul ki lassan a történet amely — mindnyájunk számára fi­gyelmeztetésül — megmutatja, mit jelent a hidegvér, a lélekjelenlét és az idegeken való urakodni tudás a veszély pillanataiban. Az első bombázás első telitalálata —­ Az első bombatámadásnál tör­tént — kezdi a főúr és önkéntele­nül is mosolyog. Érdekes és termé­szetes jelenség ez, amikor a nehéz percekről mesél: a „reakció“ moso­lya. — A sziréna hangja éppen mun­kából hazatérőben, a pesterzsébeti vámház közelében kiáltott ránk. Le­szálltunk a villamosról és meghú­zódtunk az erdőszélen. — Nem hittük, kérem, az első percekben, hogy a lehető legkomo­lyabb veszélyről van szó!... Első tá­madás volt... — Az erdőben egyszercsak meg­szólalt a mi tüzérségünk, az égen pedig mint valami ezüstös fecske­raj húzott át az ellenséges bombá­zók csapata. Az erdőszélen megrekedt társaság természetesen nem várta most már tétlenül az idő múlását, hanem át­szaladtak az úton, a túlsó oldal há­zai felé és behúzódtak a kapualjak­ba. Közvetlen veszélyre még ekkor sem gondoltak, ám T. F. úr — tör­ténetünk szereplője —, mondja: amint a tüzérségünk tüze erősödni kezdett, abbahagyták a nézelődést és lementek a pincébe. Egy péküzem házának pincéjébe jutottak le, amely — bár eredetileg nem óvóhely célj­ár­a készült —, elég­gé biztos menedéknek látszott. Négy méter széles és négy méter hosszú, kb. 180—190 cm magas helyiség volt. Szűk hely 23 ember számára, ám a szükség törvényt bont. Négy férfi, kilenc asszony és tíz gyermek szorult össze ezen a kis helyen, azokban a pillanatokban, amikor a Pesterzsébet felett elhúzó bombázó­kötelékre rázúdult a légvédelem tü­zelése. Adjuk át ismét a szót a tör­ténet szereplőjének: — Nem a bombáktól féltünk — mondja T. F. úr — csak a lövedékek repeszdarabjaitól, szilánkjaitól. Ki gondolhatta volna, hogy ezeket a sze­gényes kis földszintes házakat is tá­madás éri? Lementünk tehát a pin­cébe és abban a pillanatban, de — teszi hozzá jelentős hangsúllyal — pontosan abban a pillanatban, amikor a pince vasajtaját becsuktam magunk mögött már robbant is a bomba fe­­­lettünk a házban. — Az első bomba a maguk házát érte? — Az első támadás első bombája!... — És mit éreztek, már hallottak? — kérdezzük. Rövid gondolkodás, majd egy ta­gadó kézmozdulat: — Nem tudom kérem. Olyan hirte­len jött... Belekábultunk egy kissé valamennyien. Később valamivel, a következő becsapódásoknál már meg­különböztettük a bomba sivítását, si­koltását, a robbanást... És mozgott a pince alattunk, mintha tengeribete­gek lettünk volna. —Igen —­ bólint újra —■, a sivítás volt a legborzalmasabb. Illetve még­sem az, hanem hogy vaksötétben maradtunk! 5—10 perccel a házat ért találat után hirtelen kialudt a vil­lanyvilágítás. Szörnyű volt... Egyet­len gyufaskatulya nagyságú zseblám­pánk volt, azzal is takarékoskodni kellett, mert ugy­e ki tudhatta, med­dig kell majd kitartania? Ezalatt az idő alatt azt hiszem valamennyien végrendelkeztünk már gondolatban. Nehéz percek lehettek ezek. A ház ráomlott, rázúdult a pincébe zárt em­berekre. T. úr szavaiban megeleve­nedik a kép, amint kőpor, füst és ke­sernyés, fojtó koromszag lepi el a négyszer négyméteres kis óvóhelyet. Amint hull a vakolat, a meszelés, amint recsegnek a gerendák, miköz­ben odakünn tovább arat a halál, to­vább dúlnak a pusztulás acélmadarai. _— Óvatosan felkattintottuk a zseb­lámpát — mondja most ideges mo­sollyal — és moccanni sem mertünk egy