Pesti Műsor, 1993. április (42. évfolyam, 13-17. szám)
1993-04-30 / 17. szám
Metamorfózis: Tölgyfa alatt ibolyavirág Nézem Molnár Ferenc all romját Bujtor István rendezésében a székesfehérvári Vörösmarty Színházban és örülök Gáspár Sándor Liliomjának. Már csak azért is, mert nem kell sokat vacakolni, hogy kiről is írjak majd, hiszen a címszereplő olyan bájos vagány, ahogyan azt Molnár megálmodta. Világosan kiderül, hogy a morcos-karcos modor mögött az ágrólszakadtság szomorúsága rejlik. Minden rezdülése sejteti a melegszívű, szeretetre vágyó embert, egyértelmű, hogy miért is választja társul Julikát (Murányi Tünde). A szelíd, kedves-törékeny kis cselédasszony nem csupán a kiválasztott vagánynak próbál mindent megadni a semmiből, de amikor megözvegyül, a kislányt is úgy neveli, mintha annak apja-anyja, igazi otthona lenne. És ez meg is látszik Lujzikán! Lujzika szépen kigömbölyödött, tisztára sikált térdecskéit összezárva ül, illendően keresztet vet evés előtt. Ám a kamasz-falánkság már nem várja meg, amíg édesanyja is kimondja az áment, ő már meríti is a kanalát és nyeli-falja az ételt. Amikor a koldusnak hitt ,angyal apa" bekopogtat, igen illedelmesen társalog, de minden szava az édesanyját mímeli. Szinte az anyja hanglejtéseit is átvette, s bár van saját érzelme, véleménye, abszolút fejet hajt az anyai intelmek előtt. Jó kislány! Na ja, mondhatja erre bárki. Molnár Ferenc megírta, a színésznő meg eljátssza. Igen. Molnár megírta. De a színésznő még csak szárnyát bontogatja, még csak a hangja kezd ismerősen csengeni. Mert szinkronszerepek sora van már a háta mögött. Szinte naponta lálhatjuk a tévében egy-egy film stáblistáján, magyar hangja: Hámori Eszter. Az a Hámori Eszter formája Lujzikát igen erőteljes figurává, akit ma láthattunk a Nemzeti Színház Cseresznyéskertjében, aki játszott Sára Sándor és Koltai Róbert filmjében. Most vizsgaelőadásra készül Gór Nagy Mária Színitanodájában, harmadévesként a Grease-ben, amelyet az Arany János Színházban láthatunk az iskola tanév végén. A dologban az a pikáns, hogy a színpadi Lujzika igencsak tramplicska cselédgyerek, igaz, mindent megtesznek ők ketten, mama és lánya, hogy az is bár érvényesüljön. De nincs mese, cselcsis! A civil Hámori Eszter viszont suda, könnyed, s mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy trampli. Sőt! A cselesisségről ma nem is beszélve, mert inkább nagypolgári, mint bámi más. Vaami ilyesmi a színészi metamorfózis... Ny. 18 IlLVI A közeledő május elseje okalmából jutott eszembe a következő kis történet. Főszereplője a Thália Színház azóta sajnos ma elhunyt kitűnő epizodistája, Kollár Béla. Róla annyit illik tudni, hogy neve soha nem szerepelt a sze reposztások élén, igen művelt, szellemes-kellemes, idegen nyelveket beszélő színész volt és ami a szakmánkban a legnagyobb ritkaság: nem volt ellensége. Mindezeken felül - erre bizonyság az aábbi történet - remek humora volt. A hatvanas évek egyik május elsejei felvonulásán, amikor a Sztálin-szobor az ismert okokból kifolyólag ma nem áll a helyén és a felvonulás kezdetekor csak egy-két pártvezető fogadta a felvonulókat, mert a vezetők zöme az egyes kerületek élén vonult, tehát az emelvény akkor még csaknem üres volt. Kazimir Károly, színházunk egyik vezetője, látva az üres díszemelvényt, a következő kérdéssel fordult Kollárhoz: - Duduskám, nézd, mennyi hely van ott fent, nem akarsz Te is felmenni oda? - Nem - hangzott Kollá Dudás váasza -, mert én emlékszem, hogy nem is olyan régen egy úriember oda volt betonozva és ma az sincs ott! Jobb nekem itt köztetek! Kollá Dudus nemcsak szelle mes, de okos ember is volt. Sívó Emil