percig a félelemtől: a pince meny­­nyezete fokozatosan, egyre jobban görnyedt meg a rajta lévő házromok súlya alatt. Hajlik! — suttogták ré­mülten, innen is, onnan is. És sietve leoltottuk a zseblámpát, hogy ne lás­suk a vasgerenda küzdelmét, amint harcol az életünkért. Megkérdezzük, mondjon valamit az emberekről. Hogyan viselkedtek? — Az emberi jellemek egész sorát látni ilyenkor. Csak legyen az em­bernek idege figyelni őket... Volt ott például egy áldott állapotban lévő asszony. Olyan fegyelemmel, olyan­­önuralommal viselte sorsát, hogy meg­csodáltam. Persze... — teszi hozzá magyarázólag — nem volt híjja a páni félelemnek sem. Ötnegyedóráig eltemetve A négy férfira hárult az a fel­adat, hogy megkísérelje a szabadulás lehetővé tételét. Az esélyeket, akadá­lyokat természetesen nem lehet ilyen­kor előre látni, de nem is igen latol­gatták. Az életösztön, a szabadulni­­akarás úrrá lett az első percek rémü­letén. Eszükbe jutottak a hírlapokban olvasott, vagy előadásokon hallott ta­nácsok, ám mindaddig, amíg odakünn a tüzérségi tűz tartott, amíg meg­­megrendült a föld alattuk egy-egy közeli bomba becsapódásakor, türel­mesen, nyugodtan várni kellett Lassan múltak a percek, negyed­órák. T. úr mosolyogva mutatja kár­ Pesti Hírlap 1944 május 2., Erich óráját: a derék Doxának teljesen El­lepte számlapját a finom, korommal vegyített por. — El lehet képzelni — mondja — hogy mi mit nyeltünk le, ha még az óraüveg alá is ennyi került! Odakünn végre elhallgattak az ágyúk. Csend volt A pincében kiala­kult a terv: ki kell ásni a beomlott pincefeljárót. Arrafelé kell megpró­bálni a szabadbajutást. Lesz, ami lesz, előre! — Csákány, ásó, vagy ilyesféle nem volt a pincében. A pincelépcső egyik fokát emeltük ki és mint valami fal­törő kossal, úgy döngettük vele az akadályokat. Centiméterről centimé­terre, lépcsőről lépcsőre jutottunk elő­re. Szakadt rólunk a veríték, szállt, köhögtetett a por. Szemünk, szánk tele volt vele... — Mennyi ideig tartott a küzdelem? — szaladt ki a szánkon a „szakszerű kérdés“, de a tanácstalan kézmozdu­latra magunk is elmosolyodunk, mert ugyan ki gondol ilyenkor a percek számlálására? — Félóra?... Vagy még annyi sem?... Vagy inkább több? — mondja elgondolkozva, majd elneveti magát. — Sikerült! Ez a fő! Romok a holdsü­tésben — Olyanok voltunk, mint a négerek, amikor kibukkantunk a romok közül. Sorban megszámoltuk egymást, meg ­voltunk mindnyájan. A ház persze sehol sem volt. — Fellélebeztek ugy­e? — Egy percre. De aztán?... Ha borzalmas volt az, amit a pincében át­éltünk, az sem volt jobb, ami a kísér­teties holdfényben elibénk tárult. Ro­mok .. — Hirtelen eszébe jut valami: — Megbotlottam az úton. Lehajol­tam ... egy letépett lófej volt. Isten tudja honnan röpíthette oda a lég­nyomás. Aztán a házak ... Szavai nyomán megkíséreljük át­élni az élményt. Emberek, akik eddig elsősorban mégis csak a maguk éle­tére, a maguk szabadulására gondol­tak, akik küzdöttek az elevenen való eltemetés ellen, most egyszerre látják mindazt, amit még elgondolni sem mertek. És eszükbe jut a család, fele­ség, gyermek. Végül szemébe tűnt a ház, amely maiden különösebb baj nélkül meg­úszta a pusztulást. Reszketős motosz­­kálás a kapun, amely alig akart ki­nyílni, aztán a boldog összeölelkezés a megrémült, aggódó szerettekkel.. . így történt... Csak a lélekjelen­lét mentett meg bennünket. Schmidt Frigyes: Ibrod&Mtno­gyijtJUilo­jLiofe­lk'f

Next